2015. augusztus 31., hétfő

Két ismeretlen




Így élünk egymással kulcsra zártan
a jégfal övezte szív falában,
- mindegy, ki hordoz és kit, te vagy én -
míg kikönyököl burkából a fény
erdő-bolyongatón, s feldörömböl,
mint újszülött a véres anyaölből,
utat terít talpunk alá a vágy,
elindulni hullámsírokon át
egymáshoz újra kérve, kéretlen.
Mint egyenletben két ismeretlen.

2015. augusztus 23., vasárnap

Fekete madarak…



                             „Az aggodalom része az életnek, de soha ne hagyd, hogy elhatalmasodjon rajtad és uralkodjon fölötted.”
 Paulo Coelho

   A frissen szántott földet ellepték a varjak. Mondják, vetési varjak. Nekem gyászmadarak…
   A lemenő nap fénye megcsillant a zsíros, fekete rögök ekevágta felületén. A varjak meg ott tülekedtek felette. Férgeket kerestek, meg kifordított gyökérdarabokat.
    Fekete varjak … – mondják, vetési varjak. Látványuk aggodalommal töltött el. Beteg, nagyon beteg testvéremhez igyekeztem látogatóba. „Gyere gyorsan, ha még látni akarod” – szólt a távirat.
   A hivatal is jóváhagyta az utazást, bár formai hibák javítását kérte, de végül a kezembe adták az úti okmányokat. A hatalom képviselője, a hivatal vezetője megértőnek mutatkozott, mégis csak egynapos késéssel indulhattam.
   Most meg itt ez a tömeg ”gyászhuszár”, fekete madár. Röpdösnek, mint a felhő a szántó felett. Élő felhő – fekete!
   Fekete varjak … – mondják, vetési varjak
   Mire beesteledett, az ég is fekete lett, még a csillagok sem világítottak, csak a távoli országúton villant fel egy-egy jármű lámpája. A fekete madaraknak még csak az árnyéka sem látszott már a szántóföldek felett. Mint fekete lepel terültek el egészen a láthatárig, s azzal egybeolvadva a rögök is belemerültek a feketeségbe. Aztán minden elmerült az estében.
   Jó idő múltán furcsa jelenségre figyeltem fel - nyugaton kivilágosodott az ég alja, mintha a nap kelne fel éppen.
   Nyugaton?
   Mi történt, megfordult a föld forgása? Vagy a vonatunk futása? Semmit sem értettem, minden összezavarodott bennem.
- Csak a nagyváros fényei – jegyezte meg egyik utastársam válaszul a fel sem tett kérdésre.
   Mi az, már a gondolataimat is hallják az emberek, vagy hangosan gondolkodom? Nem válaszoltam semmit, csak a kalapomat húztam be a szemembe, s tettem, hogy aluszom.
   Mennyi lehet még a városig? Egy óra? Kettő?
   Mi van veled drága Elemér bátyám? Kórházban fekszel, tudom. Nem írtak a táviratban semmit, hogy mi is történt valójában, csak azt, hogy nagybeteg vagy. Emlékszel, két napig virrasztottál az ágyam mellett, mikor tüdőgyulladással feküdtem. Nem volt gyógyszer az egész városban a háború után, s a doktor mást nem tehetett, mint priznicet és mustártapasz írt elő. Két nap, két éjjel lebegtem ájultan az élet határán. Te meg ott ültél az ágyam mellett és fogtad a kezem. Pedig még te sem voltál több tizenkét évesnél.
   Milyen lassan halad ez a vonat! Mintha csöppet sem közelednénk az előttünk levő városhoz. A fénye éppen olyan alig látható, derengő, mint félórával ezelőtt. Vagy csak nekem telik ilyen lassan? Így tágul és szűkül körülöttem a tér és az idő. A rettegés zár körül, mint egy burok, a rettegés, hogy mire megérkezem testvéremhez, vajon milyen állapotban találom. Minden irreálissá válik körülöttem. Irreálissá és bizarrá. Állunk egyhelyben, vagy haladunk valamerre? És merre? Előre? Hátra?
   Megrázom a fejem, tisztuljon ki az agyam.
- Valami baj van? – kérdezi az előbbi útitárs.
- Semmi, csak megrohant az aggodalom – magyarázgatom a helyzetet.
   Lehet, közben elszunnyadtam, mert úgy láttam, mintha a vidámparkban lennék és a körhinta kezelője kiabálna valamit, de a nagy zaj elnyomja. Talán azt kiabálja, hogy „kiszállás”. Tisztán hallom most már a szavait.
- Kiszállás! Megérkeztünk! – kiáltja vidáman útitársam, miközben szedegeti össze a holmiját.
   A síneken kattogó vonat egyre lassul, kintről behallatszik az állomás zsivaja, a kiabálások, a hangosbemondó hangja.
   Átvergődve a tolakodó tömegen a pályaudvar előtt elfogok egy taxit, bemondom a címet, s lehunyt szemmel várom, hogy megnyugodjam, s az érkezés izgalma kiűzze belőlem az aggodalmat.
   Lehunyt szemeim előtt megjelent férfias arcod, amikor megjöttél a katonai szolgálatból. Kamaszlelkesedésem hősnek látott, te pedig a kötelességtudásról magyaráztál, meg az adott szó, a helytállás fontosságáról. Olyan felnőttes dolgokról, aminek alig láttam értelmét akkori eszemmel.
- Vedd komolyan ezeket a dolgokat, öcsikém! – figyelmeztetett.
   Én azonban alig hallgattam oda, léháskodtam, tekeregtem, bosszantottam a szüleimet, s őt is - mint a többi lökött kamasz. A következmények nem foglalkoztattak, s ezért keveredtem bele egy korombeli fiúkból álló bandába, akikkel éjszakánként ricsajoztunk az utcákon, szemetes vedreket borogattunk, s ököllel vertük az üzletek redőnyeit, hogy végül bekísértek a rendőrségre, és reggelig ott tartottak. Te jöttél értem, drága testvérem, s fizetted a büntetést, amit csendháborításért kiróttak. És nem szóltál, nem szidtál, hagytad, magamban emésszem meg a történteket, fogjam fel előző szavaidat.
- Itt a cím! Megérkeztünk! – riaszt fel a gépkocsivezető.
   Fizetek, kiszállok, majd rátenyerelek a kapucsengőre.
- Jövök már! – kiabál ki a konyhaablakból Blanka, a sógornőm.
- Blanka, mi van Elemérrel? – kérdeztem köszönés helyett.
- Gyere be, mindjárt bemegyünk hozzá! – válaszolta – Még korán van, ilyenkor nem engednek be. Készítek neked reggelit, meg kávét. Biztosan éhes vagy és fáradt egy ilyen hosszú utazás után…
   Így mondta, mondta folyamatosan, mint ahogy csorog az eresz hóolvadáskor. Csak éppen a bátyámról nem ejtett egyetlen szót sem. Máskor is idegesített, de most nagyon!
- Mondjad már Elemért! – szóltam rá türelmetlenül.
- Mondom, mondom!
   A tőle megszokott bőbeszédűséggel aztán elmondta, mi történt. Aznap sokat autózott, messze dolgozott, egy távoli városban, és hazafelé jövet rosszul lett, „lement a cukra”. Tudta, hogy valami gond van a vércukra körül, de nem törődött vele, s most, hogy reggel óta nem evett, csak a kávét vedelte – keserűen, megtörtént a baj. Lehúzott az út szélére, és hívta a mentőket, de éppen, amikor jelentkezett a 104, egy hátulról jövő kocsi elütötte. Lerepült az árokba, s arra tért magához, hogy autója ajtaját feszegeti két piros dzsekis férfi.  
   Ameddig felszolgálta a kávét és a reggelit, Blanka végig mondta a magáét, de lényege ez volt, amit elmondtam. Alig pár falatot ettem, annyira nyugtalanított Elemér állapota.
- Menjünk már! – türelmetlenkedtem.
- Még nem lehet bemenni. Mondtam már, csak nyolc után enged be a kapus. Itt van a ház előtt a taxiállomás, és tíz perc alatt odavisznek. Minden reggel velük vitetem magam, nem olyan drága és kényelmesen, hamar…
   Tovább nem hallottam, mert a sok izgalom, aggódás és a fáradtság miatt kikapcsolt az agyam, de azt azért meghallottam, amikor az órára nézve kijelentette, hogy indulhatunk.
   A kórterem nem egy vidám hely, de Elemér mégis vigyorogva fogadott. Mozdulni sem tudott, úgy kikötözték, csigákkal húzatták a lábát, egyik karja vállig gipszbe, másikba csepeg az infúzió, s ő mégis vidoran tekint ránk.
- Mi van, öcskös? – szólt évelődő hangon – Temetésre jöttél, s közben bár összetörve, de egy darabban találsz?
- Látom, már megmaradsz, mert viccelődni tudsz. Az igazat megvallva, majd megölt az aggodalom, de örökösen vigyorgó képedet látva, mehetek máris haza.
- Még egy kávét sem iszol? – idézte a régi anyósviccet.
   A fekete madarak pedig más vidékre költöztek…







                           

2015. augusztus 20., csütörtök

a Terasz ősszel

















szemközt egy ismerős sétál
kalapot emel a kirakatnak
amelyben én meg a terasz tükröződünk

nekem nincs kalapom
emlékeim vannak
de le kell másznom a kútba
szűk henger az élet
alján felejtéskavicsok
s ha jól összerázom őket emlékezem

kaleidoszkóp mindig másképpen
ugyanaz

(szívemben törött gerincű
búgócsigák
tenyeremben elkopott
kifutópályák melyekből
hamis jóslatok születnek)

föltekerik a ponyvákat
így látszik amint a naptár rácsai
a lemaradt fecskéket foglyul ejtik

mert
mindegy a hónap neve
a név-nélküli tenger is
elér a horizontig

felhők kovászát dagasztja a szél

(valahol leszedik a ruhákat
s a madarakká változott csipeszek
elrepülnek egy asszony mosolyába
messze)

esik
morzecseppek
S.O.S
süllyed a nyár

s mint el nem küldött
szerelmes leveleket
hártyás szárnyait
kitinje alá hajtogatja
egy elkésett bogár

(Komódversek)

2015. augusztus 17., hétfő

Kollégiumi kaland, és ami utána jött…



Kollégiumi kaland, és ami utána jött… (Az illusztráció részlet az "Egy botrány részletei" c. fimből)
                                  
