A compó napja

                                                    Mottó: - Volt már déja vu érzésed?*

- Nem kérdezted már egyszer?

Legmélyebb álmomból a csergő óra hangja ébresztett. Dühösen kiugrottam az ágyból, de amikor lenyomtam a gombját eszembe, jutott, hogy azért húztam fel az este, mert korán akarok indulni, horgászni – compót fogni. Azt mondják a horgásztársak, hogy a tankárokban jól lehet kárászra meg compóra menni. Elhatároztam, magam is kipróbálom azt a helyet.

Így, hát felszedelőzködtem, nyakamba kanyarítottam az odakészített tarisznyát, fogtam a horgászfelszerelést, és kiléptem a hajnali hűvösbe.

Ettől fel is ébredtem teljesen, és jól kilépve igyekeztem kifele a városból. Elég messzire kellett mennem, keleti irányba. Ott húzódott az a nevezetes tankárok. A háború alatt ásták védekezésül a támadó tankok ellen. Meredek oldalai voltak, körülbelül három méter mély, és a Körös vizét is beleengedték.  Olyan szélesre készítették, hogy ne lehessen felette átmenni járművekkel, tankokkal. Ha pedig megpróbál a martoldalon leereszkedve átmenni, az orra beleragad, nem tud a másik oldalon felkapaszkodni. Jól ki lett találva, csak éppen a több ezres tömegű tankok és harckocsik ellen semmit sem ért, mert ha beleszorult két-három jármű, a negyedik felettük már tovább haladhatott. Hogy ott pusztult a legénység az árokba szorulva, kit érdekelt? Volt utánpótlás elegendő!

Ma már persze nyoma sincs az akkori sok szenvedésnek, nyomorúságnak – a roncsokat mind elhordták, mint ócskavasat beolvasztották, s lett belőlük vaskályha, kerítés, és más fontos alkatrészek a mindennapi életben. Az árok állóvizében pedig a csöndes vizeket kedvelő halfajok szaporodtak el. Keszeg, kárász, compó, potyka, meg a mindenütt megjelenő ragadozóhalak, mint a harcsa.

Kiérkezve a helyszínre, leereszkedtem a vízpartra, s kerestem egy alkalmas helyet, ahol aztán letáboroztam. Fűzfa vetett árnyékot, s egy kidőlt fatörzs kínált ülőhelyet számomra. A káka mellé bedobtam egy sneciző horgot, kenyérgalacsinnal, s máris kapásom lett. Egy kis keszeg ficánkolt a damil végén. Nem dobtam vissza, hanem rákötöztem egy hármas horogra, tettem egy vékony acél előkét, és egy nagy parafa dugóval belódítottam a víz közepére, próbáljon meg úszkálni, anélkül, hogy beleakadna a part menti növényekbe.

Sokáig nem történt semmi. A víz közepén alig himbálózott a nagy parafa dugó, s a káka mellé dobott kis pálha is mozdulatlanul feküdt a felszínen. Álmosítóan döngicséltek a bogarak, s más hang nem is hallatszott, még szellő sem rezdült.

Egy adott pillanatban azonban úgy láttam, mintha a szembeni martoldalban megmozdult volna valami. Azt hittem, a szemem káprázik, mikor a bokrok alatt megpillantottam egy fekvő alakot. Katonaruha volt rajta. Biztos voltatok úgy, hogy valamit megláttok, és nem hittetek a szemeteknek, még a fejeteket is elfordítottátok, hogy ne lássátok, mert nem lehet igaz. Oda se néztek, hátha eltűnik.

Most én is így jártam, de hiába dörzsölgettem a szemem, néztem jobbra-balra, pislogtam, fordítottam hátat – a katona nem tűnt el! Sőt, felült, és rám nézett, figyelte, hogy mit szerencsétlenkedek. Még halványan el is mosolyodott. Aztán leballagott a víz széléig, és egy pálcával kezdte a feneket, az iszapot döfködni. Mocsárgázbuborék böffent fel a nyomán. Hátranézett, s én is oda pillantottam: egy újabb katona jelent meg a bokrok tövénél, s az is lejött a partszélére az iszapot döfködni. Aztán egy harmadik, negyedik, és egyre több jött elő. Ott álltak velem átellenben, a másik parton, és szorgalmasan döfködték az iszapot. Hang nem hallatszott, csak a mocsárgázbuborékok böffenése.

Néztem őket, de az nem zavarta a tevékenységüket, bár néha-néha rám pillantottak érzelemmentes, merev tekintettel. Úgy, mint a színész, mikor a szöveg deklamálása közben kipislant a nézőkre.

