A
zsúfolt autóbusz dülöngélve döcögött a kanyargós rossz makadám úton. Olyan
sokan zsúfolódtunk benne, hogy az ajtaját alig lehetett becsukni. Mégis a
következő faluban újabb emberek nyomakodtak be a jármű belsejébe.
Úti célunk Dicsőszentmárton volt, ez a
Kis-Küküllő menti, erdélyi városka, melyről azt írta Jókai: „dicsőnek nem
dicső, szentnek mégúgy sem, Mártonnak is csupán Marci”. Ide szólt a kinevezésem
október elsejétől. Pár nappal hamarabb érkeztünk, legyen időnk berendezkedni,
elhelyezkedni, lakást igényelni.
Mily balga jóhiszeműség!
Mondták a Sanepid*
nevű egészségügyi intézményben, ahová a kinevezésem szólt, hogy nagyon örülnek
nekem, és másnap már be is állhatok, de lakás az nincs. Esetleg a kórházban van
egy üres kórterem az elme osztály folyosója végén, esetleg ideiglenesen ott
megszállhatok a héthónapos terhes feleségemmel. Azt hittem viccelnek. De nem.
Komolyan gondolták, és mivel más lehetőségünk nem volt, kénytelen-keletlen
elfogadtuk.
Ne mondjam, hogy a szürke, örökké nedves
mozaikpadló, a két vaságy és pléhéjjeliszekrények, nem váltottak ki osztatlan
lelkesedést nejemből. Én annyira fáradt voltam az egész napos zötykölődés,
kilátástalan lakáskeresés és egyéb ügyintézések miatt, hogy nem érdekelt semmi,
csak hagyjanak hanyatt dőlni az ágyon. Mindegy, milyen! Legyen bár fa vagy vas,
festett vagy nem, kemény vagy lágy. Csak ágy legyen…
Másnap döbbentem meg, amikor felébredtem,
milyen körülmények közzé kerültünk. Reggel mondtam az intézőnek, köszönjük, de
keresünk mást.
Kerestünk, kerestünk, de albérletre nem
tellett, még nem kaptam fizetést, pénzünk éppen a mindennapi élelemre volt
szűkösen elég. A lakáshivatalnál, három órás sorban állás után, felírták a
nevünket a várólistára. A városi Pártbizottságtól a tanácselnökig mindenkihez
elmentünk, de hiába instáltunk, a válasz lesújtó volt:
„Vannak maguknál fontosabb káderek, akiknek
lakást kell adnunk!” – mondta a fő pártos elvtárs.
Végül a Sanepid egyik kis raktárát – kétszer
hármas méretűt – ürítették ki nekünk, hogy ott húzzuk meg magunkat, ameddig
kapunk lakást. Szerencsére egy rendes fekvőhelyet is szereztek számunkra, és
egy főzőkályhát is beállítottak.
Na, gondoltam, itt valameddig kihúzhatjuk. De
nem így történt, mert a sors közbeszólt. Megbetegedtem. Olyan lázas, gyenge,
erőtlen lettem, hogy a tanácsi irodából hazafele menet, hogy alig tudtam
elvánszorogni az ágyamig.
Belgyógyász kollegám – friss ismeretség – jött
el megnézni, mi a baj velem.
„Hepatitis,
fertőző májgyulladás!” – jelentette ki, ami egyenlő volt a kórházi beutalással.
A hét-nyolchónapos állapotos feleségem
kiköltözött a Szőlő utcába egy volt osztálytársnőéhez, én pedig bevonultam
hathétre a fertőző osztályra. Ez volt akkoriban a törvény által előírt eljárás
hepatitis esetén. Gyógyszer ugyebár nem
volt, s maradt a pihenés és májkímélő étrend. Olyannyira letört a betegség,
hogy három napig egyfolytában aludtam, enni is alig keltem fel.
Egy kétágyas kórteremben helyeztek el, ahol
már feküdt egy beteg. Szintén sárgaságos, de már lábadozó állapotban. Ő
költögetett fel, ha meghozták az ételt, vagy vizsgálatra hívtak.
„Doktorkám, ébresztő! Itt a reggeli!”, vagy
„vérvételre kell menni!”. Ami éppen esedékes volt. Nagy kábán, mámorosan, mint
aki másnapos az előző esti mulatozástól, feltápászkodtam, megtettem, amit kell,
és feküdtem vissza.
„Hagyják aludni. Legalább az alatt gyógyul.” –
mondogatta a főorvos, mikor nejem az ablakhoz jött aggódva érdeklődni.
A fertőző osztályon ugyebár nincs látogatás,
így aztán csak az udvar felőli ablakon keresztül érdeklődhetett, mi a helyzet
velem.
A táppénzemet kifizették, s ebből
vásárolhatott magának, meg az eljövendő babának, ami szükséges. A lakásért nem
kért bért a barátnője. Pedig ez a nagylelkű, rendes asszonyka sem élt túl nagy
bőségben. Két kisgyerekről kellett gondoskodnia a férje egy szál fizetéséből.
Hálával gondolok rá, hogy mellettünk állt a nehézségek idején.
Letelt, ha nehezen is, a hathét. Egész nap
csak feküdni és semmit sem csinálni fárasztónak tűnt. Néha a főorvos, amikor
ügyeletes volt, behívott magához a szobájába egy kis beszélgetésre, néha
elkísértem a délutáni viziteken is. Ezzel ki is merült a szórakozások tárháza.
