Négyen barátok

                                                       – régi családi mese -

A távoli rokon, Urszády Gyula a szomszédunkban lakott. Leszegényedett arisztokrata család sarja volt.

Három barátjával minden szerdán délben beültek a Kis Pipába egy kis jó féle törkölyre.

Ők hárman a még nem lecsúszott, szerencsésebb urak közé számítottak.

Mindegyikük valamiről híres, vagy hírhedt volt. Józsi, aki úgy nézett ki dús szakállával, mint egy ókori patriarcha, képes volt puszta kézzel megfékezni egy megvadult bikát. Miklós, magas vékonypénzű égimeszelő, egyetlen korty nélkül le tudott engedni a torkán egy liter vörös bort, akár a spanyolok. László azzal szeretett szórakozni, hogy odasétált a patkoló kovácshoz, elkért egy kész patkót, s kiegyenesítve dobta vissza, „ez is patkó?” - kérdéssel.

De mivel büszkélkedhetett Urszády Gyula? Azzal, hogy ő bírta legjobban az italt. Még a harmadik nap is talpon tudott maradni, és pénteken ő fuvaroztatta haza kábult barátait.

A szombati pihenés, és gyógytea kúrák után a vasárnapi misére már tisztán, józan fejjel lehetett megjelenni.

A szokásuk az volt, hogy mikor beültek a Kis Pipába, a pincért csak jelbeszéddel, integetésekkel utasították. Beszélni, csak annyit beszéltek, amennyire egymás köszöntéséhez, üdvözléséhez szűken szükséges. A pincérek nem jöttek zavarba, ismerték vendégeik szokását. Gyorsan hozták a „szokásost”.

Egyik alkalommal Gyula gondolta, bemutatja a barátainak az unokaöccsét, aki ígéretes fiatalember volt, és éppen ideje volt már, hogy elfoglalja helyét az „úri társaságban”.

A bemutatkozás baj nélkül megtörtént, az ifjú ember is odaülhetett az asztalhoz.

A második törköly után elő lehetett venni a pipákat, és a bodor füstfelhő alatt tovább hallgatni.

A fiatalember nem volt szokva az ilyen mélázó magába felejtkezésekhez. Addig

izgett-mozgott, míg leverte az asztalról Laci úr dohányzacskóját.

- Bocsánat! - szabadkozott, majd hozzátette udvariasan – Parancsolj, Laci bátyám, itt a dohányzacskó.

A kis közjáték nem zavarta meg a társaságot, és a szokásos módon fejezték be heti programjukat, csak az unokaöcs ment még aznap este haza, csöndesen elköszönve.

Egy hét múlva Urszády Gyula érdeklődik, hogy mi volt a társaság véleménye, benyomása az ifjú emberről?

- Rendes gyereknek látszik, - dörmögte a szakállába Józsi – csak egy kicsit sokat beszél.

Izzani látszott a tavasz égbolt

  Különös fény vonta be reggel a falut. Mintha a házakból jött volna a fény. Vagy fentről? A tavaszi ég izzani látszott, s rongyos szélű felhők úsztak tova rajta. A nap közülük kikandikált és ezüstös csillogással vonta be szélüket. Csend volt a falu felett. Elmélázva, szinte félálomban bandukoltam a reggeli fényben, s néztem az égre törő tornyot, mely jelezni látszott valami ígéretes, jó hír érkezését.

  A megkonduló harang szava egyszerre megtörte a csendet.

  Megelevenedett a falu. Ünneplőbe öltözött emberek özönlöttek ki a kapukon a harangszóra. Férfiak és nők, öregek és fiatalok, meg gyerekek. A gyerekek közül néhány legénykén posztóharisnya feszült, s ügyes kicsi lajbi, lábukon csizma. A leányocskák között voltak székelyruhába öltözöttek – csíkos szövésű lerakott szoknyában, ugyan ilyen karcsú mellénykében, s hozzá kötényke. Az idősebb emberek közt is látok egy-két harisnyás férfiembert, s az asszonyok sötét öltözéke is mintha fényben játszana ezen a tavaszi reggelen.

  A templom előtt legtöbben megállnak egy kis tereferére, amíg várják a papot. Mikor harmadikat harangoznak, meg is jelenik a tiszteletes úr fekete reverendájában, méltóságosan lépegetve. De a komolyságot hiába erőlteti, mert ebben a fényben csak vidámnak szabad lennie az ember fiának. Az emberek szépen félrehúzódva utat engednek neki, s illő „békesség Istennel” szóval köszöntik, melyre ő is hasonlóval válaszol.

  A pap után a hívők bevonulnak mind a templomba. Külön kapun a férfiak, külön kapun a nők. A helyüket is így, külön-külön foglalják el: a szószéktől jobbra az asszonyok, balra férfiak. A halkan zsibongó gyermeksereg pedig a karzaton. Csak a székelyruhába öltözött legénykék, s leányocskák ülnek az első padokra a szószékkel szemben, ahol máris megjelenik a tiszteletes úr zsoltáros könyvvel a kezében.

  A pap végig tekint a hívein. Sokan eljöttek, megtelt a kicsiny templom. De sokan hiányoznak is. Szomorúság szállta meg a szívét, mikor arra gondolt, hányat kísért végső útjára, s milyen keveset keresztelt. Az ablakon beszökő napsugár azonban nem engedte sokáig búslakodni. Észre vette, ahogy szemeit legeltette a híveken, előbb az asszonyok sorai között (huncut ez a pap, előbb az asszonyokra figyelmez), majd a férfiak között is azokat, akiket rég látott, mert sorsuk idegenbe vetette őket. Most eljöttek az ünnepre feltöltekezni bizodalommal, reménységgel, hittel - feloldódni a szülőföld semmivel sem pótolható szeretetében.

  Áhítatos alázat töltötte el a pap szívét is, hisz ha fogyatkozva is, de a gyökerekből mégis új élet, új remény serked.

  Csend ülte meg a templomot, várakozással teli csend, még a gyermekek pusmogása is elhalt, s a pap rátalálta a hangra és érces zengő hangon megszólalt:

- Krisztus feltámadott!

Forráskutató

Este az oktatás végén a mester a következő szavakkal fejezte be a napot:

Gyerekkoromban forráskutató akartam lenni. Nagyon izgatott, hogy vajon a patakok, erek, csermelyek honnan erednek, hogy kerülnek a felszínre. 

És mi van ott a föld alatt, ahonnan jönnek.

Hogy hogyan kell forrást kutatni, azt nem tudtam, de úgy gondoltam, majd ha felnőtt leszek, kitalálom, mert a felnőttek olyan ügyesek, mindent kitalálnak.

Mikor majd a munkából megjövök, így képzeltem el, egy szépasszony vár rám, olyan szép, mint édesanyám. Levetem magamról a „dolgozó” ruhámat, úszom egyet az udvari medencében, és leülök a teraszon vacsorázni. A gyermekeim – azt hiszem három, vagy négy – odajönnek, és én elmesélem, milyen érdekes, izgalmas dolgokat vittem véghez egész nap.

Most „érett fejjel”, úgy gondolom, hogy a forráskutatás sokunknak vágya. Ha nem éppen a csermelyek, patakok eredetét keressük is. Az emberi tettek, sorsok alakulásának eredetét megérteni, felkutatni izgalmas (és hasznos) feladat.

Legyetek forráskutatók, hogy legyen mit elmondani majd gyermekeiteknek, ha este mellétek ülnek a teraszon.

Nemzetemnek vagyok katonája

                                                            Juhász Jácint emlékére.