Barátságos, nyílt, vidám teremtés volt Tímea, így nem csoda, hogy sok barátra, jó pajtásra tett szert.
Most is, a főiskolai elhelyezkedés alatt, - matematika-fizikát hallgatott - több ajánlatot kapott, hogy szívesen fogadnák szobatársul a bentlakásban. Végül egy falujabeli kolléganőjével költözött be a kétágyas kollégiumi szobába. Alig helyezkedtek el, a portáról felszóltak este, valaki keresi, jöjjön le.
Az a kékszemű fiatalember volt, akivel a nyári kirándulások alatt ismerkedett össze. Wolfgangnak hívták, és a tíz éve kivándorolt szász család sarja volt.   
Dolga akadt most a fővárosban, és kinyomozta leány címét. Úgy került ide.
„Mint derült égből a villámcsapás.”
Nagy volt az öröm. És nagy lett a szerelem…
A fiú úgy intézte a dolgait, hogy a munkája révén gyakran kelljen a fővárosba jönnie. Ilyenkor minden szabad idejüket együtt töltötték.
Otthon egy szót sem szólt Tímea az édesanyjának, de ő valamit mégis sejthetett, mert állandóan leckéztette a leányát. Meg fenyegette.
- Meg ne tudjam, hogy ott messze a főiskolán „összeszűröd a levet” valakivel.
- Ne félj, anya.
- Nehogy azt adja az Isten, - kiabálta – hogy valami fővárosi ficsúrral lássalak!
Szerette volna Tímea elmondani, hogy van valakije, aki ragaszkodik hozzá és ő is. De ilyen körülmények között szóba sem jöhetett ilyen bizalmas közlés. Engedelmesen végezte a rá kirótt munkát.
Az volt a szokás, hogy szünidő alatt a gyerekek is tetemes részt kapnak a házimunkából. Nem volt ez alól kivétel, akár milyen terhes is volt az sokszor.
A szünidő lassan telt a napi fizikai munka, és a feszült légkör miatt.
Tímea édesanyja a férjét sem kímélte. Mikor késő délután hazajött a hivatalból, ahol dolgozott, neki is a kezébe nyomta a kapát, vagy kaszát.
- Meg kell kapálni a cukorrépát! – jött a parancs és nem volt kifogás.
Máskor a sarjút kellett lekaszálni, vagy a nyári krumplit kiásni. Minden napra mindenkinek meg voltak a feladatai.
Szeptemberben kezdődött a következő tanév. A család a szokásos módon készült. Anya most is felkísérte a lányát. Segített berendezkedni a bentlakásban.
Máskor szívesen marasztalta Tímea az édesanyját, de most alig várta, induljon már vissza, haza. Bármelyik pillanatban betoppanhat Wolfgang, és akkor elszabadul a pokol.
- Neked az a dolgod most, - hagyakozott anya hazaindulás előtt – hogy tanulj, hogy fejezd be sikerrel ezt az évet is. Fiúzás nincs!
- Nincs, nincs – bólogatott engedelmesen Tímea.
Végre becsukódott a kollégium kapuja anya mögött.
Másnap jött meg Wolfgang, szokatlanul izgatottan. Tímea most is kitörő örömmel fogadta, de a fiú félrehúzta a társalgó sarkába és hevesen magyarázott valamit. A leány kipirulva hallgatta, majd felszaladt a szobájába. Kevés idő múlva kis piros bőröndjével jött le a lépcsőn.
- Egy kicsit most elmegyek - szólt szobatársának –, ha valaki keres otthonról, mond, hogy kirándulni mentem. Légy jó! – tette még hozzá, megsimogatva barátnője arcát, és kiviharzott az ajtón Wolfgang után.
De nem jött vissze se másnap, se harmadnap. Befutott ellenben Tímea anyukája. Magából kikelve:
- Hol van Timi? – kiabálta – Így vigyáztál a társadra? Hol van?
Alig lehetett lecsillapítani éktelen dühét és elkeseredését.
- De hát, mi történt?
- Mi történt? Mi történt? – kiabált újra – Ne tettesd magad! Tudod te jól, hogy hova ment!
- Kirándulni!
- Kirándulni? Hahaha! Férjhez ment, valami jött-ment külföldihez! Hamburgból telefonált az este…
Miután kellőképpen kidühöngte magát, elrohant, de meghagyta, hogy rövidesen visszajön összepakolni a lánya holmiját.
Estefelé meg is érkezett, de csöppet sem nyugodtabban, mint ahogy elment.
- Képzeld a diplomáját is kikérte, meg a leckekönyvét. Ez előre készült! Így becsapni engem! Így becsapni! Ez soha meg nem bocsátom nekik… 
Azért lassan megbékélt, ahogy teltek a hetek, hónapok, és jöttek Tímea lelkendező sorai, majd az egyre értékesebb csomagjai, küldeményei. De az igazi békét egy kis jövevény érkezése hozta meg. Megszületett Tímea szőke hajú, kékszemű kislánya.
*
Jó év elteltével találkoztam Tímea édesanyjával a nagy karácsonyi bevásárlás izgalmai közepette. Gyerekjátékokat, férfi és női kozmetikumokat vásárolt éppen.
- Kinek vásárolja, azt a sok szép csodadolgot? - kérdeztem őszinte csodálkozással.
- Az unokámnak, a lányomnak, meg a két férfinek – válaszolta lelkesen.
- Két férfinek? –értetlenkedtem.
- A vejemnek, meg a férjemnek. Az kettő. Nem?– nevette el magát.      
- Hát már nem haragszik Tímeára, meg Wolfgangra? – értetlenkedtem – Megbocsátott nekik?
- De én soha nem is haragudtam rájuk!
Erre már nem volt válaszom, és tovább sodródtam a tömegben.
A szívem mélyén azért örvendtem, hogy már csupán én emlékszem a kollégiumi kínos jelenetre, amikor Tímea elment a kékszemű fiúval.