Olvasás, keresztrejtvényfejtés, és egy kis társalgás a betegtársammal – adódott
még hozzá a napi időtöltéshez. Az olvasással akadt egy kis gond, tudniillik a
behozott könyveket, folyóiratokat nem engedték többet kivinni. „Ne terjessze a
fertőzést!” - felkiáltással.
Megjegyzem a ruhaneművel sem tettek kivételt.
Amiben bementem, azt lefertőtlenítve betették egy raktárba, ahol minden
összepenészedet, hogy az egész a szeméttárolóban kötött ki. Mindenből újat
hoztak be számomra.
Kibocsátásom után egy „ágyhelyet” én is kaptam
a Szőlő utcában. Közeledett azonban a szülés ideje. Nagy gondot jelentett, hogy
nem lesz hová kihozni a babát. A természet pedig nem törődött a mi
aggodalmainkkal, hanem amikor eljött az ideje, megkövetelte a jussát.
Karácsony előtt két héttel következett be a
rég várt nagy esemény. Megszületett a kicsi lányunk: Csilla. Én még táppénzen
voltam a kórház után, így minden időmet a szülészeten töltöttem, csak éjszakára
mentem fel a Szőlő utcába.
A lakáshivatalban mondtam, mi az előállt új
helyzet, de nem hatódtak meg és nem bíztattak semmi jóval. Letelt a hét, amit a
szülés után a kórházban tölthetett a feleségem, de mivel nem volt hová menni,
és az utcára kicsi gyerekkel mégse tehették ki, a főorvos engedélyével még
maradhatott. Naponta kérdezték, van-e már lakás és én csak azt felehettem, hogy
nincs. Így ment ez három hétig, hogy a Szent Karácsonyt is a kórteremben töltöttük,
bizony elkeseredve.
Végül a kórház igazgatója unta meg a dolgot és
szólott valakinek, akinek volt valakije valahol, és ünnep harmadnapján azzal
fogadott a lakáshivatal tisztviselője, hogy menjünk, nézzünk meg egy lakást,
hátha megfelelő.
Létezett a világon olyan lakás, amit ne
találtam volna ilyen körülmények között megfelelőnek?
Így nézett ki a felajánlott ingatlan:
manzárdszoba fenn, konyha lent, falusi árnyékszék az udvaron. De folyik a víz a
csapból a konyhában, ég a gáz a főzőkályhában, és fent a szobában is a
csempében. A szoba előtt széles erkély, nagy ablakokkal, és a padlástéren
található egy lomtár, ami minden lakás legfontosabb kelléke.
Gyorsan aláírtam a szerződést, jelentkeztem a
tulajdonosnál a hivatalos iratokkal, megállapodtunk a bérben, és kész. Igaz, a
bérmegállapítás nemhogy nem kétoldali megegyezés alapján jött létre, de még a
tulajdonosnak sem volt beleszólása. A lakáshivatali tisztviselő állapította
meg, mi érdekelt felek csak tudomásul vettük.
Rohantam a kórházba a hírrel. Nem csak nekünk
szerzett örömet ez a fejlemény, hanem a szülészeti osztálynak is. Végre
kiírhatták az enyémeket.
A gyermekágyas asszonykát nem lehetett
fárasztani. A sógornők segítségével szépen kitakarítottuk a lakást, vettünk egy
nagy sezlont, ruhás szekrényt, asztalt-széket. A konyhát is elláttuk a
szükséges dolgokkal, amit így hirtelen eszünkbe ötlött. Mire elkészültünk
szinte lejárt az év. Harmincegyedikén mehettem értük.
Becsomagoltam egy táskába a babaholmikat:
pólyát, rékliket, takarót. Az anyukának ruhát, fehérneműt, kabátot. Rendeltem
taxit és nagy büszkén megjelentem a kórteremben.
Lett sürgésforgás, segítettek a többi
kismamák, a nővérek. Egy-kettőre menetkész lett Csilla is, és az anyukája is.
„Hol a cipő?” - kérdezte. Bizony azt elfelejtettem.
Így majdnem mezítláb, egy kórházi papucsban hagyta el az osztályt. (Délután a
papucsot visszavittem.)
Megérkeztünk a lakásba, ahol jó meleg,
tisztaság fogadott, és amíg a kórházban intéztük a hazajövetelt, sógornőm egy
kis karácsonyfát díszített fel, ha utólag is, de legyen meg az ünnepi hangulat.
A kisded Jézusnak mondtunk köszönetet, hogy saját otthonunkban búcsúzhatunk az
óévtől.
Gyerekágyra már nem tellett a keretből, de
gondoltam, egy-két hónapig nincs is rá túl nagy szükség. Összeraktam négy
vastag könyvet, lexikonokat – lám mire jó a tudomány (!) - arra fektettük a
babát. Ott töltötte első éjszakáját a lakásban, szülei társaságában. Jó
kislányként viselkedet, nem sírt, csak egy kicsit nyugtalankodott, amikor
éjfélkor a rádióból felhangzott a Himnusz.
Könnyes szemekkel álltunk mellette.
„Kérlek, Uram, áld meg ezt az ártatlan
gyermeket, ne legyen számára súlyos teher a kisebbségi sors!” – suttogtuk
miután elhaltak az ISTEN ÁLD MEG A MAGYART lélekbemarkoló, felemelő hangjai…
………….
*Sanepid = Közegészségügyi és Járványtani
Intézet(román)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése