A becsületes emberek szigete

A minap, szokásomhoz híven kiültem a dombtetőre, onnan néztem szerteszét és hallgattam a fák lehulló levelének lágy neszét. Mi tetszik, hogy ezt már megírta valaki? Dehogyis, ő jelen időben, én múlt időben fogalmazok. 

Rondán megváltozott azóta az idő, másképp működik a meteorológia. Én ugyanis, a szélcsendben egyáltalán nem hallottam semmit a lágyan ide-odalibbenve aláhulló levelek pottyanásából. Mi következik innen? A  mai csend egészen zajos, nem olyan mint a régi. Tehát csendzaj ártalomban bámészkodtam.

Jobbra ugyanaz a jól ismert, szeretetteli kéményrengeteg eregette, mint régi vének pipájukból a füstöt. A távolban elsuhant egy vonat. Az említett csendtúltengés valami olyan együttállást hozott létre, minek következtében a tőlem kilométerekre zakatoló, rövidke szerelvény hangja oly dübörgően hatott rám, mintha mellettem futott volna el.

Balra bekunkorodott a dombtető és akkor a láthatáron túl elkezdtem keresgélni a becsületet. Tengernyi sok emberben dúl, gondoltam gyerekként. Fiatal felnőtt koromban, kisebb fenntartások születtek bennem, de jóhiszemű pasasnak képzelem magam és ehhez nem kell különösebb képzelőerő. Egészen addig a pillanatig helytelenül úgy véltem. Ott láttam, hogy össze-vissza inog helytelen megítélésem mérlegének nyelve. 

Lassan, mind a két oldalra fátyolszerű tünemény telepedett a fákra, levelekre, sőt a nagyon távoli látóhatárra is, s talán mert a Föld forog, elkezdtem sokkal távolabb látni.

Egy megmagyarázhatatlan jelenség következtében kinyílt előttem a nagy semmi óceánja. Egyszerre volt érdekes és ijesztő. Előzőleg nem gondoltam, hogy ilyen sok semmi van. Valaki matyóbetűkkel odahímezte, "becsület".

Ekkor ismét a bizonytalanság biztos talajára léptem, mert a semmire nem lehet hímezni, tehát valaminek mégis kell ott lennie, gondoltam naivan. 

A betűk lassan szétpukkadtak, bár azt, hogy milyen módon tűntek el nehéz lenne leírni, és belefolytak abba a semmibe, amiről már nagyon jól látszott, hogy nem valami. Jobbra, balra és előre is határtalannak tűnt, pedig biztosan tudom, hogy a végtelen csak matematikai fogalom, az anyagi világban úgy igazából semmiképpen sem létezik.

Egyébként ha a semmit nem tekintjük anyagnak, mint ahogy nem is az, akkor már más vizekre sodródtunk. Nem voltak sem örvények, sem egyéb mozgás. Mélység, magasság, szélesség mosódtak egybe.

Ilyen nincs, gondoltam korábban, de a nagy semmi mérhetősége mérhetetlen lett. Tehát ott lakik a becsület, abban a rettentő nagy nihilben, és ha igen, természetesnek tűnt, hogy azonos vele. Gömbszerűen forgott felém a nagy semmi óceánja, miközben én még mindig ültem és elhűlten csodálkoztam a tapasztaláson.

Forgott mint a Föld... Valószínűleg így láthatnánk bolygónkat az űrből, ha egy kozmikus karosszékbe süppednénk. Akkor már szorított, talán fájt a felismerés, hogy egy ilyen nagy semmi a becsület... Aztán észrevettem valamit.

Képzeljenek el egy magas hegyormon tanyázó bolhát. Nos, körülbelül egy bolhafül pörsenésnyi egyenetlenség kezdett kirajzolódni. Én a dombtetővel együtt mozogtam, és karosszékemből ráközelítettem erre a mikroszkopikus maszatra. Sziget volt, olyan egy pálmafás, amit a karikatúrákon lehet látni, de nem két-három ember, hanem néhány tucatnyi üldögélt és integetett. Sehová nem írta ki senki, de ráébredtem, hogy ez a becsületes emberek szigete. Tehát, hiedelmemmel ellentétben, mely úgy szólt, hogy egyáltalán nincsenek becsületes emberek, több tucatnyi - még jobban ráközelítve -, megkockáztatom, néhány száz becsületes ember él. Alapjában véve örültem.

