Béla bácsi naplójegyzete

 

Béla bácsi naplójegyzete

 

Régi családi iratokat böngészve került a kezembe anyai nagybátyám, Béla bácsi naplójegyzete. Jól olvasható, kalligrafikus betűkkel írt jegyzetei sok olyan érdekes adatot tartalmaztak, melyekről eddig nem sok tudomásom volt. Nem tudom, kinek szánta ezeket a sorokat, de olvasás közben úgy éreztem, hogy éppen nekem, a késői rokonnak és kortársaimnak, hogy nem merüljenek el a feledés homályában. 

 

Nevem Béluci

 

Életem egy szakaszát mesélem most el, azokat az eseményeket melyek megestek velem és számomra fontosak. Ezen események, történések mögött érzések, indulatok kavarognak, még akkor is, ha azokról említést sem teszek.

Lássuk!

Egy nagy házban laktunk. Három ablaka az utcára nyílt, a nagy kétszárnyas kapuja szintén, az udvar felől nagy oszlopos veranda futott végig, ahol esős, zimankós időben bátran lehetett tartózkodni. Füves udvar és gyümölcsös kert is tartozott a házhoz, amelyik leért a folyóig.

Nevem Béluci, azaz Krajcár Béla. A barátaim néha Petáknak hívnak, de ez azért nem valódi, mert a nevem nem az aprópénzből ered, hanem a Kaiser német szóból, ami tudvalevőleg császárt jelent. Így inkább Császárnak hívhatnának, de ez nekik nem tetszik, mert akkor én uralkodnék rajtuk. Az aprópénzről az jut mindig az eszembe, hogy ha valakit le akartak rázni, azt mondták, kifizettem aprópénzzel.

Kisgyermek koromból nagyapám alakja ötlik fel előttem. Egyszer megengedték, hogy reggel befeküdjek az ágyába, és ott igyam meg a kávémat. Ez volt azonban az első és az utolsó alkalom is, mivel az történt, hogy kiömlött a kávé a dunyhára, amit Piroska, a kis szolgáló duszának nevezett. Nem haragudtak igazán a balesetért, de többet nem engedtek be a nagyapa ágyába. Pedig, hogy kívánkoztam! Úgy hittem, ha én is befekhetem oda, nekem is olyan szép nagy bajuszom nő, mint a nagyapámnak. Máig sem értem hogyan ömlött ki az a kávé, mikor én már akkor rég tudtam csészéből inni, és a kiskanalat is tudtam használni. Igaz, nem szívószál módjára…

- Béluci, mennyi dolgot ad nekem! – fogadott a konyhában Piroska – Most moshatom a duszát!

- Most moshatom, most moshatom – kántáltam, de Piroska meglegyintett egy törlőruhával, így meghúztam magam.

- Mi ez a derendócia[1]? – jött be nagymama.

- Csak beszélgetünk – hárítottam el a szidás lehetőségét.

Nagymamám, Greif Mária kicsi, vékonypénzű asszony volt, de borzasztó szigorú, úgy a személyzettel, mint a családjával – különösen a gyerekekkel szemben. Esztergomban született, de a család valahonnan Mannheim környékéről került ide. A nagybajuszú nagyapa abban az időben pelyhedző állú fiatal kadét volt, amikor nagymama éppen hazajött a nevelőintézetből. Sok haszontalan dolgot tanultak ott, de úgy hitték, ezek egy úri kisasszony számára nélkülözhetetlenek. Megtanult pukedlizni, szépen enni, előre köszönni az idősebbeknek, semmit mondó társalgást folytatni, táncolni, ami mind hasznos a tárasági élet szempontjából. Megtanult továbbá hímezni, kézimunkázni. Abban az időben mindezek igencsak fontosak voltak, különös tekintettel a társadalmi szokásokra, de nem tanult meg sütni-főzni, sepregetni, takarítani. Minek az egy úri lánynak? Alig ékezett haza, a szülei abban igyekeztek, hogy minél hamarabb bemutassák az úri társaságnak. Erre jó alkalmat nyújtott a nemrég divatba jött Anna bál. Átkocsikázni Füredre hozzátartozott a mulatsághoz. A bálban ott volt a többi között egy karcsú, elegáns, snájdig kadét is, Diószeghy László. Jó táncos hírében állott.

A mi kadétunknak feltűnt a kecsesen mozgó, hófehérbe öltözött ifjú hölgy. Fehér elefántcsont borítású legyezője feltűnést keltett, hiszen Osváth báróné ajándéka volt. Az első bálozó Mária kisasszony megnyerte a báróné tetszését, amit ezzel a feltűnő ajándékkal fejezett ki. Nagymama ma is őrzi fiatal évei emlékeként. Nekem is megmutatta egyszer, mikor jó kedve volt. Ritkán történt meg ilyesmi, mert inkább képzeltem el zupás őrmesternek, mint romantikus fiatal lánynak. Sokat gondolkodom azon, hogy miért mások az emberek, mint amilyen az igazi természetük? Itt van példának okáért Piroska, aki szíve szerint minél hamarabb férjhez menne Mózsihoz, a pakulár[2] fiúhoz, de közben itt mórikálja magát a konyhában, ha véletlenül egy férfiember bekukkant az ajtón. Most, hogy nagymama ránk dörrent, behúzta a nyakát, és szaporán neki fogott mosogatni.

- Béluci, kér egy szem cukrot? – fordult felém, miután nagymama kiment.

