2013. február 24., vasárnap

Fitó Ica Régimódi történet








Tegnap még verőfényes napsugarak küldték aludni az éjjel őrségben lévő csillagokat, ma hajnalban azonban már fényük sem látszik át a ködön. Sötét, borús az ég, szitál valami, tán csak a sűrű köd, de mintha hó is keveredett volna bele.
      Nehéz csend ül a tájon, s ha lett volna még levél a fákon, mozdulatlanságba merevedve talált volna rá a hajnal, szellő sem rebben.
      „Maradós lesz ez a nyirkos, csontig hatoló”— vakarja meg fejét Gábor.
      Ma is korán kelt, mint mindig, mióta az eszét tudja. Tanyasi ember hasára nem süt a nap se nyáron, se télen, a tanyasi embert a kakaskukorékolás ébren találja.
      Ma éjjel egyébként sem aludt jól, ha aludt egyáltalán valamennyit is. Sűrűn kinézett az istállóba, minden rendben van-e, mert egyetlen tehenük hasas, és lassacskán várható az ellés ideje. Ha jól számolja, igencsak itt a kétszáznyolcvanötödik nap. Figyelni kell a jószágra nagyon, s ha úgy látja, hogy szükséges, azonnal szaladni kell, persze időben, mert akkor tud segíteni az orvos. Józsi doktorral mindent megbeszélt már, de nagyon izgul. Nem volt még borjúellés náluk, ifjú asszonyával az első tehenet tartották.
      Iparkodik a hajnali ködben az istállóhoz, kezében a viharlámpával, de így is csak nagyon nehezen lát. Bogár, a fekete kutya ott fut a lába mellett. Látni nem látja, beleveszett színe a sötétségbe, de lihegését hallja, és szőre szinte súrolja a gazda lába szárát.
      „Eriggy már odébb!”— lök egyet rajta kicsit indulatosan, de mindjárt meg is bánja, mert szegény jószág ijedten vakkant fel.
      „Jólvanno” — simítja végig kérges tenyerét az azonnal megbékélt puli bundáján, viszonzásul a kis jószág megnyalja a kenyéradó kezet.
      Julcsa tehén elnehezedve áll a karámban, hatalmas, meleg szemei álmodozóan valahova a messzibe néznek. Nem evett már az este, inni is alig ivott, nyilván érezte, hamarosan történik valami. Valami, amit nem tud pontosan, hogy mi is az, de történnie kell, hiszen minden olyan furcsa körülötte. A gazda is, né, tegnap este gondosan lemosta a hátulját, tőgyét, hátsó lábait, és mennyit itt topog körülötte, de még Bogár sem ugrál fel a lába szárára, mint azelőtt mindig. Halkan járkál most, szinte tisztelettel kerülgeti. Friss, illatos alom van a patái alá szórva, jól esne belehemperedni, csak nem biztos benne, hogy fel is tudna állni, annyira súlyosnak érzi a testét. De, hogy itt a gazda, mégis csak meggondolja magát, már annyira húzza lefelé a szinte földig lógó hasa, a feszülő tőgye.        Óvatosan — már amennyire lehet — lerogy a zizegő szalmára, jobb oldalára dőlve kissé megkönnyebbül. Jól esik a fekvés. Kicsit fészkelődik még, keresi a kényelmet, aztán megpihenni leteszi a fejét. Bogár odasettenkedik hozzá, tisztes távolban leül, jelezve, hogy „Itt vagyok ám, és vigyázok rád!”
