Názárettől Loretóig

(I Faoni di Norcia - legendák nyomában)

Újra itt vagyok az umbriai Nursiában, hogy résztvegyek a város egyik hagyományos ünnepén. Sok van neki, de ez különösen érdekes és szokatlan, ráadásul magyar vonatkozása is van bizonyos szempontból. Később majd rátérek erre is, de most menjünk vacsorázni a téren található trattoriába. Messze környéken híres a konyhájuk, meg aztán a tulajdonos is jó ismerős. Persze a személyzet is, s így egész családias lett a hangulat.

- Ó, megjöttetek végre? Már vártunk! – fogad széles gesztusokkal a tulajdonos, az asztalunkhoz kísér, és átad a pincérnek.

Ameddig kiosztja az étlapot, megkérdezzük, hogy van a családja.

- Köszönöm, nagyon jól! – kiált fel a pincér lelkesen -. Most született meg a kisfiam a múlt hónapban.

Miután gratuláltunk neki, kiválasztjuk sorra az előételeket, és a főfogást.

- Egyenek nyugodtan, az igazi ünnepség csak tíz után kezdődik! – nyugtat meg, amikor látja, hogy mindegyre a kijárat felé tekintgetünk.

A menüt nem sorolom fel, majd megtudják, ha arrafelé visz az útjuk és betérnek ide...

Kezdem akkor az elején. Minden évben december 9-én este hatalmas máglyákat gyújtanak a város összes terein. Egy-egy máglya eléri a két-emelet magasságot is! Sorra gyújtják meg őket – ahogy az egyik hamvadni kezd, gyújtják a másikat. Éjfélkor pedig megszólalnak a harangok minden templomban. Az emberek körülállják a tüzeket, beszélgetnek, énekelnek, és persze a gyerekek a legboldogabbak, de amint láttam, erre a pár órára mindenki gyermekké válik.

A szokás eredetét tekintve vissza kell mennünk kicsit a történelemben. Názáretben volt a Szent Család háza, egy egyszerű, terméskőből rakott házikó, a Sancta Casa. A házat egy földalatti kripta védte sokáig a rombolástól, tudniillik Nagy Konsztantin császár 312-ben bazilikát építtetett föléje, és békés zarándokhely lett szinte ezer éven keresztül. Assisi Szent Ferenc is elzarándokolt oda szentföldi útja során.

Amikor azonban a keresztesek elveszítették az akkói csatát 1291, május 10-én, félő volt, hogy a törökök elpusztítják a szent helyet, mint ahogy valóban le is rombolták a fölötte álló templomot. A Sacta Casa azonban akkor már nem volt ott! Ellenben május 7- én a ház megjelent nem máshol, mint az akkori Magyarországhoz tartozó dalmáciai Tersattoban. A helybeli hívek elbizakodottsága miatt azonban 3 évvel később az angyalok azt továbbvitték, s letették egy Recanati melletti babérfa ligetbe, melynek neve Lauretum (olaszosan Loreto).

A tersattoiak nagyon fájlalták a Szent Ház körükből való távozását, ezért helyére templomot építtettek, mely máig látogatott búcsújáró hely.

„A ház eredete vita tárgya, bár méretei és építőanyaga alapján megegyezik a názáreti házakkal.” – jegyzi meg a horgony.freeblog.hu.

Kézzelfogható magyarázatnak tűnik, hogy a fenyegetett helyzetre való tekintettel kegyes zarándokok, és keresztes lovagok hozták el a Szent Család házának köveit és építették fel Dalmáciában. Ez sem mehetett végbe, gondolom, angyali segítség nélkül! Három év múlva, mondvacsinált indokok alapján az akkor uralkodó bizánci császár rokona Angeli Comneno hajón elszállíttatta az épület köveit, és építette fel abban a bizonyos babérligetben.

Minden valószínűség szerint a magyarországi vonatkozás, - hiszen a Názáreti Ház először a magyar birodalom területén pihent meg - tette már a középkorban is igen kedveltté Loretót a magyarok számára, ezt tanúsítják a középkori magyarországi zarándoklatokról szóló dokumentumok: megemlítem itt a protestáns Szenczi Molnár Albert, Pázmány Péter, a költő Zrínyi Miklós, Nádasdy Ferenc országbíró, és II. Rákóczi Ferenc nagyságos fejedelem nevét. (l. Mohl Antal: A Loretói Szűz Mária tisztelete hazánkban)

Mi köze mindennek a nursiai ünnepséghez? – tehetné fel a kérdést a nyájas olvasó. Máris mondom:

A hagyomány szerint a nursiai polgárok azért gyújtanak nagy tüzeket, hogy megvilágítás az utat az angyalok számára, mikor jönnek Loretoba. A helybeliek hite szerint a ház átszállítása december 9-ről 10-re virradó éjszaka történik a Nursia feletti égbolton. Ennek a hírnek az emlékére tartják évszázadok óta ezt a kedves, látványos ünnepet.