Megdörzsöltem a szemem és felnéztem, láttam, hogy jé, potyognak a levelek. Miféle szigetet érzékeltem az előbb? Könnyen lehet, hogy elaludtam.  Nem hinném, nem vagyok az az ülve elalvó típus... Jobbra, a fal hajszálrepedései, előttem még mindig zöld a fű, a kémények is megvannak.

A becsületes emberek szigete elkezdett dagadni. Puffadt. Magába nyelte a nagy semmi nagyját és rátelepedett a mezőre. Magába szívta boldogan a kémények füstjét, amik elkezdtek egymásnak integetni. Azelőtt nem tudtam, hogy a kémények képesek erre, de most ez is kiderült. Mint ahogy az is, amelyik kémény visszaint, ott becsületes emberek élnek. Ezt ugyan sehová nem hímezték matyó hímzéssel, mégis olyan egyértelműen itták be, még bőröm pórusai is, nem volt szükség magyarázatra. 

A dombkanyaron túl, rengeteg épület között kirajzolódott egy, amelynek a kéményei nem integettek, tehát ott nem élnek becsületes emberek, gondoltam. Szerencsére tévedtem, mert az óra kezdet felgyorsulni, nagyjából hetven-nyolcvan percnyit körbeketyegett. A mechanikus órák az igaziak, ezt csak úgy az érdekesség kedvéért

vetem közbe. S onnantól kezdve az épület minden kéménye integetett.

Mi történhetett abban a nagyjából hetven percben? Igen! Helyesen vontam le a következtetést, az összes kémény tud integetni, ha becsületes emberek melegednek füstjüknek lángja mellett. Csak addig hagyják abba, amíg becstelenek szívják el mások elől a hőt, sugarat és fényt.

A becsületes emberek szigete már elfalta a nagy semmit és az onnan integetők mind egy-egy lakás ölelő melegébe léptek, ahonnan a háztetőkről, az integetés mellett még mosolyogni is elkezdtek a kémények

A túlsó partig

Ötletadó Kelebi Kiss István, Hidaló című verse.

Ötletadó Kelebi Kiss István, Hidaló című verse.

- Szia Hátkézláb! Pecázol?
- Ugyan, hegesztett hidat lógatok át a folyón. Sokkal egyszerűbb az átkelés a túlsó partra így, mint úszva.
- Mindig keveselltelek, még most is partra ragadva, hínárok közé lógatott lábakkal éldegéled az életedet. Úgy gondolod, ha a víz hűsítően végiglötyögeti a talpaidat, máris kinyílt előtted minden? Még azzal sem foglalkozol, hogy tél közepén, mezítláb odafagysz a lék mellett üldögélve. Mit kezdjek veled, én egyenetlen barátom? A hidak más célra készültek, főleg az ilyen egyszer használatos átnyúlok. Körkörös formában használva, magadtól magadhoz is visszaérhetsz.
- Jól van na, de mit csináljak önmagammal?
- Légy emberáthidaló!
- Ezt úgy mondod, mint annak idején Jézus Péternek a halászságot.
- Hasonlóan csupán, sosem fogom megközelíteni Őt, nem leszek a Teremtő fia, bár teljes erőből próbálom követni.
- Igen, észrevettem... Ezt a hegesztett hidat is úgy vetnéd el, mintha jogod volna hozzá. Ha el is vennéd tőlem, termőhíd zöld talajába vetve, sok-sok hegesztett átkelőt takaríthatnék be.
- Én nem a folyókon szeretnék embertől - és persze emberektől - emberig átkelni, hanem oda feljutni. Bár az irány esetleges, vagy lényegtelen, mert mindenhol és mindenkor...
- Ja, mindig ilyeneket hallok tőled. Elveszítetted az egész humorérzékedet. Lepecázod a hegesztett hidamat, a végén majd lábat kellene mosnom.
- Azt teszed, a sajátodat.
- Na jó, úgy látom a lábamat beleraktad egy céltáblába, hogyha majd erre jár Tell Vilmos, pontosan belenyilazhasson. Viszont az az antik kulcsocska éppen megfelel!
- Hogy hívják ezt a folyót?
- Miért kérdezed, játszol velem? Te is tudod, itt nőttél fel.
- A partját és a medrét nevezhetik valahogyan, de a vize már számtalanszor odébbállt. Ha a cseppeket torkolattól földgyomor forrásig egybekötöd, gyönyörű kerek fűzért csinálhatsz belőlük. Majd az egész mindenség körkörös lesz. Ember emberrel, szív szívvel, lélek lélekkel és minden Istennel.
- Ha nem ugyanazon kivetősarkon tanultuk volna a vízhídhegesztő dinamikát, most lenulláználak, de tudom, hogy csak átmeneti önzűrzavarodban keresgélsz, tapogatsz a sötétben. Nyilvánvalóan megtanultuk - mert megtanították nekünk, s ha jól tudom te is a professzori cím titulusaként oktattad -, hogy a tudományos hídhegesztés egyoldalú.
- Emlékszem erre a tévtézisre, olyannyira, hogy tanáraink még azt sem merészkedtek leírni, hogy esetleg embertől emberig lehetséges volna. Persze arra is jól emlékszem, hogy a mi szőrmentén szerzett tudományunk, fokozatról fokozatra zárja ki mindazt, ami a hegesztett híd egyik oldalán túl - nem, nem ám a folyó másik partján - létezhet. Ha pedig kijelentőmódban mondom, hogy létezik, akkor már elvakult, betokosodott hídhegesztett bábnak néznek. Drága barátom, ki itten locsolgatod lábad bütykeit, nem a sötétben tapogatózom, hanem a fény világította be szemeimet, úgy és akkor, amint és amibe te, a beszűkült hegedvény rabja, magadtól sosem léphetsz. Reménykedem, hogy a kegyelem forrása..
- Magadról beszélsz? A kegyelem a királyoknál, a bíróknál, meg az államelnököknél van, a forrás pedig ennek és minden más folyónak a legelején.
- Ez a lerögzültség a te nagy bajod. No nézzük, most az egyszer - merthogy eddig csak elméletileg bátorkodtál - lógasd át hegesztett hidadat a túlsó partra.
Az a híd az első örvényig ért csupán. Tartója, a lábát mosogató elszomorodott. Talán valamit rosszul csinált, ezután majd másképpen hegeszt, gondolta.
- Próbáld meg felém nyújtani! Látod, hozzám elér. Most ideülök melléd, emeljük mindkét oldalról.
- Kicsit nehéz ez a fémszerkezet... Érdekes, magától emelkedik, s valami fölfelé húzza... A vége izzik, vagy piroslik csupán? Fehér fény özönlik le rám! Mi történik? Valami nagyon nagyot csobbant a víz színen... Barátom, leesett szememről a hályog és már én is látok.

A Mars-mezőn

Einstein, a felsorakozott Oscar díjak mögött szív egy nagyot a pipájából és végigmustrálja a kivilágított Eiffel tornyot. A Mars-mezőn háromlábú kameraállványok tötyögnek egy nagy sajtókonferenciára. A rendező zsiráfnyak formájú és mintázatú mikrofonokat rakott egymás mellé, s a már szép számban összegyűlt politikusok hevenyészett lóhátra ülnek. Gyalogtempóban pufogják ki a kézzelfogható és gyűrhető szmogot.
Einstein elmosolyodik, kalapot emel, szemére motoros szemüveget tesz, berúg egy részeg, hetven évvel ezelőtti utcai padot, majd lábait keresztbe fonva elpörög a hullámzó kalaptalanságba. Az Eiffel torony színét veszti, a körülötte díszelgő rózsaszín, mind inkább töredezetté válik. A hosszú út mentén ritkulnak a fák, majd kiszáradnak, a pázsitból végül ropogós, napsütötte, natúr pörkölt fű marad.
A bogáncstúlélők ezrei igen jól érzik magukat. Néhány csörgőre száradt neveletlen fa alatt Einstein ismét kalapot vakar, majd egy relatív tengerparti naplemente után felhajózik az ég kékjének alig hömpölygő tengerére, ahonnan már visszanézni sem maradt ok a szmog lepte, darálható, egyre inkább puskacsövekre emlékeztető mikrofon kipufogócsövek felé.
A politikusok lomhán felvágtatnak egy víztorony tetejére, elmagyarázzák a belső szárazság gumicsizmás okait, majd egymás után elneveznek magukról egy-egy utcát, mielőtt lebontanák őket.
A nagy kerékpáros óramutatószemek eltáskásodása után, a szónokok és időjelzések szabadon szaladnak szét, nyakból forgó, nem napraforgó útjelzők kongására.

Másszunk tovább!

Haladunk barátom, kapaszkodj a bakancsomba! Csak az erőnk ne fogyna... Tudod milyen nehéz így, karral kötélen mászni? Egy ideje észrevettem, hogy a kötél minden karhúzás után elfogy, eltűnik. Szerintem,  örüljünk neki, hogy valaki iderakta. Nem emlékszem, hogy lett volna előmászónk, de így, ha ketten akarunk haladni, nagyon veszélyes lenne legalább ennyi biztosítás nélkül. Nagyon örülnék, ha felmásznál lábaimon és derékon ragadnál, úgy mint motorozás közben szokták. Kiállt a kezem és itt van egy kemény, ronda hátrahorpasz, ahol egyedül is nehezen boldogulunk. Egyik kezemmel kénytelen leszek elengedni a - nem túl sok biztonságot nyújtó . kötelet. Te is keress fogódzkodót és használd a lábaidat. Egyből két kéz, négy láb kapaszkodhat. A továbbiakban is fogom a kötelet, ez roppant nehéz, derékból lerántasz... Nagyon kérlek, találj fogódzkodókat, mindenhol akad egy repedés, vagy kiszögelés!
- Találtam. Kár, hogy nem tudlak mindkét kezemmel elengedni, de nem is nagyon szeretném, mert biztonságot árasztasz. Látom, már deréktól felfelé fent vagy, túl a hátrahorpaszon.
- Ne siessünk, a kapkodás a sziklamászás legtiltottabb ténykedése.
- Oké. Egyik kézzel a derekad, másikkal már én is az egyenes fal hasadékait fogom.
- Húzódzkodj tovább, ne törődj, hogy lehorzsolod a kezed, különben lehetetlen tovább jutni. Ebből a magasságból, egy horzsolás sokkal kisebb gond, mint az alázuhanás.
- Hány méteren is vagyunk?
- Várj, most nincs időm megnézni a magasságmérőt, muszáj tovább kínlódnom ezen a fogyó kötélen, szeretném, hogy te is egyenesbe kerülj. Araszolok itt, mint egy hátramenetbe állított teknős. Legyünk legyek a falon!
- Ne, inkább ne! Olyanok voltunk az előbb ott a horpasznál.
- Jó nekik, sosem pottyannak le.
- Sosem tudhatod. Mi lesz, ha jól meghíznak, mint mi?
- Na hagyjuk a zöldségeket, légy ide, légy oda, legyünk és menjünk tovább. Látom, már te is túl vagy a nehéz szakaszon.
- Érdekes, nem néztél hátra.
- Nem mindenhez kell szem. Érzem hogy kisebb súly húz hátrafelé.
- Bocsánatot kérek, ha akarod, elengedlek...
- Viccelsz? Sosem hagynálak lezuhanni!
- Na de kötél nélkül is lehet mászni...
- Nagyon veszélyes, még így is az. Ha mögöttem lógna , akkor te is megfogódzhatnál, így nem. Minden újabb belemarkolás után az előző arasznyi szakasz eltűnik, mintha megettem volna. Bár nem is úgy, inkább elpárolog, mintha nem lett volna ott előtte egy pillanattal. Na várj, megnézem a magasságmérőt! Ez a csúcs kétszáz méter körüli, most éppen háromszáztizennégy méteren vagyunk.
- De érdekes!
- Tényleg az, bár én már semmin sem tudok elcsodálkozni. Amit művelünk nem is sziklamászás, inkább valami olyasmi, mint a tornatermek kötélmászása. Normális alpinista ilyen függeszkedő technikával soha nem mászna. Itt egészen lépcsőzetes az oldal, rengeteg hasadékkal, nyugodtan lépdelj utánam! Már mondtam, négy lábunk van, az én kettőm, s a tieid. Horpadt szakaszon sosem jutottam még így túl.
- Tényleg, a többiek is így nevezik azt, amikor a fal a fejünk fölé görbül?
- Nem számít, most nem foglalkozunk ilyen jelentéktelenséggel. Egyre érdekesebb, már a négyszázadik méternél járunk és még nem látom a csúcsot. Pedig biztos vagyok benne, hogy jó helyre indultunk. Tökéletesek a látási viszonyok. Emeld ki a szabad kezedet és csinálj egy fotót felfelé!
- Nézd, sziklafal, ameddig látok...
- Végtére is úgy tűnik, nem olyan nagy baj ez a be nem végződő oldal. Átlóg innen valahová. Világéletünkben az alpinizmus jelentett mindent. Még sosem indultam neki úgy egy falnak, hogy ne kalkuláljam bele a zuhanás lehetőségét. Most már tudom, erről a falról nem lehet leesni akármennyi kötél semmisült is meg. Tökéletes a rögzítés, nem fáradunk, már te sem vagy nehéz, azt hiszem átjutottunk egy egészen más dimenzióba, vagy hogy is nevezzem, ahol az örök sziklamászás - ha úgy tetszik - lehetséges. Húsz perccel ezelőtt még úgy éreztem, meggebedek. Te fáradt vagy?
- Nem.
- Én sem, akkor másszunk tovább! 

Nem kéne elzárni a csapot, kedves kedvetlenek?

- Csak tessék, tessék és hasra ne essék! Szájzárral befelé, mert csupán az udvar picinyke szelete a miénk. Meg kell mondanom, hogy igazából semennyi sem, de a negyed lakrészből ötven százalékkal tényleg mi rendelkezünk. Kérem legyenek figyelemmel a körülöttünk lakókra! Kék az egyenruhám, tányérforma a sapkám és Bruminak hívnak. Ez a becenevem, de maguknak csak szakaszvezető kisasszony, vagy parancsnokasszony vagy vagyok, megértették?! Magam adta nevem Brunh Ilda.  Amint a paskolások után kiderül személyes ártatlanságuk, pajtásibb címmel is illethetnek! Ha valaki leszáztonnásozik, átszerveződöm kivégzőosztaggá! Százados, jelentsen! Látja, ez az a tipikus helyzet amikor nem a rendfokozat számít, itt én vagyok a parancsnok. Mert a maga egyenruhája is ugyanolyan kék, mint az enyém, legyen szíves vasra verni az ellenségeket! Kérem, nyisson nagyobb bentlakásra alkalmas területeket, mert szaporodik a beköltözők serege! Alezredes, tizedes és hadnagy, a közlegénynek alárendelve magukat, teljesítsék kötelezettségüket, kezdjék meg a személyes vallatásokat. Tisztelt beutaltak, még egyszer említeném, hogy megnyúzásuk közben a jajongást mérsékeljék mínusz nullára! Világos!?
Az egész udvar körfolyosókon fölfelé repítette a besokallt csendtelenséget, szemtelen pofátlansággal hagyta kívül a szakaszvezető kékséges és mások felé dandárasztott kérését. Bár igen együttműködő, kedves vendégek sorakoztak egymás mellett, mert a tizedik alább bevitt pofon és némely jóindulatú rákérdezéses, testi kényszer jellegű bombázás után máris működött az együttműködés.
A kis kopasz bevallotta, hogy ő a nyugdíjas cserebogár és kérte önkéntes kivégzését. A sovány filozófusalkat orcátlanul tagadott. Hiába a sok jóindulat, végig azt állította, hogy ő egy bús búcsúdal a szerelmes igalegények közül. Megpróbálta, főhadnagyi rendfokozattal pribékbeosztású jóravalóját félrevezetni. Nehezen ment a győzés meggyőzése, áthidalhatatlannak tűnt a betagadásba dagadt csökönyösség, de végül vallott. Ő kérem főkaticabogár szerelő nagyonság!
Azon a kevesebb mint harminckét négyzetméteren, még harminckét személy esetét göngyölítették fel. Közben a szakaszvezető asszony, gumibotnak álcázott nem gumibotjával elégedetten csapkodta a tenyerét. Az egyik túl erősre sikerült, ekkor böfögő hangon felsikoltott és kényszert érzett a kényszerítő intézkedésre, így fizikai kényszert alkalmazott alkalmazottján, az egyik vallató őrnagyon.
Éjszaka volt. A lakásokban horkolást mímeltek az emberek. Mások, főleg a hölgyek kínjukban horgoltak, mert ott, abban az udvarban nem lehetett aludni a nap huszonnégy órájának egyetlenében, a huszonötökben sem.
Ilda, a Brunh, egy nem neki méretezett széken himbálózott, két méteres kerületével már-már lelógott róla. Fogyózott, és a szabályzatban előírt egy darab kézifegyver, lásd marokfegyver, illetve gumibot mellett, derékszíjára nehezékeket erősített. Körberakta magát kibiztosított pisztolyokkal teli pisztolytáskákkal.