Azért kedves lány ez a Piroska – gondoltam magamban, de nem szóltam, csak hevesen bólogattam, hogy kérem a cukrot. Ritka jó dolog az a cukor – édes és fehér. Úgy elolvad a szádban, mint a pinty. Hogy a pinty hogyan olvad el, azt én nem tudom, mert még kisgyerek vagyok, de így mondják a nagyok, s a kockacukor tényleg hamar elolvad. Ott tartották a kaszten[3] felső polcán, hogy a gyerekek ne érjék el. Tartójául egy fedeles porcelán kehely szolgált. Az is veszélyes tárgy volt, mert, „ne nyúlj hozzá, eltörik!” – kiáltást váltott ki a felnőttekből, ha feléje nyújtózkodtam.

Nagyapa többet mesélt nekem, mint a többiek, és később mikor nagyobb lettem sok mindent megértettem a vele történtekből.

A cukortartóra azt mondta, pikszis, amin én mindig nagyot kacagtam, s élvezettel ismételgettem.

- Pikszis, pikszis!

- Kacaghatsz, de tudd meg, hogy ez híres herendi porcelán.

- Miről híres? – kotnyeleskedtem.

- A gyár is híres, de ez a pikszis is. Tudod – folytatta Laci nagyapa -, egy egész készlet volt ebből a porcelánból. Nászajándékba kaptuk Osváth bárónétól, aki nekem távoli rokonom. Olyan magyar komaság. Az én nagyapám a báróné nagyapjának a húgát vette feleségül.

        Kisgyermek korom emlékei, mint egy reflektorfény világítanak meg egyes embereket – nagymamát, nagyapát, Piroskát és a többi rokont, ismerőst.

 

Iskolába megyek

 

            Éppen a kerítés tetején egyensúlyoztam barátom nagy ámulatára, mikor váratlanul behívtak az udvarról.

- Béluciii! – harsogta Piroska a konyhaajtóból.

Ennek a hívásnak nem volt értelme ellene szegülni, mert akár csihi-puhi is lehetett az ellenkezés következménye. Leugrottam a kerítésről, s hátrahagyva a barátomat és futottam be a házba. Nem volt semmi baj még, csak uzsonnázni hívtak. Kiderült, hogy nem akármilyen uzsonnáról van szó. János-bácsi is ott ült az ebédlőasztalnál, és éppen a főhelyen, ahol máskor nagyapa szokott ülni.

- Ülj csak le te is a helyedre – szólott nagymama.

      Mind nagyon komolyan ültek, s miután Piroska behozta a tejeskávét és a piskótát, elmondták, hogy eljött az iskolába menés ideje számomra. Bentlakásos iskolába fogok menni, mert így határoztak a felnőttek. Ők mindent jobban tudnak nálam, és azzal nem törődnek, hogy én mit szólok hozzá.

          Mindent János-bácsi intézett, Nagymamám rokona, aki tudós kanonok volt. Nagyszüleim nehezen tudnak már tovább nevelni. A koruk miatt. Édesapámat pedig egy galíciai garnizonba helyezték át, édesanyámat - úgy mondták – elvitte a „hurut”, mikor még kisebb voltam. Ez valami veszélyes dolog, betegség és sokan belehaltak. Ezért vagyok én a „szegény Béluci”. Most elküldenek iskolába. A Körös-parthoz közel egy nagy-nagy házban volt az iskola, és az internátus. Szent Vince nevét viselte és apácák rendelkeztek felette. Nagyon sok gyerek járt oda, de a bentlakásban csak vidékiek és olyan árvagyerekek voltak, mint én. Láttam őket, a nagy udvaron, mikor szünetet adtak két óra között. Egy elkülönített részen óvoda és bölcsőde is volt külön udvarral.

Hogy mennyit szaladgáltunk azon a nagy udvaron! Fák állottak köröskörül, és egy kiskapun keresztül át lehetett menni a virágos kertbe, de oda minket, kis gyerekeket nem engedtek be. A nagyobbak néha engedélyt kaptak, hogy ott sétáljanak. Sokszor leskelődtünk ácsingózva a kerítés mentén, vajon mit csinálnak a sétálók. Valamiket felolvastak egymásnak füzetlapokról.

- Költőnek készülnek – súgta egyik társam.

Fogalmam sem volt, mi lehet az, de szégyellettem megkérdezni, nehogy sült butának tartson. Azért csak ott motoszkált a fejemben a kérdés, és este lámpaoltás után súgva megkérdeztem a mellettem levő ágyban fekvő iskolatársamat, Vilmost. Ő egy évvel nagyobb nálam, és biztosan sok mindent tud már.

- Vili! Mi fán terem az, hogy költő, a nagyfiúk miért készülnek költőnek?

- Olyanok, tudod, akik verseket írnak.

- De miért?

- Tetszik a lányoknak…

- Csend! Ne pusmogjatok! – szólt ránk a nevelő.

Nagy szigorúság uralkodott itt. Az apáca nénik minden hibát észrevettek, és a büntetés sohasem maradt el. Mindenféle megvonások képezték a büntetéseket. Például, szünetben nem lehette kimenni az udvarra, vagy órák után bent kellett maradni az osztályban még egy órát. Szégyenpad is volt, meg sarokba állítás, sőt nem ritkán körmös, vagy fenekes. A legfélelmetesebb az volt, ha a főnöknő elé hívattak. Én magam is így jártam. Nem csak az esti pusmogás miatt, hanem más bűn is terhelte a lelkemet.