Azt mondják, hogy sokkal régebbi eredetű ez a szokás - az ókorba nyúlnak vissza a gyökerei. Elnevezése „Nursiai Faunok Ünnepe” erre utal.  A római mitológia faunjai a pásztorok, a mezők, ligetek, erdők istenségei.  A mezők és az állatok valódi védelmezői voltak: óvták azokat az időjárás viszontagságaitól, a vadállatok- és  farkasoktól. Alakjuk, természetük kettősséget mutatott – embertestük kecskelábakban végződött, vad, kiszámíthatatlan természetük szelíd gondoskodással és zeneszeretettel párosult; halandók, de nagyon hosszú életűek. Ez a kettősség teszik őket ellenállhatatlanná. Ilyen a tűz is. Melegít és világít, de pusztít is. És megtisztít. Szentlélek is tüzes lángnyelv alakjában szállt le a az apostolokra az Utolsóvacsora alkalmával. A tűz a szerelem jelképe is, az erős szenvedély lángoló szerelem!

Ne feledjük el azt sem, hogy ez a nap az év legrövidebb napja, azaz ekkor leghosszabb az éjszaka. A máglyák fénye ezt a sötétséget is hivatott eloszlatni.

Ennyire összetettek az ünnepeink. Régmúlt idők hitvilága ötvöződik megejtő keresztény legendákkal, s ha a misztikum mögé kukkantunk, ott találjuk a küszködő, reménykedő, csodaváró embert.
 

Norcia, 2011, 12, 10

Kóstolgatom az ízeket

 Kóstolgatom az ízeket, a hangulatokat, a poros nyári hőséget és a csípős decembereket. Bevallom becsületesen, hogy irigylem azokat, akik részesei a csend és a nyugalom áldásának. Még az olajbogyó szüretelőket is, pedig kezük a jeges szélben ráfagy az ágakra.

 Irigylem azokat, akiknek egyik lakomától a másik lakmározásig terjed a figyelme, és nem azért esznek, hogy táplálkozzanak, hanem mert örömet szerez nekik az étkezés. A közös étkezés.

 Azokat is irigylem, akiknek sikerült megszökni a civilizáció áldásai elől. A tömegközlekedés és mobiltelefon áldásai elől.

 És azokat főleg, akik nem csak a szavak jelentését, hanem azok értelmét is ismerik.

 Ezek a gondolatok kavarogtak bennem, mikor becsuktam a könyvet. Marlena de Blasi könyvét az „Ezer nap Toszkánában” (A Thausand Days in Tuscany) címűt.

 A kötetben a szavak és tettek közötti űrt ínycsiklandozó illatok, hagyományos falusi ételek, vagy éppen rafinált fogások töltik ki – bőven öntözve extra szűz olíva olajjal és az elmaradhatatlan helyi borokkal, vagy éppen grappával. Mindezt pedig Toszkána dombjai közt, ahol még élnek a pogány rituálék. Ilyen a szüret idején megejtett fantasztikus keresztelő:

 „… rózsaszín pólós, szőke fiatalember icipici babát tart a kezében, - meséli a szerző - a kisfiát, aki alig látszik ki egy fehér takaró puha redői közül. Alacsony asztalon fadézsa áll ugyancsak fehér lepellel leborítva. A látvány lenyűgöző, akár a jázminillatú éj. Egy nő lép elő, megigazítja az édesapa karját, hogy jobban alátámassza a csecsemő fejét; egy másik – bizonyára a baba édesanyja – egyszerre nyugtalanul és örömteli izgalommal tapasztja az arcához a kezét. Meghökkent lélegzetvétel. Pisszegés. Az apa hálaimát mond a szüretért, a borból fakadó erőért és egészségért, földijei szeretetéért és barátságáért, valamint ennek a gyönyörű kisfiúnak a megszületéséért, akinek neve Filippone, vagyis Nagy Fülöp - az apa alámeríti Nagy Fülöpöt, e földhöz kötött törzs most született sarját a most született borral teli dézsába. A fürdetés egy szempillantásig tart, az apa a feje fölé emeli békés, mezítelen, szőlőlevében fürösztött, hatnapos gyermekét, és a tömeg hangosan élteti:

-Evviva Filippone, evviva Filippone!”

 Nem kell azonban megijedni, nem marad pogány Filippone. A következő vasárnap a szülei elviszik a templomba és a pap a szent keresztség által megszabadítja az eredendő bűntől. Így aztán több oldalról is felvértezve indulhat neki az életnek (!)