2015. augusztus 14., péntek

Sci-fi


új chipet kapott minden állat
legel a tigris az oroszlán béget

sárga irigységgel töltötték fől

a pufók naposcsibéket



fönn rotoros fecskék

szikrázó rovarra vadásznak

lenn a múltat hajtogatják

mint száradás után a vásznat



a lombikra anyjaként tekint

minden átlátszófejű gyermek

kik a Nagy Kód első vasárnapján

száloptika-csokrot visznek egy üvegnek



hasán divatos konnektorral

ketrecében a vándor körbe jár

vetített fűben lépked s ha elfáradt

a dróton új lendület érkezik (talán)


2015. augusztus 12., szerda

Amorf királyfi


(a versek póráz nélkül ciklusból)

arcát adta
nagy adásnak
futtát adta
maradásnak

röptét földre
szegezésnek
csöpp tengerét
a köpésnek

szárnyból ácsolt
maradékot
és jövőt mely
nagyon rég volt

arány-oldó
hátlapfényes
bundáskesztyűs
szőrfekélyes

ádámcsutkán
átlőtt-pengés
addig futott
amíg sejtés

mikor rezzent
kőlevél is
hűvös porba
leült mégis

hagyott sárkányt
hagyott harcot
és eszkábált
egy álarcot

Malom és kerékpár





Biciklivel érkeztem a nagy-malom kapujához, de a fék nem nagyon fogott, s így neki is mentem a deszkakapunak. A zár engedett, én pedig beszáguldtam az udvarra, mint Pista gróf Weiszlovics kocsmájába lóháton. A molnárlegények éppen ott tétlenkedtek a malom előtt, s akkorát kacagtak rajtam, hogy beleremegtek az iroda ablakai. A főnök meg kiszólt:
- Ne szórakozzunk, emberek. Le kell rakodni!
A fiúk szó nélkül engedelmeskedtek. Kettő fölmászott a teherautó platójára, a többi pedig sorban odaállt háttal, s a fentiek a vállukra helyezték a búzával tele zsákokat. Hatvan kilós zsákokat. Ezeket bevitték a malomba, s fel az emeletre, ahol felhalmozták a garatok közelében. Lent a mázsaházban Kálmán, a mázsázó a mérleget figyelte, ahogy csökken a teher minden egyes zsák leadásával. Mikor a teherkocsi felállt a hídmérlegre, Kálmán megmérte, miután a zsákokat lerakták, és munkások is leszálltak, újra mérte. A különbség pedig, ugyebár, a bejött gabona.
Ezen idő alatt a kerítéshez támasztva a kerékpáromat, kikerekedett szemmel bámultam a sürgésforgást. A kitárt kapun át az útra is kiláttam. Csirkék fürödtek a porban, és néhány mezítlábas gyermek kergette a karikát. Juliska néném is feltűnt kannával a karján. A kútra jött. Ott állt a kút a malom előtt, az artézi kút, s ha a kart lenyomták, nagy erővel zubogott ki a víz a csapon. Hamar megtelt a kanna. Nem volt könnyű dolog lenyomni azt a kart – én teljes súlyommal rá kellett hasaljak, hogy működésbe jöjjön. De akkor aztán zúdult is, hogy csurom víz lettem! Különben nem is szerettem annak a kútnak a vízét. Kotlóstojás szaga van – kénes. Azért a falusiak hordják, isszák, mert jót tesz a gyomornak, meg a májnak. Legalábbis ezt állítják…
- Te kölyök, tedd be a kaput! – kiáltott ki nekem a mérlegházból Kálmán – A kocsi már elment.
Igaza volt. Láttam is amint a gépkocsivezető kijött az irodából a papírjaival, s nagy ívben körbe fordulva az udvaron elhajtott. Behajtottam a kapuszárnyakat, és beakasztottam a kallantyút is belülről.