Az történt, hogy az osztályban előttem Artúr ült, egy más felekezethez tartozó fiú. Így mondták, más felekezethez tartozik. Nem tudom, ez igazából mit jelent, de azt mondták, és a vallásórán neki nem volt kötelező jelen lenni. Az édesapja Szent Vincének sok pénzt ajánlott, ha rendes embert faragnak a fiából, mert otthon ez nem sikerült. Összeférhetetlen, rossz gyerek hírében állott. Mi, többiek is gyanakodva fogadtuk, de később megszoktuk és engedtük, hogy együtt játsszon velünk. Valamilyen általam ismeretlen okból kopaszra nyírták még otthon, s most ujjnyi sörte borította a fejét. Engem különösen ingerelt a kugli fej látványa, egyik nap bele is vágtam a tollszemből fabrikált nyilacskámat. Beleállt a bőrébe és Artúr úgy visított, mint a fába szorult féreg. Lett is nagy kalamajka. A tanító néni, aki szintén apáca volt, kirángatott a padból, leszidott mindennek, és beállított a sarokba. Órák után mennem kellett a főnöknő elé. Meg voltam, ám ijedve! Olyan kicsire húztam össze magam, amilyenre csak tudtam.

Egy kicsi szobába vezettek, ahol egy szentkép előtt térdelve imádkozott a főnöknő. Fel sem nézett, amikor beléptünk. Az engem kísérő szóror térdet hajtott, keresztet vetett, csendben megállt és kezét fejemre téve várakozott. Egy idő után a térdeplő főnővér keresztet vetett és felállt, rám nézett, majd intett a kísérő szórornak, beszéljen.

Beszélt is! Elmondta összes hitványságaimat, hogy este villanyoltás után beszélgettem, hogy nem ülök rendesen a padban, hogy beleszúrtam a tollszemet az osztálytársam fejébe, hogy … hogy … hogy…

- Krajcár Béla! – kezdet halk, de szigorú hangon. Közben mereven a szemembe nézett, s zöld fények csillantak meg a szemeiben. A nagy cirmos kandúrnál láttam ilyen villanást, mikor megpillantotta az eresz széléről a földre leszálló verebet.

Nagy „prédikációt” tartott nekem, megmagyarázva, hogy csak a tanfelügyelő, főtisztelendő János kanonok úr külön utasítására vettek fel.

- Én, a Szent Vince apácarend vezetője felelek személyesen a nevelésedért. És rendes embert faragunk belőled, még akaratod ellenére is! – fenyegetett.

Ahogy belemelegedett a mondókájába, úgy apadt el bennem a félelem, s kezdtem figyelni, mit is mond. Gyermeki eszemmel próbáltam megérteni a lényeget, kihámoznia a beszéd lényegét. Azt magyarázta, hogyha nem viselkedem rendesen, úgy bánnak majd velem, mint azokkal, akik büntetésből kerültek ide. Közben egy nagy felfedezést tettem – a zárdafőnök fél János-bácsitól. Fél Monsignore János kanonok úrtól!

Ezek után, ha valamiért megróttak, mondtam, hogy bocsánat, többé nem teszem és meg fogom gyónni János atyának. Ettől mindig egy pillanatra felhő futott át a nevelő szóror tekintetén. Napról napra kevesebbek lettek a kifogások a viselkedésem ellen. Egy idő után úgy tapasztaltam, mintha több barátom lenne. Eleinte hízelgett a hiúságomnak, később nem törődtem vele. Voltak olyanok, akiknek a barátsága hasznomra volt az iskolai dolgokban. Vilmosnak különösen örültem, mert szívesen segített a matematika nehéz tételeinek a megértésében. Másik barátom, akinek hasznát vettem – igazi hasznát – Herzig Ottó volt, egy negyedikes nagydiák. Ő segített, hogy tökéletesítsem az irodalmi német tudásomat és a latin nyelvet. A némettel nem volt semmi gond, hiszen otthonról hoztam az alapot, de a latin eleinte nehezen ment. Ottónak köszönhettem, hogy év végére kitűnő lettem belőle. Később is tartottam a tempót, mert jó nyelvérzékkel áldott meg a szentlélek. Meg aztán ott állt előttem János-bácsi példája, akit itt az intézetben János atyaként emlegettem.

Igazi nagy példaképem volt ő. Már kisgyerekkoromban is csodáltam, de akkoriban a külsőségek, a megjelenése, mozdulatai, beszéde ragadott magával. Később nagy tudása, s az a tény, hogy a paraszti világból kitörve lett rangos papi méltóság. Még a teológia doktora – Theologiae Doctor – címet is elnyerte a velejáró magas kinevezésekkel. Utóbbi kinevezése így szólt (bekeretezve ott függött a szobája falán):

„Mi Első Ferencz József Magyarország Apostoli Királya emlékezetül adjuk ezennel jelentvén mindennek kit illet, hogy Mi kegyes tekintetbe vévén azon erényes szép tulajdonokat, tudományt, tanultságot, példás erkölcsi jámborságot, s egyéb jeles tehetségeket melyeknél fogva tisztelendő CSIKÓS JÁNOS székes egyház kanonokja, keresztelő Szent János czimzetes prépostja királyi kegyelmünkbe ajánltatott főpártfogói jogunk erejével jogilag, tettleg s törvényszerűen megürült bácskai főesperességbe minden javadalmával, hasznával, s illetményével együtt Őneki, mint alkalmas, miden tekintetben érdemes, Felségünknél is kedves férfiúnak adtuk.”