 Az ezer nap története végeredményben nem szól semmilyen különös, idegborzongató kalandról, izgalmas eseményről, csupán az életről. Az életről a keresztelőtől a temetésig. Örömökről és bánatokról. Mindennapi apró örömökről – szarvasgombaszedésről, gesztenyeszüretről, későesti lábfürdőről a hőforrásnál. Eltemetett bánatokról, régvolt és mai emberi tragédiákról, melyek a bizalom légkörében jönnek elő az esti tűz körül beszélgetve egy pohár prosecco (habzó bor) mellett.

 Na, és szól a finom falatokról!

 Jó volt barangolni a szerzővel a szinte érintetlen vidéki élet kanyargós útjain, megismerni a herceget, aki nincstelen földmunkások büszke ivadéka, együtt vacsorázni a kocsmába este összegyülekező falusiakkal, és nagyokat beszélgetni szerelemről, születésről, halálról és megtárgyalni a bundázott cukkinivirág (Fiori di zucca fritti) készítésének csínját-bínját.

 Egy régi mondás betűi táncolnak behunyt szemem előtt, ahogy leteszem a könyvet és lámpát oltok: „Parva domus magna pax”, azaz szegény házban nagy a béke.

 Szívembe is béke költözött…

Gyöngyszem a Szabin Hegyek lábainál

Nursia (Norcia), Szent Benedek szülővárosa. --- Kanyargós úton autóztunk Perugia hegyei között. A réteges bazalt lapok ijesztően kinyúlnak az út fölé. Az ilyen helyeken tornácszerű beton építmények – galériák - védik az úton haladókat. Lenyűgöző az átmenet Umbria lankáiról a Monti Sibillini (Szabin hegyek) szurdokaitól szabdalt hegyei, keskeny völgyei között. A Tevere dúsan termő széles völgyéből egy hosszabb alagútban folytatódik az aszfaltút, s a másik oldalon, mintha egy más földrészre kerültünk volna: meredek szilafalak és harsogó hegyi patakok kísérik autónkat, a langyos kora tavaszi levegőt csípős hegyi szél váltja fel, s kanyar kanyart követ. Nem sietünk, inkább a tájat csodáljuk. Az alagutak egymást követik, valamint a falvak, városkák, melyek legtöbbször a fejünk felett magasodó hegyeken épültek. Mind, akár egy-egy erődítmény – letűnt századok harcainak, csatáinak emlékei. Aztán egy nagyobb ívű kanyar után elénk tűnik a város, utunk célja – Norcia. A Római Kapun hajtunk be a városba, s az egyirányú utcák útvesztőjében elveszítjük az eddig is mérsékelt tájékozódási képességünket. Másnap aztán kiderül, hogy gyalog járva minden közel van, hiszen az egész Norcia a falon kívüli területekkel együtt sincs több 50-60 hektárnál. Teljesen helyreállított városfal övezi, és madártávlatból szív alakúnak látszik, mintegy jelképezve lakosainak szívélyességét. Itt született Szent Benedek 480-ban (ikertestvére Szent Skolasztika), aki a Bencés Rend megalapítója, ő alkotta a szerzetesi Regulát, a közösségben élő szerzetesek szabályzatkönyvét, mely Európa szerte ma is érvényes rendtartás a kolostorokban. Életéről kevés adat maradt fenn, de műve – a szerzetesség megteremtése, a keresztény egyetemesség – ma is meghatározó. 1964-ben a pápa „Európa védőszentjévé” nyilvánította. Ez nem is meglepő, ha tekintetbe vesszük, hogy több mint 1500 évvel ezelőtt a Regulában megfogalmazta a közös keresztény Európa eszméjét. Ismerősen cseng nekünk Szent Benedek neve – bencések élnek hazánkban is, például Pannonhalmán, Győrött, Budapesten, Tihanyban, sőt a Brazíliában, Săo Paolóban működő apátság is a Magyar Bencés Kongregáció keretébe tartozik. Ezen röpke kitérő után térjük vissza Nursiába. Még ötezer lakosa is alig van, de 11 templomot számláltam össze a falakon belül, és van színháza, a Városi Színház, ahol heti kétszeri rendszerességgel tartanak előadást az ország minden részéből érkező társulatok. A középkori falak teljesen restaurálva állnak, alig mutatva a századok viharait, s rajtuk hét városkapu nyit utat a világra. Az épületek legtöbbje is több száz éves – egyik-másikra rá is írták az építés évszázadát. A várost többször sújtó földrengések miatt szigorú építési rendet valósítottak meg. Minden épület masszív, kőből épült, magassága meghatározott. Még a templomok tornya is csak addig magasodhat, ameddig még „biztonságos”. Az 1997-es Umbriát megrázó földrengés, amely például Assisi templomait, házait olyan nagyon megrongálta, és sok emberéletet követelt, itt nem okozott számottevő kárt. Bámulattal vegyes csodálattal figyelem a keskeny utcákon bravúrosan közlekedő autókat, s a mellettük nyugodtan járkáló gyalogosokat, a boltok ajtajában vevőkre váró, kényelmesen ácsorgó kereskedőket, a tér simára koptatott márvány kövein üldögélő, a tavaszi napon sütkérező férfiakat, a téren labdázó gyermekeket, a pizza tésztát szeletelő pékinast. Figyelem a hétköznapok nyugalma után felpezsdülő nyüzsgést szombat-vasárnap, mikor is ellepik a várost a látogatók, a turisták. Idegen ajkú alig van közöttük, inkább a belföldiek látogatják a korzó látványosságait, az ódon sikátorokat, templomokat, pizzeriákat. Ilyenkor későig nyitva tartanak a sonkákat, szalámikat, sajtokat árusító boltok is. Egész heti forgalmuk a töredékét se tette ki a szombat-vasárnapinak, s így nem csoda, ha zokszó nélkül dolgoztak ezeken a napokon. A hentesáru éppen úgy, mint a sajtok helyi előállításúak. Kezdve a tehenektől, juhoktól a vaddisznóig, s a híres szarvasgombáig, mind Norcia környékéről valók, és a kész termékek annyira tipikusan helyiek, hogy Rómában az ilyen hentesárut forgalmazó boltokat „Norcineria” néven nevezik. Hallgatom az utcák dallamos zsivaját a napsütötte délutánokon, a hűvös reggeli órák csendjét, s a csengő-bongó harangszót déli tizenkettőkor... Érdeklődve nézem a zöldséges kínálatát – alig találok számomra ismeretlen árut -, ellenben meglepődve tapasztalom, hogy nem ismerik sem a petrezselyemgyökeret (zöldjét is csak szárítva), sem a zellergumót. A zeller szárat – sedano - ellenben darabra mérik. „Quanto? Uno?” - kérdezi a kereskedő és már tépi is le. „No, due!” – felelem, s már tépi a következőt. Mérlegre teszi, aztán mondja az árát: 15 cent. A hagymát, a paradicsomot (van belőle 10 féle), paprikát, meg amit még kérek, darabra vásárolom. (Nem halmozzuk, naponta frisset veszünk). Az üzletből kilépve mindketten megköszönjük – én az árut ő a vásárlást. Mosoly itt, mosoly ott. - A viszontlátásra! Arrivederci!

