M. Laurens: CSENDESEN ALSZIK

M. Laurens

CSENDESEN ALSZIK

(áprilisi dadaista álmok)

Csendesen alszik a táj szendereg a csősz

egyedül csüngök egy reccsenő faágon

 ha végtelen hegynek mész hát légy erős

mindenáron

mert te alattam leszel ha ott hörgök fenn

hol távoli a messzeség és megöl a szenny

s gomolyognak szépséghibás öröm-álmok

díszdobozba rejtem lelkem és csak várok

bármi-áron

csak nevessetek ti hegyek várva tűz magányra

én átjárok végre magamból önmagamba

akkor is ha minden rét és szikla látja

hogy csüngök egyedül egy reccsenő faágon

én kivárom

zuhogjon felfelé a messzeség vagy a menny

vagy ez a bolondos áprilisi éjszaka idebenn.

( Pest - Buda 2015. április 1-11.)  

A vers cím, szerző és a forrás megjelölésével, nonprofit céllal szabadon után-közölhető. 

A vers bárminemű átdolgozásához a szerző külön engedélye szükséges! 

Copyright © M. Laurens 2015 minden jog fenntartva!

Urbán-Szabó Béla: Örzött álmunk

Ki keresi az igazat?
Látszatok között
az Ígéretek hamisak.
Igazunk a várunk,
hol féltve őrzött álmunk.
Nyugtatnak bennünket,
ne veszítsük el hitünket!

Vihar után

Vihar sodorta fészek,

fák alatt törött ágak,

átka a rombolásnak.

Madarak ülnek fenn,

piheg az árva,

hol lesz éjszakája?

Nézem őket, idézek

tán nem is kell éveket.

Pár vihar után ültem

ily kisemmizetten.

Maradék erőmmel

újat építettem.

***

Szedegetek gallyakat,

halomba…

Nézek biztatón a fákra.

M. Laurens: OLY JÓ...

M. Laurens

OLY JÓ…

Lassulva dobog a rég megfáradt szív: csendben.

Oly jó most ülni a nyugvó nappal szemben,

eget lesve, hallgatni a suttogó fákat,

és hegyeket nézve, sóhajtani párat.

Érezni a megváltó megnyugvást legbelül,

ott benn, hol a zaklatott lélek csendesül.

Csak ülni némán, hallgatni a halk dobolást,

távolodó hangokat, régmúlt csobogást.

Jó emlékezni, egy hajdan volt boldogságra,

lélekben gyermekként: felmászni az ágra,

s visszanézni a megtett véghetetlen útra,

békével bocsájtva,  emlékezni múltra.

Emlékezni mindarra, mi máig is fényes,

csak arra az útra, mely tiszta volt s széles,

feledve a számtalan-sok kátyút, göröngyöt,

és mindazokat, kik elém ástak gödröt.

Mostanára minden szép és csendes legbelül;

csak a fák susogása hallik egyedül...

Lassulva dobog a rég megfáradt szív: csendben.

Már látszik a cél, hol megnyugszik majd testem.

Pest-Buda  2015 április 28

A vers cím, szerző és a forrás megjelölésével, nonprofit céllal szabadon után-közölhető. 

A vers bárminemű átdolgozásához a szerző külön engedélye szükséges! 

Copyright © M. Laurens 2015 minden jog fenntartva!

Megbeszéljük

Karját kényelmesen, puhán helyezte az öblös fotelra. Arcán barátságos, meleg derű bujkált. Aki meglátta, azonnal érezni szerette volna az ölelését, hiszen sugárzott róla a biztonság, az öröm.

Beszélgetőpartnere szemben ült vele. Csupa mosoly volt, elégedettség, de a tekintetében volt valami kihívó, mint annak, aki mindenkit meg akar hódítani. Méregette a vele szemben ülőt, s fölényesen kérdezte, csábítóan felé fordítva szép arcát:

— Akkor megbeszéljük, ki a fontosabb kettőnk közül az életben?

— Te akartad — volt a válasz a fotel mélyéről.

— Ugyan ne szerénykedj, tudom, hogy téged is érdekel — nézett rá frivol mosollyal.

— Lehet, de hogyan döntjük el, mesélünk talán egymásnak? Az is valami, de azt hiszem, más kellene.

— Kimondtad, amiről én biztosan tudom, ebben jó vagyok.

— Mit mondtam?

— A döntést… csak nem szavakkal értem. Akit én ledöntök a lábáról annak bizony csak én vagyok a fontos, ebben vita nincs — emelte fel a szemöldökét a Szerelem —, sőt egyszerre két ember jöhet csak szóba. Nos, ehhez mit szólsz?

— Szavam sincs, mégis van róla véleményem — töprengett a fotelban a Barátság. — Tudod, én összefűzöm az embereket, a gondolataikat, érzéseiket és tartósan velük maradok. Tudsz te ilyet?

— Hogyne tudnék — kacagott a Szerelem —, „összefűzni”, azt tudok csak igazán, s milyen szorosan, szinte egy lesz a kettőből... sőt néha három. Erről mi a véleményed?

— Nagyon magabiztos vagy — mosolygott a Barátság —, gondolok én erről valamit. Tegyünk egy próbát!  Nézd, ott jön egy nő, szemben vele egy férfi. Ismerik egymást, de nem barátok, nem szerelemesek... mondom, csak ismerősök.

— Legyen — egyezett bele a Szerelem. — Már megyek is!

— Azt nem — szólt a Barátság. — Minden ember tudja, ahol te vagy, nekem nincs helyem. Legyen fordítva! Megpróbálom én az erőmet, és ha felülmúlsz, tiéd a győzelem.

A Szerelem elnevette magát:

— Menj csak, megkönnyíted a dolgomat!

Karcsú pohárból bódító italt kortyolgatva nézett a Barátság után, várta a maga idejét.

A Barátság leült a választott pár közé, és hagyta őket beszélgetni. Néha, mint a moziban szokás, képeket vetített közéjük. Váltogatta: új kép, új téma a beszélgetéshez. Sokáig ültek egy kávé mellett, majd süteményt ettek, nevettek. Mielőtt elköszöntek volna, megbeszéltek egy közös programot.

Búcsúzáskor aztán a Szerelem a nő nyomába eredt, és érdekes dolgokat suttogott a fülébe. Dicsérte a férfi szemét, mosolyát, és mesélt, mesélt neki egészen estig. Mielőtt elaludt volna, kicsit csalt is, átölelte a nőt, aki a férfi meleg karját vélte érezni, és ezzel az elképzelt öleléssel aludt el.

A Szerelem másnap kora reggel beosont a férfi szobájába, ébredés előtt a fülébe súgta a nő nevét. Így nem is csoda, hogy a férfi első gondolata egy telefonhívás volt. Egy nap múlva találkoztak, s a harmadik napon a Szerelem boldogan újságolta a Barátságnak:

— Legyőztelek. Nézd! — s vitte magával a Barátságot az újdonsült szerelmesek ablaka alá.

— Való igaz, ledöntötted őket a lábukról — bólogatott a Barátság —, de mire mentél volna nélkülem?

— Lásd, kivel van dolgod — fölényeskedett a Szerelem —, játsszuk fordítva!

— Látod, ott jönnek egymással szemben, ismerősök, ők is. Engedd, hogy most én kezdjem!

— Menj! — mosolygott a Barátság, mert ő már sejtett valamit.

Ahogy közeledett egymáshoz a két ismerős, közéjük lépett a Szerelem. Illatot hozó, friss tavaszi szelet fújt, amely kikapta a szőke nő kezéből az újságot, a férfi lehajolt érte, udvariasan nyújtotta a nő felé.  Összeért a kezük, szemükben felszikrázott valami különös fény.

A Barátság értette mi történt. Lehajtotta a fejét és visszavonult. Hagyta, hogy tomboljon a Szerelem. Amikor kimulatta magát, győztes mosollyal tért vissza.

— Látod? Mondtam, hogy erősebb vagyok.

— Még nem győztél le, valamit elfelejtettünk. Az időt. Kérek két évet, aztán nézzük meg őket újra!

— Legyen! — egyezett bele nevetve a Szerelem.

Két év múlva újra a régi asztal mellett ültek mindketten.

— Mi a helyzet a soha nem múló varázsoddal? — érdeklődött mosolyogva a Barátság.

— Mi lenne? Tegnap jártam a nőnél, bérelt helyem van nála.

— És a férfi?

Csend. Kis mocorgás, nyikorgás a Szerelem széke felől.

— Gyere, nézzük meg! — javasolta a Barátság.

— Talán nem kellene zavarni... — tétovázott a Szerelem.

— Mégis, ha győzni akarsz, gyere!

A keskeny utcán egy vörös hajú nőt átkarolva sétált a férfi.

— Ha jól emlékszem, akit megbűvöltél szőke volt — így a Barátság.

— Tudod manapság a hajfestékek...

— Ahogy nézem, nőtt is picit, no meg a szeme színe?

Szerelem lehajtotta a fejét, majd villámló szemekkel feltekintett:

— És akiket te választottál?

— Lássuk! — indult arrafelé a Barátság — de... — megtorpant — hiszen ott is a tiéd volt a végső szó...

— Igazad van, akkor most, hogy is vagyunk? Ki a fontosabb? Mégis nézzük, ez talán eldönt mindent...

Hirtelen meglátták a két barátságba, ezután szerelembe esett embert. Egymással szemben sétáltak egy park széles útján, tavasz volt.

— Az én időm — sóhajtott a Szerelem.

— Nézd csak! — emelte fel a kezét a Barátság.

Ahogy közeledtek egymás felé, mindketten más utat választottak, kerülték egymást.

— Akkor most? — kerekedett nagyra a Szerelem szeme.

— Vége! — legyintett a Barátság.

— Ne keseredj el! Úgy látom, semmire sem megyünk egyedül.

— Sőt van, hogy váltjuk egymást — nevetett a szemébe a vidám Szerelem.

Kamilla szemefénye

Kamilla számára lassan fakult ki a világ, az ég mélykékje színehagyottá, a zsendülő levél zöldje s a tavaszra kandikáló ibolya sötétlilája emlékké sápadt. Az ablak előtti terebélyes almafa levelei összemosódtak, még a rászálló madarakat se tudta megkülönböztetni. Aztán elszürkültek az arcok, s barátait előbb ismerte fel mozdulatuk, járásuk után, mint arcvonásuk alapján. Többször tisztogatta vétkesnek hitt szemüvegét, de hiába, az éles színek eltűntek, enyhe köd lebegett előtte. Elérkezett a szemüvegcsere ideje, elégelte meg az elhalványult világot Kamilla.  Az orvosi váró fala piszkosfehérsége furcsa szorongással töltötte el. A vizsgálat túl hosszúnak tűnt, a máskor tréfás kedvű doktornő hallgatása se ígért jót. Különös nyugtalansága egyre nőtt. Kiderült, hogy új szemüveg már nem adja  vissza  a színeket, az éleslátásán csak műtét segíthet. Kamilla hallott már erről, mint könnyű, biztonságos operációról, mégis riadalom futott át rajta. Alkudozni kezdett az orvosnővel, de az nyugtató hangján bátorította, és azzal vigasztalta, hogy utána még a szemüvegétől is megszabadulhat talán.  Értette ő, hogyne értette volna a szavakat, de egész lénye tiltakozott ellene, ólomlábakon hagyta el a rendelőt, s hazafelé az úton csodára várva figyelmesebben nézelődött.

 De már önmagát se csaphatta be, eltűntek a csillogó színek, minden fakóbbá változott, akár a tűző nyári napsütés utáni virágok. 

Az almafa bogyói gyümölccsé gömbölyödtek, az ibolyát sorra váltogatták a fakó kerti virágok, és többször vált ködössé a táj. A sötét tónus uralma rátelepedett Kamilla lelkére is. Egyre komorabbá változott. Vágyott a vidám színekre, a fényre, a tiszta arcokra! Talán épp ez a lelkiállapot késztette a döntő lépésre.

A kórház kapuján belépve félelem motoszkált benne, s a kórterem mályvaszínű selyemfüggönye, a ragyogó tisztaság se tudta enyhíteni a szorongását. Hiába olvasott, tudott majdnem mindent az előtte álló dologról, orvosa nagyszerű munkájáról, remegett, mint a nyárfalevél. Észérvekkel nyugtatgatta magát, mindhiába. Rátelepedett a félelem. Az éjszakája nyugodt volt a kapott gyógyszerek hatására, de reggel félelme nőttön  nőtt,  a szíve versenylóként galoppolt, az idegei pattanásig feszültek.  Ám amire felocsúdott, már fertőtlenítették, zöld műanyag védősapka, védőcipő került rá, és ott találta magát az ijesztő orvosi gépek közt.

 S ekkor valami nagy nyugalom szállt rá, szíve is megszelídült.  Békés türelemmel hallgatta az orvos beszédét a műtősökkel, érezte a babráló kezeket, az arcán le-lefolyó hideg folyadékot, érdekes zöld kockák villogtak fényesen meg  elmosódottan   a   szeme előtt.  Aztán felültették, kész, vége, visszavezették a kórterembe. Bár szúrt, égett a letakart szeme, nem panaszkodott, végtelen megnyugvással gondolt már mindenre, s jólesően elszenderedett.

 Estére a vizsgálóba vitték, és levették róla a kötést. Néhány pillanatra megrettent, meglódult a szíve is, aztán kinyitotta a szemét.  A falak fehérebbé, a köpenyek harsány zölddé változtak, minden élesebb lett!  Elszállt a szorító érzés a szívéből, s valami felszabadító öröm járta át.

Zárójeles

(kiröhögtem a szeizmográfot

és ez lett a sorsom beomlott

percek egymás hegyén-hátán)

(szavaim kikelnek-e vagy

csupán reménytelen dörömbölés ez

homlokom tojáshéja mögött)

(ha utat kövezek nem érdekel

járt vagy járatlan lesz térdelek

és rakom a köveket pontosan)

(nyílik vagy csukódik ki tudja

csupán a rés a biztos melyre

így vagy úgy de hálót a sző a pók)

(mély kút a felejtés alján

a tenyérnyi vízben a mellettem

állók arca már nem tükröződik)

(toronytól toronyig majd jegenyétől

jegenyéig végül leülök a porba

és integetek a mellettem elfutóknak)

Röptödben is a földhöz

            A türelemnek többnyire híja van.
            (Sietsz inkább, semhogy sorod kivárnád.)
            Aki gyakorolja, nagyjából olyan,
            mint egy madár, mely csukva tartja szárnyát,
            bár éppenséggel elröpülni készül —
            tekintete már rég a levegőben
            hasít, amikor kiterjeszti végül.
            Te meg fordítva, szinte eszelősen
            ragaszkodnál – röptödben is – a földhöz:
            égbolt helyett csak a hajszolt célt látod.
            Csoda-e hát, ha hiába erőlködsz?
            El sem startoltál, máris le kell szállnod.

Májusi virágcsokor

- Édesanyám!

Ezt a csokrot most ide teszem az asztalra.

Látod, még jól tudom, melyik a kedvenc virágod.

A vadvirágok: búzavirág, kankalin, harangvirág.

Nézd, az asztalon az a régi terítő van, amit születésnapomra hímeztél ki.

Van fél évszázada. Vagy több is.

Hogy szerettél kézimunkázni!

Az alkotás öröme vezetett, és milyen csodálatos, színekben pompázó munkák kerültek ki a kezed alól!

Gondolatban most megsimogatom – mint annyiszor - fáradt hátadat.

Emlékszel, mikor azokon a régi májusi első vasárnapokon becsengettem hozzád a tarka csokorral?

A sarokból elővetted a tavaly készített meggy likőrt, s két kicsi, gyűszűnyi pohárkába töltöttél belőle.

– Töltsek még egyet? – kérdezted később.

- Majd jövőre! – szellemeskedtem.

S most már a sokadik csokrot is csak az asztalra teszem, és nem töltesz likőrt.

Nem töltesz likőrt…

Magány

Alkonysugár szelíd színeit
hozza magával a kora őszben.
Benéz hozzám mindig, ha erre jár.
Küszöbömre ül, kifújja magát.
Asztalomon még hideg a sör.
Vártuk őt. Ketten. Én meg a pohár.
Hát mondja is, ahogy hörpinti sörét,
Fiam, az élet, nem csak habból áll...

Szava szűk,
mint az elszabott zakó.
Ő érti csak, mit kérdez,
a csendben kezes lesz a szó.
Ráhagyom.Tudom,
amit magában féltve hord,
életének legszebb álma volt,
most meg százszor széttört
darabból áll.
Hát mondja is, ahogy hörpinti sörét,
Fiam, az élet nem csak habból áll...

Négy gyerek, négy világtáj,
két asszony, kiknek rabja volt,
rabtartója együtt és külön.
rajta osztoztak, s amit az Úr adott,
övék volt, míg kívánták, míg bírta.
Karjával négy országszélt átért,
kelettel nyugatot, északkal délt
ölelte, ő ment, ha nem is várták.
Ma meg... ajtót se nyitnak rá,
s ha ajtóra lel, be se engedik
a vén hontalant saját vérei.
Úton van, s nem érkezik meg soha,
mint borravaló, s a jó halál.
Hát mondja is, ahogy hörpinti sörét,
Fiam, az élet nem csak habból áll...

Hozzám, ha jön, bölcs csendet hoz,
józanságra intőt, ez illik ránk.
Ülünk szótlanul, nem faggatózunk.
Én, meg ő, két külön világ.
Ő befelé szól, én kifelé hallgatok,
úgy vonz, hogy szinte taszít,
hogy ne sajnáljam, ha valami fáj...
hisz fénye nincs, csak árnya, mely elvakít.
Azért egy sörre mindig jó nálam,
ha porzik belül a máj.
Hát mondja is, ahogy hörpinti sörét,
Fiam, az élet nem csak habból áll...

Hamar elfárad, ül, nem mozdul,
söre fogyóban, az ajtót lesi,
s a Napot, ahogy egyre lejjebb száll.
Hűvösebb, hosszabb lesz az éj.
Holnap egy új életet kezd el,
s nevet, jut majd sör helyett... sör,
a sörhöz nem kell kenyér.
Kegyelmet nem kér, nem ad soha,
így boldog ő, a szeme biztos az,
ahogy töri a fényt s körbefon.
A kor volt hozzá mostoha.
Gyökeret eresztett belé, hogy fogja,
de lombját tépte szét,
míg Istenhez vágyott,
lerakta lábához keresztjét,
s ahogy szaporodnak a vészjelek,
évei fogynak a vén latornak,
a nők után is fulladozón jár.
Hát mondja is, ahogy hörpinti sörét,
Fiam, az élet nem csak habból áll...

Hallgatása szeli át a csendet,
gőzölgő kenyér gazdakézben,
áldozati bárány, melynek vére folyt.
Újra bűn és újra feloldozás...
Itt vagyunk egymásnak, poharunk üres,
önmagunkba fojtott szóval
megértjük egymást így is,
ő ez egyik, én a másik oldalon.
Megbeszéltük, jó ez a nyugalom,
ha már a sors így egybesodort
minden elkötelezettség nélkül.

Mi lesz velünk, nem tudhatom.
Én nem kérdezem,
ő meg nem válaszol.

Félpercesek

Vakondok

A friss beton alatt kétségbeesett vakondok ás. Nem érti, miért lett áthatolhatatlan az ő ege, melyen tegnap még rést nyitott és a benzinszagról azt hitte angyalillat. Számára több éve így kezdődött a nap, mely fönt és lent egyként sötét volt, ám ez adott bátorságot neki, hiszen nem tudott megijedni a saját árnyékától


Vállalkozó

Mikor periszkópokat kezdett árulni a temetőben, még azt hitte nagy üzletet csinált, de rövidesen be kellett látnia, tévedett. Új vállalkozásként, a közeli akácerdőben léggömbkereskedést nyitott, ám az örökös durranásoktól nem tudott aludni. Végül a balsiker és az álmatlanság az őrületbe kergette.

A munkaterápiás foglalkozásokon mosolyogva készítette a periszkópokat és boldog volt, hiszen egy tengeralattjáró nem lehet búskomor.

Szenzáció

A radványi sötét erdőben élve találták Bárczi Benőt! E több mint meglepő hír hallatán, az öröm döbbenetétől sokkos állapotba került Kund Abigél ép elmeállapota, egy minutum alatt helyreállt és miután kényszerzubbonya lecsatoltatott, szabadságát is visszanyerte.

