Keserű álom

Keserű lett a szó íze a szánkban,

erőnk is fogy, és kevés a hitünk.

Nem hatnak pirulák, ráolvasások,

csupasz szósszal méregtelenítünk.

Eltűrjük, hogy más át-s visszaalakít,

ránk vési árnyékát ármánnyal a bók.

Bűnt és erényt örökölünk át 

apáink múltját magunkra szabók. 

Nincs visszaút. Megkeseredett édes

álmunk kitaposott erdőszéli fű

- akár szeretjük, akár sajnáljuk -

nem lehet galamb a dögkeselyű,

hiába tépi szét mellényét a Nap,

 késhegynyi fénye lesz menedékünk,

és keserű marad szánkban minden szó, 

ha csak álmodjuk azt, hogy élünk.

Juszuf

Juszuf éppen olyan gyerek volt, mint mi többiek. Öt éves korunktól már a kecskékre vigyáztunk, s egész álló nap kint hancúroztunk a hegyoldalban a kövek között, s csak néha-néha vetettünk egy-egy pillantást, a gyér füveket, meg a tövises növényeket rágcsáló állatainkra. Bozontos üstökét az édesanyja éppen úgy nyírta le tavasszal, miután elmúltak az esők, mint nekünk, többieknek a mi édesanyánk.

Szerettem gyermekkoromnak ezeket a nyarait. Négy azonos korú fiú: Juszuf, Aziz, Khalid és jómagam – Sinan - elválaszthatatlanok voltunk. Egy gyors reggeli után nap, mint nap kihajtottuk a kecskéket, s ha volt, vittünk magunkkal egy marék datolyát, vagy más gyümölcsöt. Gyakran azonban semmit. Esténként pótoltuk a napi étkezést. Közösen ültük körül a ház alatt a nagy asztalt. Mennyi finomság került oda! Ekkorra legtöbbször megjött apa és nagyapa is…

Került az asztalra humusz, takhina, koshari, és mindenféle ízletes zöldség sütve, bőségesen leöntve olíva olajjal és természetesen a papírvékony sagg pita megkenve olajjal, labeneh-vel, meghintve zaatar-ral. Olívabogyóból öt féle is került az asztalra – mindegyiket a család valamelyik tagja készítette a saját ízlése szerint. Az olajfák ott nőttek a hegyoldalon, amerre a kecskéinket legeltetjük.

Szerettem hallgatni nagyapa meséit esténként, mikor a lámpa halvány fényénél kényelmesen elhelyezkedett a padon, és két szippantás között háborús kalandjaira emlékezett. Nálunk a család férfi tagjainak nagy része hivatásos katona volt. Nagyapa egészen ezredesig vitte, csak apa nem állt be a hadseregbe, mert valaki itthon is kellett maradjon, hogy vezesse a gazdaságot, a család vállalkozásait, az üzleteket, melyből több is működött a faluban, meg a közeli városban.

A többi gyerek is hasonló módon élt. Legfeljebb egyik-másiknak több kecskéje volt. Nekünk tizenkét fejős, meg hat gida, Aziz családjának húsznál is több. De ez nem számított, mert úgyis jóban-rosszban együtt voltunk - jobban, minta a testvérek! Állandóan verekedtünk, bakalódtunk, de ha valamelyiknek baja történt segítettünk rajta.

Emlékszem, ahogy Juszuf lekucorodott a fügefa alatt egy kőre, és szokatlanul csendben maradt. Szó nélkül leültem mellé, és én is hallgattam. A többiek az elkódorgott állatok után szaladtak, tereljék vissza őket a nyájhoz.

- Haza kell mennem! – szólalt meg egy idő után.

- Mindjárt halad le a nap és mehetünk – válaszoltam.

- Persze, persze – bólogatott meggyőződés nélkül.

- Mit pusmogtok? – futott oda hozzánk Khalid.

- Juszuf haza akar menni – mondtam.

- Annak is eljön az ideje hamarosan! – kiáltotta és ment a kecskék után.