Ilyen jeles férfiú szerettem volna lenni felnőtt koromban. Ennek érdekében tanultam szorgalmasan, s igyekeztem a környezetem hajlandóságát felém fordítani. Egy kis ravaszság, türelmes hallgatás, némi ajándék megtette a magáét. Árulkodni, azt nem! Megvetettem és a többiek előtt megszégyenítettem azt, aki árulkodott a társaira. A bajtársias összetartást tartottam a legfontosabbnak, s ezt szorgalmaztam iskolatársaim között. Megbecsültek érte és hallgattak rám. A nevelő apácákat megtanultam kezelni. Elég volt egy halvány hivatkozás János atyára és máris megszelídült a különben következetes szigor. Négy éven át tartott ez az állapot. Ennyi ideig vállalták a vincés nővérek az ifjúság nevelését. Ezután ki hazament, ki gimnáziumba, vagy másik nevelő intézetbe. 

---

[1] derendócia - felesleges hangoskodással járó, látványos felhajtás, cécó, hűhó

 

[2] pakulár - havasi pásztor, pecorarius (lat) - juhos gazda

[3] kaszten – pohárszék, olyan tárolóbútor, amelyet általában díszedény bemutatására is használnak

 

Clitumno Forrásai

Umbriai sétáink egyik napján így szólt házigazdánk.

- Tartogattam nektek egy kellemes meglepetést pihenésképpen a fárasztó városnézések után.

S ezennel a kocsival lekanyarodott a főútról. Árnyas parkolóban álltunk meg egy kőfal előtt. Felirata: FONTI DEL CLITUMNO.

Jegyet váltottunk és beléptünk a kapun. Hatalmas fűzfák, ciprusok, nyárfák borítottak árnyékot a csillogó vizű tavacskákra. Fehér és tarka tollú kacsák úszkáltak a vízen, s lebukva halakra vadásztak. Olvasom a prospektus lelkes szavait és igazat adok a neki, valóban Clitumno Forrásai a természet igazi ékszerei. Nem csoda, hogy megihlette már az ókor költőit, íróit is éppen úgy minta a későbbi korok művészeit.

Vergilius, ifjabb Plinius, Corot, Lord Byron és Carducci neveit említhetem elsősorban.

A kellemes környezet, a történelmi légkör teszik valóságos természeti és irodalmi gyöngyszemé. A tavak és a folyó partján már az ókorban szentélyek, villák és gyógyfürdők épültek. Caligula császár is felkereste az itteni jósdát és részt vett a vallási szertartásokon. Úgy hitték Clitumno isten lakja a források mélyét, részére szentélyeket és három templomot is emeltek. Sajnos ezek nyomtalanul eltűntek az idők folyamán. A források melletti templom: a „Tempietto sul Clitunno - Clitunno kistemploma” a régi kövek felhasználásával épült, s Umbria legrégebbi freskóját is sikerült így megmenteni.

Fehér ökröt volt szokás áldozni a források istenének, mint azt Vergilius és Propertius is említik. Híresek voltak a folyó völgyében csordaszám tenyésztett fehér ökrök. Ezekből válogatták ki az áldozatra szánt állatokat.

 Erről így ír Vergilius a Georgica-ban:

„Szent habod itt mos, Clítumnus, hószínűre barmot
És oltári bikát, amelyet visz az isteni templom
Nagy máglyáira dísz-vonulásban a római polgár.”

(Lakatos István fordítása)

G. Carducci is lelkes szavakkal énekli meg a hely hangulatát:

„Üdv, neked Umbria tiszta vizű zöld forrása

nemes Clitumno! Ősi szívedben ott érzem

hazám, és  homlokom legyinti dicső múlt

s régi istenek.( G. Carducci, 1876)”

Kr. u. 440-ben egy erős földrengés elpusztította az épületeket és eltömeszelte a vízerek nagy részét. Ennek dacára ma is Umbria legbővizűbb forrása a maga másodpercenkénti 1500 literes hozamával.

1860 e 1865 között Paolo Campello della Spina gróf helyre állíttatta a parkot, a források környékét, visszatelepítette a helyi flórát, és a tavak állatvilágát.

Érdemes megjegyezni, hogy a Clitumno folyó, mely vizét ezekből a forrásokból nyeri, hajózható volt annak idején, s így vízi úton közelíthették meg Umbria lakói a fővárost, Rómát.

A csend, a hatalmas füzek, a csillogó víztükör, az ókori istenek és emberek emlékei teszik vonzóvá ezt a titkos légyottok számára megálmodott parkot.

Befana és Gubbio

A szilveszteri fáradságot már kiheverve sétáltam végig a kisváros utcáin. Igazából az ebédhez akartam vásárolni ezt-azt, a sarki kis boltot azonban zárva találtam. Sebaj, a nagyáruház nincs messze, arra felé fordítottam a lépteimet. Meglepődve tapasztaltam, az is zárva van. Nézek szét és látom, minden üzlet zárva tart. A kenyeres, a kalapos, a fűszeres, a textil – mind, mind. Nem értettem, Karácsony elmúlt, Újév is, hát persze Három Királyok napja van – Vízkereszt, január 6. – jut eszembe. Olaszországban az egyik legjelentősebb ünnep, a karácsonyi ünnepi kör zárónapja, Befana ünnepe, általános munkaszüneti nap, a tanítás is szünetel a gyerekek nagy örömére. Ezen a napon is jó olasz szokás szerint ünnepségeket rendeznek, a gyermekek pedig az 5-ről 6-ra virradó éjszaka ajándékot, azaz édességeket, karamellát kapnak. Természetes csak a jó gyerekek, mert akik rosszak voltak az elmúlt évben csak szenet és hamut. Az ajándékokat Befana a jóboszorkány hozza. A monda úgy szól, hogy a három keleti bölcs nem találta a Betlehembe vezető utat. Megkérdeztek egy asszonyt, de az nem segített. A három bölcs végül ráakadt a barlangra, ahol megszületett Jézus. Az asszonyt bántotta a lelkiismeret, amiért nem segített, és készített egy kosár édességet, majd elindult megkeresni a három bölcset. Útközben minden gyereknek, akivel csak találkozott adott az édességekből, remélve, hogy közöttük lesz a Kisjézus. Befana azóta is járja a világot, és osztogatja az édességeit a gyerekeknek, hátha közöttük található Jézus is.