Abigél családja rögvest rágalmazási pert indított Arany János ellen, mivel a költő, balladájában rossz színben tüntette föl leányukat. Később a Bárczi család is csatlakozott a pörhöz, mivel fiuk halálhírére, eladdig virágzó erdészeti vállalkozásuk csődközeli állapotba került.. A sarokba szorított költő, a két családdal kötött pörön kívüli egyezségét 1000 évre titkosították. Az izgalomtól fölhevült kutatók kiderítették: Abigél és Benő 57 évig boldognak vélt házasságából 17 gyermek született. Éppen az 58. házassági évfordulójukat készültek megünnepelni, mikor jött és pihegve szólt a kikapós cselédlány, hogy a radványi sötét erdőben halva találták Bárczi Benőt.

Második, könyvevő Don Quijote

 
Egy alacsony termetű, kövér ember szamaragol, tűzoltó sisakkal a fején és egy olyan fehér kendővel a nyakában, amit borotváláskor használtak a borbélyok. Szamarán zavara volt, de fejét magasra emelte, pedig vézna lándzsáját is csak nagy nehezen bírta tartani. Ő is igen sokat olvasott, ezért úgy gondolta, feltétlenül követnie szükséges azt az embert, aki tökéletes példaképe, mert fegyverhordozójával nekiindult - tudják, azzal a kis kövérrel - és szembeszállt a betokosodott világgal.
De emberünk óriást akart dönteni, nem szélmalmot. Okosan fegyverhordozót sem vitt magával, mellé úgyis csak egy nyurga, hosszú lábú, sovány illett volna, ráadásul lovon. Szerepcserefélét hajtott végre, de csak a külsőkben. Szemei állandóan a láthatárt fürkészték, ekkor pillantotta meg a világveszedelmet. Bizony, óriás volt az a javából, belevágta hát sarkantyúját szamara szügyébe, aki nem volt hajlandó elindulni gazdája ügyébe, és ott, a nagy mező közepén iázott harsányan.
Elfelejtettem bemutatni hősünket. Ő a modern kori kóbor lovag, dinasztikusan Don Quijote kettőnek nevezte magát, vagy második La Mancha lovagjának.
A kétség fojtogatta, mert négylábú járműve nélkül nem juthatott az óriás közelébe, aki tombolva dühöngött magában. Az arcára tekeredett grimaszt is látta. “Megeszem e világot”, ezt sugározta a feje tetejéről.
- Klementina, ó te drága, mondd meg most, most merre jársz! Jaj nekem, rosszul énekelem! "Én vagyok Don Quijote, La Mancha lovagja, ki semmi veszélytől nem fél. Megyek merre a végzetem szólít előre, mert nincs már oly' mesze a cél." Tan-da-ra-ram, tam-tam!
Ekkor egy furcsa szerzet közeledett.
- Mit csinálsz erre komposztszamarasom?
- Minő szépséges trilla a hangod, ó, egyetlen csodás szívmelengetőm. Nevednek dallamára volnék kíváncsi, hogy mikor szamaram úgy dönt, nekiindulhassak a döntésnek. Győznöm kell!
- Buggyant alak, miér' nem veszel egy motort? Van rendes nevem is, de Csurranócának hív itt mindenki, a nagy, természet ette, rágta placcon.
- Csodálatos az te világos-zöldeskék, apró tincszsebkendőd.
- Ez a ruhám, vaskalap!
- Ó, Dulcinea kettő!
- Jé, te is láttad a La Mancha lovagosát? Ki sem néztem belőled! Azt szeretem, amikor Szofi helyre teszi az öreget, oszt a végén megpaskolja a vállát, úgy melléáll.
- Igen, szívem hölgye, én vagyok Don Quijote, La Mancha lovagja, rólad álmodtam, pedig én sohasem álmodom... Óh, pirulj! Elfelejtettem a szöveget, így inkább saját szavaimmal dicsérlek tovább,
drága szívszerelmem, kire rálobbant minden belső tüzem. A ruhádat nem vehetem el, sőt, talán hozzád illőbbet kellene vásárolnom. Egy hajszálat adsz nekem ugye?
- Sose értettem az ilyen ferde embereket, de nesze itt van. Egy húszassal jössz!
- Milyen jó, hogy elhoztam otthonról a pénztárcámat. Tudod, a lovagoknak nincs szükségük pénzre.
- Te szamarag vagy!
- Óh, drága Dulcinea kettő, de szépen táncoltatod a szavakat az arcodra virult gyönyörű száddal.
- Má' montam, hogy nem így hívnak, te! Oszt dobbantok egy nagyot! Ha tudnád, hogy tudok toporzékolni. Nesze, itt a hajam, hoci a pénzt!
- Húsz eurót mondtál? Parancsolj, szerelmem. Mint mondtam, elhoztam az összeset, mert rengeteg a rászoruló. Nekem nem kell, én megküzdök magamnak egy-egy gonosz lovaggal. A dicsőség bőven elég. Ma is teleettük magunkat, egy egész szederbokrot rágtunk be.
- Szégyelld magad!
- Bocsánatot kérek, bájos gyönyörűm, a szamaram nagyon szereti a tüskéket, én csak gyümölcsöt eszem ezután.
- Te kenderedett fej, mondd má' meg végre, mit akarsz!
- Lépes méz nem csordul ily szépen kaptár belsejéből, mint gyönyörű sárga fogaid mögül a szavak! Segíthetek valamiben?
- Na figyelj csak kunkorú, ott az a sombokor.
- Máris indulok, lelegelem az összes somot róla, vagy egybegyűjtöm sisakomba, talán somenni szottyant kedved.
- Marha! A bokor mögött el tudjuk intézni, én vagyok itt a területi szolgálatos. Egy ilyen, pfújdeminttealaknak kétszáz!
- Persze, parancsolj velem, szívem billentyűmozgatója, vérembe költözött szépség. Itt a kétszáz, de még adok egy százast, míg ledöntöm az óriást amott. Dárdám hegyével döföm át, úgy érzem ló-szamaram gyújtása helyrejött, indul.
- Most meg mit akarsz te ottan, azzal a pálcikával?
- Kivégzem az nagy gonoszt, amelyik az túlfelőli dombtető szegletes zugában mozog.
- Te törmelék! Kupacba hordatlak el innen! Az ottan a Kabátos Elemér erőműve! Naplopó, hány lövetű a dárdád?
- Eredetileg sorozatfegyver volt, most már... Hoppá ez kettétörött! Csodás leányzó, elmondanád én ráncos fejemnek, hogy tulajdonképpen mire szolgál az a hatalmas borzadály amott?
- Ökológiai csodalény, szélerőmű, négy falut lát el véle. Az elején, amikor megkapták, úgy örültek, mint te az én hajamnak, most meg ki szeretnék nyírni, mer" elég sok adót kell az ilyen után fizetni. Aztán Kabátos Elemér ötször annyiért adja az áramot, mint az állam, de nagyon jól teszi! Vannak neki testőrei is, osztán ha valaki megtámadja egy-egy szivaccsal - van itten egy kisebb tengerünk, tudod, abban a kútban -, annak annyi.
- Nem látom, szívem lüktető szerelme...
- Hát ez azért van, mert nem akarsz a sombokor mögé menni velem. Nem olyan nagy baj, majd jön más. Ha elhoz onnan valaki egy szivacsot, oszt megy és letámadja, akkor a géppisztolyosok átalakítják szitának. Tudod mi az az önvédelem? Mindig az lesz belőle, amért szivaccsal megtámadták. Már volt rá példa, hogy fűszállal is nekimentek! Jól megy a dolga. Én marha meg, mikor kérte a kezemet, kosarat adtam neki.
- Erről van szó, édes komor-egeket kitisztító, szirtek mosolya, sok szálú érdes kékség. Nekem hajat adtál, neki viszont kosarat, mert dobog az te szíved!
- Milyen hülyén beszélsz!
- Drága Dulcinea kettő, második Dulcineám, én egyetlen sziromszerű virágom, magasra emeltetett lelkem számtalan szögellésit röpteted, mert csak a kóbor lovagnak... Bocsánatot kérek, bocsánat!
- Teheted, csókolom, bókolom!
