Hosszú
utcán lépegetünk. Nagymamám a szokottnál lassabban jár, kicsit
erősebben fogja a kezemet, mint máskor. Általában sötét ruhát hord, de
most minden olyan különösen újnak, fényesen feketének látszik rajta.
Édesanyám nem akart elengedi erre az útra, de én mindenképpen jönni
akartam, kísérni Nagymamát a nővéréhez, Etelka nénihez.
Szerettem hozzá járni.
A
nagy udvaruk végében gémeskút, mellette istállók. Egyikben tehenek, a
másikban lovak laktak. Az udvar végében a kis kapu könnyen nyílt, ott
volt a kert. Keskeny kis utak mellett konyhakerti növények, mögöttük
nagy területen mákvirágok nyíltak, felettük mindig színes pillangók
röpködtek. Itt nézelődtem nyáron, amíg Nagymamámék beszélgettek.
Etelka
néninek mindig volt valamilyen finom süteménye. Most ahogyan rá
gondolok különleges régi ízek gyűlnek a számban, formájukat látom a
tányéron, azon az aranyszegélyes, kék virágos kis tányéron. Milyen jó
volt egy játékos, kerti futás után leülni a hűvös szobában, a
süteményhez limonádét kortyolva figyelni a felnőttek beszélgetését,
felcsipegetni a szómorzsákat, mi történt a szomszédban, mire gondolnak
ők.
Gyakran
eljött Kati néni is, az emlékeim szerint magas, kreolbőrű, fekete hajú,
szép asszony. Egyedül élt, s mint később megértettem, Etelka néni
fiának kedvéért járt ide. Az hiszem, Sándor bácsi sohasem vette őt
komolyan, agglegényként élte az életét, bár fél füllel hallottam róla,
hogy voltak esték, amelyeket szívesen töltött Kati néninél.
Térjünk vissza a hosszú utcára!
Útközben
igen kellemetlenül éreztem magam, mert ahogy közeledtünk a ház felé,
Nagymamám egyre lassabban lépegetett. A keze pedig, mintha rám
támaszkodna, úgy éreztem, olyan nehéz az én kicsi kezemben. Hány éves
lehettem? Nem tudom, tíz még nem voltam, bizonyosan.
Az utca végén jobbra kellett fordulni és ott az a harmadik ház, szép barna, fából készült kerítésével.
Szokatlan csend ült már mindenen, a saroktól addig a házig. A kapu is olyan lassan, nehezen nyílt.
Sándor
bácsi sem várt, ahogyan szokott. Máskor elénk jött, most abból a
szobából lépett ki a kicsi előszobába, ahova én sohasem mehettem be. Az
volt Etelka néni szobája. Résnyire nyitva hagyta az ajtót.
Betekintettem.
Az
ágyat láttam meg elsőnek és a magasra tornyozott párnákat. Finom, halk,
síró hang szűrődött ki a szobából és két szomszédasszony távozott
sietve. Fehér szegélyes zsebkendőjük mögül alig érthetően köszöntek.
Egyikük megsimogatta a fejemet, olyan különös szeretettel. Hiszen nem is
ismer, gondoltam, de jól esett a simogatása ebben a komor csendben.
Nagymamám után lépegetve bementem én is oda, ahol még sohasem jártam.
A sejtelmes félhomályt alig oldotta, a behúzott sötétítő függönyökön át beszivárgó délutáni napfény.
Etelka
néni az ágyban feküdt. Beteg, gondoltam és megkérdeztem, leülhetek-e az
ágya szélére. Olyan szép hófehér volt ott minden, nem akartam, hogy a
ruhám... szóval, valahogy úgy éreztem, meg kell kérdeznem.
—
Gyere! — sóhajtotta és megsimogatta a hajamat. Éreztem, hogy erőtlen,
remegő a keze, és olyan pici lett a teste a nagy, csipkés párnák között.
Nagymamám széket hozott, mellénk ült. Etelka néni sírni kezdett:
— Látod — nézett a Nagymamámra —, el kell mennem, olyan gyenge vagyok. Úgy szeretnék még élni, de nem lehet.
Döbbenten
néztem. Ha élni szeretne, fel kellene kelnie az ágyból. Talán adhatna
enni a tyúkoknak. Láttam, olyan csendben ültek a baromfiudvarban,
biztosan éhesek. Süthetne süteményt is.
Elszégyelltem
magam. Hiszen egészen biztosan beteg, én is akkor fekszem, ha lázas
vagyok, de akkor hová akar utazni? Azt mondta, el kell mennie...
Megtörölte a szemét, alig hallhatóan mondta:
— El akartam köszönni tőled, Marim — Nagymamámra nézett —, olyan nehéz meghalni, olyan sokáig tart...
Megijedtem.
Hallottam már a halálról, hogy elviszi az embereket, de itt nem volt
senki más rajtunk kívül. Biztosan később jön, gondoltam, és lecsúsztam
az ágy széléről. Nagymamám mellé álltam szorosan és az ajtót néztem.
Jaj, nehogy bejöjjön, nem viheti el Etelka nénit, azt mondta, még élni
szeretne.
Szívem
a torkomban dobogott, amikor puszit váltottunk, elköszöntünk. Úgy
éreztem örökre elveszítettem Etelka nénit, vele ezt a különös, szép
környezetet, de ez csak egy érzés volt...
Kint
sütött a nap, mélyet lélegeztem a langyos, tavaszi levegőből és nem
értettem azt, ami ott maradt mögöttünk, abban a besötétített szobában.
Sose mondd azt: "el-
veszítettem", semmiről;
mondd: "visszaadtam".
Fodor Ákos
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése