Mint az Isten

A szükség...törvényt bont...)))

Két kiflit tett anyám
a bögre tej mellé reggel
majd lenézett rám
mint az Isten
s egyet félve
visszavett

Lassan igyad a tejet
drága gyermekem
-szólt rám csendesen-
s fejével intett csak
hogy értsem

Tudod a húgodért
az elvett kifli
helyett

(Fotó: Escher Károly)

Egyik s másik

Csordultig megtelik olykor
a szív panasszal.
Ki figyel oda.
Lót-fut az ember,
mintha szabad volna.
Egyiket megfojtják,
ha szólni mer, s igazat mond.
A másikat, mert hallgat,
s elhallgat ki nem mondott
nyílt titkokat.

Ilyenek vagyunk.
Egy testben két lélek,
kimondva, kimondatlanul.
Sokszor bátrak, sokszor
magunk ellen vétő árulók
s szánkban megromlik a szó.
Mit számít szavatosság,
ki meddig hallgat s mikor szól.
Véren vettek, vagy vérért
feláldozása, vagy feloldozása
bűnben, bűntelenségben.

Ki az Istent féli, ki a hatalmat.,
s elvakítottan látszatra cselekszik.
Egyik nem nyer, másik meg veszít.
Mindkettőt hite feszíti keresztre,
önmegvalósítás vágya,
a meg nem valósult csoda.
Akár enged, akár ellenáll
ösztönein túl az értelemnek.
Egyiket pokolra szánják, mert hallgat,
másikat, ugyanoda, ha szól.

Pedig egyik is, másik is
életrevaló

Elvakítottan

Megfordult burkában az éj.
A lét nyüszít, sír, behálóz.
Bolyhos fényt sző a holdkaréj
minden kutyaugatáshoz.

Menteném, mi menthetetlen.
Lázadoznék, de nincs erőm
tavaszt álmodni idelenn
avartűzben, őszdelelőn.

Várni, ki zörget be, s hogy mit
vet elém elvakítottnak
koncként a születő holnap.

S játszani színlelt vakságot,
mikor fáj az, amit látok.
A színlelt meg megbolondít .

Ősz felé

Már leülök kicsit,
mellém hull a nyár.
Leveszi terhét
vállamról a sors,
mint az elnyűtt ruhát.
Nem rég jött,
már megy is.
Ő is csak ígért
s elhagy, mint a többi.
Keresztre feszülnék
vele fájón még
egy kőtömbnyit.

Nekem a tavasz, a nyár
olyan, mintha
mindig ősz lenne.
Rám simulva
mellemre ül,
mint a márvány
s végzetük lennék.
Előttem lebeg vonzón
forró kecses testtel,
felkínálja magát
s én megbotlok
minden lépésnél.

Mégis várom
kóstolgatva mind
s eldobva, mint
félbeharapott almát
megőrzöm zamatos ízeit.
Tudom, kínlódva bár,
tovább kell vinnem
magamat és őket,
hol örök békém megteremtik.
kiegyezve konokul a sorssal
üldözöttként az üldözőket.
Fel a vesztőhelyig..

Két ismeretlen

Így élünk egymással kulcsra zártan
a jégfal övezte szív falában,
- mindegy, ki hordoz és kit, te vagy én -
míg kikönyököl burkából a fény
erdő-bolyongatón, s feldörömböl,
mint újszülött a véres anyaölből,
utat terít talpunk alá a vágy,
elindulni hullámsírokon át
egymáshoz újra kérve, kéretlen.
Mint egyenletben két ismeretlen.

Tökéletes szerelem

Mondj olyat, ha tudsz,
amit senki más.
Mindegy,
hogy igaz,
vagy hazudsz,
ha jól esik,
csak benne legyek.
Ne tökéleteset.
A tökéletes
gyanús, vagy hibás.

Mondd azt, hogy
szeretsz
s gondold, hogy
szeretlek,
ahogy én mondom,
mikor te
gondolni se mered.

Látod, ily egyszerű ez.
Így lesz ígéretes
ma,
holnap
valóság
kettőnk szerelme,
ha gyanús,
ha hibás.

Ha
nem is tökéletes.

Éjfél

Percelget a ma, s míg ölbe vesz,
megbontja elnyűtt köntösét.
Lassan hunyorít fáradt szemem.
Függönyt ereszt rá a sötét.
Széthullt könyveim az asztalon,
tollak megsárgult füzeten.
Magába fordult búvó csendben
összezuhan lélegzetem,
s elnyúlnak a betűk sorban,
elfolyik minden gondolat.
Szívverésem is lelassul.
Eltemetem a gondokat.
Félbe maradt döcögő szavak,
ütközőkre vont vagonok,
hajnali indulásra várnak
füstös pályaudvarokon.

