A csérogó

Nagynéném emlékére, aki 48 éves lehetett, én meg negyven. Azóta sok víz lefolyt a Dunán, nagynéném meghalt, én meg 71-dik évemet taposom.

Január hónapban jártunk, amikor az égbolt fehér kalapokat varrt a házak tetejére, az utakat pedig fehér bundába öltöztette, amelyekre a járókelők mintákat hímeztek csizmáik talpával. Ahol meg szűzen, simán elterült a búzaföld meleg takarója, és rávetődött a lámpa fénye, megjelentek, csillogtak az apró csillagok, melyek lejöttek az égből díszíteni a földet, és csak hogy meg nem szólaltak, mondván: itt vagyok, testközelben, nézegess, csak ne vegyél fel, mert akkor ismét elérhetetlen leszek, mintha az égen lennék. Megértettem üzeneteiket, mosolyogtunk egymásra, és csendben hazasétáltam. Nem volt késő, csak korán sötétedett.

 A szobám falai köszöntöttek, nyomasztó csend honolt a házban.

 A gyerekeim elmentek az iskolával telelni, és elszállt a csillagos hangulat.

 Felvettem a telefont, felhívtam Giza nenámat, megkérdeztem tőle, hogy alhatnék-e nála, amíg a gyerekeim távol vannak.

- Itt alhatsz, de én nem szeretek aludni senkivel sem, majd a másik szobában helyezlek el.

 - Akkor itthon is maradhatnék. Majd úgy fekszünk le, hogy a Te fejed lesz az egyik irányban, az enyém meg a másikban. Nénnyike, ugye jó lesz így?

Felöltöztem, és megindultam nénnyéhez. Ő korán fekvő volt, mert reggel a kakasszó előtt felkelt, már hajnal három órakor indult a munkahelyére. Dunnával takarózott, amiben a meleg pihék alatt biztosított a kellemes álom télvíz idején.

 Mikor megérkeztem, nem volt még az ágyban. Az előszobában leráztam a csizmámról a havat, levetettem a kabátomat, nénnye már várt.

- Megérkeztél, te kis gyáva. Biztosan a Félsz várt odahaza, azért jutottam az eszedbe.

- Nem tudom, minek hívták azt, aki a szobámban volt, de nem akartam otthon maradni.

- Az ágyat megvetettem, mivel most szombat van, alhatsz, ameddig csak akarsz, nem megyek munkára.

- Jó, de én a lányoddal meg a vejeddel még csevegek egy kicsit. Te csak feküdj le, és aludj.

- Jól van,- mondta nénnye, - csak ne kelts fel, amikor lefekszel.

- Téged? Úgy alszol, mint a tej, ágyút is sütögethetnék a fejed mellett, akkor sem ébrednél fel. Jó éjszakát! Álmodj szépeket! - mondtam hangosan, s magamban folytattam - mert megérdemled. Ő is egyedül nevelte fel egy szem lányát, taníttatta. Nem volt virágokkal kihintve az útja, amelyen járnia kellett életében. Remélem, most már nincs korán kelés, nem más keze-lába, talán még egyengeti is útjainkat itt a földi létben.

 Ő lefeküdni készült, én meg bementem Ibi és Pisti szobájába. Mi hárman igazán jóízűen beszélgettünk, majd valahol éjféltájt ágyba bújtunk. Gyorsan elaludtam. Dörömbölésre ébredtem. Valaki veri ám kegyetlenül kívülről az ablakot. Egy rikácsoló hangot hallottam.

- Giza, Giza, keltsd fel a doktor urat, készüljön, mert mennie kell a munkára!

- Nénnye kitápászkodott az ágyból, elment Pistiék szobájába, és szólt neki, hogy: ééééébressssztőőőőő!. Dolga végeztével visszajött, és ismét bebújt az ágyba,

- Te nénnye, mi a fitty fene volt ez? Te vagy az ébresztő óra? Minek a te ablakodon zörög ángyi?! Mért nem megy egyenesen a fiatalok ablakához, és hagy téged aludni legalább hétvégén, ameddig csak jól esik. Na ide figyelj, mondd meg ángyinak, hogy ameddig én itt alszok veled, ide ne merjen jönni, keltegetni téged, mert én olyan ribilliót csapok, hogy azt megjegyzi egy életre.

- Nem mondok én neki semmit, még megharagszik. Azt meg nem akarom. Majd csak megveszik már ezek a gyerekek azt a csörgő órát, mert mindig elfelejtik.

- Ha te nem szólsz semmit, majd én megmondom neki, hogy ne ez az ablak alatt kukorékoljon kora hajnalban.

Így is történt. Persze nem kukorékolást mondtam, csak megkértem erélyesen, hogy ne kopogjon a mi ablakunkon.

Beleegyezett kissé savanyú képet vágva hozzá, de alhattunk nyugodtan.

Nem sokáig maradtam vendégségben, mert mire jöttek a gyerekek, sütöttem, főztem. Ahogy így szorgoskodtam a konyhában, ahova csak a kényszer hajt be, mert se főzni, se mosogatni se semmit, ami a konyhához kapcsolódik nem szeretek, betoppant nénnye.

- Jaj, de jó, hogy itt vagy. Gyere, nézd már meg, jó-e mindez, amit főzök. Add már meg az ízét az ételnek.

- Főzz egy kávét, majd megisszuk nyugodtan egy cigi mellett. Otthon haragszanak, ha rágyújtok, azt mondják, árt a szívemnek, de nekem jól esik a kávéval elszívni.

 Ügyes kezével, gyorsan kijavította a főttemben ejtett hibáimat, a kávé finom illata betöltötte a konyhát is, de mi a szobában ültünk le, hiába mondta Giza nenám, hogy nagyon jó itt a konyhában is, de én örültem, ha kitehettem onnan a lábam. Kényelmesen elhelyezkedve a szobában, szürcsölgettük a török kávét, meg pöfékeltünk, mint a törökök.

Nénnye rám nézett, mosolygós arcán megjelentek a gödröcskék, majd huncutul megkérdezte.

- Tudod mit mondott ángyod tegnap?

- Nem én.

- Azt kérdezte, hogy az a csérogó itt alszik-e még, mert ha nem, akkor megint engem kelt fel.

- Te meg mit válaszoltál?

- Azt, hogy elmentél haza, de csak folytassa a keltegetést ott, ahova a csérogó küldte.

- Na, és megharagudott?

 - Nem úgy nézett ki, de ha igen, hát majd megbékül a maga kenyerén!