- Te kölyök! Gyere csak ide! – hívott Kálmán, a mázsáló.
- Itt vagyok! - álltam elébe.
- Beszéltem a főnök úrral, és azt mondta, jöhetsz mindennap segíteni, a malmot kitakarítani műszak után. A munkadíjad egy tarisznya ocsú lesz. Amennyit el tudsz vinni a hátizsákodban.
- Jól jön ez a galambjaimnak – fogadtam boldogan el az ajánlatot.
Tartottam nyolc-tíz pár díszgalambot. Micsoda öröm volt számomra, mikor reggel kiengedtem a volierből, és körözve repültek a ház felett egyre magasabbra!
Ha egy hónapig minden nap eljövök takarítani, annyi ennivalót gyűjthetek össze, hogy elég lesz akár egy évig is a galambjaimnak.
Elég különös módon kezdődött ez az én galambászkodásom. Születésnapomra, a tizenötödikre, kaptam egy pár galambot. Csak olyan közönséges házigalambot, úgynevezett parlagit. Egy tágasabb ketrecet eszkábáltam a számukra, de láttam, nem érzik jól magukat a szűk helyen, ezért baráti körben addig mondogattam, hogy nagyobb hely kellene nekik, amíg egyik jó barátom megajándékozott egy rendes galambházzal. Tágas volier is tartozott hozzá. A belvárosba költöztek, ott nem tarthatott galambokat, azokat már előre odaadta valakinek egy rozoga kerékpárért cserébe. Kézikocsira raktuk az egészet, s kellő kísérettel – a környék gyermekeinek viháncoló lelkesedése közepette – haza szállítottuk. Az udvarban, hátul jelöltük ki a helyét, de alig értünk az út feléig a tákolmánnyal, megjelent egy milicista. Azt kérdezi, mi szemeteltünk–e a járdára? Bevallottam, hogy igen, hiszen a galambházból bőven hullott ki szemét, ahogy leemeltük a szekérről.
- Tíz lej a büntetés! – mondta szigorúan a közeg.
És ebből nem engedett, hiába magyaráztam, hogy csak elcipeljük a helyére ezt az ólat, és már seperjük is fel a járdát.
- Nem! Most seprik fel és ideadják a büntetést, vagy mennek a bíróságra! – s már vette is elő a büntető cédulát.
Mit volt mit tenni: fizettünk, sepertünk, s utána helyreraktuk a galambházat.
„Nyereg van, már csak a ló hiányzik” – szokták mondogatni. Én is így voltam. Az ól, a volier megvolt, most már csak galamb kellett bele azon az eddigi egy páron kívül. Került később több is – kaptam, padláson befogtam, csereberéltem, s mikor már szaporodtak, azokból is cserélhettem más galambász barátokkal. Az biztos, hogy pénzt soha nem adtam értük. Igaz, nem is nagyon volt miből!
Évtizedek múlva visszaköszönt ez a szemetes járda.
Eldugott kis erdélyi, székely faluban voltam ismerőst látogatni. Ahogy ott falatozunk, beszélgetünk, bejön a szomszéd.
- Hallom, maga váradi – szólt hozzám -, gondoltam megnézem magamnak. Tizenöt évig voltam rendőr Váradon.
- Nocsak…
- Körzeti megbízott.
- Melyik részen?
Kiderült, hogy éppen ott, ahol mi laktunk.
- Akkor, maga volt, aki megbüntetett a szemetes járdáért! – dobtam oda a szót.
- Az melyik évben volt? Hányban?
Mondom neki pontosan, hisz akkor töltöttem a tizenötöt. Jól emlékeztem az évre.
- Akkor az csak én lehettem – mondja elgondolkozva -. De azért nincs harag?
- Nincs, nincs. Meg hát nem is lenne miért!