Az egyik ilyen hátralódulás közben, ha nincs a fal, dől a ház! De megfogta. Lábai felrepültek, ő nagy párnájú alsó részére huppant és hátrahengeredett. Nem ütötte meg igazán magát, csak az ülődinnyéit, amelyek gyorsított belilulásba lendültek. Ez az esemény sokkolta, két oldalon a derékszíj derekasan szétrepedt, egymás után hulltak alá az életmegnehezítők. Szándékosan úgy helyezte őket, hogy könnyen elsüthetőek legyenek, egy szál egyig mind elsült.
Brunh Ilda, főparancsnok, szakaszvezető asszony zubbonya lötyögő állapotba került, ettől lelkiállapota némileg felserkent. Azt képzelte ugyanis, hogy lefogyott. A sok sokkoló beosztott-alárendelt, alárendelte magát és a széttört szék helyébe egy másikat helyeztek már a falnak támasztva, majd ráültették hájos dirigensüket.
Hogy lehet ilyen bűnöző, mocsok egy társadalom, ahol a kék egyenruhások tányérsapkáját fazéknak nézve, egyesek üvöltésüket visszatartva - persze parancsra -, a plafonig srófolják az idegeket. Nem tehetnek mást, mint keservesen tombolnak és persze döngetnek. Az asztalt, a falat és az arra repülő alfüleket. Mi mást? A rekedt rekeszizmokat persze soha! Nem a kedves, vagy kedvetlen mocskot, a vendéget, akit rájuk szakított a szörnyű emberbűnözés!
A vallatás folytatása meglehetősen eredményes volt, a magukat leleplező emberaljasságok, mind együttműködési nyilatkozatot tettek a jövőbeni csendfogyasztásmérők lakásba szerelésére. A nagy egészből kivágott, pici csenddarabok zajosítása kötelező lesz.
A főparancsnokasszony, az őrnagy, százados és főhadnagy közlegényeknek parancsba adta a lárma magánjegyzőkönyvek kiosztását, melyeket a jobb útra tért delikvensek, hát, derék és némi fejfájással cipeltek haza.
Nagy, több száz oldalas tömbök voltak ezek, és tintamentes tollakkal - melyeket saját hátukból téptek ki - rögzítették a csend-rendtörők adatait üres, egymást követő oldalakra.
A mosókonyha, kék egyenruhás, nem hallgatag javulás elősegítő helyen, már a csendet kerülő lármázással voltak kötelesek lejelentkezni minden hónap első és második harmadikán. A tiltott ordítani tilos jegyében, ajakbiggyesztéssel, nyelvnyújtással és egyebekkel segítették az éppen jelenlevők társadalomba integrálódását.
Itt, Ilda vezető derék hölgy, mindannyijuk jelentésének végére egy nagy pontot tett. Ez a munka megterhelő ám, már harminc kilót hízott és hol van még a nagy, mindent beborító elkéktelenedés... Képtelenség ugye?
Nem loptak, nem csaltak, csak a gondolkodás nevű irtózatba merítették magukat. Minimum nyakig! Ugye, egy ilyen kapualj alatti, félmosókonyha beugrójában, sok rendfokozattól független feljavító  szükségessége megkérdőjelezhetetlen?
A munka folyt, folyt, ömlött, zúdult és tán folyik... Nem kéne elzárni a csapot kedves kedvetlenek?

"Mű Imi"

Az állásinterjún célszerű igen magabiztosan viselkedni. Barátunk benyitott, köszönt és elmondta, hogy ő a mocsárkeverő szakma legmagasabb tudományos fokozatával bír, s így reméli, hogy legalább egy latyaktó összerendezését rá merik bízni, hiszen családjával együtt konszenzusos döntéssel hagyta el Cserbóniát, és vált Csarbona ország legcsarbonabb állampolgára. Mi több, hogy jobban menjen a dolguk, lemondtak cserbonságukról és már otthon is csarbonul beszéltek.
Úgy látszik, ez nem hatotta meg az íróasztal túlsó oldalán ülőt, mert rákérdezett.
- Mondja, szereti maga a “Mű Imi” együttest?
- Hogyne! Nem is tudtam, hogy ez itt alapvető fontosságú, de kicsit zavar, hogy egyszerre több helyen, naponta túl sokszor koncerteznek. Engem kimondottan bánt a hajnali- és késő esti zene, persze a napközbeni sem olyan igazi carbon dallam, ami füleinket lázba hozná. El is felejtettem honnan jöttem, az ottani zenére nem is emlékezhetem már...
- Szóval ilyen sunyi intolerancia lebeg magában? Idejön - ki tudja honnan -, veszi a bátorságot és a "Mű Imi” zenekart csak úgy ukk-mukk-fukk leírja, pedig...
- Nem értem uram, mi a pedig? Úgy tudom, a "Mű Imi"-ék is bevándorlók. Nem szeretem ezt a csúnya szót, ebben a másfél évben én teljesen asszimilálódtam, már meg sem szólalok cerbonul, de ezek a Műk, csak Imi nyelven koncerteznek, pedig drága hazánk, Csarbonia alapvetően elvárja minden nemzettársától, hogy ne sandítson vissza, semmiféle elődökre.
- Különben mondja uram, mit dolgozott Cserbóniában?
- Természetesen a szakmámban, mint mondottam a legmagasabb tudományos fokozatot érdemeltem ki latyakkeverésből - így is mondják szakzsargonban -, de olyan rég voltam már otthon.
- Mit mondott?
- Nem emlékszem kérem az ország nevére sem - most csak úgy bederengett -, meg általában vannak olyan, úgynevezett rokonok, de gyökérnek, vagy  elődnek nem is merném nevezni őket. Fáj a szívem értük, és nem tudom megtenni velük, hogy ne látogassam meg legalább... néha-néha.
- Milyen gyakran?
- Utoljára fél éve voltam, azelőtt azt hiszem két hónapja.
- Szóval maga intenzív, és ellenőrizhetetlen kapcsolatot tart, holmi, elfelejtettem miféle ország, miféle nép, miféle nyelvvel.
- Ne haragudjon uram én is. Már lassan két éve itt vagyok, nem várhatja el, hogy emlékezzem. Talán Citrom vagy Cetron, ja igen Cserbónia. Most véletlenül beugrott, de már nem beszélem a nyelvet, és nagyon kell keresgélnem a térképen, ha meg akarnám találni.
Nem is értem, hogy jön ez ide...
- Maga megbízhatatlan, uram. Nem szereti a “Mű Imi” együttest, akik magánál régebben itt vannak, bár való igaz, hogy egymást közt nem beszélik a csarbon nyelvet, de nyilvános helyen, biztosan többszörösen leköröznék önt.
- Elnézést kérek, én úgy tudtam, hogy minden tisztességes csarbon, köteles csak ezen a nyelven megszólalni, még legelrejtettebb gondolatainak sötét zugában is.
- Így van, előírja az alkotmányunk! Látja, milyen nevet adtak szegény főkotmányunknak, de nem kérdőjelezhetem meg a törvényalkotók illetékességét. Egy ilyen ember, aki a "Mű Imi" együttest nem szereti, csak azért, mert naponta sokszor, sok helyen egy időben, nagyközönség előtt koncertezik, a mi vállalatunk nem vállalhat. Az idegennyelvtudást viszont értékeljük, ezért hadd énekeljen minden "Mű Imi" olyan nyelven, amilyenen akarnak. A televíziós társaságok és minden más adók - a rádiókra gondolok természetesen -, úgyis, kizárólag csarbon dallamokat eresztenek az éterbe. Maga intoleráns, megbízhatatlan, és ha nem akarja, hogy nagyon gyorsan, itt, mint az azonnali kivégzések, csináljak magáról egy olyan kartotékot, melynek eredményeképpen soha többé sehol nem veszik fel, tűnjön el a szemem elől!
Az érintett, már majd két éves csarbon, hirtelen karbonizálódott. Cserbóniában még nem így gondolták az integrálódást, azt hitték, ha az előre jól megtanult csarbon nyelven kívül meg sem szólalnak másképpen, és jól letagadják saját magukat, akkor a befogadás automatikus lesz. Hogy miért kell a "Mű Imi" együttes, napi megszámlálhatatlan, országszerte egy időben tartott koncertjét kedvelni, ezt soha nem fogja megérteni. Hiszen aki a cserbonságról úgy lemond, hogy nem is emlékszik rá - persze gigantikus hazugsággal -, az anyanyelvét is berekeszti, még rekedt hangon sem hajlandó azt beszélni, miért pont a Mű Imiket ne tudná úgy szeretni, mint senki más. Ha előre informálták volna, hogy ez elvárás...
Örült, hogy nem kapott semmiféle bizonylatot "Mű Imi" ellenességéről, így a következő állásinterjún már harsányan fogja őket kedvelni, sőt meg is tanul "Mű Imi" nyelven, hadd lássák, mennyire annyi.

Hámréteg

  Előbb még illedelmesen meghajolt, mint egy jól nevelt rizsparókás billegő, majd nem  zúgott, még csak nem is bömbölt, hanem egészen furcsán nyöszörgő, síró fahanggal próbálta a platán leveleit megcirógatni. Talán inkább hozzájuk dörgölőzött, szeretetet keresett, gyógyírt.

   Most csendben van, remélem csak azt teszi, amit időnként szokott, el-elhallgat, pihen. Dühöngés előtt, a szél is némi regenerálódásra szorul. Már megint csikorgásszerű hang csapja meg fülem, olyan, mint mikor az ajtó sarka nyikorog, vagy nagyon öreg, korhadt fák - minden rásegítés nélkül - fel-felnyöszörögnek.
   Érdekes, egy árnyékot látok a földre vetülni, ami igen keserű borzongással, kétségbeesetten bámul rám. Előbb nem tudom hová tenni a dolgot, aztán rá kell eszmélnem, hogy ez a szelecskénél vékonyabbra gyengült, egykori légmozgató, a szél. Ő pislog rám. Halkan meg is szólal, nem pontosan értem, de nyúzást emleget. Azt mondja valaki - egy széltől félő ellensége - megkopasztotta. Rá kell kérdeznem, hogy mi a valóság, mert ez így nem tiszta kép, hiszen a nyúzás nem azonos a kopasztással. Szontyolog és ismételget valamit. Nem is gondoltam, hogy a félelmek - fél elem híján - ismerik a biológia csínját-binját. Hámréteget hallok, most meg jelez, mint magát megadni vágyó birkózó. Fülelek, nem réteg, hanem oszlás. Hogyan tudtam összekeverni? Vagy mégis nyúzás? Erőtlenül int, nevet...
   - Alma, körte... – suttogja hangtalan, már-már némán – nyúl, krumpli...
   Ez a szél valószínűleg megbuggyant, vagy az elmúlás közelébe jutott. Hiszen a szelek sem élnek örökre, egybeolvadnak egy másik széllel, nagyobbak lesznek, vagy kihunynak, mit lehet tudni. Mit akarhatott ez a nyúzással? Nézzük! A gyomor gyönyörítő növények, és szegény nyuszkók is valamiben hasonlíthatnak. Lássuk! Az almát meghámozzuk, felszeljük és ropogós húsukba harapva, mossuk fogunkat, oltjuk szomjunkat. Esszük őket. A krumplit másképpen hámozzuk, nem körbe-körbe, mint a körtét, almát, hanem hosszában. Nyersen a legritkább esetben fogyasztjuk. Én soha! Mégis a legfinomabb étek! Nem is értettem a krumplitlan étkezés kedvelőit... Szegény nyúl van a legrosszabb helyzetben, mert idegrendszere - nekünk embereknek azt sugallja -, hogy ő veszi legrosszabb néven a hámozást. Igen kérem, megtaláltam a kulcsszót! Hámozás, nyúzás! Akadnak még olyan galádok, akik szelet is nyúznak, eltávolítják a hámrétegüket. Ezek szerint, ilyen eleven izgő-mozgók hámozói léteznek. A szél, mintha a gondolataimba látna, nagy bágyadt szemekkel tekint fel, és hozzáteszi.
   - Ha tudnád mennyien hámoznak engem!
   Ekkor világosodok meg, hogy a levegők mozgató urai, feszülő lényekhez hasonlóan, újra meg újra növesztik hámrétegüket, mert nyitott bicskákkal, csapatokban jönnek, az őket hámozni vágyók. A hámosok...