Bátai Tibor | oldás

ha a korszellem zárójelbe tette is 
te illőképp becsüld meg szégyened 
bátor ma 
ki feloldva zárójelét 
restellni tudja azt mi benne van 
általa lehetsz majd 
bárha pirulva 
megannyi idült görcs nyűgétől szabad és 
immár megfejtve képleted 
újra csak magad 

Bátai Tibor | a híd

             évtizedekig némán lépdelt
             a többszörös kudarc felé
             önkénye
             a maga oldalán képzelte           
             hús vér valóságában az asszonyt
             hozzászokott a helyzethez
             és amikor eltűnt
             és már hatalmába kerítette volna a
             kétségbeesés
             megpillantotta a híd közepén
             elhitette magával
             hogy mindig is ott állt
             és ott is fog állni az idők végezetéig
             ott
             ahol eddig nyoma sem volt hídnak
             ott
             áll a Pont des Arts szakasztott másán

előzmény

    egyszerűen megtörtént
    innentől kezdve folytatás vagy
    és csakis ebből a pontból tájékozódhatsz
    
    áthághatod ám megmarad keretnek
    eldobhatatlan agresszív iránytű
    le kell takarnod hogy eltévedhess

    innentől
    élesre állított ösztönökkel
    kell járnod elaknásított terepen
    
    minek feszegetni ami lezárult
    ha egyszer eljutottál a felismerésig
    hogy már nem bánt a bélyeg „elutasítva”

megismerés

előbb a nyak
a kendőzetlen vállak
a mellek fedetlen mosolya
a térdek
a combközép amit szabadon hagy a szoknya
a csípő takaratlan kitárulkozása
végül egy leplezetlen gesztus
ba
csomagolt
meztelen tekintet

A versről

Weöres Sándor: Vázlat az új líráról

„A versben fő a tartalom." De akkor

mért vers? Hiszen prózában egyszerűbb

akármi tartalmat rögzíteni,

élményt vagy eszmét pontosan közölni.

Azért van vers, hogy iskolásgyerek

a rímbe-font tant könnyebben magolja?

hogy mellénygombon fogjon és okítson

okos dologra, mit meg kell jegyezni?

Az ilyen költészettől elfutok

zenébe, csöndbe, hogy bolond maradjak.

„A versben fő a forma." Tiszta zengés,

tökéletes rend: dermesztő unalmas.

Kis Jánost, Szász Károlyt olvasni bírod?

Arany nem írt olyan hibátlanul,

Petőfiről nem is beszélve, mint ők,

hitbuzgalomról, langyos évszakokról,

tisztes szerelmi erkölcsről, hazáról,

madárdallal behintve mindenütt.

Metrum, hangsúly, rím, mind helyén való;

átlátszó forma és olvashatatlan.

Se tartalom, se forma — Hát mi kell?

A jó vers élőlény, akár az alma,

ha ránézek, csillogva visszanéz,

mást mond az éhesnek s a jóllakottnak,

és más a fán, a tálon és a szájban,

végső tartalma vagy formája nincs is,

csak él és éltet. Vajon mit jelent,

nem tudja és nem kérdi. Egy s ezer

jelentés ott s akkor fakad belőle,

mikor nézik, tapintják, ízlelik.

***

Kiegészítésül egy szerénytelen, saját (külön bejáratú) definíciós próbálkozás:

A vers(szerű szöveg, úgy is mint 'Dichtung') számomra a szerző sűrített pszichéje.

Ebben az értelmezésben a befogadás is az olvasó pszichéje által történik, és ha annak aktusa valóban végbemegy, eredménye az, hogy a befogadó (képletesen) a maga pszichéjét sűríti bele a befogadott szövegbe, mivel abban önmagát, a saját tudati, érzelmi, sőt, tudatalatti „világát” a köznapi (normál) tudatszinthez képest sokkal intenzívebben, vagyis ebben az értelemben „sűrítve” éli meg.

A befogadás aktusában szerintem szerző és befogadó adott szövegbe sűrített pszichéjének „közös metszete” születik meg legalább néhány percre — már ha a kettőnek az adott hangoltság-állapotban, helyen és időben egyáltalán van (lehet) közös metszete.

Ha nincs, akkor véleményem szerint a befogadás (legalább is akkor és ott) ellehetetlenül, nem történhet meg.

***

Egy irodalmi portálon (továbbra is szerénytelen) definíciós kísérletemre a minap az alábbi ellenvetés érkezett:

„A leírtakkal a verseknek egy vagy néhány fajtájára vonatkozóan egyetértek, de tudomásom van más, szintén versként elfogadott szövegfajtákról (elbeszélő költemény, népballada, paródia, parafrázis,...) amelyekre nehéz volna ráhúzni. Az oldalon más helyen is találkozom olyan megközelítéssel, amely vers alatt kizárólag a lírai verset érti; nem örülök a hasonló korlátozásnak. A meglátásod többi részével egyet tudok érteni.”

Az észrevételre a következőket válaszoltam:

„Pedig a gordiuszi csomó bizony a »líra« szóval oldható meg, pontosabban vágható át.

Az elbeszélő költemény valóban kivétel, de az nem is lírai műfaj (részletesebben lásd alant). 

A népballadáknál (általában a balladáknál) kevés sűrítettebb szöveget tudok elképzelni (még ha ott a »Dichtung« oka inkább talán drámai, mint lírai, viszont annál inkább: pszichés), és fogalmam sincs miért lógna ki pl. a parafrázis, ahol az átfogalmazó par excellence a maga pszichéjét sűríti az eredeti szerző fordulataiba, vagy a paródia, amelynél pl. Karinthy nem mást karikíroz (a kiemelés okán ugyancsak erős sűrítéssel élve), mint az áldozatul kiszemelt szerzők verseikben tetten érhető költői lelkületét (pszichéjét). 

Bevallom, sőt megerősítem: számomra az elbeszélő költemény minden formai szabály(ozottság)a ellenére tartalmát tekintve inkább »testvére« a novellának, mesének, regénynek (stb.), mint a lírai versnek, ahogyan a fogalmi leírásai is kiemelik epikai tartalmát: »verses epikai műfaj, verses elbeszélés, költői elbeszélés, költői beszély«.   

E meghatározásokban a »verses«, »költői« jelzők az elbeszélésnek, mint jelzett főnévnek egy sajátos formai jellemzőjét juttatják kifejezésre, ám ez az utóbbiak epikai tartalmán jottányit sem változtat . 

Számomra pedig éppen a tartalom a meghatározó elem, amikor versről esik szó — ide értve a szinte minden formai szabály(ozottságo)t nélkülöző szabadverset is. 

Tudom, hogy vannak, akik a formai oldal felől közelítve utóbbit legfeljebb költeményként tudják elfogadni, sőt, prózaversekről értekeznek (ami szerintem fából vaskarika), de ezeket a(z adott esetben mégoly kanonizált) véleményeket távolról sem osztom.”

Ösvény a rengetegbe [ha őt követed]

   A jó tördelés ösvény, amelyről tilos letérned,
   ha ki akarsz keveredni a rengetegből — mondja,
   és felszólít, hogy habozás nélkül kövesd.
   A jó tördelés könnyen emészthető,
   olyannyira, hogy meg sem kell rágni.
   A jó tördelés útjelző fény a sztrádán vagy
   még inkább félautomata kormány egy limóban:
   esélyt sem ad eltérésre a helyes iránytól,
   meghagyja mégis hitében a sofőrt, hogy ő vezet.
   Prófétája szabálytisztelő és szigorú,
   elismeri versképző elemnek a belső ritmust,
   csak éppen teljességgel érzéketlen rá.
   Betéve tudja a leckét a szabad versről,
   ám a gyakorlatban hallani sem akar róla.
   Ha ismeretlenül megkínálnák kézirataikkal,
   Bukowski szemérmetlenül hosszú mondatokkal
   váltakozó egyszavas sorai láttán sértetten fintorogna,
   és mennydörögve teremtené le Whitmant,
   miért nem margótól margóig fut a szöveg.
   A jó tördelés a végső érv, egyben magyarázat, hogy
   meg sem próbál a versbe sűrített pszichéig hatolni.
   A jó tördelés ösvényén – ha őt követed –
   menthetetlenül beleveszel a rengetegbe.

Lorelei fésűje

         Hiába bevált trükk, amely most is csábít, 
         hogy úgy, mint aki nem is mondja, csak kérdi —
         sehogy sem megy. Folyton feleletnek látszik.
         Szóljon direktben inkább, démoszthenészi
         elszánással (az a kavics még a számban),
         remélve, nem pusztán dadogásnak hallik.
         Úgy kellene a lehető legtisztábban
         artikulálni a semmitől csak alig
         érzékelhetően különböző mindent,
         hogy nagyrészt hiányoznak hozzá a szavak.
         Nem(csak) belőlem, hanem a nyelvből. Hiszen
         a fogalmak azonnal szertefoszlanak,
         ha a határtól még hajszálnyival innen
         neveznénk meg velük, ami odaát van,
         (illetve nincsen), s szinte az is átbillen
         ilyen közelségből, ami általában 
         kézzelfogható. Maradnak hát a pszichés 
         érzetek, valamiféle nyelv nélküli
         költészet leírhatatlan szavai, és
         Lorelei, mint jelkép: fésűtlen fésüli.

albatroszléptekkel

     esetlenül botladozva ormótlan
     bakancsban órákig spiccelő balett-
     növendékek buzgalmával átjárót
     keresel egy másik dimenzióba
     volt idő amikor úgyszólván tetszés
     szerint közlekedtél rajta keresztül
     ide-oda szemernyi kétséged sincs
     előbb-utóbb rátalálsz újra addig
     is egész életrevaló ötletnek 
     tűnik tütükét öltve elterelni
     a bámész járókelők tekintetét 
     a tartósan használaton kívüli 
     üzemmódtól elsatnyult szárnyaidról 

Spanyolviasz [önmontázs tizenegyesekre]

– A tálat kihozták, miért haboznál
gyakorta éppen az üres van teli
kezdettől pontosan tudtad, nem csupán
könnyednek induló mentális játszma

                                                       – Megint rohanvást, noha rendezetten
                                                       engem látsz, lehet, hogy konstruált helyzet 
                                                       egy éppen adott időpontban–helyen
                                                       nem fordíthatsz a fejre állt dolgokon

– A trükk egyszerű, mint a spanyolviasz
a tánc indítja be a cselekményt, és
tetten éred a kukkolót magadban
állandósuljon a művi zűrzavar

                                                       – Sovány vigasz, mégis belekapaszkodsz
                                                       árnyalhatod úgy: magad légy árnyalat
                                                       látszatra teljesen megdelejeznek
                                                       a jó kifogások — mentségnek rosszak

– Hadd folyjon a szöveg, amerre akar
ne is próbálj válaszokat keresni
legfeljebb ha árnyalatnyit változtak 
menekülni nem segíthet menlevél

                                                       – Hiábavaló az arcát fürkészned
                                                       bár adódhat úgy, akkor meg miért ne
                                                       ha bizonyosra vetted, hogy megtalál 
                                                       ne hivalkodj vele, de ne is szégyelld

                              – „Hova kéri a választékot, uram?”
                              súlyos kockázattal járó művelet
                              valaki a vesédbe akar látni 
                              és már életedben létezni kezdtél

Pillangó(d)ef(f)ektus

A megválaszolhatatlannak tűnő 
kérdések már szinte jobban izgatnak, 
mint maguk a válaszok. Perverzió? 
És vajon kié? A szerzőé-e, vagy 
a szövegé? Lehet(,) minden szöveged az? 

                        * 

Többszörös védőréteg alatt nevelted 
vállalhatóvá arcodat. Hogy milyen áron, 
mindketten tudjátok. Megérte-e? És: 
mire mehettetek volna maszkok nélkül? 

                           * 

Amióta fölismerted magadban, 
már el sem veszítheted. Durván hangzik: 
innen nézvést nincs szükség rá. A puszta
képzete is perdöntő bizonyosság 
(marad). De mondd, hová lennél nélküle, 
ha csak benne találhatod meg önmagad? 

                           * 

Elég szárnyát billentenie benned, 
s te máris elhiszed: vele rezdülhetsz. 
Ez lenne hát a pillangó(d)ef(f)ektus? 