      Gábor elérkezettnek látja az időt, lám jól mondta a napot Józsi doktor! Be is szalad a házba, hogy szóljon asszonyának, keljen, hátha szükség lesz a segítségére, ne adj'Isten, még orvosért is szaladni kell. Marika persze már talpon van, meleg teával várja emberét, sőt a tűz is ropog a sparheltban. Ügyes menyecske ő, igazi tanyára való.
      Nagy izgalommal igyekeznek vissza az istállóba. Julcsa addigra egyre idegesebben forgatja a fejét hátra a hasa felé, hánykolódik. Egyszer fel is állt, de mégis csak jobbnak látta ledőlni, mintha úgy könnyebbnek érezné ezt a furcsa állapotot.
      Az ellés jelei mostmár csalhatatlanul megmutatkoztak. Julcsa hasa két-három percenként megfeszül, és ilyenkor szinte présel minden izma. Marika jól tudja, ezek már a tolófájások, hamarosan meg kell jelennie a kis borjú patácskáinak. Ha ez így történik, nem kell senki más segítség, mert akkor nem farfekvéses a kis jövevény.
      Mindkettőjük homloka gyöngyözik, izzadnak az idegességtől és aggódástól. Bogár is nyugtalan, már egészen az istálló ajtajáig húzódott, füleit lesunyta, mert érzi, valami nagy feszültség van a levegőben.
      Gábor teljesen elérzékenyül, amikor megjelenik a két kis pata, és Julcsa addig présel, míg az alsó lábszáracskák is kinn vannak. Most kevés pihenő, ekkor elhatározzák, hogy segítenek a következő fájáskor, gyengéd erőszakkal húzzák, segítik kifelé a kis életet. Közben nyugtatgatják Julcsát, aki nem tiltakozik a jelenlétük ellen, s tán a segítséget is jó néven veszi. Néhány tolófájás, a magzat már szinte félig kinn van, és a következő nagy fájásnál kicsusszan a „csoda” Julcsából!
      Szinte élettelenül hever a puha almon a kisborjú, gyönyörű, egészséges jószág.
      Gábor és Marika az átélt izgalomtól és megkönnyebbüléstől meghatódva, könnyes szemmel ölelik meg egymást, sírva, nevetve nézik, ahogy emelgeti kis fejét a jövevény. Kerül puha ruha a legszükségesebbek megtörölgetéshez, gondos asszonykéz veszi kezelésbe az újszülöttet, a férfiember pedig Julcsával törődik, aki tudja Isten honnan, de ösztönösen teszi a dolgát, annak rendje és módja szerint megeszi a méhlepényt, majd elkezdi megtisztítani kisborját.
      Gyönyörű látvány, ahogy az anya meghitten, gyengéden végignyalogatja kicsinyét, ezt már megnyugodva, kéz a kézben nézi végig a gazdapár. Magukban hálát adnak Istennek a kis jövevényért, és bizakodva néznek a jövő elé, mely tele van újabb tervekkel.
      Mire fáradtan kilépnek az istállóból, egy vékony fénysugárnak mégis csak sikerült áttörnie a ködfalat. Rámosolyog az ifjú párra.
      Üzenet van ebben a mosolyban, erőt és reményt adó üzenet.

