Füstbe ment remények

Hetek óta fütyül a szél a város utcáin, csontig hatol a dermesztő köd. Klaudia behúzott nyakkal, testéhez szorított karokkal siet haza. Sajog a lába a napi felszolgálástól, egy percre se ülhetett le, tiltja a főnök. A kapuba érve belerúg az üres kukába, majd belöki  az udvarra.

Úgy látszik, nem ért még haza Tibor, a fene essen bele ebbe a cudar világba!  A csend várja csak a félhomályban, kabátját ledobva végigdől a kanapén, cigarettára gyújt, s nyomkodja a távirányítót.

 Egyre csak az jár a fejében, amit Jenő mondott a vendéglőben, hogy hazajött Géza.

Ha hazajött, hát hazajött, mi köze neki hozzá! Nem érdekli már az a hóhányó, gyáva alak. A legnagyobb bajban hagyta itt magára! Azt hitte, ha kifizeti az orvosi költségeket, azzal megtette a kötelességét! Mennyit szenvedett akkor testileg, lelkileg! Mégis sokáig várta vissza titokban.

    Aztán lassan elkopott a fájó érzelem, s barátaival belerázódott a mindennapok taposómalmába. Idővel összeköltöztek a  megfontolt, komoly Tiborral, legalább megszabadult az otthon nyomasztó légkörétől, ahol anyja italba fojtotta elrontott életének keservét.

    Klaudia mégis valamiféle ürességet érzett, se Tibor kedvessége, se a barátok nem tudták elűzni a tátongó magányt, a hiányérzet gyötrelmét. Előttük sikerült  palástolnia  mindezt, de maga sebzett madárként vergődött benne. Többször gondolt arra, hogy itt kellene hagynia mindent, s máshol kezdeni  újra az életét. Valahányszor megszólalt régi  közös daluk összefacsarodott a szíve. Az is megtörtént már, hogy  a felmosó nyele a kedves dallamra Gézává változott, s ő önfeledten táncolt vele.

 Ó, Géza, te átokfajzat, hová tűntél, sóhajtott olyankor. Elvitted az álmaimat is. Azt ígérted, együtt kelünk útra, itt hagyjuk ezt a huzatos porfészket, s csupa kaland lesz az életünk!

 Erre vágyott Klaudia. De elfújta a szél. Terhes maradt, s az nem volt az álom része!  Géza orvoshoz vitte, biztatta, s ő hitt neki. Tizennyolc éves volt. Mire kijött a kórházból Géza sehol se volt. Lelépett. Ő itt maradt meggyötört testtel, megsebzett lélekkel, füstbe ment reményeivel. Most meg annyi év után hazajött.

   Kulcszörgés térítette magához. Tibor érkezett, Klaudia vacsorához terített.

-        Na, egészen jól sikerült a főztöd – dicsérte meg Tibor.

-        Nem leszek  soha  konyhatündér! – csattant fel Klaudia, s párja elhűlve nézett rá.

-        Történt valami? - állt meg a  villa a  kezében.

-        Nem - s szó nélkül ágyba bújt a fal felé fordulva.

Tibor semmit se értett az egészből, de nem faggatta őt.

   A vendéglőben már mindenki tudta, hogy hazajött Géza. Barátnője suttogására kurtán válaszolt a lány, majd szótlanul járt-kelt, felszolgált. Gépiesen lépett az új vendég asztalához, hogy felvegye a rendelést. Az ismerős hangra összerezzent, s meglódult a szíve.

-        Szervusz  -  búgott Géza hangja.

-        Szervusz  -  válaszolt közönyt erőltetve.

-        Beszélhetnénk?

-        Dolgozom, nem lehet. 

-        Látnom kellett téged, rettenetesen hiányoztál…

-        Láttál, most mehetsz.

-        Hallom, összeköltöztél Tiborral - erőltette a beszédet.

-        Össze hát, nyáron lesz a lakodalmunk -  dacoskodott.

-        Boldog vagy ?

Klaudia nem felelt, egy másik asztalhoz lépett.

-        Este a szokott helyen - súgta neki Géza, s kiment az ajtón.

Klaudiában a feje tetejére állt minden. Harag tornyosult benne az elveszett álmai miatt, mégis furcsa öröm járta át, ugyanakkor  ragaszkodott Tiborhoz, a megtalált nyugalmához is. Csak ne érezné az állandó ürességet a lelkében!  Hol van a tűz, ami lázban tartotta Géza mellett?

Tibor józan tervei nem lelkesítették. Barátok, néha diszkó, s a szülőknél tett vasárnapi ebédek. Jaj, hogy unta mindezt! Nem mozdultak ki a városból, kuporgatták a pénzt lakodalomra, kocsira. Nem, nem ez volt Klaudia álma. Kalandra vágyott, bejárni a világot, ahogyan tervezték akkor. Ám Géza  meghiúsította mindezt.

Este hazaindult, de mágnesként húzta valami a régi híd felé. Géza kocsijának támaszkodva várta őt. Ahogy mellé ért, a fiú váratlanul átölelte. Az esze szabadulni akart, de a szíve nem engedte a lányt. Sokáig szorították egymást, majd Klaudia kibontakozott Géza karjaiból.

-        Ne tedd Klaudia, érzem, hogy te is szeretsz. Gyere velem, Szamóca, bejárjuk a világot, ahogy terveztük.

A régi becézés könnyet csalt a szemébe. Csak állt ott megsemmisülten.

-        Tudom, nagyot hibáztam akkor. Hidd el, azóta is szeretlek. Téged kerestelek minden nőben, csókban, ölelésben. Ne fordulj el tőlem, érted jöttem.

 Klaudia elveszítette józanságát. Ölelték, csókolták egymást, s az eltűnt  láng újra fellobbant benne.

A pitymallat térítette észhez.

-        Vigyél haza most, szedte rendbe a ruháját.

-        Holnap érted jövök a kocsival, s nekivágunk a nagy kalandnak – mondta a kapunál, s megcsókolta a lányt.

Klaudia szótlanul szaladt fel a lépcsőn.Világosság szűrődött  ki az ajtó alatt. Benyitott.

Tibor nyugtalanul várta. Tudta, hogy hazajött Géza. Nagyon féltette Klaudiát.

-         Vele voltál?

-        Vele.

Tibor félőrűlten rohant ki a házból. Klaudia leroskadt a kanapéra, aztán  elővette a bőröndjét, csomagolt. Gondolatai vadul kergették egymást. Mit tegyen? Tibor a biztonságos élet, a tűz nélküli nyugalom. Géza a lángoló szerelem és a bizonytalanság.

      Aztán lassan kilépett a házból, gondosan bezárta az ajtót, s elindult a kék hegyek felé.  Egyedül.