                           * 

Disszonáns lehet a legtisztább öröm 
is, ha óvatlanul nyakába öntöd. 
Képes vagy-e az ő szemével mérni 
a számodra csökkenő távolságot 
váltig egymásra nyitott ajtók közt, és 
érzékelni tudod, mit jelent neki, 
amivel te oly boldogan beéred? 

                           * 

Átfolyatod magadon. Transzfúzió. 
Ha kiürül a tasak, újratöltöd 
vele, hogy a véreddé váljon. Neked 
használ, de meg mered-e kérdezni: 
jó-e neki, és ha igen, akkor mire? 

                           * 

A líra képlete: érzelem + logika. 
Definíció szerint az érzelmek 
logikája. De ki fejti meg, hogy ez-mi-ez 
az elcseszett, lehetetlen szöveg? 

Mégis: megérinteném

    Van ami lehetne, noha
    nincs. Hiánya ettől goromba
    tény. Áthághatatlan kemény
    korlát. Mégis: megérinteném.

    Lennék, ahol a part szakad.
    Nem keresnék jobb alkalmakat.
    Csak egyszer megtapintani!
    Rögeszme. Vagy olyasvalami.

Vagy

Magad elől is titkolnád, majdhogynem
sikerrel. Csupán annyit sejtesz, készülsz
valamire, s veszélyes lenne máris 
a vállalkozás célját feszegetni.

Előveszed az ilyen helyzetekben 
alkalmazott technikát, hogy eltereld
nyugtalanító gondolataidat.
Ezúttal azonban ez sem működik.

Mindjárt a felidézni próbált szöveg
első soránál elakadsz. Nekilátsz
hát fejben újraírni. Mindhiába,
túlságosan felbosszantottad magad.

Végzetes hiba, mert így esélyed sem
maradt ráhibázni  a folytatásra.
Leforrázva tudomásul veszed: jobb,
ha hagyod az egészet a fenébe.

Legalább néhányat memorizáltam 
volna, még ha saját is – füstölögsz –, de
azután kénytelen-kelletlen újból 
ráfutsz a készülődés témájára.

Mire is, mire is? – kerülgeted  a
forró kását –, amikor váratlanul
azon kapod magad, már fel is tépted
az első útba eső bolt ajtaját.

Meglepődni sincs időd, ösztönökre
kell hagyatkozz. Életet vagy életet! —
mordulsz fegyvernek látszó tekintettel
az ijedségtől félholt eladóra.

álarcaid

              magára árvul magadra ébredésed
              lóg a széken átizzadt ujjasod
              kisuvikszolod fénytelen szemeid
              bekötöd kardod fölsebzett markolatját
              csillagokkal varrod ki palástod
              horpadt koronádat egyengeted térdeden

              magára árvult szemed mögé bújva
              rubinló seb két kézelőd
              felöltöd végre öntudatod ujjasát
              kisuvikszolod szíved s koronádat
              hónod alá kapod a vérted
              görbe kardodat egyengeted térdeden

              belebújsz sebekkel kivarrott ujjasodba
              magára árvult szempár két kézelőd
              fölhúzod a nárcizmus glaszékesztyűit
              hanyagul fejedbe csapod koronádat
              kiegyenesíted a szívedbe görbült kardot
              és fölébreszted megszokott álarcaid

Egyenlet Mindenszentekre

  Ritka szerencse az én koromban
  még élő szülőknek gyermekeként
  tehetni, ami szép kötelesség,
  így nem maradhatnak nélkülem ők.

  Már negyven éve egy házasságban
  – áldhatlak ezért is Téged és őt –,
  állít hát önzésem új korlátot:
  párom ne hagyjon engem egyedül.

  E két feltétellel kötném kezed,
  hogy egyenletem megoldjad, Uram —
  közelíthet Mindenszentek, dolgom
  csak ennyi a magam múlásával.

Nincs ilyen madár

 Bevallom, fölöttébb zavarba hoznak.
 Olyannyira, hogy egyszerűen nem is
 tudom, hova tegyem őket. Nincs ilyen
 madár — mondanám, ha nem repkednének
 mindenfelé csapatostul, eleven
 cáfolataként minden eddig ismert
 aerodinamikai törvénynek.
 Öntelten érteni vélem a psziché
 működését, szeretet és gyűlölet
 logikáját. Mi több, még a szeretve
 gyűlölködését is. Csakhogy lehet-e
 akár csak közelítő pontossággal
 dekódolni a gyűlöletvezérelt, 
 s mégis önzetlennek tűnő szeretet
 mind valószerűtlenebbül burjánzó
 médiamegnyilvánulásait? Rész- 
 vét és habzó száj árukapcsolását?
 Nem szégyellem, de nem is hivalkodom
 vele: gyanakvó vagyok. Továbbra sem
 mondhatok mást, mint hogy nincs ilyen madár.