Kis idő elteltével újabb mozgás vonta magára a figyelmemet. Fent, az árok túlsó oldalán páncélkocsik sora közeledett. Sötétzöld színük alig ütött el a rét színétől, de azért jól láttam a közeledőket. Sorban, egymás mellett megálltak a meredély szélénél, és a platóról katonák ugráltak le. Mindez teljes csendben történt. Erre jól emlékszem, mert attól féltem, hogy zajt ütnek, és elriasztják a halakat.

Fölösleges volt azonban a félelmem, nem menekültek el a halak, hanem éppen hogy valami elkapta a csalihalamat. Akkorát rántott a boton, hogy szinte kirepült a kezemből. Jól bevágtam, s nem kevés kínlódással a partra húztam egy szép, másfél-kétkilós harcsát. Úgy lenyelte a hármas horgot, hogy alig tudtam a torkából kiszabadítani. Össze is harapdálta a kezemet. Elhelyeztem a zsákmányt a haltartóban, s megkönnyebbülten nagyot szusszantam, majd büszkén felnéztem, lássam, mit szólnak a katonák a teljesítményemhez.

Nem voltak sehol!

Mintha föld nyelte volna el mindet harckocsistól, iszapdöfködő pálcástól, mindenestől együtt. Vállat vontam, s újabb horgot készítettem elő a kisebbek közül, kenyérgalacsinosat. Bedobva a káka mellé, fogtam is rövidesen egy közepes méretű, úgy másfél araszos nagyságú compót, cigányhalat. Gyönyörű, óarany színű pikkelyei csak úgy csillogtak a napfényben! Ez is a haltartóba került.

(Most, így utólag visszagondolva azon csodálkozom, hogy akkor nem csodálkoztam! Olyan nyugodtan folytattam a horgászást, mintha a szembeni parton nem is sorakozott volna ott az előbb egy csomó katona meg páncélautó.)

Éppen újabb horgot dobtam be a már megszokott helyre, amikor az én partoldalamon mozgást láttam a szemem sarkából. A barátom, Rezső közeledett, aki ezt a helyet ajánlotta nekem. Ahogy a közelembe ért, leült a meredély tetején, és intett, hogy maradjunk csendben, és az úszóra figyeljek, mert kapásom van.

Igaza volt, de elszalasztottam a halat. Erre leereszkedett hozzám, s végre üdvözöltük egymást. Mialatt újra elkészítettem a csalit, elmeséltem, mit láttam nem rég a szembeni oldalon. Azt mondta, biztosan álmodtam, hiszen itt messze nincs katonai alakulat, a legközelebbi a város túlsó felén van, hogyan is jelenhettek volna meg sok kilométernyire levő kaszárnyából!

„Felejtsd el. Csak álmodtad!” – fejezte be a beszélgetést.

Elfogadtam a véleményét, és nem erőltettem tovább a dolgot. Rezső is előszedte a felszerelését, és szólt, hogy próbálkozzunk vörös gilisztával, hozott is egy dobozzal. Egy másik zsombékos mellé telepedett le. Csendben, türelmesen horgásztunk egy darabig, s hamarosan meg is lett az eredménye türelmünknek – egymás után szedegettük ki az apróbb halakat, majd a barátom kiemelt egy szép nagy compót.

„Cigányhal!” – kiáltott fel boldogan.

Az én okos barátom mindjárt el is magyarázta, hogy miért mondják a compót cigányhalnak. Azt mesélik az öregek, hogy régen a cigánygyerekek úgy fogták a halat, hogy a rózsa visszafele görbülő tüskéjére tűzték a gilisztát, hasra feküdtek a zsombékon, és belógatták a csalival ellátott tövises ágat. A compó bekapta, s a purdé kirántotta. Így fogták a halat!

Késő délutánig folytattuk, de több komolyabb kapásunk már nem volt.

Estére érkeztem haza, lefekvés előtt még megpucoltam a halakat, a harcsát megnyúztam, beleket, kopoltyúkat kidobtam, besóztam, és betettem őket a jégszekrénybe. Jó hideg volt benne – tegnap hoztak friss jeget, s a tartályt telerakták rendesen. Eléggé elfáradva bújtam a pokróc alá, de nem tudtam aludni. A katonák jártak az eszemben. Le is vettem a polcról a „Világháború története” című könyvet, s azt lapozgattam, amíg el nem nyomott az álom.

Legmélyebb álmomból a csergő óra hangja ébresztett. Dühösen kiugrottam az ágyból, de amikor lenyomtam a gombját eszembe jutott, hogy azért húztam fel az este, mert korán akarok indulni, horgászni – compót fogni. Azt mondják a horgásztársak, hogy a tankárokban jól lehet kárászra, meg compóra menni…

*(„Idétlen időkig” http://www.online-film.hu/idetlen-idokig-1993/#)

Egy csésze kakaó

Nem, nem vagyok én egy beképzelt alak. Jól tudom, mit érek. Tudom egy észkombájn, egy Einstein sem vagyok, megvannak a magam korlátai, de amit egyszer elolvastam, úgy hozzám ragad, mint a muslica a légypapírhoz.

Amit szeretek az a rend. Rend a lelke mindennek. Rend legyen körülöttem. A magam rendje, ami közel sem azonos a mások rendjével. Mindennek megvan nálam a maga helye, és halálra idegesít, ha valami nincs ott, ahova én elhelyeztem - ha valaki hozzápiszkál a dolgaimhoz. Persze nem mutatom, hogy bosszant, mert ennél jobban csak a vita, a fölösleges magyarázkodás zavar. Inkább csendben maradok, s úgy teszek, mintha nem is venném észre. Aztán egy óvatlan pillanatban visszarakom a helyére. Mindegy, miről van szó – csergőóráról, cukortartóról, újságról, vagy csonka bokályról.

Itt lakik velem a húgom is, de ő reggel elmegy dolgozni, este jön haza – bent ebédel a munkahelyén. Miután hazaérkezik, leül a TV elé egy szendviccsel, s egy csésze kakaóval. Nem szól egy szót sem, csak mikor már megunta nézni a dobozt. Akkor mond jóéjszakát, s megy a szobájába. Nem zavarjuk egymás vizeit.

Én itthon ebédelek. A szociális gondozó hozza az ebédet. Tiszta, rendes nő. Figyelem, mindig tiszták kívülről is az edények, amiben az ebédet hozza. Nem láttam azokon soha szennyeződést, vagy rászáradt ételmaradékot. Meg is köszöntem neki a havi elszámoláskor egy ezressel. Úgy meghatódott, hogy az óta megvárja, ameddig megebédelek, s elmosogat utánam. Igaz, amikor először jött, megmondtam neki, mennyire kényes vagyok a rendre, tisztaságra, s úgy látszik, megértette.

No, a tisztaság a másik kényes pont az életemben. Naponta akár százszor is kezet mosok. Persze kissé túlzó ez a szám, de tény, hogy gyakran megteszem. Nem bírom, ha valami szennyeződés ér a kezemhez, legyen az akár képzeletbeli is. Gond a törölköző is. Honnan tudjam, hogy biztosan tiszta? Inkább letépek egy papírtörlőt. Az legalább mindig új és tiszta. A fogamat is gyakran mosom. Minden étkezés után. Hihetetlen milyen hamar kialakul rajtuk a lepedék. Nem győzöm dörgölni!

Meg, aztán amennyire idegesít, ha a dolgaimhoz piszkálnak, annyira idegenkedem attól, hogy én a mások holmijához hozzányúljak. A minap is mosakodás közben véletlenül meglöktem a szárítót, és a húgom kiterített, már félig száraz ruhái mind belehulltak a mosdóvizembe. A vizet szépen elzártam, és tanácstalanul néztem a ruhákat. Jól megszívták magukat. Nem tudtam, mit tegyek? Csak álltam, s néztem, hogy egy kék folt elkezd terjedni a ruharakás közepén. Na, még csak ez hiányzott. Valamelyik festék, vagy mi kezdett oldódni, és összefogta a közelben levő anyagot. Mit fog ehhez szólni a húgom? Kicsit még álldogáltam, de láttam, a folt nem nő tovább. Kimentem a konyhába reggelizni, de egész nap ott motoszkált bennem, hogy mégiscsak ki kellett volna szednem a ruhákat. Zavart, hogy bajt okoztam a húgomnak, de nem mertem hozzányúlni a más holmijához, még akkor sem, ha a sját testvéremről van szó. Végül nem lett nagy ügy belőle, csak annyit mondott a drága, máskor vigyázzak.

Vigyázok én, hogyne vigyáznék. Állandóan. Abba igyekszem, nehogy bajt, nehogy valami bajt okozzak. Neki ne menjek valaminek, mégis állandóan feldöntöm a széket, meglököm az asztalt, és éppen akkor, mikor tele csésze van rajta, s a tejeskávé, vagy kakaó végig ömlik az abroszon.

A húgom nagyon megértő velem, nagyon türelmes, de egy ideje látom, néha olyan elgondolkozó, csendesebb, mint máskor. Inkább éreztem a változást, mert semmi kézzelfogható dolgot nem lehet rajta észlelni. Ez a viselkedésváltozást azonban jól érzem. Itt a bőröm alatt. S igazam is volt, mert egyik este oda jött hozzám.

„Pityu, akarok neked valamit mondani” – szólott.

„Mondjad!” – motyogtam.

„Találkoztam egy hozzám illő férfivel.”

„Hogyne, persze” – értetlenkedtem.

„Molnosnak hívják. Molnos Gábor”

„Értem. Jól van.” – makogtam továbbra is értetlenül.

„Ő a barátom, és mindjárt itt lesz. Azt ígérte hatra jön.”

Nagyon megijedtem – egy idegen ember jön ide hozzánk! Mégsem szóltam semmit. A húgom dolga, s még jó hogy előre figyelmeztetett.

Fel is jött. Egész rendes fickónak bizonyult. Nem mondhatok semmi rosszat rá. Bemutatkozott, ahogy kell, és egy jót beszélgettünk a Forma 1-ről. Majdnem annyit tudott róla, mint én. Persze nem mutattam, hogy ász vagyok a témában. Bólogattam, hogy „bizony, bizony”, amikor valami közismert dolgot nagy lelkesen elmesélt. Csak az nem tetszett, hogy itt maradt éjszakára is. De hát ők tudják…

Csak én nem tudtam előre, hogy hosszabb itt maradás lesz a vége. Meg azt sem tudtam előre, milyen zűrökhöz vezet reggel a fürdőszoba használata. Eddig csak ketten használtuk, és egymásra tekintettel voltunk mindig. De most! Jobb nem is beszélni róla, mert halálra idegesít, bár nem mutatom. Jó, én meg tudom várni, ameddig végez, és csak akkor veszem igénybe a mosdót, ha már elmentek. De… énekel a fürdőszobában borotválkozás közben (!).

Nem tartott azonban, szerencsére, sokáig ez az állapot, mert néhány hét múlva kiköltöztek vidékre. Az iskolának, ahol húgom tanított, van egy tagintézménye kint egy csatolt községben. Odamentek lakni. Molnos is kapott az iskolában munkát, mint nem tudom micsoda. Megvettek egy kis házat is. Majd tatarozzák, mondták, mikor elmentek.

Így maradtam, végül egyedül. De nem én üldöztem el őket a szekálásaimmal, az egyszer biztos, hiába állítja a felső szomszéd, az a mogorva vénkisasszony. Hiába tartja olyan nagyra magát, ő is megéri a pénzét: a minap is eláztatta a konyhát, mert úgy felejtette a melegvíz csapot. Most is látszik a csúnya folt a plafonon. Nem volt még rá időm, hogy festőt hívjak.  

Hívtak húgomék, miután elrendelkeztek, látogatnám meg őket. Sokat gondolkoztam a javaslaton. Nem szeretek én otthonról kimozdulni, de mégis rávettem magam. Kivittek egy barátjuk autójával. Nem is volt olyan szörnyű az út, bár elég jól rázott a kátyúk miatt. Otthonos, kedves lakás fogadott, bár kívülről nagyon rosszul mutatott, bent ellenben minden rendben volt. Maradtam is szívesen két napig. Szombat, s vasárnap. Igaz a végén már alig vártam, hogy vissza, hogy hazavigyenek.

Többet nem megyek, határoztam el, ahogy hazaérkeztem. Valami végig nyugtalanított ameddig ott voltam, itthon azonban újra biztonságban érzem magam. Annyi mindent hall az ember mostanában – csalások, betörések. Jobb otthon ülni. Bár mostanában az sem biztonságos. Becsapják, félrevezetik a jóhiszemű embereket. Mesélték, hogy a szomszéd tömbházban is bementek valamilyen mesével egy idős asszonyhoz, és elcsalták a kis pénzét, amit a temetésére tett félre.

Kezdek rendesen idegeskedni az utóbbi időben, nem is merek kimozdulni a lakásból. Itthon meg attól rettegek, hogy rám törnek, vagy hogy egy hihető mesével bejönnek hozzám is, mint Matild nénihez a 3c-ből. Azt mondták, segélycsomagot hoztak a Vöröskereszttől. Persze, erre kinyitotta az ajtót, mire leütötték és kifosztották a lakást. Még jó, hogy nem halt bele a sérüléseibe!