2013. február 20., szerda

Casus belli




                Az igazság szép dolog, jó dolog, de akinek hatalma van, nem szorul rá. (Mikszáth)
A csoport végre beérkezett a szálláshelyre. Egy nagy közös hálóteremben nyertek elhelyezést, ahol már legalább húszan voltak. Gyárfás az ajtótól balra, a fal mellett kapott ágyat, társai pedig tőle távolabb. 
Barátunk lepakolta a holmiját, a táskából kiszedte a ruháját, és gondosan felakasztgatta az odakészített vállfák egyikére.
- Azt a másikat add ide nekem! – hallott egy hangot a háta mögött.
- Hozzám beszélsz? - fordult oda.
- Kihez-máshoz? És azt mondtam, add ide nekem a másikat, mert nem férek rá egyre – mondta a szomszéd ágyat elfoglaló illető, és már nyúlt is Gyárfás másik vállfájáért.
- Hé, hé! Ne vedd el! Nekem is szükségem van rá. Ott a tied az ágy végén felakasztva, használd azt!
Pillanatok alatt parázs vita tört ki kettőjük között. Szinte tettlegességre került a sor, s ha ez el is maradt, kiabálásuk felverte a háló csendjét.
- Önző, irigy alak vagy!
- De hát, neked ott a te sajátod! Mit akarsz akkor az enyémmel?
- Igenis egy önző alak vagy! Itt a vállfád, nem is kell! Edd meg! – kiabálta a másik és odadobta a vállfát Gyárfás ágyára.
A háló lakói közül, aki a közelben volt, az is belekiabált a vitába.
- Irigy kutya! Kell még vállfa? Itt is van egy!
- Mi… de hát, én csak…
- Szégyelld magad!
- De…
Az igazság a vádaskodókat, a támadókat még elméletileg sem érdekelte, mondták a magukét. Majd hirtelen valahonnan a terem közeléből felsüvöltött a súlyos vád:
- Tolvaj!
Ettől Gyárfásból kitört minden eddig visszafojtott indulat, s felüvöltött
- Hallgassatok!
Erre lépet be – hallva a hangzavar - a szállás felelőse. Megdöbbent az elszabadult indulatok láttán.
- Mi ez a ricsaj? Mi történik itt?
Válaszként újra fellángolt a vita.
- Vállfa gyűjtő! Önző, összeférhetetlen! – röpködtek a vádak újra.
- Én csak…
- Vállfa gyűjtő! Tolvaj! Meg kell szabadulni tőle!
- Hallgassatok! Nem igaz! Hamis vádak! – próbálták védeni Gyárfást a barátai, akik ott voltak elszórtan a teremben.
A „felügyelő” csak kapkodta a fejét, aztán meglátta Gyárfás ágyán a vállfákat.
- Látom, az ágyadon vannak a vita tárgyát képező tárgyak!
- Ők tették ide!
- Na, majd kivizsgálom ezt az ügyet, de most csend és villanyoltás! – szigorú képet vágva nézett végig a társaságon, s vállfákra mutatva még hozzátette – Ezeket pedig elkobozom, mint bűnjeleket!
- Ez nem igazság! – tört ki Gyárfásból.
- Igazság? El vagy kissé tájolva! – jegyezte meg valaki a sarokból.
A „felügyelő” nem szólt semmit, csak kilépve bevágta az ajtót…


Két négysoros



   in vivo

   érzéken túl derengő távlat
   asszimilálhatatlan környezet
   képtelenné torzult képzetek
   élőben tesztelik emberségedet



   lúminis claritáte

   megüt a látvány ahogy csak
   állsz ott irtózatos fényben
   félreérthetetlenül és
   már teljesen áttetszően

2013. február 16., szombat

e-book

Örömmel értesítem ezúton is ismerőseimet, barátaimat, olvasóimat, hogy megjelent e-könyvem, mely az alábbi linkről letölthető:

http://netkotet.hu/makhaon/makhaon.html#/0

2013. február 13., szerda

Platónról, több ülésben – a teljes ciklus

 
             Platón kapualja

Először s utoljára kísértelek
haza. Vigyázva, meg ne bánts, másodszor
mondtad a szemembe, amit megbántás
nélkül egyszer sem lehet ilyen nyíltan.
Bár folytak még utóvédharcok, az volt
a döntő momentum. Meg kellett legyen,
és pontosan így, hogy most elmondhassuk:
egymás nélkül is meglettünk egymásnak.


        Platón a psziché titkairól

Kár próbálkoznia, ez a kapualj
sosem lesz Öné. Idegen felöltőt
szélesre táró gesztus is hasztalan,
ha a provokált tisztában van vele,
mit takar önnön tógája, s mit tart meg
titkaiból a psziché. Nehéz lenne
elfojtáson érni, aki publikus
szövegekben analizálja saját
motivációit. Akár maradhat
is — egyáltalán nem feszélyez. Arra
azért megkérném, Professzor: ne állja
el a kilátást, és ne traktáljon Jung
doktort leszóló történeteivel.
 

             Platón az origóról

Hiba volt szóba hoznom az Öregnek.
Most, hogy az emlegetett megjelent, már
egy flashmobhoz is elegen lennénk
a kapualjban. Önök ketten persze
máshonnan érkeztek célba – vagy csak: meg –,
én mindvégig el sem mozdultam innen,
az origóból. Milyen tanulsággal
szolgálhatna egy ilyen Önök felől
nézve valószínűleg dögunalmas
karakter lineáris fejlődése,
és milyennel a professzionális
önmegfigyelés alatt tartott psziché
hullámvasutazása nekem? Mit is
mondhatnánk egymásnak olyat, aminek
érvénye lehetne? Talán meg tudjuk
állni, s nem zavarjuk egymás köreit.
Ha kételyei vannak, csak szóljon, Carl —
szerintem az agg Ödipusz is biztos
rábólintana, hogy szükség esetén
Frau Spielreinhez forduljunk tanácsért.

 
             Platón a madárdalról

Mindenkor tartózkodtam a hallatlan
szavaktól. Miért akarna túlozni,
aki a legnagyobbat érinti meg
mégoly köznapi dologról beszélve
is? Nem a szó, a logosz-e, amitől
érthető lesz az érthetetlen, és
az értelmetlen értelmet nyer? Csak az
van, ami kimondható. Jól figyeld meg,
miként ölt alakot az alaktalan!
Elég megnevezned az érzékekkel
fogható egyedit, hogy megszólíthasd
az ideáját is. Metafizika
a madárdalban — 2 in 1, csupán
idézd fel, amiről kezdettől tudtál.
A professzor alig tévedett azzal
a varázsnotesszel: a szöveget el
lehet tüntetni, de a viaszon ott
az összes jel. Kérdés persze, ki hagyott
rajta elsőként nyomot. Kész szerencse,
hogy Carl éppen erre házalt kollektív
tudattalanról szóló tézisével.
Azért én mégis maradnék a viasz-
táblánál, az eszményeknél, meg ennél
a kapualjnál. Itt valahogy sokkal
könnyebben elő tudom hívni őket.

 
   Platón az ideák természetéről

Zavarba ejtenek a végletesen
ellentétes érvek. Mintha múlhatna
bármi is azon, hogy alkalmaztam-e
az elvonatkoztatás műveletét,
amelyről elsőként Arisztotelész
tesz majd említést. Érdektelen vita,
nem illendő döntőbírót játszanom
benne. Fontosabb ennél, hogy megértsék:
az ideák nem azonosíthatók
a fogalmakkal, hiszen éppenséggel
ezeknek ideái. Pusztán annyi
közük van a dolgok absztrakcióval
föltárható lényegéhez, hogy
a mibenlétük pszichés érzetei.
A megnevezés közbenső állomás,
zajmentes állapot, a megismerés
csendje. Az „ágy” egy minden egyeditől
megtisztított, elvont fogalmat jelöl,
az idea pedig – például – olyan
tökéletes ringatózás benne, mely
pusztán érzéki úton semmiképpen
sem megtapasztalható. Mégis,
emlékezhet rá a szerencsés, aki
ismeri a módját. Magam gyakorta
itt is ringatózom, ebben a kapu-
aljban. És ha már „ágy”: az ölelkezést
sem hagyom ki. De az egy merőben más
idea. Freud meg Jung eléggé sokat
beszél róla, s ilyenkor valamiért
rendre szóba kerül Frau Spielrein is.