Már meggebedek, rám szárad ez az ingnyi jelmez. Melyik is vagyok én? Az összevert fejű, kapatos ábrázatú, vagy a francia rendőrsipkás, esetleg az, amelyik a bitókötelét bámulja. Rendet tudnék tenni magamban, de minek? Majd megteszik mások. Inkább azon ügyködöm, hogy elkerüljem a szétpletykázott, kicsavart sztorik lesajnált fő-, vagy mellékszerepét. Egyáltalán nem adok információt, sőt, amíg a huszonhét kilogrammra nem esett vissza testsúlyom, megmosolyogtam, ha bárki a betegség gondolatát vetette fel. Amikor a körmeim elkezdtek felmállani, a hajam meggyérült és a bőröm nyári leégés utáni hámlást idézett, csak éppen elfehéredve, akkor jegyeztem meg egy-egy kérdésre, hogy átmeneti gyengélkedés ez, semmi más bajom nincs. Még jól is jött az a szerep, amikor lökdöstek, s mellettem ott nyomta a szöveget, egy embertelent alakító színész arról, hogy én már amúgy is dögrováson vagyok. Minek használok még el egyetlen beszívott levegőt is mások elől?
Megsirattam az enyéimet... Nem maradt túl sok idő magammal foglalkozni, a lelkiállapotomat mindig kiegyensúlyozottnak éreztem, de most kimondottan jól jöttek a külső fájdalomforrások. Tengert hoztak létre bennem, miközben megevett a bánat. Ezen a csontvázon lötyögő, pergamen színű bőr, vajon mitől bír még élni? Bizony, tényleg behabzsolt a bú...
A szívem szétesik, a fejem lüktet. Azelőtt azt gondoltam, ilyen nincs is. Na, még egy keveset meglökdös ez a fiatal kolléga. Nem rosszaságból teszi, nekem meg direkte jól jön. Hazavánszorgom. Visznek, ne finomkodjak, aztán ha igaz lesz még egy forgatási nap.
Ilyen szerepem sem volt még... Se kard, se puska, a szúrós szemeimre, sem az izomzatomra nincs szükség. Egyszerűen egy halni valót látnak bennem. Soha nem kedveltem az ilyen típusú szövegeket,  színpadon és filmben sem. Most ezt osztották rám... Meg kell adni, elfogadtam. Remélem, megérem a film végét.
A premier nem érdekel, nem dacból és nem is gőgtől. Talán majd némelyek megsiratnak... Úgy, ahogyan megöregedtem, már az ötvenötödikben járok. Most tényleg úgy érzem, vén, aggastyán vagyok és megértem erre a szerepre.
Nem voltak értelmetlen álmaim, egy kis házat akartam, feleséget és két gyereket. Szerettem volna, hogy tisztességes, megbízható embernek tartsanak, békés családi hátteret akartam feleségemnek biztosítani.
Fél századnál is több van mögöttem. Azt hiszem, most örökre leteszek minden fegyelmezettséget, szakmai vezényszót. Sosem figyelek a megritkult hajamra, kihullt fogamra, egészen más szerep vár rám. Hasonlóak, mint azok, melyeket egy ideje nem közönség előtt játszom. Már így is csuda, hogy rá nem mentem. Most véget ér ez a csoda, még játszhatnak egy keveset a nevemmel. Férfi-e, vagy nő? Ma már mindenki tudja, ha szóba kerülök, hogy a kérdés önmagában nonszensz. Hát ég veletek emberek!

Tudod, holnap is lesz este!

Na mi van, mit bámulsz úgy? A fejed tartásából arra következtetek, hogy rám figyelsz, de akinek rejtett szemei vannak, az úgy kukkol, ahogy akar. Mit mondjak, néhányszor sikerült elcsípnem, amint szembe néztél velem. Most amondó volnék, csüccsenj a hátsódra, de hiába mondom, hogy "ül", úgysem csinálod. Megtanultad ugyebár, hogy néha pofozgatnak, de akkora makacskodó lettél, hogy képes vagy nem megsértődni, hanem úgy összerágod a kezemet, mint azokat a kétes ínyencségeket, amiket rejtegetsz. Elmagyaráznád, minek ásod el őket?
Te, őszszakállal és csokornyakkendővel született farokcsóváló, lassan olyan pufók vagy, mint egy kismalac! Amikor meglátsz, a bőröd két méterrel mögötted van, ezentúl még azzal lehet felserkenteni, ha bármi ehetőt kapsz. Jut eszembe, ha én nem adom el a te bundádat, sőt, talán harapni tudnék érte, mint te szoktad, akkor vigyázz a magadéra! Futás vissza, kapd fel, gyere kutyabőrben!
Jól nézek ki! Már megint beletapicskoltál a tócsába... Piros nyelvű, figyelj! Ül! Úgy sejtem, van annyi eszed, hogy érted amit akarok, te ugatós birka. Úgy nézel ki, mint egy hosszú szőrű kisbárány, csak éppen nem úgy viselkedsz, szerencsére.
Bundakutya, más néven Pajtásnak született eb, jó dolgodban megeszed az ajtót, mert nem kell néked a kutyaház, pedig egy bizonyos, nagyon kedves ismerős még azt is ráírta, hogy “Pajti palota”. Eszed ágazatában sincs beköltözni... Itt laksz a küszöbön, mert úgy döntöttél. Mi az, hogy esetleg másnak is lehetne véleménye!? Ugyan kérem! Annyit mégis tégy már meg kérlek, hogy alkalmazkodsz és nem szilánkolod szét a bejárati ajtót!
Nem tudom, minden kutya orra ilyen száraz, mint a tied? Várj, befogom. Fütyülsz rá, mert a másik kezemet harapdálod. Na persze, a keksz! Attól bezzeg két lábra állsz. Én felemelném két méter magasra, mert ugrasz, néha mocsoknak nevezett, göndör boldogság.
Nem tudom hogy csinálod, de még egyszer sem haraptad meg a kezem. Pedig aki látja mit csinálsz, mindenki azt hiszi, hogy a csuklóm felett nem maradt semmi. Figyelj, hogy ne korlátozzalak kiteljesedésedben, védőruhát veszek. Úgysem érted, de azért elmondom. A nap legnagyobb részét az ágyban töltöm, és nem szeretném magammal odavinni a porban, sárban, fűben hempergőzött bundád
rárakódásaid, akármennyit takarítjuk is.
Kitartó kutyakölyök vagy, miközben megpróbállak ráncba szedni, már-már falod a  kezemet. Ül! Eszedbe sincs... Mondom, ül! Figyelj, ha megcsinálod amire kérlek, kitakarítom a szemed környékét. Csak neked lehet ilyen mázlid, nem parancsolgatok és más sem... Nyugodj meg végre, nem azt mondtam, hogy megnyírlak, mindössze annyit, hogy az odacsomósodott, talán már gyógyteával is nehezen leszedhető csipacsomódtól szabadítalak meg.
Jól van na, tudom, mire én megtenném, a gazdi megteszi helyettem. Választottál egy gazdit, meg egy gazdát. Ha tudnád, milyen jó neked! Este hét körül elkezdesz viszketni, mint egy besózott ugródeszka. Sok mindent felfogsz, azt is, hogy a világ végéig, vagy azon túl sem hagylak, nem hagyunk magadra. Miért nem tudod elviselni, ha az a bizonyos négy kerék nem feléd, hanem a kapu irányába fordul? Ugrándozz, ugrándozz jó magasra, mert a kedvedért lerövidítettem a sétáimat. Most te vagy a séta egy ideig!
Már megint minek örülsz annyira? A múltkori ajándékot inkább ne hoztad volna... Bár nagyon ügyes vagy, ügyesebb mint mikor ülsz, de ha nem muszáj, a rágcsálókkal nem szeretnék közelebbről találkozni. Apropó, neked nagyon megy ez a két lábon járás! Már megint csattant a kapu, ilyen is ritkán történik, hogy nem észleled... Úgy vettem észre, a füled, meg a szemed tökéletesek, a szaglásod is az. Gőzöm sincs, hogyan látsz letakart szemmel, de már így, a csimbókon keresztül is látom vonásaidat. Például a fejed teteje olyan kerek, mint egy kókuszdió. Látod, az említett gyümölcs sohasem volt a kezemben, de mégis tudom.
Szóval kiment a gazdi, most maradhatsz a gazdával. Mázlista puli, nem egy, hanem kétgazdás vagy, ebben is különbözöl a többitől. Ugorj kettőt, hármat aztán ha akarsz, mássz fel az ölembe! Nem akarsz! Ott ülsz a sarokban, s addig el sem mozdulsz, míg nem jön a gazdi. Jól teszed, ezért is megdicsérlek, meg azért is, hogy ha nagy nehezen kikerülünk az utcára, mindig ott szobrozol a kapu előtt. Fogalmam sincs, hogy mennyire türelmesen, de azért mégis megteszed.
Nagyra nőj, te kis vakarcs és nyomatékkal megkérlek, ne te döntsd el, hogy mi a tied, légy szíves a mérőszalagot se ásd el többet! Megdumáltuk? Pont úgy nézel, mint máskor, vágyódás árad szemeidből. Jól van na, mára viszlát, és ne vinnyogj! Tudod, holnap is lesz este!

Kolibri

Bágyadt, már-már béna tagokkal hasít rám hajnalban a felkelő nap. Lelassult testem, majdnem kihűlt és leállt keringésem, hidegre lohadt testhőmérsékletem csak apránként áll helyre. Előbb a szapora légzés váltja fel a szenvedést okozó lassút, aztán képes leszek aprót mozdítani tagjaimon, majd, amikor átáramlik rajtam a hideg borzongás, remegve kezdek lassú mozdulatokba, mígnem az észvesztően energiapocsékoló életritmusom helyreáll, és valami érthetetlen vágy repít kikínozni az utolsó előtti cseppig minden aznap gyűjtött erőmet.