Paloták a lóversenytér körül

Siena városa mai beszámolóm témája. A többi olasz nagy múltú városokhoz hasonlóan a történelem szelleme lengi be. Megragadóak a szűk utcák, a magas kőből épült paloták, a terek, a templomok, harangtorony, a nyüzsgő tömeg mindenfele. A helyi hagyomány szerint még Senus*, Rémusz fia alapította. A történészek szerin Augustus császár az alapító, aki leánya emlékére Saena Julia nevet adta az városnak. A hely ősidők óta lakott hely volt, melyet a város feletti Castel Vecchio területén talált leletek bizonyítanak. Valószínűleg egy etruszk vár állhatott itt, s ennek romjaira épült a római település. Ami különös, ami megkülönbözteti a többi olasz várostól, az a Palio, a Lóverseny. Így nagy kezdőbetűvel, mert ez több mint közönséges lóverseny. Már azért is, mert a város központjában van a lóversenytér. Maga a lóverseny pálya egy hatalmas tányér alakú tér – a peremén futnak a lovak, középen pedig a nézők tömege foglal helyet. Álló helyet. A lóversenypálya körül pedig a gazdag polgárok díszes palotákat építettek, még a városháza is erre a térre néz. A paloták erkélyei is a lóversenyt szolgálják, tudniillik ilyenkor vörös bársonnyal bevonják, és a tehetősebb polgárok onnan nézik a versenyt, s a köréje szövődött látványosságokat. Persze nem olcsó pénzért! Egy vagyonba kerül egy hely a balkonon. A verseny nagy külsőségek között zajlik, korabeli öltözékbe bújtatott notabilitások, zászlódobáló táncosok, zenekarok emelik az ünnepi hangulatot. A rendezvény legfontosabb szereplői természetesen a lovak. Ezeket alapos válogatás után, állatorvosok által ellenőrzötten válogatják ki, és próbafuttatások után kisorsolnak a városnegyedek között. A lovasokat a városnegyed nevezi ki. Összesen 17 városrész van, melyek elég bizarr neveket viselnek. Íme, ezek a következők: Sas, Hernyó, Csiga, Bagoly, Sárkány, Zsiráf, Tarajos sün, Egyszarvú (Leocorno), Farkas, Kagyló, Lúd, Hullám, Párduc, Erdő, Teknőc, Torony, Kos-völgye. Közülük tíz vesz részt egy-egy versenyen. Érdekes a válogatás, mert az a hét, amelyik kimaradt, a következő versenyen saját jogán fut és mellé hármat sorsolással választanak ki. Évente két versenyt rendeznek, mind a kettőt Szűz Mária tiszteletére. Az egyiket július 2-án, Sarlós Nagyboldogasszony napján, és a másikat augusztus 16-án, Mária Mennybevétele alkalmából tartják. Maga Palio szó tulajdonképpen versenydíjat jelent, itt Sienaban egy díszes, selyem zászló jelképezi, amelyet a Madonnának ajánlanak fel, és a verseny végén a győztes városnegyed kapja meg. Egy évig őrzik, és minden alkalmat megragadnak, hogy ünnepeljék. A másolatával díszítik a kirakatokat, a házakat, balkonokat. A hatalmas zászlókat hagyományosan Szűz Mária képmása díszíti, valamint a versenyen résztvevő városrészek, a contrada címerállatai. A Palio-zászló jelképesen Szűz Mária oltalmazó palástja, mely védelmezően borul a városra. Maga a tér, a Piazza del Campo is jelképeket hordoz. Már az elhelyezkedése is erre utal – ez a város külvilágtól legtávolabbi pontja, és alaprajza a Szent Anya leterített palástját mintázza, így ami itt történik, minden a Szent Szűz