2012. április 30., hétfő

Májusi virágcsokor



- Édesanyám!
Ezt a csokrot most ide teszem az asztalra.
Látod, még jól tudom, melyik a kedvenc virágod.
A vadvirágok: búzavirág, kankalin, harangvirág.
Nézd, az asztalon az a régi terítő van, amit születésnapomra hímeztél ki.
Van fél évszázada. Vagy több is.
Hogy szerettél kézimunkázni!
Az alkotás öröme vezetett, és milyen csodálatos, színekben pompázó munkák kerültek ki a kezed alól!
Gondolatban most megsimogatom – mint annyiszor - fáradt hátadat.
Emlékszel, mikor azokon a régi májusi első vasárnapokon becsengettem hozzád a tarka csokorral?
A sarokból elővetted a tavaly készített meggy likőrt, s két kicsi, gyűszűnyi pohárkába töltöttél belőle.
– Töltsek még egyet? – kérdezted később.
- Majd jövőre! – szellemeskedtem.
S most már a sokadik csokrot is csak az asztalra teszem, és nem töltesz likőrt.
Nem töltesz likőrt…


2012. április 29., vasárnap

Purzsás Attila: Hajléktalan




Dermesztően hideg délután volt. Hazafelé tartva bármerre néztem autómból, jegesen meredező faágakat láttam az út szélén. Cudar, amolyan nemszeretem idő volt.
A belváros rég mögöttem maradt, egy forgalmas külvárosi úton próbáltam haladni, de igazából ez csak araszolás volt. A kemény üzemanyag árak ellenére meglepően sok autó tolongott az úton. Megálltam a pirosra váltó lámpánál, és elmerengve ücsörögtem jól befűtött kocsimban. Jól esett a meleg ebben a barátságtalan időben. Ilyenkor még a kutyát sem verik ki az utcára. Gondolataim már otthon jártak, a meleg szobában, a finom vacsoráról, párom öleléséről álmodoztam.
Egyszer csak kiabálás zökkentett ki éber álmomból. Körbenéztem, honnan jöhetett az artikulátlan hang. Aztán a tükörbe nézve rájöttem. Mögöttem egy hatalmas, fekete autó terpeszkedett, szinte az egész sávot elfoglalva. Sofőrje, aki félig kilógva az ablakon üvöltözött, elég fura figura volt. Hogy is jellemezhetném? Talán elég csak annyi, hogy nem szívesen keverednék vele összetűzésbe.
Rövidesen megláttam oldalsó tükrömben az ordítozás szenvedő alanyát is, egy szerencsétlen, féllábú hajléktalant.
- Takarodjál innen, te szutyok! – üvöltötte a kopasz sofőr, nyáltól fröcsögő szájjal.
- Inkább mennél el dolgozni, mint hogy itt lejmolsz! Hozzá ne érjél az autómhoz, mert kitépem a kezedet is! – ordította nagyon szimpatikus stílusban.
A hajléktalan lehajtott fejjel, megszégyenülten bicegett tovább mankójával, és lassan odaért mellém.
            - Drága, Uram! Segítsen ki egy kis pénzzel, hajléktalan vagyok – mondta halkan.
Az előzmények hatására elhatároztam, adok neki egy kis aprót. Tényleg csak aprót, mert sajnos nagyja nekem se nagyon volt. Sikerült a kesztyűtartóban összekaparnom százegynéhány forintot, és odanyújtottam neki.
            - Tessék! Sajnos csak ennyit tudok adni, mert én sem állok valami jól. Vegyen belőle ennivalót – mondtam.
A csöves bánatos, könnyes szemeivel rám nézett, és remegő kezét felém nyújtva azt mondta:
            - Nézze, Uram! Mondhatnám azt, hogy ennivalóra fogom költeni, de őszintén megmondom, piát fogok venni, mert jobban fázom, mint amilyen éhes vagyok. Ha így is adja, köszönettel elfogadom, ha nem, akkor azt köszönöm, hogy egyáltalán szóba állt velem.
Döbbenten hallgattam szavait, és most már tisztelettel néztem rá. Beletettem koszos, remegő kezébe az aprót.
            - Tudja, mit? – mondtam fellelkesülve. Mivel ilyen őszinte volt, keresek még hozzá. Azzal kitúrtam zsebeimből még egy kis aprót, és azt is odaadtam az öregnek.
Persze, lehet, hogy nem is volt olyan öreg, csak az utcai élet vésett mély ráncokat az arcára, mindenesetre nagyon öregnek nézett ki.
Egy halovány mosoly, és egy nagy köszönöm kíséretében eltette a pénzt, majd bánatos hangon azt mondta:
            - Tudja, majd negyven évig dolgoztam egy helyen. Amikor beteg lettem, és levágták a lábam, már nem kellettem sehova. Azóta se munkám, se pénzem, még a lakásomat is elvesztettem. Drága párom is már az égbe költözött, úgyhogy se kutyám, se macskám.
Még szeretett volna mondani valamit, de hirtelen éktelen dudaszó szakította félbe diskurzusunkat. Ismét a mögöttem álló autóból jött az áldás, eltorzult hang formájában:
            - Induljál már, te köcsög, mert eltiporlak a roncsoddal együtt! – üvöltötte a szimpatikus fiatalember.
Úgy belemerültünk a beszélgetésbe új barátommal, hogy észre sem vettem, közben a lámpa zöldre váltott. Gyorsan a gázra léptem, még odaintettem az öregnek, aki hálásan intett vissza. Távolodóban még hallottam, mikor azt mondja:
- Szerencse, hogy még vannak ilyen emberek, mint ön. De sajnos többen vannak olyanok, mint ő! – bökött a mögöttem induló kocsi felé megvetően.
A nagy batár szinte tolt maga előtt, olyan közel jött mögöttem, még sokáig dudálva, villogva.
Egy darabig még láttam a hajléktalant a tükörben, aki hosszasan integetett utánam, de aztán szép lassan beleolvadt az autók sokaságába.
Pár sarok után végre kikerült kedves kísérőm nagy terepjárójával. Mellettem elhaladva egy el nem téveszthető kézjellel fejezte ki irántam érzett szimpátiáját, majd nagy megkönnyebbülésemre végre eltűnt a messzeségben.
Mindez december 3-án, a Fogyatékos Emberek Világnapján történt.
Fura időket élünk…

Járdaszélen


Orrfacsaró szagok, kietlen utcák,
ürülék mocska látható mindenütt,
kifakult fényű pislákoló lámpák,
a szegénység itt mindenkit agyonüt.
Koldus ül egyik sarokban és örül;
-tablettás borát nem lopta el senki,
igaz, sosem hagyja őrizetlenül,
sóvárog, hátha talál ma egy spanglit.
Szutykos arcán hideg könnyeket morzsol,
pár éve még gondtalan családban élt,
ma nincs semmije, csak néha alkohol,
fején a tetű is halálraítélt.
Orrfacsaró szagok, kietlen utcák,
és feszített húgytükrű redvás vécék,
kidobott élettel teli bűzös kukák,
ma ez jutott neki és lélekpőreség.

***
Isten venné már el megmaradt álmait.

2012. április 28., szombat

Molnár Péter: Bádognovella




Áll az ablaknál, bámulja a szakadó esőben ázó úttestet. A szemközti ház faláról a cseppek leverik a vakolatot, piszkos-sárga csíkban folyik a víz a megsüppedt gyalogjárón keresztül a kanális felé.
– Micsoda ótvar. Bádogváros…  - motyogja maga elé. 
Megborzong, becsukja az ablakot, orrát szúrja a függöny áporodott füstszaga. Hét végén mosni kell.
Háta mögött csosszanó zaj, Magda jön a fürdőszobából, papucsa megcsúszott a konyha kövén, még nedves a kő, nemrég mostak fel. Megáll a háta mögött, átöleli.
– Gyere feküdjünk le. Fáradt lehetsz. 
Nem szól, bólint. Fáradt. Az biztos.
Magda csípője lágyan hullámzik, nyaka tövén, a válla felett a finom bőr enyhén szantál illatú. Hamar ellobban a vágy, összebújnak, egymásba fészkelnek. Fázó madarak összekucorodva.

Felriad, ki kellene mennie de nem mozdul. Nem akarja felébreszteni Magdát. Éjjel áthűlt a szoba, a hideg, majdnem nyirkos padlóra gondol és összerázkódik. Mennyi lehet az idő? Az ablakra néz, odakint fagyos, szürke derengés. Nemsokára kelni kell, addig kibírja. Az idő lassan telik, elbóbiskol. Az asszony egyenletes szuszogása megszakad, rekedt sóhajjal fordul, kinyitja a szemét és felül. A haja kócos.
– Mennyi az idő?
– Nem tudom.
Magda hirtelen átlendül felette, csusszan a papucs, csukódik a fürdőszoba ajtaja. Feljebb csúszik, hátát a párnának támasztja, vállát süti a hideg fal. Összeszorítja a fogát. Neki is sürgős lenne…
Öt óra, Magda felkapja a kabátját és rohan, visszaint az ajtóból, kopog a cipő, visszhangot ver a sötét kapubolt alatt, még halk koppantás az ablakon, visszaint, Magdán már rajta a kabát, azt mindig menet közben rángatja magára a járdán, siet, jön a busz, muszáj elérni.

A szerző itt cigarettáért nyúl, rágyújt és megissza az estéről maradt kávét hidegen, cukor nélkül. Friss kávét tesz fel, enyhül a fejgörcs, forgatja a fejét, hallgatja, ahogy roppannak a meszes csigolyák. A kávé elkészül, ebbe már cukor is kerül, forró, édes. Nyúl a dobozért aztán elkáromkodja magát. Elindul a sarki kis boltba, papucsban, pólóra rántott dzsekiben.
Tíz perc múlva kitárja az ablakot, visszatelepszik az asztalhoz és újra megnyitja a Bádognovella című mappát. Reggel van, hétfő, háromnegyed hat.

Kikecmergett a meleg ágyból, borzongva ment a fürdőszobába. Utána leült a konyhaasztalhoz, talpát papucson keresztül is égette a hideg kő. Várta, hogy lefőjön a kávé, közben arra gondolt, jobban tenné, ha visszafeküdne és kialudná magát. Úgysincs semmi dolga. Fontos legalább is. Csörrent a telefon, erőszakosan, a hangtól megrándult a keze. Arra gondolt, talán Magda felejtett itthon valamit, néha előfordul, olyankor felöltözik és az asszony után viszi amit kér, megy a belvárosba, Magda munkahelyére.
Nézte a kijelzőn a nevet – Doki, ez is mi a fenét akar tőle ilyenkor – jó reggelt, mondjad Dokikám!
– Felébresztettelek?
– Nem, már fenn vagyok egy ideje.
– Mért kelsz hajnalban, te ráérnél aludni.
– Biztos így van, nem tudom miért kelek korán…
– Beszorultam, ha van kedved segíthetnél.
– Mit csinálunk?
– Van egy kis tetőfedés, pár négyzetméter, kis földmunka, aztán ami jön.
– Rendben, szívesen.
– Fél óra múlva ott vagyok, nyolcszázat tudok adni egy órára, jó az?
– Persze.
Magdát hívja, szól neki hogy dolga van, nem tudja mikor végez, vásárolni se tud majd. Magda megnyugtatja, nem gond, majd ő hazafelé. Nevetős a hangja, örül, hogy az embere dolgozik, ha csak pár napot is.
Kinyitja a szekrényt, válogat – alsónadrág, zokni, póló, rövid és hosszú ujjú, vékony ezer éves gyapjú pulóver, vastag pamutpulóver, az se mai darab, végül a melles nadrág. A kisvakondra gondol, elneveti magát.
Negyedóra múlva beül Doki mellé, kezet fognak, Doki indít.
– Várj, nem hoztam kesztyűt!
– Pedig kellene, hideg van, sok a cserép és vágni is kell.
Fékeznek, kerreg az öreg, félig szétrohadt, mustár-sárga Wartburg.
– Hova is megyünk?
– Piliscsévre. Fél óra.
Meleg van a kocsiban és áporodott füstszag, meg olaj- és szerszámillat. Némi friss fenyő, hátul kötegben méretre vágott lécek vannak kisebb kötegben, annak a szagát is érzi. Doki a benzinkútnál lassít.
– Tolunk egy kávét?
– Toljunk.
Régi szertartás, több mint húsz éve ismerik egymást, sokat dolgoztak együtt. Megy a pulthoz, hosszú kávé két tejszínnel, presszókávé nagy pohárba, sok hideg tejjel. Doki közben cigarettát vesz mindkettőjüknek. Ülnek és nézik egymást a hideg, kemény neonfényben.
– Nem fiatalodsz.
– Te sem.
– Nem. De én legalább szépülök.
– Folyamatosan. Hülye!
– Jó, te se vagy ronda.
Röhögnek, ez fontos, segít kibírni, elviselni, túlélni.
Doki fizet, beülnek az autóba, csepereg az eső, nem foglalkoznak vele. Milyen idő legyen november elején? Kiérnek a városból, Solymárnál elcsendesednek, nézik a dombokat meg az erdőt. Minden vizes, van némi köd, de jön föl a nap.
– Szép.
– Szép.
Valamikor mindketten kertes házat terveztek. Doki ma Lőrincen lakik, ő meg a Józsefvárosban. Átmenetileg. Minden nem sikerülhet. Néha meg semmi sem sikerül. „Egyszer elindulunk lefelé, mer’ előttünk a lejtő…” Azon meg nincs megállás. Vagy ha van is, hát ismét csak átmenetileg. Mert ha állsz is, a csúszás azért folyamatos. Az öreg Kósa jut eszébe, a régi fegyvergyári szaki. Ő mondta reggelente: – Ilyen az élet elvtárskáim! Egyszer lent, egyszer még lejjebb.
Nem engedi mélyre merülni magát. Jó a kedve, pár napnyi elfoglaltsága lett váratlanul és az jó. Nem telnek a napok hiába, nem érzi feleslegesnek magát. Ha tíz napot dolgozik, keres hatvannégyezer forintot.

– Magda? - A kérdés visszarántja, ott ül a koszos, ziháló tüdővel küszködő autóban. Kicsit megnyitja az ablakot, a huzat köd- és erdő-, meg esőszagot vág az arcába.
– Dolgozik. Holt fáradt.
– Ki nem az?
Ezen eltöpreng. Tényleg: mindenki fáradt? Vagy csak…
Magda. Hattól nyolcig takarít, aztán rohan, kilenctől ötig könyvel. Újra rohan, hattól nyolcig takarít, ebbe már besegít ő is, kilencre otthon vannak. Hétvégén nagytakarítást vállalnak, általában festés utánit. Ősz végétől ilyen nincs már, de jönnek az ünnepek. Meló, alvás, meló, alvás. Zombi-lét.
– Látótávolságon belül mindenki fáradt.
Messzebbre meg nem nézünk. Már nagyon régóta nem. Passzív rezisztencia. Ki kíváncsi a világ összes nyomorúságára?
Lassan autóznak keresztül a falun, kis bolt, kiflit meg tejet vesz.
– Felvágott?
– Kösz Doki, majd holnaptól.
– Tényleg nem?
Tényleg nem kér. Estig simán kihúzza, holnap meg a mai keresményéből már ellátja magát. Doki csóválja a fejét, megvonják kicsit a vállukat. Büszkeség – ennyi maradt. Nem sok, de mégis - valami. Értik mindketten, nincs miről beszélni. Minek?
Doki még bóklászik a polcok közt, amikor előkerül vigyorog, fejével a pult felé int. A pult mögött szűk, fehér köpenyben festett szőke nő, hatalmas mellek, széles csípő. Őt bámulja. Tipikus mosónőarc, egészséges, mélyen ülő malacszemek. Magda mosolyára gondol.
Döcög a Wartburg a kövezetlen, faluszéli utcán, balra mező, jobbra három új ház, egy félig kész. Lassítanak, bekanyarodnak a kitárt kapun, megállnak a tűzpiros Alfa mellett. Biztos a tulajé. Reccsen a kiszolgált kézifék. Oldalt, a fedett kocsibeálló mellett, két raklapnyi rozsdabarna betoncserép. Szép munka lesz behordani és feladogatni a tetőre. Kikászálódnak, kiszedik hátulról a szerszámokat, a termoszt vigyázva, óvatosan. A lécköteg a fal mellé kerül az eresz alá. Hideg van, megborzong, mindegy, ha elkezdi behurcolni a cserepet, még izzadni is fog. Doki vigyorogva túr a zsebében, négy répát húz elő, kettőt a markába nyom és a fejével int valahova, a kerítésen túlra.
– A lovaknak. - Kimennek az utcára, sétálnak, aztán átlépnek az árkon. Deszkakerítés mögött lovak rágják a lehullott leveleket és a félig kiszáradt füvet. Jöttükre felnéznek, alma nagyságú, fekete szemük csupa értelem.  Lassan a kerítéshez jönnek, figyelnek. 
Félbetöri az egyik répát, a darabot a tenyerére teszi és a fekete ló felé nyújtja. Érzi a puha száj csiklandozó érintését. Az állat rág, közben a nyakát nyújtja, bólogat. Átnyúl a kerítésen és megvakargatja a kemény homlokot, az izmos nyakat.

A szerző rágyújt és maga elé bámul, a gomolygó füstbe. A termelőszövetkezetre gondol és a magyar fakókra Balatonszentgyörgyön. A fehér lipicaiakra Szilvásváradon. Aztán Jásdra, a kis bakonyi falura, meg arra, mikor járt arra utoljára. Elnyomja a körmére égett cigarettavéget és tovább kopogtatja a billentyűket.

– Jó reggelt Dezső!
A kapu előtt fehér furgon, alacsony, hasas férfi áll mellette. Kezet ráznak, bemutatkoznak. 
– Mikor végeztek? - kérdi Dezső. – Tizenegyre megvagyunk.
Az eső újra rákezdi, Doki mászik a tetőre, Dezső folytatja a pakolászást, ő a cseréphalomhoz megy és felemeli az első köteget. Mellére igazítja, aztán elindul be, az udvarra. Szuszog, a lába megremeg, amikor előrehajolva megszabadul a nem kis tehertől. Fordul, megy a következő kötegért. Lassan, kiszámított tempóban mozog, igyekszik takarékoskodni az erejével. Cipel, hajol, letesz, kijön. Emel, cipel, hajol letesz. Nem számolja a fordulókat, minek? A kinti rakat fogy, a benti növekszik. Fél óra alatt végez. Megáll, kicsit liheg. Melege van. Kibújik a sokzsebes, fekete mellényből, a cigarettát a nadrágja zsebébe teszi. Egy szálat kivesz, meggyújtja. Pihen. Vajon hány házat épített, hány falhoz hordta a téglát? Hány ablakot, ajtót illesztett a helyére? Hány köbméter földet mozgatott ásóval, lapáttal, mennyit lazított fel csákánnyal? Mindig bírta a terhelést, az ereje mindig arra volt elég, amire kellett. Most megizzadt, liheg és zsibbad a tenyere. Undorodva nézi ujjai közt a csikket aztán elpöccinti a legközelebbi tócsába. Hallja, ahogy sercenve kialszik, nézi, amint gyűrűzik a víz.
Adogatja a cserepeket, fel a tetőre, amit kell levesz. Előszedi a szerszámos ládából a vágókorongot, felfogatja a helyére, gézmaszkot köt az orra elé és vág a jelölések mentén. A cserép átforrósodik, száll a szürke, vastag por, a korong szikrázik, a csikorgó zajtól cseng a füle. A cserepek fogynak, a felhők felszakadtak, kisüt a gyenge, tél eleji nap. Dolgoznak.
Adogatja a cserepeket, amikor az utolsót is Doki markába nyomja, felmászik a létrán. A hajolgatástól húzódik kicsit a dereka. Mérőszalagot akaszt a derékszíjára, kalapácsot fog. Mindennek helye és ideje, sajátos, átlátható logikája, sorrendje van. Lassan ráérez a régi, megszokott mozdulatokra. Cserepet illeszt a helyére, szöget dug a furatba, beveri. Helyére kerül a kúpcserepek alá való barna fólia. Megállnak, összenéznek, Doki lemászik, irányít – hol melyik cserepet, merre igazítsa. Amikor elkészül, óvatosan feláll, körülnéz. Alatta a falu, körben a Pilis hegyei. Az egyik ló hempereg a száraz, csomós fűben. Hirtelen felkapja a fejét. Gyanta és forrasztóón szagát érzi. Reszelő és lemez zörög. Aztán a fakalapács tompa hangját hallja. Kilép a tető szélére, alatta megcsillan a fényes horganylemez.