A vackomból kiesek, és ha nem akarok földre zuhanva szörnyethalni, kénytelen leszek erőt venni magamon, hogy minden más madárral szemben a lehető legkegyetlenebb erőpocsékoló repülésbe kezdhessek a csábosan hívogató virágkelyhek irányába, amelyek vattacukornyi testsúlyomtól meg sem hajolnának. Ám én mégis, az egy helyben repülés akrobatájaként olyant mutatok, amit más madár nem tud, és sohasem tesz hosszabb időn keresztül. Akkor is megmutatom, hogy ami másnak percekig lehetetlen, az nekem egy álló napig lehetséges. Csak hogy csodálhassam a virágszirmokat, ihassak az összegyűlt vízből, és táplálkozhassak a virágporból. Nem eszem kukacot, legyeket és egyéb kalóriabombát. Nem növök albatrosz nagyságúra, és mégis, az összes madár közül lengeteg súlyom, villámló, ziháló lélegzetem és elpazarolt milliónyi szárnycsapásom ellenére, engem irigyelnek, nem én másokat. Úgy akarom látni a virágokat, hogy közben ne behemót darázsként rajtuk henyéljek, hanem szétpocsékolt számtalan szárnycsapással nézzem őket jobbról, balról. Ismernek a legszebb virágok, és mind-mind visszavárnak éjjeli pihenőjük után. Napfelkeltekor azok is szembenéznek velem, akik hanyag látogatást ejtve begyűjtik a nekik nem is járót… Csak engem ismernek! A többiek a virágokat sem ismerik.                   

S azon a napon, amikor a kimondhatatlan számú szárnycsapásaim utolsóját ejtem meg halódón földre hullva, engem megsiratnak a virágok, senki mást, és gyászba borulnak mind, amint a testem eggyé válik azzal a földdel, amin életemben soha nem jártam.

Hozd ide, Roti!

  A komor tekintetű, kormos képű rottweiler az udvar közepén hevert és unottan nézett utánam, ahogy végig mentem a járdán a bejárati ajtóhoz.

- Milyen békés kutyájuk van – szóltam belépve a házba, a gazdához.

- Iiiigen – válaszolta bizonytalanul.

  Akkor nem figyeltem fel erre a hangsúlyra. Dolgom végeztével indultam kifelé. Nos, hát ez nem ment minden bonyodalom nélkül. Az udvar közepe táján járhattam, amikor a nagy fekete kutya felugrott és morogva közém és a kapu közé állt. Nem engedett ki az udvarból. Most értettem meg a házigazda előbbi bizonytalan „igen”-jét. Végül ő mentett ki szorult helyzetemből – kilépett az ajtón, és ráparancsolt a házőrzőre: „Menj hátra!”, s a kutya megvető pillantást vetve rám, hátra ballagott az udvar végében levő óljához. Ott leheveredett és többet rám se nézett.

  Ekkor szerettem bele ebbe a fajtába, és már a kapun kívüli biztonságból megkérdeztem, lesznek-e, s mikor kölykei a szukának, mert egyre igényt tartanék.

- A jövő hónap végére várjuk a szaporulatot.

- Értesítsenek!

  Két hónap múltán kaptam meg az értesítést, hogy mehetek szemrevételezni a kölyköt, meg kiválasztani az alomból a nekem tetszőt - én legalább is úgy gondoltam. Diktatórikus választás lett belőle, mert csak két kölyök vinnyogott az anyjuk mellett, s az egyiket már kiválasztotta magának a gazda fiacskája. Nekem maradt a választás, hogy viszem-e a másikat, a kisebbet, vagy nem viszek semmit.

  A kabátzsebembe téve vittem haza. Volt otthon nagy öröm! A gyerekek viharos szeretetét türelmesen viselte, és jó étvággyal fogyasztotta eleinte a pépes-tejes „bébiételeket”, állatorvos barátom élénk tiltakozása ellenére. Az volt az elképzelése, hogy a tehéntej fajtaidegen a kutyának, és ártalmára van. Ennek nem volt, mert úgy nőtt tőle, mintha húznák. Később is minden reklámajánlat ellenére is azt ette, amit mi, felnőtt emberek és gyerekek. Nagy hancúrozások, játékok színezték a délutánokat, mikor az iskolából megjöttek a gyermekek. És Roti – így neveztük el – rendszeresen kinőtte az számára készített kutyaólakat. Tanulékony és ragaszkodó természete már kölyök korában megnyilvánult. Hamar megtanulta, hogy a lakásba nem mehet be, hogy a kapun kívül számára tilos világ terül el.