oltalma alatt áll. A Paliot nem csak eljátsszák, hanem mélyen át is élik, hiszen ma is érvényes a mondás, hogy „a Palio egész évben tart!” Siena polgárai hiszik, hogy Szent Katalin megállapítása a városukra nézve érvényes, miszerint a város a lélek képmása, a falak pedig a külső és belső élet közötti határt jelölik. Napjainkban az idegenforgalmi érdekeltség szórakoztató látványossággá süllyesztheti az ünnepet, de az évszázados gyökerekkel rendelkező szakrális események mélyen benne élnek Siena polgáraiban. A hagyományokról szólva említést kell tennem egy évszázadokkal ezelőtti történetről. Siena ádáz háborút folytatott a szomszédos városállammal, Firenzével. Egyik alkalommal, mialatt a másnapi csatára készültek, a polgárok azt látták, hogy a városfalakon kívül táborozó katonáikra egy hatalmas lepel borul. A táborban tartózkodók pedig azt észlelték, hogy városukra borul egy óriási lepel. Az emberek úgy gondolták, hittel hitték, hogy a Madonna leple borítja őket, védelmet nyújtva az ellenség ellen. A városlakók nem is csalatkoztak, másnap, bár nehéz küzdelem után, de elűzték a firenzeieket. A csata kimenetelét a harangtoronyból egy dobos figyelte, s mikor látta az ellenséget eltakarodni, lerohant a térre és örömében a köpenyét a levegőbe hajigálva rikoltozott. Ezt idézik fel a zászlót dobáló felvonulók a verseny helyszínén a Palio alkalmával. A verseny köré épülő ünnepség sorozat négy napig tart, de maga verseny, ameddig a lovak körbe futják az ezer méteres pályát körülbelül egy percig. A győztes – csak egy lehet a győztes, nincs második hely – megkapja a győzelmi zászlót, a városnegyed „szurkolói” berohannak a pályára, a zászlót elviszik a Székesegyházba, és hálaadó énekkel köszönik a Madonnának a győzelmet. Ezután kezdődhet az ünneplés. Természetesen a lovat ünneplik, hisz ő a főszereplő, olyannyira, hogy ha futtatás közben a lovas leesik róla, de a ló befut elsőnek, érvényes a helyezés. Mikor ott jártunk a Párduc (Pantera) győzelmi lobogóit lengette a szél… -.-.-.- *Senus – Romulus, Róma alapítójának ikertestvére volt Rémusz, de összekülönböztek és Romulus megölte. Két fiú maradt utána, szintén ikrek, akikkel megismétlődik szüleik legendája, egy anyafarkas neveli fel őket is. Ezek egyike Senus, aki ily módon Romulus unokaöccse.

Sokadalom Assisiben

   Gyakran van valamilyen ünnepség, látványosság a városban. Ez a mostani ünnep, vásári forgatag december 6-9-ig tart. Maga az ünnep az „Immaculata conceptio”, azaz Szűz Mária szeplőtelen fogantatása, a naptár szerint december 8.

   Erről így ír Jankovics Marcel:

   „A középkor derekán már teljes virágában pompázó doktrína értelmében, mely dogmatikus hittétellé azonban csak meglehetősen későn, 1854-ben vált IX. Pius intézkedése nyomán, Mária az idők kezdetén kiválasztatott arra, hogy Krisztus megtestesülésének edénye legyen, s éppen ezért szeplőtelennek kellett lennie, az eredendő bűntől szabadnak, amit a tan terjesztői úgy racionalizáltak, hogy Mária nem érzéki vágyban fogant. (Említésre érdemes, hogy nyugati hagyományok szerint az ünnep szerzője egy magyar királyi vérből származó pap lett volna.)”

   Mária születésnapja, szeptember 8-a, Kisboldogasszony, vagy Kisasszony napja, éppen kilenc hónapra van december 8-tól.

   Most bár zimankósnak ígérkezik az idő, már gyülekeznek a templom előtti téren, és szorgalmas kezek hihetetlen gyorsasággal, bódékat, sátrakat állítanak fel. A látogatók is percről percre többen lesznek, s az érkező gépkocsik alig találnak maguknak helyet. Egy Fiat éppen a taxinak fenntartott részen áll meg. Utasai kiszállnak, s a gépkocsivezető megelégedetten kattantja a központi zárat. Nem messze egy kisebb csoport központjában egy olasz rendőr cseveg néhány csínos hölggyel, de figyelme mégis éber, mert biccentve búcsúzik, és a frissen leparkolt gépkocsihoz sétál. Udvariasan köszön a tulajdonosnak, és szól, hogy tilosban parkol. Amaz kérdően felhúzza a szemöldökét mondván, hogy nem lát semmilyen tiltó táblát. A közeg erre az úttesten látható feliratra mutat intve, hogy itt nem maradhat.

   A sofőr beül a kocsiba, s tanácstalanul körülnéz, hova is mehetne innen. Akkora tömeg van itt a templom körül, hogy mozdulni sem mer az autójával. Fél nehogy valakit meglökjön, vagy ilyesmi. „Még ez hiányzana a büntetés mellé, amit a tilosban parkolásért kapok!” – gondolja bánatosan. „A minap is Budapesten, a Nyugati pályaudvarnál, 30 000-re büntettek, mikor a taxi drosztjában álltam meg, hogy a feleségem kiszálljon.” – folytatja a morfondírozást.

   A rendőr megáll a kocsi mögött, két kezét kinyújtva elirányítja az embereket az útból és int, hogy jöhet lassan hátramenetben az autó. Szépen a fal mellett a sarokig húzódnak, ekkor int, hogy rendben van, kiszállhat a gépkocsivezető.

- Máskor jobban figyeljen, hova áll le! – zárja az ügyet a közeg, és szétnézve tovább lép keresve az alkalmat, hogy segíthessen, semmiféle büntetést sem helyezve kilátásba.

   Ezalatt a hatalmas U alakú sátrat felállították, s a kereskedők gyorsan elfoglalták az előre bérelt standokat. Ez a sátor az élelmiszerárusoknak ad helyet. Van itt minden a gumicukortól a válogatott sajtokig, a forró csokitól – de micsoda finom, igazi forró csokitól – a szarvasgombás szalámiig, s a vattacukortól a túrós buktáig, ami csak „szem-szájnak ingere”!

   A másik téren is emeltek ilyen sátrat. Az a bazárnak ad helyet, ahol emléktárgyakat, piperecikkeket, virágot, kisebb ruhaneműt, sálat, sapkát, meg még ki tudná felsorolni, mi mindent árulnak. Itt is nagy a tömeg, pedig még alig nyitották meg a vásárt.

   Hiába vannak azonban rengetegen a sátrakban, senki sem tolakodik rajtam kívül. A vejemhez igyekszem, hogy üdvözöljem. Vevőktől körülvéve akadtam rá, alig tudtunk szót váltani, de ez így van jól, hisz azért bérelt ő is standot, hogy jó forgalma legyen.

   Mondanom sem kell, hogy mindkét sátor fűtött, ha nem is nagyon, de a kinti zimankóban bizony jól esik.

   Térzene hangjai szűrődnek át a zsibongáson - egy mellékutcából fúvószenekar masírozik ki a térre, elől a tamburmajor helyett egy trombitás diktálja az ütemet. Gyermekkorom emlékeit idézte fel bennem e jelenet. Otthon a Szigligeti Színház előtt, a Bémer téren játszott a katonazenekar minden péntek délután…

   A tereken más szórakoztató dolgok is várják a látogatókat. Forralt boros bódé a felnőtteket, póni lovaglás a gyerekeket, aszfaltfestés a képzőművészeket; a vasúti közlekedés őskorát idéző gyermekvonat városnézésre ösztökéli az érdeklődőket, s a keskeny, nyaktörő utakon „száguldva” igazi látványosságot nyújt a rajta utazóknak. Késő estig tart a forgatag, délben is alig csökken valamicskét, de este félkilenckor hirtelen kiürülnek az utcák, terek, s csupán néhány lézengő nézegeti a továbbra is nyitva tartó üzletek kínálatait. Vacsoraidő van. Ezt pedig a jól nevelt taljánok a nap legfontosabb órájának tartják. Szűk óra elteltével újból megjelentek a látványosságra éhes látogatók, és éjfélig hullámzik a nép vidáman beszélgetve, nevetgélve, itt-ott egy dal is felhangzik, ami még meghittebbé teszi az ünnepi hangulatot. Mikor a toronyban elharangozzák az éjfélt, a kereskedő zárják a boltokat, a standokon levő árut letakarják, a sátor ajtaján behúzzák az ajtókat, s tovább már csak az őrök maradnak meleg kabátjukba burkolózva a helyszínen. És persze a carabinierik lassan köröznek a városban, ügyelve a rendre, a biztonságra. A hideg éjszakában csillagok ragyognak a város felett, csend van, indulunk haza…

Assisi 2012.december 08

Kéktúra 1

       Sziasztok!    

   Három barátommal (Gyuszi, Misi, Peti) elhatároztuk, hogy teljesítjük az Országos kéktúra teljes szakaszát (1144 km), nem tűztünk ki időt hozzá, de kb 10 évre saccoljuk.
Az első szakaszt még nem tudtam teljesíteni (Hollóháza-Sátoraljaújhely), de bepótolom, - határoztam el - van rá 10 évem.

   Most hétvégén November 1. - 3. között viszont már részt vehettem a barátokkal a Putnok-Bélapát túrán. Isteni időt fogtunk ki, igaz kicsit ködös volt, de nem fáztunk és  melegünk sem volt kivéve a nagyobb emelkedőkön ahol vetkőznünk kellett már-már!
    Putnokon tettük le az autót egy helyi panziónál, pont szerencsénk volt, mert az udvaron tevékenykedett a ház asszonya és megkérdeztük, mi lenne, ha egy kis bankó ellenében otthagynánk az autót a zárt udvaron. Természetesen készséggel állt a rendelkezésünkre és Vitéz illetve Bodri csaholva jelezték, hogy kivennék a részük az autó felvigyázásából.
   Elindultunk reggel 10 óra tájékán a nagy túrára, felpakolva étellel-itallal és az elengedhetetlen forralt bor társaságága kíséretében. Első utunk a Vasút állomáshoz vezetett, ahol megkaptam a vasutas kisasszonytól Kék túra könyvecskémbe az első pecsétet, nagyon örültem neki - így elindult az utam a híres kéktúrán. Persze meglátogattuk a helyi közösségi központot is, ahol elköltöttük reggeli kávénkat és elintéztük kisebb nagyobb dolgainkat.

   Lassan útnak indultunk, mert várt még ránk 23 km az első napon. Lankás tájon indult a túra majd betérve az erdőbe kissé emelkedve törtünk előre.
   Csodaszép volt az őszi táj, amin vezetett az út. Upponyban álltunk meg elfogyasztani az ebédünket és felmelegedésünk érdekében kortyintgattunk egy kis nemes tüzes vizet. Itt személyesen pecsételtem be életem első kéktúra pecsétjét, látszik a képeken, hogy fülig érő szájjal tettem meg!
   A Lázbérci víztározó mentén haladtunk tovább, ami lenyűgöző volt és otthon éreztem magam, mert a környezet hasonlított az otthoni tájra. A Bözödi víztárózó jutott eszembe, ahova még anno gyerekkoromban szekérrel vitt drága jó apám magával nyaranként a rendelőjébe. Milyen jókat játszottam az udvaron, ugráltam füvet vágtam, betyárkodtam mint egy igazi kis székely legény :)

   Itt a víztározónál megpihentünk kicsit és gyönyörködtünk a tájban ami elénk tárult. Közben a csomagunk egyre könnyebb lett persze, ahogy fogyott belőle az innivaló és ennivaló.
Majd folytattunk utunkat Dédestapolcsányon keresztül, ahol sétálva elértünk egy Trianoni emlékművet. Itt megálltunk pár percre és meggyújthattam a gyertyámat kedves nagyszüleim emlékére, akik Erdély szívében nyugszanak Székelyudvarhelyen és Erdőszentgyörgyön.
   A következő cél Mályinka volt ahol szintén kaphattunk egy pecsétet igazolva, hogy valóban ott jártunk. Már 3 óra is elmúlt mire elindultunk a nap utolsó szakaszán, itt már komolyabb emelkedőre számíthattunk, hogy megközelítsük az "Odvaskő Hotelt", ami nem más, mint egy sziklába vájt barlangszállás, nagy hatalmas vasajtóval. Még nem volt ilyen élményben részem, valamivel 8 fok felett lehetett a barlangban, de úgy döntöttünk nem gyújtunk be, mert a kályha nem volt épp használható állapotba. Gyertyát gyújtottunk és jókat sztorizgattunk a régi időkről.     

 Nyolc, fél kilenc lehetett, amikor elszundítottunk, és már reggel is volt, 5-kor csörgött az óra és várva-várt ránk még egy jó adag túra. Erre a napra 17-18km volt kitűzve, de jóval nagyobb szintemelkedéssel, kb 400m. Hatalmas köd fogadott reggel minket, így nem láttuk a napkeltét, de nekivágtunk meghódítani Bánkúti csúcsot (930m).
   Az erdő tele s tele kidőlt fákkal, amik nehezítették a terepet, de könnyedén átjutottunk – kapaszkodva, mászva - ezen a szakaszon és éhesen, szomjasan, mert már elfogyott a vizünk és tartalékolni kellett. Megérkeztünk a Bánkuti pecsételő helyhez és az ottani Büféhez. Itt megpihentünk kicsit várva, hogy kinyissák a vendéglátó egységet.
   Nem ecsetelném, hogy milyen oroszlánszaggal tértünk be, mivel nem volt alkalmunk sem fürödni, sem mosdani és persze az emelkedőn jól megizzadtunk, no de ilyen egy 3 napos vadkempinggel egybekötött túra. :)
   Kedvesen felajánlották, hogy a kandalló mellett reggelizhetünk, ha fogyasztunk valamit. Így kirendeltük először egy teát és neki foghattunk reggelizni. Ilyen jól még soha sem esett a forró tea! Majd jól bereggelizve és megszárítva a ruhákat kirendeltünk egy rund erősebb italt és egy sörrel lekísértük. Jól belakmározva és feltöltve a vizes flaskáinkat folytattuk utunkat.
   Út közben megálltunk annál a bükk fánál ahol anno sátoroztunk Gyuszi barátom legénybúcsúját ünnepelve, ott volt a fába vésve a tett (LB). Meg is beszéltük, hogy mivel közel van Bánkúthoz közösen a fiainkkal eljöhetnénk egy apa-fia sátorozásra, mert persze Gyuszinak is és Misinek is fia van és egy korosztály a kis Bencével. Felkaptattunk Tar-köre ahol sajnos nem tudtuk megnézni a kilátás, mert még mindig köd volt.
   Őserdőn keresztül haladtunk tovább,ahol át kellett mászni egy rozoga kerítésen, pontosabban fából készített lépcsőn (jelzett útvonal mentén), hogy folytathassuk utunkat. Azért őserdő, mert nem engedélyezik a fák kivágását egy lezárt területen megőrizve az eredeti állapotot a Bükkben. De kegyes volt azért hozzánk a Túrázók Védőszentje (Szent Kristóf) és egy kicsit feljebb emelte a ködöt, hogy láthassuk a Vörös-kő által nyújtott csodálatos látványt, kilátást a sziklákról.
   Lassan a 2. nap végéhez értünk elérve a következő "hotelt", a Cserepes kő barlangszállást. Egy család pont a bejárat előtt táborozott és le, ránk hagyták a tüzet, amit a vacsorájukhoz raktak. Szerencsére nem voltak mások a barlangban így könnyen elfértünk. Még szürkület volt, ezért gyorsan elmentünk fát gyűjteni, hogy be tudjunk gyújtani a kályhába. Na, itt már egy rendesen szigetelt, jó minőségű öntött vaskályha fogadott, sikerült is felfűteni vagy 25-27 fokra hirtelen a barlangot, ami nem is volt gond, mert reggelig jó meleget adott.
   Este kijöttem telefonálni és már sötét volt, gondoltam levilágítok az útra, amin jöttünk, és nini, ott egy szempár, pont engem néz. Karak lehetett őkelme, mert öreg rókának tűnt. Várta, hogy hagyjunk neki egy kis ennivalót, persze raktunk is ki neki egy kis maradékot, amit el is csent pár percen belül, amíg bent volt mindenki. Hallgatunk egy kis régi zenét és újra beszélgettünk egy jó ízűt. Megmelegítettük a konzerv vacsoránkat, ami nagyon jól esett így a nap végére. 

   Reggel 5 órakor csodálatos látvány fogadott, elkaptuk a napkeltét és már nem volt köd sem, aranyló sárgán tündökölt az ég alja majd színét változtatva szép lassan feljött a nap.

   Egy két kép kattintása után újra nekivágtunk, most már folyamatosan lefelé haladva az utolsó állomására ennek a szakasznak, ami nem volt más, mint Bélapátfalva, Itt megvártuk a buszt, ami átzötyögött velünk Putnokra, - ott már várt ránk az udvaron a kis bordó Citroën. Összesen 53 kilométer tettünk meg a kettő és fél nap alatt 3200m emelkedés és süllyedéssel, aminek a legmagasabb pontja 944m volt a legalacsonyabb pedig 153m. Kellemesen elfáradtunk, de sok élménnyel jöttünk haza.
   Már nagyon várom a következő szakasz élményeit!

 

Db, 2013. november 8.

    ifj. Bige Szabolcs