Helyetted is

                          Asszociációs mező.
                          Változóban. Ő volt. Eddig.
                          Ám más közegben már nem ő.
  
                          Legjobb esetben is egyik
                          reménybeli opciója csak, 
                          amely akként illeszkedik

                          hozzád – csont nélkül –, akár egy
                          belőled hiányzó darab.
                          S te tudnád, mint szimpla számjegy,

                          föladni önálló magad,
                          egy másikat egészítve
                          ki kerekre? Mernél szabad

                          lenni egódtól, ennyire?
                          Könnyű rávágni a választ —
                          nem biztosíték semmire.

                          Noha túl sok igényt támaszt,
                          most még(is) autentikus
                          (annyi romantikát áraszt).

                          Helyetted is romantikus.

Vakfolt

           Üres. Nem lehetne üresebb.
           Ütősnek hitted, s most sütheted.
           Vakfolt a tudatban. Félelem.
           Gyámoltalanság a négyzeten.

           Beléd állt. Peng, s rezeg a penge,
           akárha vágna elevenbe.
           Ám meg se lep, mikor megérted,

           mostantól fájni sincs esélyed.

Fixa idea

    Megint rohanvást, noha rendezetten.
    Adott helyről egy másikra, szabatos
    terv szerint. Fegyelmezetten, tűnjék
    bármilyen alkalmatlannak is ide
    ez a jelző. Csupán szoknyád lobog (mert
    nadrághoz túl meleg van), esetleg még
    a hajad, ha éppen nem rövidet hordasz,
    vagy nem tűzted fel — ne akadályozzon,
    miközben időre kell odaérned.
    Vagy vissza. Ami persze szintén: "oda".
    Szemtelenül megbámulnám mindened,
    ami lobog, és bizonnyal nem hagynám
    ki az esélyt, hogy szoknyád alá lessek.

    Akkor sem, ha első nekifutásra
    magam is meglepődöm az ötleten.
    Kinek jutott volna eszébe akár
    csak húsz évvel ezelőtt egy bőven nagy-
    mama korban lévő nőt molesztálni
    (noha csupán képzeletben) megannyi
    neki- (és neki!) vetkezett bombázó
    helyett — noch dazu a hozzám hasonló
    öreg jampecek közül? Így változnak
    az idők, s velük a nagyik lobogó
    szoknyái meg azok pecérei. Ám
    az érzet változatlan, és csakis
    a rajtad suhogó képzete kelti.

    Orvul fixálódtál a zaklatódban.

miért ne

                nyomulnál ahogyan kés a vajba
                esetleg egyenest bele a késbe
                jobb lenne inkább sehova mégse
                maradni veszteg (ott ahol) ám abba

                semmiképp ne bölcsebb dolog félbe
                hisz több esélyt mi is adhatna arra
                hogy még egyszer belekezdj magadba
                mert adódhat úgy akkor meg miért ne

                kételyeid kenheted hajadra
                már nem babra sokkal komolyabb tétre
                megy majd a játék úgyszólván vérre
                bónuszkör mi más a győztes jutalma

                ha pedig tévednél legfeljebb alma

Röptödben is a földhöz

            A türelemnek többnyire híja van.
            (Sietsz inkább, semhogy sorod kivárnád.)
            Aki gyakorolja, nagyjából olyan,
            mint egy madár, mely csukva tartja szárnyát,
            bár éppenséggel elröpülni készül —
            tekintete már rég a levegőben
            hasít, amikor kiterjeszti végül.
            Te meg fordítva, szinte eszelősen
            ragaszkodnál – röptödben is – a földhöz:
            égbolt helyett csak a hajszolt célt látod.
            Csoda-e hát, ha hiába erőlködsz?
            El sem startoltál, máris le kell szállnod.