Nos, ennyit erről az ünnepről, de ha már vásárolni nem lehet, menjünk városnézőbe. Úti célunk legyen ma Gubbio.

Gubbioról azt írta Szerb Antal, hogy sokkal omladozóbb, mint a többi olasz város, s ez azért van így, mert a házakat terméskőből építik, és nem vakolják be. Szerb Antal ideje óta azonban sokat változott az épületek külső kinézete, mert bár manapság sem vakolják be, de simára vágott, csiszolt tömbökből építik, ami rendezett benyomást kelt.

„Gubbióban ezeknek a középkori házaknak két kapujuk van. Egy rendes kapu az élők számára és mellette egy másik, keskenyebb, a halottaknak. Ezt a kaput csak akkor bontják ki, mikor a koporsót kiviszik a házból. Azután megint befalazzák, hogy a halott ne jöhessen vissza.” – írja többek között Szerb Antal.

De minket jobban érdekel a jelen, mint a középkor morbid hagyománya. Gubbióról tudniillik egy kedves TV sorozat jut az eszembe, a Don Matteo. Itt forgatták a film külső felvételeit, s így a várost járva minduntalan ismerős helyekre bukkanok. A Piazza Grande, a meredek via dei Consoli és a via Baldassini, a Palazzo Pretorio, mely a csendőrlaktanya tisztét töltötte be a filmben. A palota maga gótikus stílusban épült, a XIV-ik században. Három egymás fölötti termet foglal magába. Ezekben rendezték be a filmbeli csendőrség hivatali helyiségeit. A látogatók tájékoztatására nagy plakátok és dioráma emlékeztet a sorozat kedvelt főszereplőjére, Don Matteora, de én most búcsúzom tőle, mert megláttam egy kis bolt kerámia kínálatát. Meglepően ismerősnek hatottak a minták, a színek. Mondják, hogy ezek az etruszk hagyomány részei, mert bár a várost magát Umbria őslakosai alapították és lakták, de a szomszédos etruszk kultúra mély hatást gyakorolt a városra. Más szóval a várost az umberek alapították, de kultúrájukra a szomszédos etruszk nép is hatással volt.

Merészen kezdett száguldani a fantáziám.

 Etruszk…

A nyelv kihalt, s rokona az ismert nyelvek között nincs, úgynevezett „szigetnyelv”. Az írásos leletek tanulmányozása meglepő eredménnyel jártak. Az etruszk nyelvtan nagyon hasonlít, mondhatnám azonos a magyarral. Néhány példa: agglutináló típusú, többszörös ragozás, a megszámolt elemek egyes számban szerepelnek, nem alkalmazta a hím-, nő-, és semlegesnemet. Természetesen ez komoly tanulmányozást igényel, s ez a rövid elmélkedés nem alkalmas erre, de megtette ezt Mario Alinei olasz történész az „Ősi kapocs” (Etrusco: una forma arcaica di ungherese) című könyvében.

Ide kívánkozik még egy megjegyzés erről az ősi nyelvről: A latin nyelv fokozatosan átvette az etruszk nyelv funkcióit, különösen a hivatalos szférában. A romanizációs folyamat végeredményeképpen az etruszk nyelv az Kr.e. 1. században kihalt (l.Ókori és keleti nyelvek és írások).

Van itt más is Gubbio városával kapcsolatban, ami nagyon megragadott. Szent Ferencről teszek említést, esetéről a farkassal. A gubbiói farkas néven ismert a legenda, így szól - Gubbio környékén egy rendkívül vad farkas garázdálkodott. Kegyetlenül pusztított, széttépett állatokat és embereket egyaránt, és az egész vidék rettegett tőle. Ferenc minden figyelmeztetés ellenére odament a vadállathoz, és így beszélt hozzá: „Igen nagy bajokat okoztál, megérdemelnéd, hogy úgy bánjanak el veled, mint a gonosztevőkkel, azaz kivégezzenek. Ellenségeddé tetted az egész várost. Én azonban szeretnék békét kötni közted és köztük.” Akkor a rettenetes vadállat magába szállt, követte Ferencet, és bement vele együtt a városba. Ott a piacon, az egész nép jelenlétében ünnepélyesen megkötötték a békét.

Valóság alapja is lehet a legendának. Természetesen valószínűleg nem négylábú farkas zaklatta a várost, hanem kétlábú, illetve egy haramia, akit meghódított Ferenc szelídsége és hite.