Csak az óra surrog szüntelen,
-léptei neszét hallgatom-
s míg a fáradt fény körbe táncol
szekrényen, ágyon, falakon,
úgy ölel magához a ma még
félálmomból elragadva,
mintha én sürgetném az éjfélt,
múljon el. Ő meg...maradna.

Igazság

Ezernyi kérdés egész életünk,
minden napunk rá egy-egy felelet.
Cipeljük a fénybe kúszó égig
vállainkon a felvett keresztet
ritka kincsként, míg a vérben szült szó
gyötrőn vajúdik a csukott szájban
s úgy zuhan ránk, mint a felismerés
csillagfény jele az éjszakában.
Nem vagyunk próféták, lámpagyújtó
új istenek, nincsen ellenszerünk,
hogy meg ne vakítsanak szemünket
kiszúrva orvul, ha látni merünk,
s meghallani eltitkolt szavakat,
mit őseink hagytak örökségül.
A igazság elhallgatva dúvad,
kimondva csendben hozzánk szelídül,
hiába fojtják el érckezekkel,
vagy temetik el magukba mélyen.
Börtön, máglya, bitófa sem árthat,
nem fedhető el a szemfedéllel.
Mint kertjeink fái kizöldellnek,
úgy hajlanak Isten kezéből földre,
hogy bennünk válnak gyökértől-lombig
búvó sejtjei örök termőre
éltetőn, mint aki népet vált meg
s pallost emel fel az égig érte,
s úgy néz könny s véráztatta hadára,
mint anya újszülött gyermekére.

Ítélj és sújts

"Senki sem szolgálhat két urat" (Máté.e. 6.)

A félelem este hull rád,
ha leveted földi ruhád,
s úgy állsz ott Istened előtt,
mint a gyertya csont-fehéren
fogyó holdként rideg fényben
bölcsőtől látón a sírig,
míg életed felparázslik,
s úgy omolsz elé a földre
mint büszke kőszirt a völgybe,
mely önsúlyától összedőlt.

Ó hány Urat kiszolgáltál,
míg kövek közt kővé váltál,
sodródtál jeges folyókkal.
Húsodba vájt bélyegeket
hányszor átpecsételtetett
a sors, mely vitt, vagy elhagyott.
Láncra verten táncoltatott,
bár gyötört a kín, fájt a seb,
élni akartál, -így könnyebb -
önmagadra vett béklyókkal.

Most várod csendben, hogy ítél,
vér, és verejték mennyit ér,
s mivé lett annyi szép álom.
Voltál egy parányi felleg,
csillagfényben melengetett,
fürtjeidet szél cibálta
eső-verte vihar-ágra,
s ha benned a múlt felzokog,
könnyet se ejts, ne vedd zokon,
hogy, ami szép volt... ne fájjon.

Csak azt féltsd egyedül, míg élsz,
amit a szív őriz, s nem az ész,
ha évre, évek súlya hull.
S tedd meg, mire van erőd,
s amíg tudsz, járjál legelöl.
Így sarkall parancs, értelem
végig az egész életen.
Embernek lenni, nem kevés,
Ha nincs öröm, csak szenvedés.
Mind elmúlik nyomtalanul.

Sorsod jussát Ő szabja rád,
fogadd el, úgy szóljon a szád:
Ím előtted állok Uram,
ítélj, és sújts, mert vétkeztem,
hogy beleremegjen testem
térdre hullva lenn a porba,
mint éji világod alkonya,
amikor vezekelnem kell.
De addig adj vigaszt újra nekem,
akkor is, ha véget ér utam...

Magány

Alkonysugár szelíd színeit
hozza magával a kora őszben.
Benéz hozzám mindig, ha erre jár.
Küszöbömre ül, kifújja magát.
Asztalomon még hideg a sör.
Vártuk őt. Ketten. Én meg a pohár.
Hát mondja is, ahogy hörpinti sörét,
Fiam, az élet, nem csak habból áll...

Szava szűk,
mint az elszabott zakó.
Ő érti csak, mit kérdez,
a csendben kezes lesz a szó.
Ráhagyom.Tudom,
amit magában féltve hord,
életének legszebb álma volt,
most meg százszor széttört
darabból áll.
Hát mondja is, ahogy hörpinti sörét,
Fiam, az élet nem csak habból áll...