Ezért szereltettem fel a biztonsági pántot – lánc eddig is volt -, meg egy új, öt pontos zárat. Ide aztán senki be nem tud jönni, ha én nem engedem be…

Most is ott dörömbölnek az ajtómon, meg csengetnek, a mobiltelefonom is szól. Hallom én jól, csak nem tudok mozdulni. Nem engedelmeskenek a kezeim, lábaim. Hallom a sógorom hangját is az ajtón keresztül. Kiabál valamit. Válaszolnék, de nem jön ki hang a torkomon. Mennék ajtót nyitni, de mozdulni sem tudok, még a mobilt sem tudom kivenni a zsebemből.

„Bent van, hallom a telefonját, de nem veszi fel” – mondja Gábor.

„Törjük be az ajtót!” – szól egy idegen hang, és én nem tudok tiltakozni, mert nincs hangom, nem tudok odamenni, mert nincs erőm.

„Ezt nem lehet betörni sem, olyan masszív.” – hallom újra a sógort, neki legalább van egy kis esze.

„Szóljunk a tűzoltóknak, az erkélyen át könnyen bemehetünk.” – ez is az ő hangja.

Aztán sokáig nem történt semmi, azt hiszem, el is aludtam itt az előszoba földjén, vagy nem tudom, mi történt. Azt vettem csak észre, hogy ismeretlen emberek vesznek körül, és felemelnek valamire, és megindulnak velem. Gábor is a látóterembe kerül, s fölém hajolva mondja, hogy most kórházba visznek.

Ringat ez a matrac, amin most fekszem, olyan, mint gyerekkoromban édesanyám ágya…

Zöld jelzés

(Történet, ami már történelem, időpont: 1948, helyszín: Grosswardein, Táncsics Mihály utca)

- Csókolom, apuka! Megjött?

- Meg, meg.

- Hogy volt?

- Hogy volt, hogy volt? Kérdezték, ki vagyok, mi vagyok, hol vagyok, miért vagyok?

- És apuka mit mondott?

- Mondtam nekik, hogy én világéletemben mozdonyvezető voltam, és most már nem vagyok mozdonyvezető, mert nyugalomba vonultam. Te, Jolán! Te is le kellene menned hozzájuk!

- Jó, jó lemegyek, de mi volt tovább?

- Kérdezték, milyen utat követtem? Mondtam nekik, hogy én világéletemben mozdonyvezető voltam és én csak a célhoz vezető utat követtem. Te, Jolán! Te is le kellene menned hozzájuk!

- Jó, jó lemegyek, de mondja már tovább, mi volt még?

- Mi lett volna? Kérdezték, milyen célt követtem? Mondtam nekik, hogy én világéletemben mozdonyvezető voltam, de most már nem vagyok mozdonyvezető, mert nyugalomba vonultam, és mindig a magam előtt levő célt követtem. Te, Jolán! Te is le kellene menned hozzájuk! Mondtam nekik, hogy mész.

- Jó, jó lemegyek, de halljam, még mi volt?

- Mi, mi? Kérdezték, hogyan látom a világot? Mondtam nekik, hogy én világéletemben mozdonyvezető voltam, de most már nem vagyok mozdonyvezető, mert nyugalomba vonultam, és világosan láttam a magam előtt elterülő világot. Te, Jolán! Te is le kellene menned hozzájuk!

- Lemegyek apuka, csak mondja tovább!

- Mondom, mondom! Kérdezték, valaha letértem-e az útról? Mondtam nekik, hogy én világéletemben mozdonyvezető voltam, de most már nem vagyok mozdonyvezető, mert nyugalomba vonultam,  és mindig a kijelölt úton haladtam. Te, Jolán…

- Tudom, tudom! Lemegyek. Máris megyek!

- Várj csak egy pillanatra! Azt nem mondtam meg nekik, hogy mit gondoltam magamban. Tudod, mit gondoltam magamban? Megmondom. Azt gondoltam, ez az ő útjuk. Ez kapott most zöld jelzést, a többi mind vakvágányra visz. Érted? Én ehhez tartom magam, ameddig kell. Ameddig megérnek a változások az idő méhében. Te, Jolán!

- Megyek már, apuka!

- Mielőtt elindulnál, mondd meg nekem, tudod-e mi a különbség a megalkuvás és a túlélés között?

- Tudom, apuka!

- Ki nem mondd! Soha ki ne mondd!

- Értem, apuka!

- Várj csak, hadd mondjam meg hova kell menned. Kórház utca 42, nagy kovácsoltvas kapu. El sem lehet téveszteni. Az ajtóra ki is van írva, hogy Igazoló Iroda, 20 számú körzet.

*

Történelmi jegyzet: 1948-ban, február 21-én a kommunisták és szociáldemokraták nagy egyesülési kongresszusán megalakították a Román Munkáspártot, ahova átigazolták a régebbi baloldali pártok tagságát.