Juszuf csak bólogatott, rám hagyta a magyarázatot. Már ha egyáltalán volt is mit magyarázni, mert akkor még semmi nyoma sem mutatkozott a későbbi történéseknek.

Mikor eljött az ideje, indultunk haza. Juszuf is a szokásos módon terelte az állatokat, s a sarkon a sajátjaival elkanyarodott a házuk felé. Másnap, s harmadnap is minden különösebb esemény nélkül teltek el a napok, de a negyedik, vagy ötödik napon a fiú újra kezdte délfelé, hogy haza akar menni. Hiába mondtuk, hogy csak este megyünk, mintha nem értette volna, mit mondunk, csak ismételgette a mondókáját. A kecskéivel is alig törődött. A hazamenetelt úgy irányítottuk, hogy előbb az ő házukhoz menjünk. Khalid pedig bekísérte a fiút az édesanyjához, hogy mondja el, milyen furcsán viselkedett Juszuf.

Hallottam, amit beszéltek.

- Juszuf már délben haza akart jönni, és egész nap nyugtalanul viselkedett – mondta Khalid.

- Jól van, kisfiam, most már itthon vagy – nyugtatta Rahama a fiacskáját.

- Nem, nem ide, nem itt – motyogta Juszuf.

- Hanem hova akarsz menni? – kérdezte aggódva az édesanyja.

- Nem ez a ház – nézett szét bizonytalanul a gyermek.

- Miket beszélsz? – avatkozott közbe tiszteletlenül Khalid, de Rahama most nem vette rossz néven.

- Elől egy nagy tornác van – mondta Juszuf - és felfut a szőlő a tetőre.

- Sok ilyen ház akad itt a faluban, de mi nem olyanban lakunk – jegyezte meg az édesanyja.

- De hát ott lakik a kedves Aisa! – kiáltott fel Juszuf – Meg a kis Aola.

- Nem ismerek semmilyen Aisát és Aolát a közelben.

- Nem tudom. Fáradt vagyok.

Sokat törtem a következő napokon a fejemet, hogy vajon mit jelentett ez a beszélgetés. Juszuf hangulata változó volt a következő napokban, de azért részt vett a közös játékokban, és munkában egyaránt. Nekünk egyszer sem emlegette többet, hogy haza akar menni. A család azonban nem tért napirendre a dolog felett, hanem széles körben érdeklődni kezdtek, hogy merre lehet egy ház, ahol Aisa és Aola lakik, és amelyik úgy néz ki, ahogy azt a kisfiú leírta. Futótűzként terjedt el Juszuf szavainak a híre, és ez távoli falvakba is eljutott. Messze a határmentén, egy hegyi falban meg is találtak egy családot, ahol egy idős özvegyasszony élt egyetlen lányával, Aola nevűvel. Az asszony fiúgyermekei is ott laktak mind az öten, a háznak egy-egy emeletét foglalva el.

Juszuf és az édesanyja felkerekedtek, látogassák meg a megtalált családot. Megengedték, hogy én is elkísérjem őket - a legközelebbi barát jogán. Autóba szálltunk, Juszuf legidősebb testvérbátyja vezetett, Iman. Ő is hivatásos katonának készül, mint sok fiatal a falunkból. Mikor megérkeztünk, Juszuf kiugrott a kocsiból és boldogan felkiáltott:

- Ez az! Itt laktam, itt éltem! Hol van a kedves Aisa?

- Itt vagyok! – jött elő a házból egy nyolcvanas asszony.

- Ó, kedves Aisa, drága feleségem, legyen áldott a nap, mikor újra megláttalak! – szólott Juszuf.

- Ó, Issam, hát visszatértél?

- Hol van a kis Aola, kicsi húgom?

- Hamarosan itt lesz, lement a faluba bevásárolni.

- És a fiuk? Anbar, Sayyar, Asad, Ghalib, és mindig nevető, csillogó Zuhayr?

- Mind itt lesznek Zuhayr kivételével, aki nem talált magának megfelelő feleséget a közelben, és elment a határon túlra. Messzire került tőlünk, de az északi hegyek közt megtalálta a párját. Ott is törzsünkhöz tartozó családok laknak.

Ünnepélyes fogadtatásban részesítették Juszuf barátomat, aki azt meglepő méltósággal fogadta. Issam apának szólították az ötven – hatvan éves, maguk is családos férfiak, akik beszámoltak életük folyásáról, sikereikről, nehézségeikről. Issam apa pedig odaillő, találó megjegyzésekkel serkentette a beszélgetést. Meglepő tájékozottságot mutatott a régebbi, több évtizedes dolgokban, eseményekben.

A beszélgetések folyamán kiderült, hogy harminc éve egy terrortámadás alkalmával életét vesztette Issam, az apa. S most visszatért Juszuf alakjában. Törzsünk lélekszáma állandó. Nem változik az idők folyamán. Ha egyikünk meghal, rövidesen egy másik személyben visszatér. Csak nem mindenkinek adatik meg az emlékezés adománya…

Ezen látogatás után Juszuf élete visszatért a rendes kerékvágásba. Többet nem emlegette, hogy haza akar menni, de időről időre tett egy-két különös megjegyzést régebbi életére vonatkozóan. Megszoktuk ezeket a kijelenéseket, megjegyzéseket, és napirendre tértünk felettük.

Később mindannyian elkerültünk a faluból. Tanulni küldtek a szüleink. Csak a szünidők alkalmával találkoztunk, de már nem játszottunk a sziklák között, s nem terelgettük a kecskéket. Kisebb testvéreink vették át ezt a szerepet. Mi „nagyfiúk” inkább a felnőttek társaságát kerestük, és próbáltuk ellesni szavaikat, mozdulataikat, viselkedésük megnyilvánulásait. És egymás között is nagyon komolyan viselkedtünk!

Iskoláink végeztével szétszóródtunk. Khalid üzletet nyitott a városban, Aziz rendőr lett, Juszuf határőr, én pedig az egészségügyi szolgálathoz jelentkeztem. Jó katona volt a barátom, gyorsan emelkedett rangban, beosztásban. A gyakorló évek letelte után én magam, Sinan is ugyanahhoz az egységhez kerültem.

Az unalomra nem panaszkodhattunk – napi renden voltak csetepaték a határon. A szomszéd országból egyre-másra küldték a kommandós csoportokat, vagy ágyúzták a helyőrséget. Az egészségügyi szolgálat éjjel-nappal talpon volt. Akkor is, amikor az a bizonyos összehangolt támadás történt. Tüzérségi előkészítés után rohamozták meg a körletet. Katonáink sikeresen szálltak szembe a támadókkal, és visszaverték őket. De sok sebesült és két halott lett az összecsapás eredménye.

A súlyos sebesülteket a műtőbe vitték egyenesen. Ott találtam rá a barátomra, Juszufra. Láttam, nincs sok már neki hátra. Egy vizes kendővel megtöröltem verejtékes arcát, homlokát. Halkan megszólalt:

- Láttam, a támadók közül elsőnek rontott be a szétlőtt kapun. Aztán találat érte és összeesett.

- Kiről beszélsz?

- Zuhayr fiáról, Issamról. A nagyapjáról nevezték el.

Nem válaszoltam semmit. Nem volt mit mondanom erre. Megfogtam Juszuf csuklóját. Gyengén vert a pulzusa.

- Nekem is végem! – súgta – Ez a sorsunk.

Lehunyt szemmel pihegett, majd halkan folytatta, lehelte inkább, mint mondta.

- Add ki a családnak…

Csak bólintottam, de ezt már nem látta.

Átláthatóság

 

a lapos hazugságon, mint szitán, majd
a cselvetések bevett fondorlatain,
mézen-mázon, burjánzó szóvirágon, a tiltott
határ szögesdrót-során, a frontvonalak
féltve ápolt lövészárok-romantikáin, végül
magán az ármányon — az idegen palástok
nem rejthetnek tovább benső hiányt, be nem töltött
vágyat. Így medréből kilépve már nyakló
nélkül áradhat az őszinteség durva tökélye,
hogy azt is félreértsük, ha ki-ki maszkját
letéve áll végre elénk.

Idegen kultúrák találkozása

 

- Ókos, én úgy félek, egy kétlábú jön, meneküljünk el!

- Nem lehet, Kecs! A legnagyobb okos Ókos majd mekkvédelmez! Nem engedhetjük mekk a menekülést – mekegte Jerk –, a gyermekkek lemaradnának a vágtában. Így csak benne bízhatunk...
- Én felöklelem! Hogy mer idejönni? Minden kétlábú esküdt ellenségünk!
Leszegte többször kunkorodott szarvát, és készült a csatára.
- Nem minden ember ellenség, hiszen a társbérlőnk igen rendes egyed. Látod, Ókos, ezt a gyönyörű egytálfüvet is ideterítette nekünk az árok partjára, és hogy el ne vesszünk a világ rengetegében, védelmül idekötött. A kis Ugrit és a még kisebb Mekket, csak spárgával, mert tudja, hogy jól nevelt, rendes gyerekek. Ha el is szakad, mint ahogy már megtörtént, anyjaikat és apjukat nem hagyják.
- Az út kellős közepén közeledik, valami leírhatatlanul fura, nagy darab nagytalanságban... Ilyen embert még nem láttam. Nem embergida, felnőtt. A többiek burrognak, rendkívül szétöklelésre ingerlő lármát csapnak és a tőgyemből is kiszivárogtatják a bátorságot, de ez már-már az árok partján jön, be akar sompolyogni a területünkre és fellakmározni a füvünket. Nem süllyedhetünk addig, nem engedünk a kecskevoltból! Közeledik, egy picit az út közepe felé húz, én belehalok a félelembe, Ókos...
- Kecs, hallgass el! Nem látod Jerket? Ő nyugodtan rohangál nyakörvével védővasdorongja körül. Én kitépem a rudat, ha addig élek is és kibillentem a quadból!
A közeledő mustrálta a kecskéket. Így, árokparton legelni már nagyon rég látott hasonló, fehér szőrű mekegőket. Meg kell őket vizsgálnia. A kos már többször fel akasztotta magát. "Milyen rendületlen! Szeretem az ilyen állati állatokat. Már nyolcadik alkalommal rohan teljes erővel, pedig a nyaka törhet. Nincs az az ember, aki már meg ne fulladt volna. Milyen aranyos a szarvas jerke, rettent szemével körbe-körbe rohan, mint egy eleven ringlispil. Látni, hogy szívesen lelépne a világról, mert nem csak az ember, a kecske is egyén ám, és a saját szemén át látja a világot. Retteg mindentől, amit nem látott és ismeretlen. A kecskéknél ez halmozottan almozott... Nekik, a fű zöldjén és a zsenge ágakon kívül minden teljesen idegen, és az idegen támad. Megeszi, beleharap! Amennyiben az út közepén nézelődő nem állat, ezt még a kecskeész is felfogja, gondolom. A másik egy helyben áll, néz, úgy mint aki várja a levágást. Nem lelkesedik, de tudomásul vette, hogy neki most kampec. A nagyobbik gida már szarukezdeményektől duzzadó homlokú, határozatlan, még nem tudja, hogy támadjon vagy meneküljön. A kettő ötvözetét választja, leszegi kis kecskefejét rohan, majd inába szállt bátorsággal szeli a papa felé az utat."
Közben, miután már biztos, hogy a járókelő nem harap beléjük, mind megnyugszanak és folytatják szakszerű, egész napi tevékenységüket, normára habzsolják a fűtálca füvét és akkor megjelennek a tehenek.
Az egyik bőg, a másik imbolyog, hatalmasra hízott állatok, akik Kecs, Jerg, Ókoshoz, na meg a kis Mekk és Gidihez hasonlóan, tanulni szeretnének. Mindent a világról, amit még nem láttak, azaz semmit, mert ők is csak a füvet és a zsenge lombokat ismerik, meg saját albérlőjüket. Elfogadják a csordásokat is, de a tudomány itt bezárul.
Azért az mégsem ismer határokat, a tehénszem mindenre nyitott. Megvizsgálják az út közepén haladót. Az egyik megáll, közelről nézi, szinte beleliheg az arcába, a másik kettő, helyes mentalitással tudomást sem véve egy, a tudás szempontjából értelmetlen intermezzóról, legelnek.
Aztán, mint a legelő hajói, tovább döcögnek. Nyugodtan lehet így nevezni őket, egyes helyeken rájuk is ülnek. Miért ne? A szarvuk kiváló, fejre nőtt zabla. Közelednek kecskéékhez, Ókos bevadul. A két jerke és a gidák nyugodtan esznek. A tudomány magas fokán már ismerik, hogy ezek állatok. A kisebbik gida, antilopokat meghazudtoló kecsességgel, bokaízületből szökdécsel. Ritka szép látvány! Az út közepén haladó megfordul és nézi, hogy mi történik két "idegen kultúra" találkozásakor. Szinte hallja, amint Ókos odafújja.
- Párbaj lesz, ezeknek legalább van szarvuk! Csak hát, ezek párbaj képtelenek, tohonyák, nagyok, nem tudnak futni és olyanok mint ti - förmedt kétszemélyes háremére - nők! Nőkkel pedig nem párbajozom. Javasolnám, hogy együnk, mert közeledik a lakótárs - szegényke egy roppant idomtalan valamiben él, ami mekk sem közelíti a kecskeólat.
A tehenek is továbbimbolyogtak, már-már széthasadó, dugig evett bendővel, és a kora esti csendélet néhány kecske és marha hangjátékkal fejeződött be. A marhák nevükkel azonosultak.