 
       Platón az írásról (kérdez)

Az egészet írod felül, ahányszor
valamit hozzáteszel. Lehet, csak egy
árnyalattal lesz gazdagabb, egy addig
homályban hagyott részlettel pontosabb
az összkép, ám megeshet, hogy merőben
új értelmet nyer. Akár szándékodtól
függetlenül is. Te magad vagy írott
történeted, a szöveg veled együtt
alakul, olybá tűnik, kényed–kedved
szerint. És ha kiderülne: buzgalmad
csupán annyi, hogy engedsz lefutni egy
beléd kódolt programot — a cselekményt
már előtted megírták? Kíváncsian
vagy kelletlenül folytatnád-e tollba-
mondás után a megkezdett mondatot?
S elég bátor lennél-e, hogy megkérdezd,
ki írt engem ebbe a kapualjba?
 
 
             Platón várakozása

Mindkettőnknek tartozom vele, hogy be-
lássam: mióta először hallottam
felőle, mindennél jobban izgatott,
miképpen is lehetne becserkészni.
Kezdetben szándékosan halogattam
a dolgot, mint az ínyenc, aki csupán
csipeget elő- és főételekből,
a desszertre várva. Azután egyre
többet foglalkoztatott a gondolat,
hogyan üthetném nyélbe anélkül, hogy
félreértésekre adnék alkalmat.
Mindahányszor ugyanoda lyukadtam ki:
üzenhetnék érte Carllal vagy akár
a professzorral. Ám mindig vissza is
hőköltem — ki vagyok én, hogy magamhoz
rendelhessek bárkit, pláne egy ilyen
különleges asszonyt. Így továbbra is
csak a halogatás marad, s a desszert
egyre fájdalmasabban késik. Pedig
feltétlenül szót kellene váltanunk
Sabinával arról, működhet-e úgy
is a nevemmel társított kapcsolat,
ha egyszer már beteljesült. Remélem,
elég kíváncsi lesz ahhoz, hogy mer majd
elsőként lépni. Van időm kivárni.

 
   Platón bátorságáról (Frau Spielrein)

Carléktól hallottam, hogy már többször is
csaknem értem küldött, de valamilyen
félreértéstől tart. Persze fölöttébb
bosszantó a férfiúi önteltség,
amely ennyire kevéssé becsüli
a másik nem pszichés képességeit.
Ám zavaróbb ennél, hogy mindhiába
furdal a kíváncsiság, milyen is
az a róla elnevezett érzület,
amely állítólag beteljesülés
nélkül is egyfajta teljességet ad.
Lehet, arra vár, hogy majd én teszem
meg az első lépést. Csalódnia kell.
Hogyan kockáztathatnék meg éppen én
egy félreértést a magam közismert
előéletével? Nem mintha sokat
adnék a szóbeszédre, de mindenképp
tekintettel kell lennem azokra is,
akik köröttem élnek. Nem kenyerem
a türelem, amit mégis kénytelen
leszek gyakorolni. Csak legyen miért.
Most csupán annyi bizonyos – eddig is
tudtam –, hogy minden kapcsolathoz szükség
van bátorságra. És Platón tudja-e
abban a bátortalan kapualjban?
 

               Platón búcsúja

Még mindig nem jön, én meg mintha ide-
ragadtam volna, pedig rég elfogyott
az összes mondanivalóm Carlnak vagy
a professzornak. Amúgy is kerülik
a fölösleges szószaporítást, ha
helyette új esetre vadászhatnak
a járdán nyüzsgő tömegben. A praxis
fontosabb számukra az elméletnél.
Ideig–óráig kedvemre esett
a szemlélődés, mint akad horgukra
egy–egy új delikvens, s milyen büszkeség
tölti el őket ilyenkor – akárha
ezzel végleg eldőlhetne kettejük
párbaja –, hogy azon melegében új
trófea után nézzenek. Már az sem
igazán szórakoztat, hogy fogadást
kössek magammal, melyikük jár előbb
sikerrel. Bár gondolkodni mindenütt
lehet, azért jót tenne kedélyemnek
több változatosság. Csak az tartott itt
ilyen sokáig, hogy úgy tűnt, ez a leg-
alkalmasabb helyszín, ahol Sabina
bizonyosan felkereshet, ha akar.
A hosszú várakozás közben végül
rájöttem: olyannyira hozzám nőtt, hogy
valóban enyém lett a kapualj. Így
bárhová magammal vihetem, akár
csiga a házát. Megüzentem Carllal:
mostantól mindenhol könnyen megtalál.