Bige Szabolcs Csaba

                                    

                               

Falu a víz alatt

Bige Szabolcs Csaba: Falu a víz alatt

Ha valaki manapság Erdőszentgyörgyre látogat, a helybeliek, mint különleges attrakciót említik a „tavat”. Néhány kilométerre a falutól – bocsánat a várostól – a Küsmöd-patakát hatalmas gát zárja el. A gát mögött keletkezett a tó. Lehet a partján kirándulni, sátorozni, a tóban pecázni, csónakázni. És nagy mulatságokat rendezni. Senkit nem zavar.

Legfeljebb az árnyakat. A tó fenekén alvó falut. Péchi Simon késői híveinek emlékét. Egy, a világon egyedül álló kultúrtörténeti relikvia iszapba süllyedt temetőjét, a vízbe roskadt házakat, templomokat.

Háromszáz év viharai, nyomora, üldöztetése nem tudta elpusztítani, és most víztükör borítja a helyet, ahol egymás mellett, egymásra utaltan éltek öt felekezet hívei. A gyakoribb családnevek is árulkodtak részben a hovatartozásról: Ács, Boros, Máthé, Lupuj, Farkas, Rózencz, Geréb, Bartha, Kovács, Szombatfalvi, Csupor, Györfi, Jakabfi, Kutasi, Lovász, Nagy, Papp, Tarisznyás, Tós, Sallós, Sükösd, Újfalvi, Volf, Zári, valamint Isztujka, Máté, Balázs, Rostás, Demeter cigányok.

Tetten lehet érni a nevekben az ősi családok, a beköltözöttek és a felvett nevek eredetét. Külön érdekes a Lupuj és Farkas nevek viszonya. A Lupuj a román lupu szóból ered, ami farkast jelen. Ők behozott jobbágyok leszármazottaik, római katolikusok, elmagyarosodott románok. A Farkas hasonló származásúak, de megőrizték ortodox hitüket, nevüket magyarosították. Bár az utóbbi időben Fărcaş-nak írják. A Rózencz, Lovász, Kovács, Csupor, Volf, Ács nevűek zsidók, a székely szombatosok leszármazottai. A Geréb, Bartha, Szombatfalvi, Jakabfi, Újfalvi családok székely nemesek utódai. Református és unitárius hívek is voltak közöttük. Bözödi parókia szórványaként folytatták hitéletüket.

Az egymás mellett élést a közös sors, a különállást a szokások, és az egyedi kultúra konzerválta.

Mikor Erdőszentgyörgyre kerültem, akkor ismertem meg a falut, s az embereket. Az ellátandó területhez tartozott. Később még házat is vettem ott. Akkor körülbelül 600 lakosa volt, és ebből volt 3, vagy 4 román (feleségek), 40 cigány, a többi magyar. Felekezeti megoszlás pedig így nézett ki: római katolikus: 300, unitárius 160, református: 90, izraelita: 40, ortodox: 10.

Az a negyven izraelita, tulajdonképpen zsidózó, vagy szombatos jelzővel illethető. A XIX. Század végén szerepeltek a nyilvántartásban száznál többen, például 1869-ben 137, 1890-ben 157 személyt jegyez a statisztika. Kicsiny magja egy négyszáz éve szárba szökkent hitnek. A reformáció megteremtette vallási türelem, hozta létre, és a türelmetlenség sorvasztotta el.

A tordai országgyűlés 1568-ban kimondja szó szerint: „…ne szidalmaztassék senki az religióért senkitől, …és nem engedtetik meg az senkinek, hogy senkit fogsággal, avagy helyéből való priválással fenyegessön az tanításért, mert a hit Istennek ajándéka, ez hallásból lészön, mely hallás Istennek igéje által vagyon.”

Néhány évre rá a tiltások kereszt tüzébe kerültek a hitújítók. Bethlen Gábor fejedelem már így utasít: „hogyha kik publice vagy privátim akár tanítók, akár egyéb rendek a recepta religiókon kívül való sectákban találtatnak most és ennek utána is minden kedvezés nélkül büntetődjenek mind személyökben s mind javokban.”

Ennek az lett a következménye, hogy azok a főurak, birtokosok, akik az új hit követőivé szegődtek, most visszatértek valamelyik hivatalos egyház kebelébe, legtöbbször a római katolikusba. Ilyenkor a hozzájuk tartozó falvak népe is követte urukat. Hiszen ő tartotta a papokat! Cuius regio, eius religio, azaz akié a föld, azé a vallás.

Az engedmények, tiltások, üldöztetések zűrzavarában, hitüket megőrizve, Bözödújfalu szombatosai magukra maradtak. Átkeresztelkedni nem akartak, papot, prédikátort nem kaptak. Így is tovább gyakorolták makacsul hitüket, székely módra. Templomuk nem volt, otthon imádkoztak. Titokban. Színleg keresztények, de titokban szombatos hitüket gyakorolták. Péchi Simon imádságos könyvének másolatait használták. Kézzel írták a másolatokat. A kiegyezés utáni szabadabban fújó szelek alkalmat adtak, hogy szombatosságuk hivatalos formát kapjon, mint zsidó. A kultuszminiszter Eötvös József szabad utat adott. Ez sem ment könnyen, és mire évtizedek tapasztalatával gazdagodva nyíltan gyakorolhatták volna vallásukat, jött Hitler elmebajos terrorja. A katolikus plébános mentette meg őket a haláltábortól. Lóra ült, és belovagolt Marosvásárhelyre anyakönyvi kivonatokkal, levéltári bizonyítékokkal felszerelve, bizonyítandó székely, magyar eredetét a bözödújfalusiaknak.