– Nem volna egyszerűbb műanyagból? - A kérdésre a hasas férfi felpillant. Gondolkodik, aztán leteszi a szerszámot, megdörzsöli az állát, végül rágyújt.
– De. Egyszerűbb volna. Az ereszcsatornát méterre veszem, azt összeduggatni, forrasztani és felszerelni, ahhoz nem kell szakember. Szóval lehetne műanyag is. De sarokcsúcsokat nem készítenek műanyagból. Ahhoz szabásminta kell, sablont vágni kell, aztán összeforrasztani kell. - Elhallgat, fújja a füstöt.
– A bádog nehéz, nem is olyan időtálló, mint a műanyag. Szakértelmet kíván és időt. Drága is, egyszóval korszerűtlen, idejét múlt anyag. De mégis használják, valahogy nem akar kimenni a divatból. Mert az emberek megszokták. Ismerik. Látod, itt ez az új ház, műanyag ablakkal, ajtóval. Mediterrán tetővel, betoncseréppel. A tulaj mégis sarokcsúcsokat csináltat velem. Hallgat, néz maga elé.
– Inaskoromban még szélkakast is tanultam. Rég volt, még hatvanhatban.
A nap süt, az idő melegszik, Doki vastag gégecső-tekercset hoz a vállán.
– Ahol a zsineggel kijelöltem, egy ásónyomnyi árkot kell ásni. Én felrakom addig a hiányzó dryvit hálót, aztán bekötjük a térvilágítást. Mára ennyit terveztem.

A kifeszített zsinór mellett döfködi az ásóval a földet két párhuzamos vonalban, a ház falán lévő kapcsolószekrénytől a kerítésig, aztán ásni kezd. Egy ásónyi mélyen, egy ásónyi szélességben. Nem gondolkodik, nem nézi mennyit haladt és mennyi van hátra, tapasztalatból tudja, ha erre figyel, reménytelenül soknak látja a hátralévő munkát. Letámasztja az ásó hegyét, bal talppal rálép, hajol, kiemeli a földet. A talaj kemény, száraz és tömör, néhol kavicsos, ilyenkor az ásó éle megcsikordul. Lép, hajol, kiemel, lép, hajol, kiemel. Konok egyhangúsággal dolgozik. Lassan égni kezd a válla, a lába remeg, a dereka szaggat, ahogy egyre jobban elmerevedik. Végül nem bírja tovább, kifullad, megáll. Megtörli a homlokát. Talán hat métert haladt. Rágyújt, szája sarkába biggyeszti a cigarettát és ás tovább. Az ásót egyre nehezebbnek, a földet egyre keményebbnek érzi. Sajog a térde, ég a combja és a válla, szakad róla a víz. Nem áll meg, tudja, hogy itt a holtpont, ha ezen átlendül, már könnyebb lesz. A lovakra gondol, ahogy a répát rágták, aztán a nagymellű nőre a pult mögött, aztán Magdára, a nyári melegre és a sétákra a ligetben, a szigeten. Aztán arra, hogy ismét letelt egy óra, már háromezer kétszáz forintot keresett. Eléri a kerítést, kis földbe vert cölöp jelzi a lámpatest leendő helyét. Megtörölközik és nekikezd az újabb ároknak. Ha ezt az órát végigássa, már négyezer. 
Tompán, távolról szól a déli harangszó, valahonnan lentről a faluból, amikor jöttek, nem látta a templomot. Dél van, de nem érez éhséget csak fájdalmat. Ás és ás, monoton tempóban, megállás nélkül. Minden taposás, hajlás, erőlködés egy-egy forint, egy csomag kávé, egy doboz cigaretta, egy kifizetett számla. Zúg a feje, fülében lüktet a vér, de nem áll meg. Már nem ás, már nem munkát végez. Már pénzt keres. Egyik ezrest a másik után. Még és még, újra és újra. Aztán elkezd költeni. Kidobja a kimoshatatlanná zsírosodott konyharuhákat és újakat vesz. Új cipőt is, mert a nyakán a tél és a könnyű, nyári cipőt is kidobhatja, három éves, még egy szezont nem bír ki. Aztán kabátot, mert a vékony dzseki megkopott és egyébként se télre való. Arra gondol, milyen volt, amikor nem ő várta az estét és a napi bért, mert ő osztotta ki az emberek pénzét a nap végén. Amikor árajánlatot készített cserépcipelés helyett, a szerszámokat nem koptatta, hanem vásárolta, és otthon ebédelt, nem az eresz alatt állva a szemerkélő esőben. 
Végez az utolsó árokkal is, az ásót visszaviszi a helyére, a többi szerszám mellé. Áll, és nézi az apró földkupacokat. Alig tartja meg a lába. Doki kezét érzi a vállán: – Gyere, igyunk egy kávét, aztán lemegyünk a boltba cigarettáért. 
A kávé termosz ízű, de jó meleg. Fújják a füstöt és hallgatnak. Összepakolnak maguk után, beülnek a rozzant Wartburgba és legurulnak a faluba. Amikor megállnak a bolt előtt, alig bír kikászálódni az ülésből. A nagymellű nő most is megbámulja, mosolyog rá, kelleti magát. Ő most is Magdára gondol. A mosolyára.

Mire visszaérnek, az ég beborul megint. Feltámad a szél, lehűl a levegő. Méretre vágják a vezetékeket, gégecsőbe húzzák, a helyükre kötik, aztán lefektetik az árkokba. Lassan betemetik mindet, csak a kábelvégek állnak ki a száraz fűből, mint vézna, színes, vékony gallyak. Fázik, magára húzza ismét a sokzsebes mellényt, begombolkozik. Keveset beszélnek, Doki se mai gyerek, elfárad ő is. Mire végeznek elered az eső. Pakolnak, korán sötétedik. A kapuból visszanéz. Csillog az új tető, hideg esőszagot hoz a szél a Pilisből. Beülnek az autóba, és ahogy a kocsi átmelegszik, már jókedvűek. A tízes úton sűrű a forgalom, lassan haladnak. Az órájára néz. Negyed hét múlt.
Megállnak a benzinkútnál, Doki tankol, ő bemegy – hosszú kávé két tejszínnel, presszókávé nagy pohárba, sok hideg tejjel. Ülnek, beszélgetnek, csak úgy, a semmiről. Doki kiszámolja a pénzét, ő megköszöni, elteszi. 
– Hol tegyelek ki?
– Ott a sarkon jó lesz.
Kezet fognak, kiszáll, a térde merev egy kicsit. Átvág a vizes úttesten, rágyújt, kissé hátradőlve igyekszik kilazítani a derekát. Elsétál a téren túl a kis kínai kifőzdéhez. Aztán felhívja Magdát, szól neki, hogy ne vásároljon, ő elintézett mindent.
Magda hazaér majd, összeölelkeznek. A leves forró lesz és csípős, a rizs és a tészta meleg és jó ízű. Jó lesz majd állni a forró zuhany alatt és hallgatni a vízcseppek sistergését. Rágyújt majd és megáll az ablaknál, később az asszony átöleli hátulról és ágyba bújnak. Magda csípője lágyan hullámzik, a bőre finom és enyhén szantál illatú. Aztán, ha ellobbant a vágy, összebújnak, egymásba fészkelnek. Pár napig úgy élnek majd, mint ha rendben volna minden.

A szerző hátradől, rágyújt. Kimegy, kávét hoz magának, és lassan, figyelmesen átolvassa amit írt. Sokáig bámulja a monitort, végül a telefonjáért nyúl és billentyűz, aztán amikor a hívott fél felveszi, köszön: – Szevasz Doki. Nincs valami melód?


2012. április 27., péntek

Seres László: Próbatétel



Szögre akasztotta Isten a meleget,
kifordult nyúzott bőréből a Nap.
Indult, nem is köszönt. Füstölgő kerteket
hagyott maga mögött, ahogy haladt.
Visszavonulót fújtak a csatatéren.
Minden perc életnyi remény talán,
magsejt menete, -együtt-hogy fénybe érjen
s újra szülje álomrügyeit a fán.

Szögre akasztottunk hideget, meleget.
A próbatétel megaláztatás.
Nem szenvedtünk mi még másoktól eleget?
Magunk leszünk-mind-az elkárhozás.

2012. április 26., csütörtök

Átutazó szerelem

Sárkány Sándor festménye: A Nap csókja

Doktor Zsivágó-Lara dala
http://youtu.be/xQXtH83mplI



Rezdülő, halk cirpelés
 bújt meg a fűben,
alig hallhatón 
lombok közé furakodott a szél.
Lábikrán átfutó 
finom bizsergés
simult sötétbe,
szempillán ringatta magát 
álomba az éj.
Az Esthajnalcsillag 
tavakat csókolt.
Mennybolt alá alélt 
a fény.
Pirkadatra 
üstökös uszályán
átzakatolt 
szívemen a 
szerelemszerelvény.


Molnár Péter: Lecsó és vidéke




A magyar konyha egyik alapvetésének tartják, pedig hát... Nem az! Délvidéki, bácskai, baranyai, szerb, horvát honfitársainktól vettük át az első világháborút követő hússzegény időkben. Olcsó volt, gyorsan elkészíthető és laktató. Ezért aztán gyorsan népszerűvé vált és ez a népszerűsége tart a mai napig is, tegyük hozzá: hála Istennek.
Ahány ház, annyi konyha, annyi lecsóvariáció, és mindenki a sajátjára esküszik. Erről még novella, később rádiójáték is született. Szerzője Simonffy András. 1976-ban íródott a mű, melyben három magyar Nobel-díjas kap össze azon, hogyan is készül az igazi lecsó, ráadásul a szenzációs Haumann-Dégi-Tímár-szereposztásban.
Már a hozzávalók aránya is jelentős vitákat képes generálni. Mert abban még teljesnek mondható az egyetértés, hogy a három elmaradhatatlan alkotóelem a paprika, a paradicsom és a vöröshagyma. Minden egyéb már hívság, elhagyható luxus. Bár valamiféle zsírnemű azért szükséges hozzá, meg természetesen só is. Ezt a zsírneműt legtöbben több-kevesebb füstölt szalonnából nyerik, mert magyar ember akkor is üresnek látja a hűtőszekrényt, ha dugig van minden földi jóval, de - nincs benne szalonna!
Újabb vérremenő vitákra ad okot annak eldöntése, hogy szükséges-e a lecsóba fokhagyma, pirospaprika. Arról már nem beszélve, hogy ki rizzsel, ki tojással kedveli, esetleg tarhonyával. Én ez utóbbit tudom elfogadni, a rizs már stílustörés, a tojás meg elvizesíti a mennyi étket. Szerintem. 
Sokan kedvelik a csillagtökkel /vö: patisszon/, spárgatökkel, cukkinival készült lecsót is. Ettem tökös lecsót megtejfölözve, az is jó volt, csak bádogepe kell hozzá, vagy pár szem bilagit.
Annak eldöntése is kilátástalan, hogy füstölt kolbász illik-e a lecsóba, vagy virsli. Magam a kolbászpárt soraiba tartozom. Részben, mert nagyétkű vagyok és virslivel tapasztalataim szerint nem lehet jóllakni, részben pedig azért, mert jó virslit édes hazánkban utoljára valamikor a boszniai okkupáció idején lehetett vásárolni. 
Egy dologban viszont teljes az egyetértés: a jó lecsó elengedhetetlen társa a jó kenyér. Anélkül az egész annyit ér - már elnézést -, mint kandisznón a csecs. Mert még akkor is ki kell törölni a tányért valamivel, ha a lecsó rizzsel vagy tarhonyával körítve kerül az asztalra. Tunkolni kell gátlástalanul, szemérmetlenül. Egyszerűen nem lehet másként. Aki ezt nem érzi és nem látja be, egyen franciakrémest!

Itt az ideje, hogy rátérjek most már az általam favorizált lecsó készítésének leírására. Kezdjük a hozzávalókkal, úgyismint:
- 1 kiló érett, sőt, pirosasra érett, vastaghúsú paprika,
- fél kiló érett paradicsom,
- ugyanannyi vöröshagyma, de ha több, hát el nem rontja az ételünket az sem.
Szükségünk lesz még 25 deka füstölt szalonnára, egy csapott evőkanál őrölt pirospaprikára és sóra. Mindezekhez jön még egy szép szál füstölt kolbász, só, és ha igény van rá - nálam van -, egy kisebb bogyiszlói paprika, ami az étel erejét adja majd.
Lássunk hát hozzá! A paprikát megszabadítom a szárától, és júliustól a csutkájától is. (Azért júliustól, mert a júniusi paprika magháza még annyira zsenge, hogy nyugodtan megfőzhető.) Ezután félbe, majd ujjnyi csíkokra metélem.
A hagymát először félbe, aztán vastag karikára szeletelem, a szalonnát nagyobb és egyforma méretű kockákra vágom.  Marad még a paradicsom és a kolbász, de azzal ráérünk, fontosabb dolgunk van. Megfelelő méretű edényben tűzre tesszük a szalonnakockákat. Takaréklángon izzasztjuk, mert ha alápörkölünk erősen, akkor megég de a zsírját nem adja ki, arra pedig nagy szükségünk van.
Amikor a szalonnánk szép pirosra és ropogósra sült, a pörcöt kiszedjük és félretesszük, aztán erősítjük a lángot és ha a zsír kellőképp forró, rádobjuk a hagymát és sűrű kavargatás mellett aranyszínűre pirítjuk. Ne adjuk alább, mert a főtt hagyma íze nem épp kívánatos. Süssük inkább aranyosra. Most hintsük meg kevés sóval és mehet rá a paprika. Kevergetve sütjük - pároljuk, közben felkockázzuk a paradicsomot. Ha a paprikánk üvegesedni kezd, adjuk hozzá a paradicsomkockákat és kevergetve, nagy lángon pároljuk, hogy a levét kiadja. Ha szép leveses a lecsónk, utánasózzuk, elkeverjük benne a pirospaprikát és hozzá adjuk a félbe vágott bogyiszlóit. Lángot takarékra és fedőt rá. Amíg csendes rotyogással fődögél, veszünk két deci száraz, testes vörösbort. Megisszuk és egy szeletke kenyérrel falatozunk a langyos szalonnapörcből. Egészségünkre!
Most jött el az ideje a kolbász felkarikázásának! Egyetlen hibát tudunk csak elkövetni: ha papírvékonyságúra nyirbáljuk. Annak a kolbászkarikának haraphatónak - mi több: falatnyinak - kell lennie. Ha a fedő alá kukkantva a paprikacsíkok félpuhák, elkeverjük a lecsóban a kolbászkarikákat és visszatesszük a fedőt még öt percre. Ezalatt kenyeret szeletelünk, tányérokat veszünk elő, pálinkát töltünk magunknak és a vendégeknek. Öt perc elteltével az edény alatt kioltjuk a lángot, az ételből eltávolítjuk a két fél bogyiszlói paprikát és szólunk a társaságnak: asztalhoz!
Egymás egészségére kívánjuk a pálinkát, leültetjük a vendégeket és húzzuk még kicsit az időt. Aztán, amikor már a vasszeget is megennék, tálalunk. Se rizs, se tojás, se virsli vagy tarhonya, csak a lecsó, ahogy a Jóisten és én megteremtettük. Puha kenyérrel mártogatva, apró, jóízű falatokban. Végül a vendégek elmondják az asztali áldást:


"Aki ételt - italt adott,
mosogasson is el!"


Ilyenkor ne pillantsunk életünk párjára jelentőségteljesen, ha nem akarjuk egész este a csatarászását hallgatni. Tegyük félre a mosatlant és gondoskodjunk a vendégek szája íze szerint való innivalókról. 



Kódolt történet



    Eleve belém kódolták őket:
    akik körülvesznek, és akikkel
    körülveszem magam. A géneket
    fölösleges lenne hosszan magyarázni.


    Kaptam őket, hogy törvényt betöltve
    továbbadjam belőlük azt, amit
    lehet. Épp így egy–egy kód aktivált
    szerelmeket és házasságot is.


    Az övék — hisz mindőjüké alvó
    ügynökként készült, hogy akcióba
    lépjen. Aki elsőnek talált meg
    közülük magában: máig párom.


    Azt a kódot viszont nem ismertem.
    Már jóval negyven fölött történt, hogy
    hozzánk került, a gyerekek miatt.
    Csaknem teljesen hidegen hagyott.


    Az enyémet is hordozhatta, ha
    az évek során képes volt egész
    fajtájának kódját belém ültetni.
    Mégis, csak később lesz újra kutyánk.

2012. április 25., szerda

Álljunk meg egy csöppet Csucsán


Akár vonattal, akár autóval utazunk végig a Körös völgyén felejthetetlen élményben lehet részünk csodálva a táj elbűvölő szépségét és felfigyelni a különlegességekre, régebbi és újabb történelmi események emlékeire. Emlékszem diákkoromban, amikor Váradról mentünk vonattal Kolozsvárra, mindig izgatottan álldogáltunk a vonatablak előtt, időben vegyük észre Körösrévnél a vízesést, s bár maga a barlang szája nem látható, de tudtuk, hogy valahol ott van a Zichy-barlang is. Tovább haladva a vasúti kocsi jobb oldali ablakán kitekintve megpillantottuk az erdélyi fejedelmek egyik sasfészkének romjait, Sebesvár maradványit, ott ahol a Veres patak egyesül a Sebes-Kőrössel. Előbb azonban, ha október elején visz arra az utunk, érdemes Feketetónál megállni, mert ott tartják a környék leghíresebb vásárát. Azt tartják, hogy aki egyszer odamegy, vásárfia nélkül haza nem megy! Valóban ritka ma már az ilyen sokadalom.
Tudatosan hagytam ki a táj legnevezetesebb pontját, a Csucsai-kastélyt. Tettem ezt azért, mert erről akarok bővebben tudósítani. Mi diákok és szüleink, rokonaink úgy neveztük Ady-kastély. Tudván tudtuk, hogy nem ő volt a birtokos, hogy az épület a Boncza családé volt, de azzal is tisztában voltunk, hogy Ady jelenléte, az hogy egyáltalán ott lakott, adta a kastély nimbuszát. „1915-1917 között Ady Endre és Csinszka (Boncza Berta) töltött itt a Boncza kastélyban felejthetetlen napokat” –írja a turista útmutató (Welcome to Romania).
A romantikusnak tűnő történet a legkevésbé sem romantikus. Sem az előzményei, sem a későbbi történések. Azt a szűk három évet pedig hagyjuk meg a költő óriásnak és Csinszkának!
A történet Boncza Miklóssal, a korabeli híres ügyvéddel kezdődött, aki ügyes tőzsdézésének eredményeképpen meggazdagodott. Ki is ő? Egyenes ági leszármazottja Izabella királynő kegyeltjének, aki kora hírneves alkimistájaként vívta ki a királynő kegyeit. Gyulafehérváron élt Lengyelországból hozott feleségével. Miklós édesapja (Boncza Elek) - aki gróf Bánffy Miklós* jogtanácsosa és tiszttartója volt - feleségével (szőkefalvi Nagy Jozefina) együtt életét vesztette, amikor Bánffyhunyadot 1848-ban feldúlták az oláhok. Miklós testvérei közül Malvinát Bánffy grófék nevelték fel, férjhez ment Kováts Károlyhoz, aki Olaszországban Garibaldival harcolt, a gróf jószágigazgatónak fogadta fel előbb Zentelkén*, majd a csucsai birtokán.
Miklóst Berta nevű nővérével egyik anyai nagybácsi vette magához. Időközben Berta is Csucsára került, aki itt férjhez ment a járási főszolgabíróhoz, törökfalvi Török Károlyhoz.
A könnyebb érthetőség kedvéért számozzuk meg a Bertákat, mert három is volt belőlük. Így haladva tovább, folytatom: 1. Boncza Bertának és Török Károlynak négy gyermeke közül a felnőtt kort Berta (2) és Károly érte meg. Komoly kártyaadóságai miatt az apa öngyilkosságot követet el árván hagyva két kiskorú gyermekét és özvegyi sorsa ítélve feleségét. Miklós volt az, aki felkarolta nővérét és annak kicsi gyermekeit. Bertát (a másodikat) Pesten neveltette, ahol tanítónőképzőt végzett, aztán a friss diplomás, húsz éves 2. Bertát feleségül vette a közel ötvenéves Boncza Miklós, saját nagybátyja.
Térjünk vissza Miklósra. Gyermekkorát, korán árvaságra jutván, Bágyon* töltötte nagybátyjánál. Nagyenyeden tanult, s mivel anyagiakban szűkölködött, szolgadiákként tartotta fenn magát. Ezután Pestre került, ahol elvégezte a pesti jogakadémiát, ügyvéd lett és Pesten nyitott ügyvédi irodát. Aktívan részt vett a politikai életben, több alkalommal is megválasztották országgyűlési képviselőnek, mikor is Marosvásárhelyt képviselte. Tanítónőképzős unokahúgával – Berta kettővel - gyakran látogatott Csucsára, és az idősödő, már agglegénynek számító férfi heves (bűnös) szerelemre lobbant a nálánál huszonnyolc évvel fiatalabb unokahúga iránt. A családi legenda szerint Berta beleegyezésének azt a feltételt szabta, hogy Miklós építsen számára várat a sziklára, a Kőrös felett. Megígértetett és felépítetett, a munkálatokat Alpári Ignácra* bízva. Frigyüket sok akadály gátolta. Elsősorban az anyai tilalom, hiszen saját édes öccse kérte feleségül a leányát! Továbbá a korkülönbségen túlmenően a „vérfertőzés” tilalma is. Törvény tiltotta a másodfokú rokonok házasságát. Boncza Miklós azonban nem azért volt országgyűlési képviselő, hogy meghátráljon az akadályok előtt. Megszerezte a királyi jóváhagyást és 1893. július 4-én örök hűséget esküdtek a  főváros Kálvin téri református templomában. Tanúja nem más volt, mint maga a miniszterelnök, Wekerle Sándor, és a főváros főpolgármestere, Heltai Ferenc. A fiatalasszony hamar áldott állapotba került, de a szülés tragédiába fordult. Miklós óhajának engedve a csucsai kastélyban hozta világra gyermekét. Egy, Csinszka szavaival élve, „groteszk lányt” a várva várt fiú helyett. A primitív falusi bába okozta fertőzés következtében vérmérgezésben, gyermekágyi lázban 10 nappal a szülés után Boncza Berta (2) meghalt. Semmelweis óta ez bűncselekmény!
A leányt Berta névre keresztelték, immár a harmadiknak ezen a néven. Apja árvaházba akarja adni, de nagymamája, aki egyszemélyben a nagynénje is, első Berta magához veszi, és neveléséről gondoskodik. Öccsével, Miklóssal minden kapcsolatot megszakít. Berta (3) előbb egy pesti nőiskolába tanul, majd Svájcba küldik, a Genfi tó partján levő Lutryba. Innen kezd levelezni Ady Endrével (1911).
Boncza Miklós a tragédia után többé nem nősült meg, hanem Pestlőrincre költözött titkárnőjéhez, Erlesbeck Kamillához, aki szeretettel ápolta haláláig 1917. január 5-ig. Kamilla gyermekgondozónő volt Pestlőrincen. „Távoli rokon” – mondták akkoriban az álszent ismerősök.
Kamilla így emlékszik egy 1958-ban rögzített beszélgetés alkalmával:
- Boncza Miklós „nagybátyám” szeretett engem, szüksége volt rám. Én derítettem fel, vigasztaltam, amikor Csucsárol Pestre költözött. Én űztem el belőle a haragot, amely egyre nőtt benne a költő iránt.*
Pestlőrincen temették el és temetésén ott volt mindenki, aki számított az akkori közéletben.
Végrendeletében egyedüli örökösként Csinszkát jelölte meg. Törvényem kívüli leányára, Gurgacsinszky Emíliára egyetlen fillért sem hagyományozott. Ez a gyermek egy belvárosi masamódhoz fűződött románc eredményeként született, s akiről egyébként jó apaként gondoskodott életében. *
A Boncza képhez még hozzátartozik politikai hitvallásának említése is: „Nem illünk ide, Európa szívébe. Az európai civilizáció munkásokat és becsületes hivatalnokokat kíván, nem címeket és négyes fogatot.”*
A Boncza Berta (3) és Ady Endre között szövődő szerelem, minden apai tilalom ellenére is végül házassághoz vezetett. 1915. március 27-én tartották az esküvőt. Házasságuk rövid életű volt Ady betegsége egyre súlyosbodott, amihez valószínűleg az akkor dühöngő spanyoljárvány vírusa is hozzájárult, s 1919. január 27-én a városligeti Park szanatóriumban földi pályafutása véget ér.
A két Berta férjükhöz fűződő forró, de rövid ideig tartó szerelmének tanúja a csucsai kastély életében új szakasz következett, bár a szerelem, s a szenvedélyek hullámverése ezt is továbbkísérte.
Csinszka férje halála után többé nem tért vissza születésének és házasságának helyére. Ekkor már a falu román megszállás alá került, és az özvegy nem kérte a román állampolgárságot, sőt a kastélytól is meg akart válni.
Ady már csucsai évei előtt barátságot kötött a Román Nemzeti Párt élharcosával, a költő Octavian Gogával. Mikor Szegeden bebörtönözték, lelkesítő levelet küldött neki. Goga erre így válaszolt: "Igen tisztelt barátom! Megindítottak kedves sorai. Magányomban, hova a hivatalos Magyarország küldött, és övéim egy része fájó közönnyel kísért, nemes barátságának jelei nagyon kellemesen érintettek. Mihelyt szerét tehetem, eljövök Budapestre, hogy kezét szoríthassam. Üdvözli: Goga Octavian."  Ady a Világ című lapban írt erről, az olvasok elé tárva a történetet: „Goga isteni diadallal vonult be tömlöcébe.” Később a társadalmi élet fondorlatait, buktatóit jól ismerő költő óvóan szól román barátjához: „Vigyázzatok; hátha most olyan valakivel köttök kötést, ki soha még nem rajongott, s akinek a psychopátia törvénye szerint sem lehet már soha módja se csalódni, se vezekelni…” A későbbi, évtizedek múlva bekövetkező történések igazolták Ady aggodalmát.
Boncza Berta – Csinszka – ehhez az Octavan Gogához fordult levélben, hogy vásárolná meg a kastélyt. Goga megtekintette a kastélyt, s látta, hogy az nagyon leromlott állapotban van. A háború többször átviharzott felette, előbb a román megszállók, majd Kun Béla Vörös hadserege, amihez járult még a helybeliek fosztogatása is. Goga 280 000 magyar koronát ajánlott érte. Később azonban egy új törvényre hivatkozott, amely kimondja, hogy Erdély területén semmisnek nyilvánítanak minden adóságot, mely birtokvásárlással kapcsolatos, és ezért a kialkudott összegnek csupán töredékét fizette ki. 
Goga első felesége Hortensia Cosma Erdély leggazdagabb románjának, az Albina bank igazgatójának volt a leánya. Házasságuk azonban nem állta ki az idő próbáját, bár a pénz vonzereje nem volt elhanyagolható. Az történt ugyanis, hogy Goga beleszeretett a híres énekesnőbe Veturia Muresanba. Idilljük 1909-ben kezdődött, amikor Olaszországban találkoztak, majd vele látogatta meg 1919-ben a csucsai kastélyt, (s nem a nejével, Hortensiával!). Goga egyre emelkedett a politikai ranglétrán, hamarosan pártvezér lett Iuliu Maniu* mellett. Veturia, aki ekkor még egy ortodox pap felesége volt, s maga is papleány, kedveseként kísérte a költőt, aki őt kedveskedve „duduca” (kisasszonyka) néven becézte.
A szépsége a dolognak, hogy Octavian Goga is papgyerek, édesapja a Rasinari paróchia ortodox papja. S bár romantikus időt töltöttek a kastélyban áldozva a szerelem oltárán, Veturia mégis ellenezte a vásárlást. Goga válasza így szólt: „Egy özvegyet nem szabad visszautasítani, különösen, ha ez Ady Endre özvegye. Megvásárolom ezt az ingatlant, hogy ajándékba adhassam valakinek!”
Az épület romos állapotára való tekintettel átépítették és kibővítették. A csipkézett falat teljesen elbontották, helyébe brancoveni stílusú építmény került, így most ez egy széles verandás, emeletes épület lett, mely a Kőrösre néz. Az újra nősült Goga és új felesége - Veturia – állandó székhelye lett a felújított kastély. Az udvaron, a kastéllyal szemben található egy másik, szerény épület is - Ady lakott itt. Madam Goga ebben rendezte be a cselédség szobáit (!) A kastély gazdagon berendezett szobáiban, ahol látható többek között az akkori perzsa sahtól ajándékba kapott faliszőnyeg, valamint vagyonokat érő tárgyak, berendezések, könyvek. Mutogatnak egy kanapét, aminek a huzatát a külügyminiszter égette ki a szivarjával, amikor finom konyakkal kínálták, valamint egy fiókos szekrénykét, melyet a magyar gyűlölő, Avram Iancu* használt.
Goga és Veturia 1921. január15-én kötöttek házasságot, Mihail Eminescu* születés napján. S így számukra kétszeres jelkép volt ez a nap. Gogát 1919-ben kultuszminiszterré nevezték ki, és ilyen minőségben elérte, hogy Veturia előző férje beleegyezzen a válásba, amiért cserébe püspöki kinevezést kapott. Ehhez segítséget nyújtott Dr. Petru Gruza is, Veturia jó ismerőse, barátja, mint az erdélyi Kormányzótanács tagja. Grozára később még visszatérünk…
Az esküvő nem minden botrány nélkül zajlott le. A volt férj püspöki kinevezése mellé a botránykrónika feljegyezte azt a szentségtörő tette, hogy Veturia a második esküvőjén ugyan azt a menyasszonyi ruhát viselte, mint amelyikben örök hűséget esküdött előző férjének. A Goga család nem is fogadta el soha ezt az újabb frigyet. Octavian édesanyja mindig is Hortensiát tartotta menyének. A házaspárnak gyereke nem született. Egy fiút, Csucsai Pétert neveltgyermeküknek tekintették, aki talán Ady falusi kalandjainak eredménye. A gyermek a kastély mosónőjének volt a fia. Benamy Sándor följegyezte, hogy a fiú „gyönyörű teremtés, tökéletes Ady-fej, haj, szem, bőr, testtartás.” Sorsa a kisemberéké: traktoros, majd kétkezi munkásként élt a II. Világháború után.
Goga költészete megsínylette a politizálást, az I. Világháború után már nem alkotott értékesebb műveket. Politikai ambíciói a szélsőséges eszmék felé sodorták. 1937-ben kormányt alakított, de 43 nap múlva II. Károly király feloszlatta. Miniszterelnöksége idején olyan rendeleteket hozott a kisebbségek, elsősorban a zsidók ellen, hogy „kis Hitlernek”, vagy a „román Führernek” nevezték el.
Álljunk meg egy szóra ezeknél a rendeleteknél.  Goga kormánya állampolitikai rangra emelte az antiszemitizmust. Arra hivatkozva, hogy 1918 és 1924 között a zsidók ellepték Romániát, kihirdette az 1938. január 18-án kibocsátott 169-es számú rendeletet. Ezen rendelet előírja, hogy 20 napon belül minden zsidó köteles román állampolgársága bizonyítása végett a helyiség előjáróságnál az igazoló iratokkal megjelenni. Több mint 600 000 zsidó helyzetét vizsgálták felül és 225 222 személy esetében elutasították az állampolgárság megtartását. Ezek ideiglenes – egy évre szóló – személyi igazolványt kaptak, és „útlevél nélküli idegen állampolgárnak” nevezték őket. Közülük sokan elhagyták az országot, amit megsínylett a gazdasági élet.
A román király, II. Károly szerint a rendelet: „a frissen érkezett orosz és galíciai zsidókra" vonatkozott, „akik egyesek szerint 800 ezren, mások szerint 250 ezren vannak, akik valósággal ellepték a román falvakat, s akik nem jó elemet képeznek".*
Goga kijelentette, hogy ezeket a „csavargókat” nem lehet román állampolgároknak tekinteni, és javasolta Madagaszkár szigetére való deportálásukat. A Goga-kormány külügyminisztere kijelentette: „Sürgősen ki kell takarítanunk házunk táját, fölösleges tovább tűrnünk ezeket a szemeteket!”
Veturia az esküvő után - férje határozott kérésére – visszavonult a nyilvános szerepléstől. Érdeklődési köre az új idők szele szerint a hatalom birtokosai felé fordult. Goga halála után – 1938. május 7 - gyakori vendég lett nem máshol, mint Ion Antonescu* környezetében, kinek feleségével közeli barátságra lépett. A fővárosiak rögtön szerelmi háromszögről suttogtak. Hogy volt-e ennek valóságalapja vagy sem, utólag nehéz eldönteni, de tény, hogy Veturia a diktátort minden Hitlerhez vezető útjára elkísérte - mint hivatalos tolmács.
Hitler régebbről, még a Wagner előadásokról ismerte Veturia hangját, és sokra tartotta. Persze a kitűnő német nyelvtudás is segítette abban, hogy Antonescu kíséretében a Führer közelébe kerülhessen. A román csalogányból így lett „Hitler csalogánya”.
Ezzel nem ért még végére közel sem madam Goga története. Az Antonescu ellen indított perben őt is háborús bűnösséggel vádolták, és be is börtönözték. Egyesek tudni vélték, hogy úgy Hitlernek, mint a nyugati hatalmaknak, s később a KGB-nek is szolgált információkkal*.
A háttérből valaki – valószínűleg Dr. Petru Groza és/vagy a KGB – közbelépett és Veturia nevét törölték a háborús bűnösök listájáról, megszüntették ellene az eljárást, és visszatérhetett Csucsára. Nem csoda, hogy Groza ezt megtehette, hiszen I. Mihály 1945. március 6-án őt, Moszkva megbízható emberét nevezte ki miniszterelnöknek. A király kényszerű beleegyezésének rögtön meglett a "méltó jutalma", ugyanis Sztálin már 8-án "visszaadta" Grozának Észak-Erdélyt.
Okos, előrelátó nő volt a hajdani művésznő. Például még 1940-ben felkereste egy kosár élelmiszerrel Gh.Dej kommunista, munkásmozgalmi vezetőt a lágerben, ahol fogva tartották. „Kíváncsi voltam, hogy néz ki egy vad kommunista.”- magyarázta később tettét. Nem veszett kárba a fáradság, mert Gh. Dej lett 1944 után a kommunista párt első embere, miniszterelnök és az Államtanács elnöke Romániában.
A csucsai kastélyt a költő Octavian Goga tárgyi emlékeivel berendezve emlékházzá, emlék múzeummá minősítette át az özvegy, és a román államnak ajándékozta 1967-ben. Férje sírhelyére hatalmas mozaikfalat építetett. A muranói mozaik lapokat maga helyezte el a tervrajz alapján. Húsz évig épült a Goga-mauzóleum, ahová 1979-ben bekövetkezett halála után Veturiát is elhelyezték. Eredetileg Constantin Brâncuşi szobrászművészt kérte fel a mauzóleum elkészítésére, de végül egy másik építészre került a választás.
A költő unokaöccse arról panaszkodott emlékirataiban, hogy neki és édesapjának rengeteg zaklatásban, üldöztetésben volt része, mert a Goga név a hatalom előtt rosszul csengett. Veturia volt az egyedüli Goga, akit a kommunista rendszer, nem hogy nem zaklatott, hanem elfogadott, sőt támogatott.
                                                      
          Püspökladány, 2010. november 8.                                     Bige Szabolcs Csaba

* gróf losonczi Bánffy Miklós (1801 -1894) – erdélyi főúr, főpohárnok, családfáját egészen IV Béla nádoráig, Tomaj Dénesig vezette vissza, aki besenyő fejedelmektől származott, s így a család a legrégebbi nemzetségek között tartható számon.
* Zentelke - A 15. századtól a Bánffyak tulajdonát képezték, 1538 után a lakosság áttér a református hitre. Ikerfaluról van szó tulajdonképpen, mert a Kalota-patak kettéválasztja a települést, a bal parton levő részt Szentkirálynak, a jobb parton levőt pedig Zentelkének hívják 
* Bágy – falu a Székelyföldön, Homoródszentmárton községhez tartozik, lakosainak száma a 2002-es adatok szerint 214.
* Alpári Ignác (1855 – 1928) – műépítész, a millenniumi épületegyüttes (Vajdahunyad vára), és több budapesti bank épületének építője, a mintegy százötven alkotása a történelmi Magyarország egész területén megtalálhatók.
* Mátyás Ferenc: „Ady és Csinszka a lőrinci Boncza-házban” Irodalomtörténeti szemelvények 1958, 01, 65-66 o.
* Kenyeres Zoltán: „Kockára tett élet” – kézirat.
* Czeizel Endre: „Ady Endre családfájának és sorsának értékelése” (kortarsonline.hu)
* Iuliu Maniu – erdélyi román politikus, a nevéhez fűződik a hírhedt Maniu-gárda, és sok magyar legyilkolása.
* Avram Iancu - vezetője volt azoknak a csapatoknak 1848-ban, melyek célul tűzték ki az erdélyi magyarság kiirtását. A népirtás a következő forgatókönyv alapján zajlott le: a felkelők előbb fenyegetésekkel, meg ígéretekkel fegyverletételre bírták a lakosokat, majd legyilkolták őket.
*M. Eminescu (1850 – 1889) – a legismertebb román költő.
* Livia Dandara: Atitudinea României în cadrul discutiilor internationale privind situatia evreilor din Europa (1938-1939). Anale de istorie 1986, 4 sz., 114 o.
* Ion Antonescu (1882 – 1946) - román katonatiszt, diktátor, háborús bűnösként ítélkeztek felette és kivégezték.
* Virgil Lazar – romanialibera.ro 2009. okt. 16

Az utolsó méregpohár


Sötét utcák között sikolt a szegénység,
elgyötört arcokra ráfeszül a kétség,
sorsok keresztjét hordozva.

Kisírt szemű anya marék aprót számol,
hangosan átkozva minden rendszert vádol,
lesz-e majd kenyér holnapra...

Gyermeki lelkek még nem érzik a nincset,
hullafáradt apjuk ordít rájuk: csendet!!!
...mi lesz velük a világba.

Közöny asztalánál már életuntan vár,
hogy meddig tart az utolsó méregpohár
és könnye csordul markába...

2012. április 21., szombat

2012. április 20., péntek

Az út vége


Az út vége


Jócskán besötétedett már, mire felnyitotta szemét. Álmosan tekintett ki a kocsi ablakán, s abból a kevésből, amit látott a környező feketeségből, úgy ítélte, még mindig a kietlen vidéken haladnak. Kaktuszok és kígyók között. Megborzongott, mert felötlött benne, mennyire írtózik a kígyóktól.
Oldalvást fordulva Gyulára nézett.
Micsoda név! Furcsán hangzik, s még kiejteni is lehetetlen. Csak a férfi jelenlétében tudta azonosítani ezt a nevet tulajdonosával. Egyébként csak egy furcsa szó volt, amely egy különleges, nehezen elképzelhető világot takart. Számára idegen világot.
Megfájdult a feje. Talán a hirtelen ébredéstől, talán attól, hogy rosszat álmodott. A hangszórókból halkan áradó komolyzene idegesítette, mint kutyákat a fájdalmas vonyításra késztető magas hangok.
- Djula!
A megszólított férfi fiatal volt – Phyllis pontosan tudta korát – mindössze harminc éves, most mégis jóval öregebbnek látszott. Megviselt arc, karikás szemek, véreres szemgolyó.
- Zárd el, légy szíves.
A férfi neheztelés nélkül, ráhagyóan bólintott és kikapcsolta a rádiót.
- Nem vagy még fáradt? – kérdezte a férfitől.
- Nem.
- Dehogynem! Látom rajtad.
- Mondom, hogy nem vagyok az.
- Meddig akarsz vezetni?
A férfi nem válaszolt.
- Egész éjszaka?
- Valószínű. De ha akarod, megállhatunk valahol.
Phyllis nem árulta el, hogy szeretné, ha megállnának. Hogy szeretne lezuhanyozni, kinyújtózkodni egy kényelmes ágyban és aludni. Sokáig aludni, mélyen, nyomasztó álmok nélkül. De nem egy motelben, idegen falak és jellegtelen bútorok között. A saját ágyában szeretett volna aludni.
S mintha csak az ágyat keresné itt az autóban, oldalvást fordulva a hátsó ülésre nézett. Ruhák, pokrócok, érthetetlen nyelvű könyvekkel megrakott sporttáska, apró konyhai eszközök, amik nem fértek el a csomagtartóban. A nélkülözhetetlen dolgok, hű társaik minden úton. Elmaradhatatlan kísérőik. Minden egyéb, lakás, szekrény, ágy városonként cserélődnek, csak ezek az apró holmik követik őket mindenhova.
Miért kellett ismét útra kelni és eljönni Houstonból? Nem mintha különösebben megszerette volna a nyüzsgő, forgalmas és túl gyakran idegesítő nagyvárost, de a bérelt lakást kopott, szedett-vedett bútoraival már otthonának érezte.
- A kis Paulnak nagyon fogunk hiányozni.
- Néhány napig – felelt a férfi. – Aztán elfelejt bennünket.
Ismét lehunyta szemét és néma tiltakozásként ismeretségük első napjára gondolt.
Akkor kellett volna úgy kezelni, mint a többi vendéget. Udvariasan, mégis kellő tartózkodással. Túl voltak már a déli forgalmon, a többi alkalmazott hátul, a konyhában tartózkodott, elől csak ők ketten maradtak. A felszolgáló és a kávéját csigalassúsággal fogyasztó vendég, aki ugyan alig szólt hozzá néhány szót, erős akcentusa mégis felkeltette kíváncsiságát. A bisztróba még más városból való idegen is ritkán tért be, hát még olyasvalaki, aki egyenesen egy másik kontinensről érkezett. A férfi megkérdezte tőle, meddig dolgozik. Most furcsának tűnt, akkor azonban természetesnek tetszett, hogy gondolkodás nélkül rávágja: fél kilencig.
Cigarettát kotort elő retiküljéből, rágyújtott. A fejfájása csak nem akart múlni.
- Djula! Ne menjünk Los Angelesbe.
A férfi hosszú ideig hallgatott, mielőtt kimondta:
- Nem muszáj. Mehetünk máshova is.
Drága jó istenem! Ki kellene ugrani a robogó autóból, elbújni a dombok, a száraz bozót, a kaktuszok között és megvárni míg az autó a férfivel együtt eltűnik a távolban. Milyen nagyszerű, hogy oda mehetnek, ahova ő akarja! Csak visszafordulni nem lehet.
Tisztán, élesen jelent meg előtte a kép: Gyula ott áll a bisztró bejáratánál, félszeg mosollyal a szája szegletében, mint aki nem tudja hogyan bánjon a nőkkel.
- Szívesen elvinnélek sétálni, de látom rajtad, hogy fáradt vagy. Különben is, ebben a városban lehetetlenség sétálni, a legtöbb helyen még járda sincs. Egyetlen amerikai városban sem lehet igazán sétálni. Elvinnélek egy étterembe, ahol halk zene szól, gyertya áll az asztalon és igazi, csokornyakkendős pincérek szolgálnak fel mindenféle finomságokat, de ebben a porfészekben nem ismerik a halk zenét, nincsenek pincérek, csak felszolgálólányok, és nem is lehet mást rendelni, mint hot dogot és hamburgert. Hova vigyelek hát?
Haza. Ne vigyél soha sehova, csak haza. Nem így mondta. Azt mondta: gyere fel hozzám. Utólag, ám akkor már késő volt, megriadt, hiszen mindez úgy hangzott, mint amikor prostituáltak invitálják lakásukra a felcsípett vendéget. Tartott tőle, hogy magyarázkodnia kell, ő nem olyan és nem úgy gondolta. De Gyula nem úgy értette, s talán éppen ez volt, ami levette lábáról.
Ami ezután következett...
Gyula az első pillanattól kezdve otthonosan mozgott a parányi bérlakásban. Zenét keresett a rádióban, vacsorát készített, megterítette az asztalt, s az istenért sem engedte, hogy ő bármit is csináljon. Pihenj csak, mondta, te már dolgoztál ma éppen eleget. Ezt még otthon sem mondta neki soha senki. Anyja még csak elnézte volna, hogy iskolából vagy később munkából hazajövet leüljön a televízió elé, de Joe ezt sohasem engedte meg. Csináld a házifeladatodat, mosogass, szedd rendbe az öcsédet, takaríts, gondozd a kertet. Ez utóbbit legalább szerette is. Nem mintha az öccsével nem törődött volna szívesen, vagy éppen irtózott volna a mosástól, takarítástól, csakhogy ő maga sohasem határozhatta meg kedve szerint, mikor melyiket végezze. Úgy érezte, akkor is muszájból kell csinálnia valamit, ha egyébként lenne kedve hozzá.
És akkor jön egy férfi – istenem, honnan is? Magyarországról? Ha tudná, hogy hol van! – és azt mondja, pihenj csak, majd én elvégzek mindent, amit kell. Királynőknek lehet ilyen nagyszerű dolguk.
És aztán később, éjszaka az ágyban. Kívánta, görcsösen kívánta, hogy öleljék, hogy megnyugvást leljen egy férfi erős, védelmet nyújtó karjaiban, ugyanakkor zavarban is volt, szégyellte magát, úgy érezte megengedhetetlen, s ki tudja milyen következményekkel járó gyengeség, ha enged ösztöneinek. Gyula azonban nem úgy viselkedett, mint aki alig várja, hogy elérje célját. Mintha magának a nemi aktusnak nem is tulajdonítana jelentőséget. Pajkoskodott, akár egy gyerek, suttogva beszélt hozzá, mintha álomba akarná ringatni szerelmeskedés helyett.
Az az éjszaka az ő éjszakája volt. Hitte, valóban szeretik. Szívvel-lélekkel, testtel és gondolattal, szeretettel és szerelemmel. Még ennél is többet jelentett, hogy úgy érezte, ebben a zavaros világban egyszerre minden a helyére került. S hogy nem csupán testi kielégülésnek tesz eleget, de valami mást, valami többet is ad. Nem tudta, mi az a más, mi az a többlet, mint amit a teste képes nyújtani, csak sejtette, hogy olyasvalami, amire a férfi már régóta vágyhatott, s amit nem talált meg addigi futó kalandjaiban.
És akkor, azon az első éjszakán ködbe veszett a kísértő múlt is. Joe, anyjának élettársa, sunyi, sóvár pillantásaival, gúnyosan és álnokul parancsoló hangjával már csak egy mesebeli gonosz manó volt, aki immár más fölött zsarnokoskodik egy másik mesében. Jó ideje már, hogy nem élt velük, de Joe láthatatlanul követte őt mindenhová, képtelen volt emlékétől szabadulni. Egészen addig az éjszakáig, mikortól is ott volt neki ez az erős akcentussal beszélő bumfordi medve, ez az oly gyakran kiismerhetetlen távoli jövevény, aki hol észbontóan vidám, akár egy szeleburdi kölyök, hol meg olyan búval bélelt, mintha a világ összes bánata nehezedne a vállaira. De aki vidáman is, szomorúan is ezentúl hozzá tartozik, elfeledteti vele mindazt, ami keserű volt addigi életében.
- Van valami elképzelésed? Hova akarod, hogy költözzünk?
- Forduljunk vissza. Menjünk vissza Houstonba.
A férfi erősebben lépett a gázpedálra. Talán akaratlanul, talán így is jelezni akarta: nincs visszaút.
- Vissza nem megyünk – jelentette ki Gyula. – Mehetünk ahova csak akarod. Arizonába, Colorádóba vagy Californiába. Bárhova, csak vissza nem. Ezt jól vésd az agyadba!
Phyllis újabb cigarettára gyújtott. Megnyomkodta homlokát, remélve, hogy ettől enyhül a fejfájása. Aztán letekerte egy kicsit az ablakot, bízva a friss levegőben, de az erős légáramlat szemébe csapta a füstöt, ettől könnyezni kezdett.
- Miért kellett egyáltalán eljönnünk onnan? Miért kell megint belevágni az ismeretlenbe?
A férfi nem felelt. Phyllis legszívesebben a torkának ugrott volna, hogy kikényszerítse belőle a választ.
Ismeretségük első esztendejében hat különböző városban laktak. Volt, ahol csak négy hétig. Egyetlen alkalommal sem költözött szívesen egyik helyről a másikra. Azt az első estét, éjszakát szerette volna állandósítani, azt a családias – ahogy magában elnevezte: karácsony esti – hangulatot, amely egyetlen éjszaka leforgása alatt otthonná varázsolta szűk hajlékát. Mindezidáig mégsem tiltakozott, azzal ámítva magát, hogy a férfi kettejük igazi és végleges otthonát keresi, azt a sarkát a kontinensnek, ahol zavartalanul és boldogan élhetnek majd – egymásnak. Úgy tűnt, Houstonban teljesülni fog óhaja, ebben a városban végre letelepednek egyszer s mindenkorra. Az is emellett szólt, hogy a magának való férfi megszerette, szinte gyermekévé fogadta Melanie öt éves kisfiát. Elválaszhatatlan pajtások lettek, már már féltékenységet gerjesztve benne, minthogy a férfi sokszor több figyelmet fordított a gyerekre, mint őrá. Mindamellett vagy éppen ezért, joggal gondolhatta, itt végre gyökeret vernek.
- Tudni akarom – szólt az előbbinél jóval erélyesebben Phyllis – miért kellett eljönnünk Houstonból? Azt hittem, véget ért a cigányélet.
Bánta már, hogy korábban nem volt elég határozott. A sarkára kellett volna állni, kerek-perec kijelenteni: nem és nem. Nem megyünk. Én nem megyek. Ezt nem merte kimondani attól való félelmében, hogy magára marad. Inkább cselekedett gondolkodás nélkül, valamiféle reményteli kábulatban. Ő adta el szerény bútorzatukat, ő tett pénzzé minden nélkülözhető ingóságot.
Sajátmagának sem tudta volna megmagyarázni, ha akkor engedelmeskedett, ha akkor zokszó nélkül alávetette magát Gyula akaratának, most mi váltotta ki belőle az ellenérzést. Sírni kezdett.
A férfi meghökkent. Sejtelme sem volt, mitől törhetett el a mécses. Ösztönösen csökkentette a kocsi sebességét, mintha a gyorsaság váltotta volna ki a pityergést.
- Megbántottalak valamivel?
Phyllis szipogva válaszolt.
- Ne menjünk sehova! Djula, szépen kérlek, forduljunk vissza. Nem volt jó nekünk Houstonban? Olyan szépen éltünk.
A férfi csak félszemmel ügyelt az amúgy is kihalt, nyílegyenes útra. Figyelmét a nőre fordította. Átkarolta és magához húzta Phyllist.
- Buta vagy – mondta. – Ha mi ketten valóban szeretjük egymást, nem számít, hogy hol élünk. New Yorkban, Los Angelesben, Houstonban vagy éppen egy eldugott farmon. A környezet csak díszlet a világ színpadán. Nincs túl nagy jelentősége. A darab a színészektől válik élvezhetővé. Mindegy hol vagyunk, ha csak mi ketten számítunk.
- Mások nem jelentenek semmit? A kis Paul vagy Melanie?
A férfi visszavonta kezét a volánra, s csak idő múltán szólalt meg.
- Ne feledd, ha te nem válsz meg másoktól, előbb utóbb ők válnak meg tőled. Elhagynak vagy meghalnak, mindegy. Hidd el, mindig annak jobb, aki búcsút int. A távozónak kevésbé fáj a válás, mert hamarabb túlteheti rajta magát. A válás fájdalmát enyhíti az előtte álló út minden izgalma, érdekessége, vagy ha meghal, akkor amúgy is mindegy, kiket hagy hátra. Ha te nem lépsz és nem távozol időben, téged hagynak árván. Önzés, jól tudom, de legalább jogos.
Phyllis egy papírzsebkendővel letörölte könnyeit. Úgy érezte, fejfájása enyhült valamelyest.
Felidézte a búcsú pillanatát. A kis Paul keservesen bőgött, Melanie meg ő is sírtak, csak Gyula tűnt érzéketlennek. Türelmetlenül toporgott az autó mellett, mint aki mielőbb véget akar vetni a számára kínos jelenetnek. Phyllisben felmerült, hogy a férfi türelmetlenségét nem a kisírt szemek látványa idézte elő, hanem a tétovázás, amelytől szabadulni akart. Mekkora hülye voltam, gondolta, hiszen nem sírni kellett volna, nem búcsúzkodni, hanem határozottan kijelenteni: maradunk. Igen, akkor ott, az utolsó pillanatban Gyula megingott, s ha akkor helyén van az esze, ő dönthetett volna. De talán még nem késő kierőszakolni a végső döntést.
A távolban fények bukkantak fel, egy útmenti hatalmas hirdetőtábla közeli motelre hívta fel a figyelmet.
- Fáradtak vagyunk – mondta Phyllis. – Látom rajtad is. És tankolni sem ártana. Álljunk meg ennél a motelnál.
A férfi rábólintott.
Letértek az autópályáról. A motel és közvetlen környéke kamionsofőrök számára kialakított pihenőhely volt, ennek köszönhetőn a kies vidékhez képest jelentős forgalmat bonyolított le. Hatalmas parkolójában vagy két tucat kamion állomásozott, némelyik állandóan járó motorral. Az éttermet is kamionpilóták töltötték meg. Nevetgélve, vitatkozva, szendvicseiket fogyasztva töltötték átmeneti pihenőjüket.
A motel olcsó volt, a kamionosok igényeinek megfelelő, egyszerű, de tiszta. Puritánul berendezett szobák, mosdó, zuhanyozó és vécé a folyosók végében. Az étteremben tapasztalt nyüzsgés ellenére a motelben még akadt szabad szoba. Gyulán a szobába lépve ütközött ki a fáradtság, ruhástól vetette magát az ágyra, s szinte azonmód el is nyomta az álom.
Phyllis egy darabig nézte az alvó férfit, aztán egy hirtelen – vagy talán már érlelődő – gondolattól vezérelve papírt és tollat halászott elő retiküljének mélyéről. Néhány sort firkantott a papírra:
„Visszamentem Houstonba. Tudom, hogy szeretsz és utánam fogsz jönni. Melanie-nál megtalálsz. Várlak.”
A papírt elhelyezte a kis éjjeli szekrényen, majd lement az étterembe. Minden bátorságát összeszedve odaszólt a közelében tartózkodó kamionosokhoz.
- Megy valaki maguk közül Houstonba?
Hárman is jelentkeztek.
- Elvinne valamelyikük?
Mindhárom vállalkozott, kínos helyzetbe hozva Phyllist. Szerencséjére nem neki kellett választani. Az egyik kamionsofőr, egy idősebb, pápaszemes, overallt viselő férfi feltápászkodott asztala mellől.
- Ha tényleg akar, jöhet velem kisasszony. Én már indulok is.
A másik kettő szinte irigykedve nézett társuk és az őt követő vöröshajú, huszonvalahány éves, kimondottan szépnek talált nő után.

Melanie-nak álmatlan éjszakája volt. Szomszédainak távozása nem hagyta nyugodni. Nem úgy, mint néhány éve, amikor férje hagyta őt magára a gyerekkel. Akkor megkönnyebbülést érzett, mert torkig volt már a férfi botrányaival, iszákosságával, rendőrségi és nőügyeivel. A fiával és vele szemben tanúsított durvaságával. Tudta, hogy nehéz lesz egyedül egy gyerekkel, nehéz, de sokkal elviselhetőbb.
Másodállást vállalt, hogy fizetni tudja a szép summára rúgó óvodai költségeket. Csupán az szomorította, hogy így még kevesebb időt tud tölteni fiával. A két helyen fárasztó munkát végzett, szórakozásra, barátokra vagy kapcsolatteremtésre egyetlen perce sem maradt. Eleinte új szomszédait is tartózkodással fogadta, nem kereste társaságukat, ámde Paul fia gyorsan megbarátkozott az idegen férfivel, aki szívesen játszadozott a gyerekkel. A fiú nagyokat nevetett a férfi sokszor érthetetlen akcentusán, amit kiszínezve igyekezett is utánozni, mindkettejük mulatságára. Phyllis is gyakran volt segítségére, nem tartott sokáig, hogy megkedveljék egymást.
S egyszer, amikor Gyula éppen nevetgélve hancúrozott fiával, azon kapta magát, hogy más szemmel tekint a férfire. Megmagyarázhatatlan vágyakozással. Kísérletezve sem tudta volna eldönteni, az anya vagy a nő ösztöne támadt fel benne. A vágyott apát látta a szomszéd férfiben vagy az évek óta kielégítetlen szerelmi éhség kapott lábra?
Érzelmeit igyekezett palástolni, hiszen idővel Phyllist is megszerette, úgy tekintett rá, mintha édestestvére lenne. Egy napon mégis bekövetkezett az, amit lelke mélyén kívánt, s amitől ugyanakkor tartott is.
Egyedül volt otthon ritka szabadnapjainak egyikén. Phyllis dolgozott, és Gyula, nem tudván, hogy Paul még nem tért haza az óvodából, bekopogott hozzá. A többi jött magától, elemi természetességgel, félrerúgva megfontolást és szemérmet, szavak nélkül az ösztön parancsára hagyatkozva. Nem számolt az esetleges következményekkel, nem gondolt a jövőre, csak a perc adta lehetőséget használta ki maradéktalanul. Mégis fájdalmat okozott neki, amikor a férfi kijelentette: a történteknek nem lesz, nem lehet folytatása.
- Én egy csavargó vagyok – mondta Gyula afféle magyarázat gyanánt. – Egy feleséget és egy gyereket már magam mögött hagytam. Nem akartak velem tartani, nekem azonban muszáj volt eljönnöm Magyarországról. Ne értsd félre, nem valami bűntett miatt, nem a törvény elől menekültem, csak hajtott a vágy, megismerni az egész világot vagy annyit belőle, amennyire lehetőségem adódik. Nyugtalanul hajt a vérem, nem tudok sokáig leragadni egy helyen. Mondhatnám, illetve kérhetném, hogy jöjj velem új utakra, csakhogy ez felelőtlenség lenne tőlem, főleg Paullal szemben. Na és itt van Phyllis. Talán nem szeretem tántoríthatatlan, ragaszkodó szerelemmel, de szeretem a magam módján. És társra még nekem is szükségem van. Olyan társra, aki önként, kötelezettség nélkül jön velem bárhova. Aki nem akar eltéríteni a szándékaimtól, s akivel nem jelentünk terhet egymás számára. Ezek után talán nem kell mondanom, aljasság volt részemről, Phyllisszel, veled szemben is, hogy nem uralkodtam az ösztöneimen. De megtörtént, visszacsinálni már nem lehet. Próbáld azonban megérteni: folytatása nem lesz. Nem lehet!
És Melanie megpróbált, a külső szemlélő számára nem is sikertelenül, úgy viselkedni, mintha valóban mi sem történt volna. Lelke mélyén mégis reménykedett valamiféle csodában, minek folytán a férfit újból megszerezheti magának. Valahogy úgy, hogy Phyllis is megmaradjon legjobb barátnőjének, elvégre nem tekintette őt vetélytársának, és valójában nem állt szándékában elhódítani tőle Gyulát. Magának sem vallotta be, de még azzal is megelégedett volna, ha akár titokban, akár nyíltan megoszthatja vele a férfit.
Amikor megtudta, hogy Phyllis és Gyula Los Angelesbe készülnek, egész éjszaka sírt. Rájött, hogy minden reménykedése hiábavaló. Ezt az átkozott magyart senki sem téríti el szándékaitól, megy megállás nélkül, az isten sem tudja hova, talán saját pusztulásába. Vagy egyszerűen csak menekül mindenhonnan, sajátmaga elől is, hogy sehol se tehessen több kárt, mint amennyit már eddig okozott.
A fiára gondolt, akinek talán még nála is jobban fog hiányozni a férfi, s aki úgy csüngött rajta, olyan szeretettel, mintha az apjára akaszkodna. Készülődésüknek ő is szemtanúja volt, de azt már nem tudta felfogni ésszel, hogy erről az útról nem lesz visszatérés. Sírni persze sírt, hiszen még néhány napra sem szívesen vált meg újdonsült és megszeretett barátjától.
Ugyancsak hajnalodott már, mire Melaniet végre legyűrte az álom. A csöngetésre hirtelen riadt fel. Pongyolát kapott magára, kábultan lépett az ajtóhoz. El nem tudta képzelni, ki lehet a korai látogató. Megdöbbenésére Phyllisszel találta magát szemközt.
- Ott hagytam valahol San Antonio és El Paso között egy motelban – magyarázkodott Phyllis. – Egy kamionnal jöttem vissza. Elegem van a vándoréletből. Otthont és családot szeretnék. Eddig zokszó nélkül követtem Djulát mindenhova, de nem csinálom tovább. Ha legalább annyira szeret, mint én őt, akkor ő is vissza fog térni. Neki ugyanúgy szüksége van rám, mint nekem őrá. Meglásd, délután már itt lesz.
Melanie tágra nyílt szemekkel hallgatta. Legszívesebben ráüvöltött volna: te szerencsétlen őrült! Rohanj vissza hozzá és örülj, hogy megtaláltad a boldogságodat. De nem szólt egy szót sem. Lehorgasztva fejét akarta eltitkolni az elégtételt, amit érzett. Miként azok az emberek, akiket kétes megelégedéssel tölt el, hogy nem csak velük gonoszkodik az élet.
Aztán félreállt az ajtóból, mint aki szavak nélkül mutatja: otthont, családot akartál, kerülj hát beljebb, legyen ez az otthonod, legyünk egy család.