2013. február 6., szerda

Fájdalomcsillapító





Kovács Karesz kora reggel hazafelé motorozott éppen aktuális barátnőjétől. Úgy látszik még kissé mámoros volt az este elfogyasztott szeszektől, mert, ahogy kifordult a mellékutcából, nem vette észre az út közepén levő gübbenőt. Kifordult alóla a motor, s ő olyan súlyosan megsérült, hogy bokája felett mindkét csont eltörött. Egy arra járó kerékpáros segített rajta – mentőt hívott és az összetört motorkerékpárt betette némi segítséggel egy falusi udvarra.
A mentőápoló Karesz régi ismerőse érkezett, akit barátai, ismerősei Gyurika nővérnek becéztek.  Ennek a névadásnak az a magyarázata – nincs benne semmi szokatlan -, hogy az Egészségügyi Főiskola elvégzése után osztályra került a Megyei Kórház belgyógyászatján. Egyedüli férfi volt a nővérkék között. Ekkor ragadt rá a Gyurika nővér csúfnév.
Hozzáértő módon ellátták a sérültet, s indultak a döcögős kövesúton a városba, a Kórház sürgősségi osztályára.
Mikor aztán a mentőautó az ákosfalvi* kocsmához ért, Karesz szólott, hogy állnának már meg egy kicsit, mert nagyon ráz az autó, és nagy fájdalmai vannak.
- Adok egy fájdalomcsillapítót – ajánlotta Gyuri.
- Nem bánom, de jobbat mondok.
- Mi lenne az?
Karesz a betegkísérő felé fordult, aki azért tartozott a csapatba, hogy segítsen a sérülteket cipelni. Sok, autóval megközelíthetetlen vagy alig megközelíthető tanya, falu tartozott a területhez. Különösen télen, ősszel, amikor a nagy hó, vagy a tengelyig érő sár lehetetlenné tette a közlekedést. Ilyenkor nélkülözhetetlen volt az atléta termetű, keménykötésű Jani, a brancardier*.  És egyébként is a hordágy cipeléséhez elengedhetetlen a segítség. Minden nehéz helyzetben szükség van erre az egészségügyi segéderőre: utcákon-utakon, lakásokban, tömbházak lépcsőin, munkahelyeken, hegyen-völgyön, erdőn-mezőn… A tetthelytől a mentőautóig, és tovább a sürgősségi ellátó helyig.
Ez volt Jani, Gyurika nővér társa a mentésben - egy igazi hasznos társ.
- Janikám, itt egy százas – mondta Karesz a bracardiernek -, hozzál már egy deci erőset fájdalom ellen! A visszajárót tartsd meg.
Jani, a brancardier egy pohárban ki is hozta az italt, Karesz egy hajtásra megitta, a poharat visszaküldte, s egy nagyot sóhajtott.
- No, ez most nagyon jót tett!
- Na, így már nem adok gyógyszert! – szólott Gyárfás.
Ezennel indultak is tovább. Még volt szinte órányi útjuk a Sürgősségiig.
Kovács Karesz egészen megnyugodott, mire beértek. Vajon azért-e, mert hatott a „fájdalomcsillapító” - vagy, mert értelmetlenné vált a véralkohol vizsgálat?

Nyugodt is lehetett, persze, hiszen tanúi voltak, hogy ott, Ákosfalván megivott egy deci pálinkák, s a vérvizsgálat ugyebár, azt mutatná ki később…

-.-
*Ákosfalva – nagyközség a Nyárád völgyében
*brancardier - betegszállító