  Nyolc hónapos korára elérte 60 cm-es marmagasságot és az 55 kg-ot, és szelíd szemeivel úgy tudott rád nézni, hogy meg kellett simogatni a kobakját. Nevelését a gyerekek irányították és jutalmazással, becézéssel érték el az engedelmesség olyan szintjét, mely az „együttélés” alapfeltétele. Sohasem parancsoltak neki, hanem kérték. Ezt később is betartottuk, s az ismerősök arcára mosolyt csalt, amikor például így szóltam:

- Roti, légy szíves gyere ide – és Roti jött!

  Megtanulta, hogy kézből vegye el a falatot, és hogy a gazdái bármikor elvehessék előle az ételt. Ha új valaki jött be az udvarra, és azt akartuk, fogadja el, akkor megmagyaráztuk neki, mert ha nem, elébe állt a maga közel 60 kilójával és nem engedte tovább lépni.

  Egyik nap nagy ribillió támadt a szomszéd csirkés udvarán. Egy kiskakas átrepült a kerítés felett hozzánk, és felbőszült kotkodácsolással rohangált ide-oda. Roti oda loholt hozzá, és egy szempillantás alatt elkapta. Eddig soha nem tapasztaltuk, hogy tyúkot, csirkét kergetett, vagy megfogott volna. Most mégis ez történt.

- Hozd ide, Roti! – kértem és hozta.

  Kivettem a szájából az ijedt csirkét, teljesen épen. Úgy fogta hatalmas fogai közt, hogy még a tolla sem lett borzos. Megveregettem a kutya fejét, és néhány dicsérő szót dünnyögtem neki, a kiskakast pedig átvittem a szomszédba. A szomszéd néni nagyon megörült neki, mert a többi csirkéit az elszabaduló terrierei széttépték. Ez volt a ribillió, ami elöl Rotihoz menekült a kiskakas.

Készül a hóember

Karácsony hetében jártunk, és a népi előrejelzés igazolására – mármint hogy ha Katalin locsog, Karácsony kopog – az előző napi havazás után, fagyosak voltak a reggelek, s a hó is szépen megmaradt a gyerekek nagy örömére.

 Réka belebújt báránybőr bundájába, és kisétált a hároméves Mikivel a Sétatérre, ahol már sok gyerek hancúrozott a frissen hullott hóban. Hógolyóztak, viháncoltak, hóembert építettek. Miki is kicsi kezeivel próbált hógolyót dobni Rékára, amit ő kacagva tűrt. A kisfiú ezt a játékot azonban hamar megunta. Kesztyűs kézzel nem sikerült rendes hógolyót gyúrnia, de a kesztyűt lehúzni nem engedte az anyukája. Erre fel hóember építésért kezdett nyűgölődni. Réka összekotorta a havat, s ügyesen alakítgatta a készülő hóembert.

- Nagyot építs! Nagyot, nagyot! – követelte Miki, és mutatta kezeit a feje fölé nyújtva, hogy mekkorát akar.

- Jó – válaszolta -, de gyere, te is segíts!

 Kis idő múlva már emelkedett is a hóember törzse Réka munkája nyomán. De nem sokáig! Ahogy kezdett formát ölteni a rakás, Miki segítség helyett odaugrott, és szétrugdosta, amit az anyja már felépített. Réka újra kezdte, de ennek is az lett a sorsa, mint az előbbinek. Miki szétrugdosta. És ez így ment tovább sorra. Réka építette, Miki lerontotta!

 Az asszony bírta, ameddig bírta, de a végén úgy elkeseredett, hogy le kellett ülnie a padra. Kesztyűjével leseperte a havat, és leült. Nem volt képes tovább folytatni a hiábavaló munkát.

- Megpróbáltam mindent – mondta magában -. Türelmes vagyok, megteszem, akármire kér, szeretni akarom, de nem hagyja. Szegénykém nem tehet róla, ki tudja, miket állt ki a nevelőszülőknél. Most, hogy megtaláltam, meg kell adnom neki mindent. Hiszen én vagyok az anyja!

 Végül zokogásban tört ki. Két kesztyűs kezét az arcára szorítva zokogott. A gyerek döbbenten nézte.

- Anya! Ezért sírsz, mert rossz vagyok és el fog vinni a mumus?

- Nincs semmiféle mumus, drágám, és különben is anya nem engedi, hogy bárki is bántson.

- Ida mama se?

- Nem, nem! – kiáltotta szenvedélyesen – De hát, Ida mama bántott?

 Miki odalépett hozzá, megfogta a kezét, és húzni kezdte, válasz nélkül hagyva a kérdést, mely ott maradt a levegőben lebegve.

- Gyere, építs nekem hóembert. Másikat! Szépet, nagyot!

- Segítesz te is? Nem rontod le?

- Igen, igen, igen! Nem rontom, nem rontom! Csak ne sírj! Ha sírsz, én is sírok.

- Akkor ne sírjunk, hanem folytassuk a munkát!

 Már a fejét is kialakították a hóembernek, mikor egy árnyék vetült a szorgoskodókra, és megszólalt egy férfihang:

- Ez meg jó lesz az orrának! – nyújtott egy hüvelyknyi ágdarabot feléjük a férfi.

 Réka felkapta a fejét, és úgy érezte, menten lerogyik, úgy elgyengült a férfi láttán. Marcell volt, akit három hosszú éve nem látott.

- Te itt? – szaladt ki a száján a kérdés.

- Értetek jöttem! – válaszolta, és elhelyezte a hóember fején a fadarabot, majd keresett két lehullott bogyót szemnek, s egy ívben hajlott ágat vigyorgó szájnak.

- Tetszik? – kérdezte a gyereket.

 Miki kinyújtotta a karját a férfi felé.

- Vegyél fel, pusziljalak meg.

 Réka mosolyogva nézte őket. Marcell hogy megkapta a puszit, továbbra is a karjaiban tartotta a kisfiút.

- Anya, anya! – szólalt meg kérő hangon Miki – Hívhatom a bácsit apunak?

- Hát persze! – hangzott a válasz.

- Annál is inkább, mert valóban ő az apád – tette még hozzá halkan Réka.

Egy igaz barát

A számtan vizsgán történt talán, de lehet az orosz nyelvvizsgán, vagy a románon. Nem is ez a lényeg, hanem az, ami történt. Ami később történt – utána. Akarom mondani, a vizsga után.

A tanár úgy ültetett a padokba, hogy minden diák mellett legyen egy üres hely, ne tudjunk egymástól lesni. Persze azért mégis lestünk. Milyen diák az, aki nem próbál bele lesni a másik dolgozatába!

A hosszú, nyolc személyes pad közepére ültettek, tőlem balra Ödön és jobbra Kari ült. Megkaptuk a kérdéseket, s neki gyürkőztünk a munkának.

- Megy? – kérdezte súgva Kari.

Igent intettem folytatva a feladatot. Már a harmadik kérdésnél tartottam, mikor újra hallottam Kari halk hangját.

- A másodikkal kész vagy már?

Felemeltem a könyökömet és kissé arrább toltam a lapot. Csak óvatosan, nehogy feltűnjön a felvigyázó tanárnak. A következő tételnél bizony elakadtam. Semmi nem jutott eszembe a kérdésről. Tabula rasa!

- Ödönkém! A négyes hogy van?

Megbillentette a lapját, s ennyi elég volt, beugrott a válasz…

Mindez persze megszokott dolog diákkörökben, ennyit még a tanár is elnéz.

Amiért szóba hoztam ezt az egészet, az délután következett.

Ödön barátom ott lakott nem messze tőlünk, a harmadik utcában. Gyakran töltöttük náluk, a nagy udvarukon az időnket. Volt hinta, pingpongasztal, fák, padok. Négy-öt gyerek mindig ott játszottunk délutánonként. Legtöbbünk osztálytárs, kivéve talán egy-két szomszéd srácot.

A vizsga délutánján is átmentem hozzájuk. Ödön édesanyja kedvesen, sőt túl kedvesen fogadott.

- Gyere csak kicsit közelebb Lőrinc! Vegyél a süteményből, Ödönkének sütöttem a sikeres vizsgáért!

- Köszönöm – vettem ki egyet a tálból.

- Hogy ment a vizsga?

- Ment, menegetett…

- Hallom, ha Ödönke nem segít, megbuksz!

- Hogy? De hát, én… - dadogtam megdöbbenve, aztán nem szóltam többet csak kifordultam az ajtón.

Lám, lám milyen egy igaz barát!!!