És most még az emlékük is a víz alatt. Anyagi és szellemi téren egyaránt. A feledés iszapja is egyre vastagabb…

Én magam jól emlékszem minden utcára, házra. Ha lehunyom a szememet, megjelennek előttem a falu képei. Látom a nyolc ortodox számára épült templomot. Illetve épülőben levőt. A harmincas években kezdték építeni, de túl nagyra méretezték, és az anyagi források kimerültek. Mementókánt állottak a falak, a félig felhúzott tornyok, a tető nélküli templomhajó. Szállóige lett belőle: a megesett leányra mondták a környéken, „úgy járt, mint a Bözödújfalu-i román templom, felcsinálták, s úgy hagyták.”

Látom a katolikus templomot is vasárnap reggel. Fekete kendős idősebb, tarka kendős fiatalabb asszonyok igyekeznek a szentmisére, s az ajtó előtt megigazgatják kendőjüket, kabátjukat, hogy méltóképpen léphessenek be Isten házába.

Látom a kora reggel munkába sietőket. Szerszámaik a vállukon, kenyér, meg egyéb a tarisznyában, korondi korsóban ivóvíz. Vagy az autóbuszhoz menőket, akiket a közeli gyárak, műhelyek várnak.

Látom a tanító urat, a tanító nénivel együtt, ahogy az iskola kapujában várják az érkezőket, meg a zsibongó gyerekhadat, ahogy tódulnak befelé a két osztályterembe. Négy osztályos iskola, két tanteremmel. A gyerekek szorgalmára nincs panasz, a tanító házaspár értően terelgeti kis nyáját a tudás izgalmas magaslatai felé. Még a cigány gyermekek is szívesen járnak iskolába. A tanító úr aggódva kérdezi, hogy mi a baj, ha beteg van az osztályban. Emlékszem egy mozgássérült cigányfiúcskára, akit kerékpárral hoztak fel az iskolába minden reggel nagyobb testvérei. Ne maradjon el kortársaitól.

Látom télen a havas utakat, ahol lovas szánokkal hozzák a tűzre valót. Erdőre fáért télen kell menni, mert akkor lehet a fagyos földön könnyen a kitermelés helyét megközelíteni, és mert akkor ér rá a falusi ember. Ilyenkor szünetel a mezei munka. Kora reggel mennek ki az erdész által kijelölt területre. A kivágásra szánt fák is ki vannak jelölve. Csak azt szabad kivágni. Mást nem is lehet, mert az erdész sasszeme észreveszi. Nem is néz a földre, csak a fák koronáját figyeli. „Innen kivágtak egy fát, keresd csak meg a csonkját!” szól a kísérőjének. Nincs előtte titok az erdőben.

Látom Volf Zsuzsa nénit, amint a beteg fiáért aggódva jön az orvosi szobába – Geréb tekintetes úréknál volt a tisztaszobában berendezve -, látom továbbá Lovász Pepi nénit, ahogy a díszes tálalóból kiveszi a teasüteményt, és az asztalra teszi, poharat vesz elő, és édes borral kínál: „kóser, most küldték a rokonok”.

Látom a kis falusi boltot, ahova az esti buszra várva behúzódtunk a szeles, havas idő elől. „ Jöjjön – hívott félre a boltos bácsi – van egy kis vad pénzem, a feleségem nem tud róla, igyunk egy üveg sört.” (Végül is nem ittunk, mert megérkezett az autóbusz.) Az utódját is látom, aki követte a boltban, miután nyugdíjba ment. Tragikusan végezte az „utód”. Valami kis hiánya volt a boltban, és attól való félelmében, hogy felelősségre vonják, öngyilkos lett. A sors fintora, hogy a záró leltár alkalmával nem találtak semmilyen hiányt.

És látom a duzzadó vizet, az otthonukhoz az utolsókig ragaszkodó embereket, a házukat szomorú szemmel bontókat, az összeomló falakat… Emlékezem.

Aztán én is körbejárom a tavat, vallatva a megmaradt köveket, sövény maradványokat: itt ez lakott, ott az, a kút ott kinek is állt az udvarán? Mígnem egy gyerek hang visszarángat a jelenbe: „bácsi, adjon egy kis pénzt, csak ezer lejt!” „Kié vagy?” „A Demeter Gizié.” Csecsemő volt még Gizi, amikor a falu eltűnt. A magasabb helyeken megmaradt néhány házat lakják a túlélők.

Püspökladány, 2006. november 23.

Hagyma fesztivál

Édes savanyú hagyma (cipolla in agrodolce).

Most tanultam ezt a különleges csemegét. Ajánlják előételnek, és körítésnek hús vagy hal mellé, fogyasztható frissen, amíg meleg, de hidegen is.

Az egész úgy kezdődött, hogy a szomszéd Cannara nevű városban rendezett hagyma fesztiválról hírt kaptunk és odalátogattuk. Egész szeptember hónapot a látványosságoknak szentelik, kiállítás követ kiállítást, színházi előadások, népművészet, zene, konyhaművészeti események teszik ellenállhatatlanná ez ősz hónapot. Az egész kavalkád csúcspontja a hagyma ünnepe. Napközben könnyű sétával töltöttük a napot. Megcsodáltuk város régebbi és újabb épületeit, tereit. Már a 12. században városi rangra emelkedett, neve a „canna” szóból ered, mely nádat jelent, s ez a vidék ingoványos jellegére utal. Bizonyos vallási központ jellege van a városkának, mint Olaszországban minden városnak. Lakosainak száma 4300 fő és ehhez öt templom tartozik. Ez azt jelenti, hogy minden 860 emberre, beleértve a csecsemőket is, jut egy templom.

Megállunk a 13. században épült Szent Balázs (San Biagio) templom előtt, aminek nem csak régisége ragad meg, hanem a szent legendája is. Krisztus után a háromszázas években élt Sivas örmény városban (ma Törökország), egy Balázs nevű orvos, akit jámborsága mián püspökké választottak. Vértanúhalált halt a keresztényüldözések idején, Nevéhez sok csodatétel fűződik. A Legenda Aurea című gyűjtemény is említi ezeket. Egyik szerint úgy mentette meg egy kisgyerek életét, aki szinte megfulladt egy halszálkától, hogy megáldotta és két keresztbe tett gyertyát tartott az álla alá. Erre hivatkozva a gégebetegségek, torokgyík, fogfájás esetén hozzáimádkoznak, s lett az orvosok védőszentje. Szent Balázs vértanú emlékére végzik a balázsolás szertarását. Ez abból áll, hogy február 3-án a szent halála napján a mise végén a pap a gyerek álla alá tart, mint Szent Balázs, két gyertyát és áldást mondva kéri a vértanú közbenjárását. A gyertyákat előző nap megszentelték.

Erdélyi vonatkozása is van Szent Balázsnak, tudniillik az 1313-ban alapított Balázsfalva őrzi a nevét, villa Blasii néven jegyezték egykoron.

Estére mozgalmas, olaszosan látványos sokadalom alakult ki Cannara-ban. A sátrak megnyíltak, s az árusok hangos szóval kínálták portékájukat. Nem csak hagymát, szó sincs róla! Mindent, amit a látogatók szívesen vásárolnának: bizsut - ezer félét, ruhaneműt, sálat, sapkát, gyerekjátékokat, édességeket, pékárut és más élelmiszereket. Tolong is a nép, s ahogy besötétedik, lesznek egyre többen. Lampionok fénye teszi hangulatosabbá az estét. Természetesen a hagyma játssza a főszerepet úgy a sátraknál, standoknál, mint a falatozókba, kisvendéglőkben. Ennyi ember persze nem jut könnyen asztalhoz, de ott vannak a hatalmas étkező sátrak sürgő forgó pincérek hadával. Durván ácsolt gerendából állanak az asztalok, s a padok és egy-egy ilyen középkort idéző étkező sátorban az embereket százszámra várják a finomságok, ételkülönlegességek - mind hagymával kapcsolatos.

”A fesztivál jó alkalom arra, hogy életet vigyen a vidéki város mindennapjaiba” – mondja az ünnepi megnyitó alkalmával a polgármester.

Ilyenkor nem csak látványossággal és gasztronómiai örömökkel szolgálnak a sok ezer látogatónak, hanem megismertetik velük a város múltját, különleges épületeit, templomait és a tereken bőséges kulturális programot is kínálnak. Ha oda látogatunk, ki ne hagyjuk a Szent Ferenchez kapcsolódó emlékhelyeket, Piandarca mezejét és szentélyét, a sziklaemlékművet, ahol Szent Ferenc prédikált a madaraknak.

Visszatérve a gasztronómiára, megemlítek néhány különlegességet: - hagymakrém, savanykás mártogató, - hagymás galuska pirított szalonnával és kecskesajttal, - boros galuska vöröshagymával, - hagymával pácolt sertésoldalas, - sajttal töltött hagyma, - hússal töltött hagyma (8 féle), - édes savanyú hagyma, és itt abba is hagyom a felsorolást, mert ez utóbbi csemege receptjét szeretnem leírni. Hiszen ezzel kezdtem! „Az édes savanyú hagyma cukorral, ecettel vízben főtt készítmény, és a cukortól karamellizálódik kívánság szerinti színre. Igazi ízét kissé lehűtve élvezhetjük.” – vezeti be a receptet a fesztivál egyik szakácsa.

(Hozzávalók 2 személyre: 500 gr gyöngyhagyma, 2 evőkanál fehér borecet, 50 ml víz, 1 evőkanál cukor, 1 evőkanál extra szűz olívaolaj, só.

Egyéb tudnivaló: egy adag: 120 Kcal, könnyű, vegetáriánus étel, előre is elkészíthető, hűtőben lefedve két-három napig eltartható.

Elkészítése: Hámozzuk meg a hagymákat, tisztítsuk meg és hidegvízzel mossuk meg. Egy pohárban keverjük össze az ecetet, vizet, cukrot a megadott mennyiségben. Töltsük a serpenyőbe az olajat és tegyük bele a hagymákat. Gyújtsuk alá a tűzet, és pirítsuk  barnára néhány perc alatt erős lángon. Adjunk az ecetes keverékhez kétcsipetnyi sót, töltsük rá a hagymára és hagyjuk felfőni. Tovább főzzük lassú tűznél 30-40 percet, közben többször megkavarjuk. A főzési idő a hagymák méretétől függ, legyenek azok elég puhák, de ne essenek szét. A főzés végén húzzuk fel a lángot, sűrítsük be, és néhány percig hagyjuk sülni, ameddig szép lesz a színe. Utána sózzuk és hagyjuk kihűlni tálalás előtt.

Vannak vidékek, ahol azon melegében tálalják, vannak, ahol fűszeresebben készítik vörösborral, balzsamecettel és szegfűszeggel. Ki-ki saját ízlése szerint ízesítheti.)

Ezzel a csemegével zártuk a napot, mely nem szűkölködött különleges élményekben.