- Ha van bármi értelme is én kóbor lovagéletemnek, felszabadítom ezen falvak népeit, ledöntöm az morgó fejű óriást és ezt a Kabátos Elemér nevű zsarnokot párbajra hívom. Utána veszek neked tisztességes ruhát, fejed búbjától sarkadig fehérbe öltöztetlek, s gyönyörű menyasszonyként vezetlek be oda, az oltárhoz. Látod, tajtékzó paripám Sanchotlan. Talán mégis jobb lett volna egy langaléta fegyverhordozó, de törött lándzsám mellé épp elég fegyver a tenni akarás. Keresem az igazságot, s kiállok minden igazságtalanság ellen!
Dulcinea kettő, előrántotta önvédelmi telefonját és tárcsázott. A beütött szám után sípszó hallatszott, majd a láthatáron megjelent egy azonosíthatatlan hadsereg, aki párbajfelhívás nélkül is a Quijote nevűre rontott. Az élen motorozó, sorozatlövő dárdáját leeresztve állt meg az üzemanyagvesztett második Don Quijote orra előtt.
- Jó hogy jön, fura ember, közénk valónak látom!
- Az igazságért harcolnak, robogó lovagok?
- Mi egészen másért, Kabátos Kelemen úrért.
- Akkor mi lesz a falvak népével? Szélsebesen álljon ki az az ember velem párbajra!
- Uram, ha ezt az erőművet valami baj érné, a négy falu összes lakója életveszélyen túli bántódást szenvedne. Ha segíteni akar nekünk, a védőknek, szamaragoljon itt körbe-körbe élete végéig. Kap egy mobiltelefont.
- Micsodát, kérem?
- Majd megmutatjuk hogyan kell használni, evvel jelezhet nekünk, de ha valaki erre jönne, minden felszólítás nélkül nyugodtan hívja ki párbajra.
- És mi lesz az én bájos Dulcineámmal?
- Kicsodával?
- Ez az izé itt, a szamarán, meg a mindenféle bokrok között, abszolút megzakkant. Azt mondja, fehér, talpig érő ruhába akar öltöztetni. Aztán valami feleség, meg házasság... Nem tudom idézni miket is dadogott...
- Kiváló nemes lovag, az mi urunk és parancsolónk, emez négy falunk védelmezője, egyszer s mint kényúr és első éjszakás jogú, neked adományozza fogadott leánya kacsóját.
- Hej, Petrezselyemkampó, ebbe nekem is akad szavam!
- Ja, kisanyám!
És Petrezselyemkampó nekifordította soklövetű, nagyonfegyverét.
- Azt akartam mondani, tudod, hogy éppen erre gondoltam én is. Jól jön nekem egy ilyen komplett ütődött, totál szamáralátétes. Ideadnátok az erőmű alatti lakosztályt? Szeretem a nagy búgást és az elektromos erőterek káros hatását.
- Megdumáltál, kislány. Ülj hát az ölébe!
- Azt nem lehet, motorlovag úr!
- Akkor cammogjon melletted, nemes vitéz. Mi átadjuk a lakot.
- Egyelőre külön éldegélünk, kérjük az nagyurat, hogy háromszori kihirdetés után engedélyezze az mi frigyünket.
- Rendben, délután négy és hat között háromszor kihirdeti, fél hétkor lehet esküdni.
Valami ilyesmi történt második, könyvevő Don Quijote-val. Legalább megszabadult a szélkerekekkel történő harcok közröhögtetésétől, de maga választotta lebilincselésbe került. Neje, az a szép beszédű, ellátta a ház körüli teendőket, ám amint látótávon kívül került, ledobta magáról a talpig érő hacukát és élte az életét.
A Don, becsületére legyen mondva, a nap huszonnégy órájából legalább húszat valóban körbe ügette az épületet. Amikor lerobbant a jármű, vállára vette, ha csököny betegség kapta el, rozsdásvértesen, törött lándzsájával lovaghoz méltatlan gyalogszerrel plattyogott. És mentette a falvakat, legalábbis ezt gondolta, mert az összes kétes közeledőt észlelve jelzett. Jöttek, láttak, fogták, vitték és tettek.
De szép, ó de szép az élet.