A következő címkéjű bejegyzések mutatása: skicc. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: skicc. Összes bejegyzés megjelenítése

2020. január 31., péntek

Rátalált talán a szerelem


Gyárfás történetek 7



- Gyárfás, ha lehet, kerülte a frivol nőket, inkább a szelíd, álmodozó szemű szőkék vonzották, mert a közelükben biztonságban érezte magát. Elképedve hallgatta Bea szavait, aki arra bíztatta, legyen bátor a nőkkel szemben
- A nők nem szeretik a szépelgő fiúkat. A rámenősök, a merészek tetszenek nekik.
- Ha leugrom a hídról, az tetszene? – kérdezte gúnyosan elhúzva a szavakat Gyárfás.
- Nem vagy normális! De tudom, hogy mi hiányzik neked!
- Na, ne mondd!
- Egy viharos szerelem, ami olyan, mint a tornádó, mindent elsodor és átrendez.
- Bea, te most miről beszélsz?
- Már meg is van, hogy kivel hozlak össze! – folytatja anélkül, hogy tekintetbe venné a közbeszólást – Olgával, a fergetegessel.  Ha megismered, megérted, miért hívják fergetegesnek. Sudár termetű, kékszemű és néha olyan hideg, mint a jéghegy, amelyik elsüllyesztette a Titanicot, máskor pedig olyan forró, mint a sivatagi szél. Egyszer szelíd, simulékony, szerény, máskor kiállhatatlan, sértő, hol szende, hol frivol…
Bea bőbeszédűen folytatta Olga ócsárlással vegyített dicséretét. Gyárfás csak fél füllel hallgatta.
Aztán váratlanul megszólalt.
- Ismerem Olgát. Neve Orosz Olga, osztálytársak voltunk a gimnáziumban. Nagyapja cári tiszt volt, húszban menekült el a vörös terror elől. Gyenyikin tábornokkal együtt emigrált Jugoszláviába, majd Magyarországon telepedett le. Eredeti nevét - Pável Ruszkij – Orosz Pálra magyarosította. Bea drága, ezt tudtad?
- Most megleptél!
- Látod, Bea, az a te hibád, hogy felületesen ítélsz, s a végén még te csodálkozol. De tudd meg, éppen ezt szeretem benned!
- Te most…
- Igen, én most…

2016. augusztus 13., szombat

Tessék


- Tessék! – kiáltotta Távi hangosan a kopogtatásra reagálva.  Igazából Tivadar volt a rendes polgári neve, de mindenki úgy a barátai, mint a páciensei is Távinak szólították, amit nem is kifogásolt, lévén maga is alkalmatlan ítélte anyakönyvezett nevét.
Fehéringes, öltönyös fiatalember lépett be az ajtón. Pasztellkék nyakkendője szabályosan megkötve illett a szürke öltönyhöz és zöldeskék szemeihez.
„Vajon mit akarhat ez a bájgúnár?” – tette fel magában a kérdést csöppet sem jó indulatúan.
- Gyáni Kázmér vagyok, nyomozó tiszt – mutatkozott be.
- Ide tessék! – mutatott Távi a fogorvosi székre.
- Nem páciensként vagyok itt!
- Hanem?
- Hivatalos ügyben, mint nyomozó vagyok itt.
- És mi után nyomoz, ha szabadna érdeklődnöm. Mi itt nem folytatunk tikos tevékenységet, nem tartunk kábítószereket…
- Nem, nem! Nem ilyen természetű ügyben jöttem.
- Akkor inkább itt ezen a széken foglaljon helyet, az asztal mellett! – nevette el magát Kázmér utalva előbbi invitálására.
- Egy paciense iránt érdeklődöm. Ne tiltakozzon a személyiségi jogokra hivatkozva, van bírói végzésem!
- Kérem, kérem… Eszembe sincs, hogy az igazságszolgáltatás munkáját akadályozzam. 
- Nos, akkor lássuk!
 Gyáni nyomozó jegyzeteit lapozgatva elmondta, hogy őt egy Kondor Károly nevű illető érdekli, aki nem régen itt kezel tette a fogát. A doktor emlékezett rá, de a karton is előkerült.
- Egy kitört frontfog pótlására került sor - magyarázta Távi, aki igazából Tivadar.
- Lehetne, kérem, kissé bővebben?
A doktor elmagyarázta, mi volt a szokatlan ebben az esetben. Két frontfoga tört ki a páciensnek, de csúnyán megsérült a felső ajka is. A véraláfutások színe alapján legalább 4-5 napos lehetett a sérülés.
A felesége kísérte, és ő beszélt. Igaz, a páciens nem is nagyon tudott volna beszélni az összetört szájával. Feltűnt Távinak, hogy milyen ideges, nyugtalan az asszony.
- Ne nyugtalankodjon, asszonyom! Olyan pótlást csinálunk, hogy csak! Pont olyan lesz, mint az eredeti. Ma már a fogtechnika, higgye el, igazi művészet. Olyan fogakat, fogsorokat csinálunk, hogy nem lehet az eredetitől megkülönböztetni, sőt közben még a hibákat is kijavítjuk. Ezért mondjuk, szebb lesz, mint volt. 
- Nem ezért vagyok én ideges! A napokban meghalt az anyósom, és még mindig nem engedték eltemetni valamilyen hivatali eljárás miatt.
Emlékezett vissza a doktor a beszélgetésre.
A rendőrt nagyon érdekelték ezek a részletek.
- Szabad megkérdeznem, miért érdeklődik ilyen tüzetesen Kondor Károly iránt?
- Kérdezni kérdezheti, de hogy válaszolok-e az más kérdés.
- Titok?
- Végül is nem titok, de még nem zárult le az ügy. Bár, úgy gondolom, hogy mivel ön is informált az illetőről, én is megtehetem. 
A helyzet pedig a következőképpen nézett ki: az ember gyanúba került az édesanyja halálával kapcsolatban. Az idős hölgy szívbeteg volt és elhunyt. A halál beálltát megállapító orvos valamit tisztázandónak ítélt, és hatósági boncolást kért. Kiderült, hogy fulladás okozta a halálát, ami idegenkezűségre utalt. Az áldozat ezüstfejű sétabotján pedig megtalálták Kondor Károly vérét. Letartóztatták, mint gyanúsítottat, külön súlyosbító körülményként merült fel, hogy Kondor kivette a bankból az áldozat minden pénzét nem sokkal annak halála előtt. Az áldozat védekezés közben a súlyos ezüstfejű bottal lesújtott a támadójára, akinek kitörött a foga, s összezúzódott az arca. Végül egy párnával megfojtotta áldozatát, majd másnap szívelégtelenség címen jelentették a halálát.
Ez után a „beszélgetés” után eltelt jó egy hónap, mikor is a doktor szemébe ötlött egy újsághír. Egy nagyon érdekes újsághír. Azt írja, hogy Kondor Károlyt felmentették, ellenben letartóztatták a feleségét, aki eddig csak, mint tanú szerepelt. Ő volt a tényleges tettes, ő nyomta a párnát az anyósa arcára, aki elesett a lendülettől, amivel a fiát leütötte.
Mindennek a hátterében a pénz állt. A PÉNZ. Mindennek a mozgatója sokak szerint. Kondor Károly mindenképpen így gondolta. Kivette a bankból édesanyja minden megtakarítását, hogy törlessze tetemes tartozásait.
- Add vissza a pénzemet, Károly! – kiabált az idős asszony, mikor megtudta, hogy a fia kifosztotta.
- Annak már bottal ütheti a nyomát!
Ez a szó adta az ötletet, s már le is sújtott az ezüstfejű bot.














2015. szeptember 13., vasárnap

Akár reggelig is hegedült





Előadó körútja alkalmával városunkba érkezett a tehetséges, fiatal és máris országos hírű hegedűművész - Ruha István. A Kultúrházban tartandó hangversenyen kívül megajándékozta egy koncerttel az egyetemi diákságot, melyre az Egyetem aulájában került sor. Csajkovszkij D-dúr hegedűversenyét adta elő.
K. Pista barátom a szobatársa volt az egyetemi évek alatt, s mesélte, hogy ha hagyták, akár reggelig is hegedült. Persze, hogy hagyták!
Hazafelé menet a menzáról, ahogy benéztem a marosvásárhelyi Korzó kávéház ablakán, ott láttam ülni az oszlop melletti asztalnál magát Ruha Pistát.
- Nézd! – izgatottan böktem oldalba társamat E. Jóskát, akit valamilyen rejtélyes oknál fogva Raldának neveztünk.
- Mi az? Mit nézzek?
- Nem mit, hanem kit! Ott a terem közepén, az oszlop mellett!
- Igen, ő Ruha Pista. Menjünk be és beszéljünk vele.
- Mit mondjunk neki? Hiszen személyesen nem ismerjük.
- Én odamegyek és megkérdezem, nem vagyunk-e rokonságban, komaságban, mert a feleségét leánykori néven ugyan úgy hívják, mint az édesanyámat.
- Mit mondott? – kérdeztem, amikor Ralda visszajött az asztalunkhoz.
- Meghívott, hogy üljek le hozzuk, és beszéljük meg, de nem áll fenn a rokonság, mert az ő felesége Esztergár, édesanyám pedig egy „r” betűvel kevesebb.
Ez annak az évnek a nyarán történt, amikor Ruha István harmadik lett a moszkvai Csajkovszkij versenyen, 1958. március 18-án.
-.-
*Ruha István (Nagykároly1931-Kolozsvár2004) – hegedűművész, a Magyar Köztársaság Érdemes Művésze.


2015. szeptember 6., vasárnap

Viktor, kérem!





Szenthkúthy adjunktusnő a szobája félig nyitott ajtajában állva figyelte a folyosón zajló jelenetet.
- Hagyj már végre békén! – mondta fojtott hangon a férfi.
A jó negyvenes, erőstestalkatú, világos bőrű, majdnem hogy sápadt férfi a kezeit maga előtt tartva igyekezet a hozzá közeledő hölgyet távol tartani.
- Viktor, ne lökj el! Hozzám tartozol, bármit is mondasz!
- Nem tartozom én hozzád, miket beszélsz? Különben is ez itt az egyetem és ne cirkuszkodj!
Az adjunktusnő megsokallta a szóváltást és odaszólt.
- Viktor, kérem! Várjuk konzultációra.
A férfi menekülésszerűen belépett a kitárt ajtón.
- Mi volt ez a jelenet? Ki ez a nő?
- A volt feleségem. Húsz éve elváltunk. Hivatalosan, vagyonmegosztással, szerintem becsületesen. Elköltöztem még az országból is. Újra nősültem, van három gyermekem. Iskolások, a legnagyobb egyetemre jár.
- Akkor ez mi volt?
- Megtudta a címemet egy szakfolyóiratból, ahol a dolgozataimat közölték, és megjelent a színen. Nem érti még most sem, hogy annak a régi közös életünknek rég vége!
- Sajnálom, Viktor! De beszéljünk másról, és szólítson Olgának…


2015. május 23., szombat

Megnyitották az uszodát




Bár abban az évben korán bekövetkezett a jó idő, májusban már lehetett mezítláb, s egy szál ingben járkálni, a strandot mégse igyekeztek megnyitni.
Igaz, a Körös vize még hideg volt, de a merészebb fiúk bele-belegázoltak, majd hamarosan vacogva igyekeztek ki a partra, „add már ide a törülközőt” – felkiáltással. Ráadásul horgász tilalom is volt, s így pecázni sem lehetett, csak vágyakozva nézni a híd alatt megcsillanó halhátakat. Nagy rajokban úsztak a paducok hol le, hol fel, ahogy a kedvük hozta, mintha velünk csúfolódnának.
Híre jött aztán, hogy gyermeknapra nyitják meg a városi strandot. Csak akkorra végeznek a karbantartási munkálatokkal.
Alig vártuk ezt a napot! Amikor aztán végre eljött, rohantunk, hogy az elsők közt legyünk, akik bejutnak. Reggel a szokásosnál hamarabb szöktem ki az ágyból, s futottam a szomszédban lakó barátomhoz, Lázárhoz, aki osztálytársam is volt három évig, de amíg én a líceumba iratkoztam be, addig ő az ipariba. Ettől még megmaradt a barátság közöttünk. Felkelt ő is és egykettőre bedobáltuk a fürdőnadrágjainkat egy sportszatyorba, mellé a fürdősapkát, s indulás gyors tempóban ki a strandra.
Ahogy oda érünk, látjuk, hogy hosszú kígyózó sor ál a jegypénztár előtt.
- Végig várjuk? – néztem Lázárra.
- Szó sem lehet róla!
- De mit tegyünk?
- Hátra megyünk oda, ahol bkrok vannak a kerítés mellett. Ott belóghatunk!
- Gyerünk! – lelkesedtem, s már loholtunk is a kerítés mentén a bokros rész felé.
Hamarosan megtaláltuk a helyet, amit Lázár mondott. A bokrok egészen a kerítésig értek, és alattuk egy jó vastag, kidőlt tuskó. Közelebb gördíteni és a kerítésen átugrani nem okozott gondot. Felvettük a fürdődresszt, fürdősapkát, a ruháinkat pedig begyömöszöltük a sportzsákba, és lezser léptekkel indultunk a medencéhez. A táskát leraktuk egy padra, s be a vízbe!
- Ó, de finom! – sóhajtotta Lázár, a barátom.
Igaz, nem valami meleg a víz, de mégis micsoda öröm lubickolni benne. Lázár hamarabb megunta, s kimászott a vaslépcsőn a medencéből. Kicsit tornázott, melegedjen fel, majd futott a padhoz, ahol a holminkat hagytuk. Kiszórta a ruhákat a földre, de nem találta, amit keresett.
- A törölköző hol van? – kérdezte vacogva.   
- Nem hoztunk! – kiáltottam és sürgősen kiugrottam én is a vízből.
A tenyerünkkel próbáltuk magunkról a vizet letörülni, persze nem sok sikerrel. Ugráltunk, tornáztunk, de tovább vacogtunk.
- Gyerünk vissza a vízbe! Ott melegebb van – javasoltam, s már ugrottunk is.
A víz alatt valóban mintha kevésbé lett volna hideg, különösen, ha úszkáltunk. Azért ezt se bírtuk sokáig, s másztunk ki a partra. Brrr!
- Menjünk be a mosdóba, ott legalább nem fúj a szél – jutott eszébe valamelyikünknek.
Jó ötletnek tűnt. Sőt a legjobbnak!
Ott voltak papírtörlők gurigába felakasztva a mosdókagylók mellett. Nosza, nekiálltunk letépegetni a papírtörlőket, hogy azzal törölközzünk szárazra. Mindet elhasználtuk, de a hátunk még mind vizes maradt. Megoldásnak a WC-papír kínálkozott – el is használtunk nagy kacagások közepett két tekerccsel.
Gyors tempóban magunkra kapkodtuk a ruháinkat, és mehettünk haza ebédelni. De jól esett a száraz ruha!
Így büntetett meg a sors, amiért jegy nélkül szöktünk be a strandra…