Négy gyerek, négy világtáj,
két asszony, kiknek rabja volt,
rabtartója együtt és külön.
rajta osztoztak, s amit az Úr adott,
övék volt, míg kívánták, míg bírta.
Karjával négy országszélt átért,
kelettel nyugatot, északkal délt
ölelte, ő ment, ha nem is várták.
Ma meg... ajtót se nyitnak rá,
s ha ajtóra lel, be se engedik
a vén hontalant saját vérei.
Úton van, s nem érkezik meg soha,
mint borravaló, s a jó halál.
Hát mondja is, ahogy hörpinti sörét,
Fiam, az élet nem csak habból áll...

Hozzám, ha jön, bölcs csendet hoz,
józanságra intőt, ez illik ránk.
Ülünk szótlanul, nem faggatózunk.
Én, meg ő, két külön világ.
Ő befelé szól, én kifelé hallgatok,
úgy vonz, hogy szinte taszít,
hogy ne sajnáljam, ha valami fáj...
hisz fénye nincs, csak árnya, mely elvakít.
Azért egy sörre mindig jó nálam,
ha porzik belül a máj.
Hát mondja is, ahogy hörpinti sörét,
Fiam, az élet nem csak habból áll...

Hamar elfárad, ül, nem mozdul,
söre fogyóban, az ajtót lesi,
s a Napot, ahogy egyre lejjebb száll.
Hűvösebb, hosszabb lesz az éj.
Holnap egy új életet kezd el,
s nevet, jut majd sör helyett... sör,
a sörhöz nem kell kenyér.
Kegyelmet nem kér, nem ad soha,
így boldog ő, a szeme biztos az,
ahogy töri a fényt s körbefon.
A kor volt hozzá mostoha.
Gyökeret eresztett belé, hogy fogja,
de lombját tépte szét,
míg Istenhez vágyott,
lerakta lábához keresztjét,
s ahogy szaporodnak a vészjelek,
évei fogynak a vén latornak,
a nők után is fulladozón jár.
Hát mondja is, ahogy hörpinti sörét,
Fiam, az élet nem csak habból áll...

Hallgatása szeli át a csendet,
gőzölgő kenyér gazdakézben,
áldozati bárány, melynek vére folyt.
Újra bűn és újra feloldozás...
Itt vagyunk egymásnak, poharunk üres,
önmagunkba fojtott szóval
megértjük egymást így is,
ő ez egyik, én a másik oldalon.
Megbeszéltük, jó ez a nyugalom,
ha már a sors így egybesodort
minden elkötelezettség nélkül.

Mi lesz velünk, nem tudhatom.
Én nem kérdezem,
ő meg nem válaszol.

Vértelenül

Vértelenül könnyek nélkül
nem vezet
járható út hozzád
ostromlott csigaház vagy
megbúvó titok-csapda
rejtélyből szőtt erény
kétes bizonyosság
míg ösztönöd vágyad
verőfényre ér
lássanak hogy láss
mikor nincs már remény
se hamis tanú
hallgatsz erőd elfogy
észrevétlen hullsz le
mint fákról a levél

Mondd
mi marad meg nekem
belőled ezek után
amit eddig nem mondtál
nem mutattál
mi ércnél súlyosabb érv
hogy lehúzz magadhoz
vagy szárnyalni engedj
ki érti ezt ha csak fecseg
kerüli a szó önmagát
bedől ott is
hol nincs tűkanyar
s nem vezet út
beléd botlik
mert megáll s vár
érzi mit rejt a szív
ha nagyon fáj
mikor hallgat
s nem kiálthat
csak hordja tűzként
magában a szót
mint néma kolompját
a bolond

Igazság

Mint a sziámi ikrek
oly ritkaság
fájó öröm
örök kétség s bizonyosság
ha szólsz
vagy hallgatsz

Bárhogy dönts már mindegy
hisz mindkettőbe
így is úgy is
belehalhatsz

Közel jártam a csillagokhoz

Víztócsák fürdették az alkonyt,
s mint szétloccsant tintásüvegek
zöldje csillogtak az úttesten
a fénylő smaragdok.
Gesztenyefák kísértek végig.
Sürgönydróton lógó fellegek
kontyába font vihart az este.

Meg-megdörrent haraggal az ég.
Lángoló tűzrózsákat szültek
az árnyak, szikrázó réseket
ostorozott a fény.
Távolból láttam a téglagyárat,
templom tornyát, -hol szent az ünnep-
házakat, dőlt kerítéseket.

Bőrig áztam, míg haza értem
csatakosan, gyalog, mezítláb.
Vittem magammal Köttöny sarát,
meg a munkabérem,
az első fizetést zsebemben,
mint rám szakadt kőtömbnyi sziklát.
Szűken mért munkám pár garasát.

Bánatkönny hullt, dús nyári eső.
Én voltam csak boldogabb nála,
apám büszke lehet, van munkám,
több lett a kereső.
Por, olajgőz keserű ízét
nyeltem az avas szalonnára,
ha déltájban leállt a kombájn.

Álmokat kergettem, őszinte
vágy repített, nem vonzott a föld.
Diák voltam, tízéves kamasz,
gyerek-ember szinte.
Közel jártam a csillagokhoz.
Eltűnt a távolság odafönt,
s milliárd fényév lett egy arasz.

Lentről arany-tallér volt a hold,
a fél tenyerembe belefért,
itt meg sárgányi óriás tál,
hol nőtt, hol meg fogyott,
belém ivódott tűzvarázsa,
mikor megmásztam fénykötelét
álmomban holdfogyatkozásnál.

Így érkeztem meg, öreg este.
Meg-megvillant, vajúdott az ég,
s mint, aki megfáradt csendre lelt
széthullt omló teste.
Apám dolgozott még, anyám várt,
törölte rólam, ahol csak ért
szó nélkül az esőcseppeket.

Mosoly bujkált szája szegletén,
pedig féltett, úgy izgult értem,
-mélyebbek lettek arcán a ráncok-
bár titkolta szegény,
ölelt magához, lógtam rajta
csupa kéz, csupa láb az éjben,
mint fürtös virág az akácon.

Szédültem az ősi teherrel,
kit a lét morzsányi gondja nyom.
Mit tudhattam ott a világról
suttyó gyerekfejjel,
mennyit ér kipréselt vérrel szült
pár forint. A megszerzett vagyon.
Hulló csillag. Mennybéli tájról.

Ráncaid

Ráncaid

hullám-vert arcvonások,

mélyen-ülő hab-fodrok, 

porcelán szépség, védjegy.

Megannyi színes korallzátony.

Tengeralatti világ. Megsimulnak

lombos partjai közt fáradt ujjaim.

Érzem, ahogy köré gyűlnek az évek

-imákba foglalt fohászok-

egymásba fogódzva némán,

hogy így őrizzelek meg.

Titkos kezek szabják át

fénylő pórusok alagútjait. 

Ismert a táj, szerpentin, útkanyar.

Lankák, emelkedők.

Megnyugtat, felkorbácsol,

mintha először bukkanna elém

éltető rajzolat szövevénye

egyre gazdagabban,

hogy általuk több legyek,

s védjem naponta rohanó időtől, 

viharok haragjától, mely egekig szökken,

visz, repít, s követ mint az árnyék.

Letépi rólam láncaim,

hogy végleg rabod legyek.

Ne félj,

együtt baj nem érhet.

Összezárt útitársak vagyunk

a hullámtalan narancs-öblökig,

hol Isten vár ránk,

-megcsendesedik a tenger-

s kisimulnak ráncaink.

RÁD SZABOTT SORS

Míg gondokkal fekszel le,
gondokkal is ébredsz.
Könnyű csillagálmokat
mondd hogyan remélhetsz,
ha érzed, hogy az éj is
összecsap fölötted,
s hagyod, hogy ágyad tüzét
eloltsák a könnyek
elemésztve magad, hol
a lángolás a jó,
egy kalandozó lágy kéz,
egy simogató szó.
Hozzád búvó csillagfény
ringó öled taván,
őrjítő varázst gyújtva,
annak ki rád talál
remegőn, mint gyötrő
örök, élő készség.
Az álmok is szebbek ott,
hol élni merészség.

Rád szabott sors. Kihívás.
Építs utat, hidat.
Álmodd azt, hogy élsz, s indulj.
Éld meg álmaidat.

Míg gondokkal fekszel le,
gondokkal is ébredsz.
Könnyű csillagálmokat
mondd hogyan remélhetsz,
ha érzed, hogy az éj is
összecsap fölötted,
s hagyod, hogy ágyad tüzét
eloltsák a könnyek
elemésztve magad, hol
a lángolás a jó,
egy kalandozó lágy kéz,
egy simogató szó.
Hozzád búvó csillagfény
ringó öled taván,
őrjítő varázst gyújtva,
annak ki rád talál
remegőn, mint gyötrő
örök, élő készség.
Az álmok is szebbek ott,
hol élni merészség.

Rád szabott sors. Kihívás.
Építs utat, hidat.
Álmodd azt, hogy élsz, s indulj.
Éld meg álmaidat.

Csillagokra vesd szemed

Ne háborúra készülj, a sors
se késztet -míg dolga van- halálra
viharba került eltévedt hajóst,
kit villámlás sújt, s űz tenger árja.
Csillagokra vesd szemed, járj bárhol,
amíg az élet fénye felragyog,
kísérjenek derengő hajnalok,
hogy partot érj, s a halál se fájjon

Temetetlenül

Ujjatlan blúzt ölt, úgy flörtöl
szívemben az ősz még.
Hamvadó tüzét nem szabad
élve eltemetnem.
Mint a százszor megkívántat,
százszor megkötözném,
hogy utolsó csókja
nyár maradjon bennem.

Álom-hit

Jó lenne látni az elképzeltet
álmok dőre vágyait
amit lázas agy formál
érezni hajnalok éltető tüzét
nyitott tenyerünkben
de azt látjuk
minden véget ér
amit megcsodál a szem
s józanságra int
remény és csalódás
megformálni ébrenaz elképzelhetetlent

Tejúton

Seres László:
TEJÚTON

Szembenéztem
a megrokkant fákkal
ágain vad lovak kalimpáltak
tüzesek nyeregfalók keselyűk
az ég alján sörényes
tarlótüzek kéklő füstje ült
árnyak ringtak a falon
vérző testtel ölelte a hajnal
harmat hullt zizegő arannyal
múlt ködén át s mint aki napba néz
világ terhét rakta rám egy kéz
s úgy zuhant be az ablakrésen
ágyamra részeg fénycsíkként
pengeélesen hogy szinte fájt
hozzám bújt még
ahogy elhagyott szerető
-kit megcsaltak- s válás után
gyümölcsöt lopni titkon visszajár

Feloldozást vártunk mindketten
én megadón ő kenyérrel késsel
s fülembe súgta
jó reggelt
látom még nem vagy készen..

S kávét főz a gőzölgő
habos tejúton
mintha valaki várná
én...vagy más
nem tudom
nem is emlékszem már rá

Seres László: Gyűlölj vagy szeress

Gyűlölj vagy szeress, lőporod van elég.
Ilyennek teremtett az Isten.
Érezd a testet átszövő fellobbanó vágyat.
Ítélj jó s rossz felett, mielőtt behajózol
s nyílt tenger ringat.
Repítsenek lenge szelek,
viharfényes, felcsapódó, vad lángok
szív-szaggatta lobogó vitorládon.
Partokat keress, csendes öblöket
s tudd, ki mivé tesz s mivé teszel mást,
hogy általa több légy mielőtt magadban
végleg mindent feladnál.

Törj, zúzz, vagy építsd csontod, húsod, véred
tépett sebeit élő őskövületté.
Viseld örömét, terhét
kiüresedett egysejtűből féreg léteden át -emberként-
ha döntésre késztet orvul a világ s döntened kell.
Ne hagyd, hogy kiköpje szívedet a szád.

Gyűlölj vagy szeress, legyen, ami hajt.
Így természetes. A szándék kevés.
Kell, hogy érezd izzó katarzisát a létnek,
hogy célt mutass. Irányt, hitet, reményt,
míg bűnt s feloldozást hordoz a lélek.
Csússz, mássz, jajongj, üvölts,sikolts.
Formáld, míg formálni tudod a szót
-fogaid mosolyogjanak rád-
csak ne játssz könyörületet irgalmatlanul .
Sírj, ha neked is fáj,-a fájdalom erőt szül-
senkit se érdekel panaszod,
az életbe úgy is belehalsz,
-legyen akár első, vagy utolsó asszód-
kard ki kard, vágd el álmaid fonalát
mielőtt végleg elaludnál.

Szeress úgy,
ahogy gyűlölni tudnál.

Keserű álom

Keserű lett a szó íze a szánkban,

erőnk is fogy, és kevés a hitünk.

Nem hatnak pirulák, ráolvasások,

csupasz szósszal méregtelenítünk.

Eltűrjük, hogy más át-s visszaalakít,

ránk vési árnyékát ármánnyal a bók.

Bűnt és erényt örökölünk át 

apáink múltját magunkra szabók. 

Nincs visszaút. Megkeseredett édes

álmunk kitaposott erdőszéli fű

- akár szeretjük, akár sajnáljuk -

nem lehet galamb a dögkeselyű,

hiába tépi szét mellényét a Nap,

 késhegynyi fénye lesz menedékünk,

és keserű marad szánkban minden szó, 

ha csak álmodjuk azt, hogy élünk.