A rabló (történelmi novella)

Apa esténként mindig elmesélte, mi is történt vele napközben. Vastag, mély hangja betöltötte a konyhát, és hatalmasakat kacagott, ha mulatságos részhez ért. A térdéhez szerettem húzódni, onnan óriásnak látszott. Elpusztíthatatlannak! A szeme körül a nevetéstől apró, erős ráncok lettek, mutatták, mennyire jó kedélyű, elégedett ember. Nem emlékszem mit mesélt, de mindig vele nevettem, mert muszáj volt!

Anya ilyenkor a fazekak között ügyködött, kavargatta, kóstolgatta az ételt. A legtöbbször túl korán ültünk az asztalhoz, és ő szinte sürgette a vacsorát, főne már meg, hogy megetethesse a sok éhes férfinépet. Mi, férfiak tudtuk, hogy még nincs itt az evés ideje, de jólesett bosszantani Anyát. Néha, amikor túl sokat nevettünk az aggodalmán, végigvert rajtunk a fakanállal, de nem fájt. Az a verés sohasem fájt.

Emlékszem, amikor túl meleg volt, szélesre tártuk az ajtót, hadd jöjjön be a frissítő, hűs levegő. Odabentről csak a félelmetes sötétség látszott és fenyegetően mozogtak az árnyékok, de sohasem féltem. Apa nevetése, Anya fakanala elűzött minden gonoszt.

De ez nagyon régi emlékem, úgy hatéves lehettem ezen az utolsó szép estémen.

***

Az erdei tisztás nem messze volt az úttól. Szélén termetes fák és bozót, középen nagy, tiszta tér. A pislákoló tűz körül, élettelen rongycsomókként alvók hevertek, akik igencsak fáradtak lehettek, mert alig moccant valaki. Az erdő már pihenőre tért, elültek a neszek csak az esti szellő mozdította meg olykor a leveleket. Ez, a biztonságot sugalló, halk lombsusogás csábította szunyókálásra az őrt is, aki nagyokat bókolt. Vásárba igyekvő csapat lehetett, három felnőtt férfi, egy kamaszfiú és egy asszony. A közelükben masszív, gondosan megépített szekér, a saroglyához kikötött lovakkal. Lószerszámot vagy csizmákat vihettek, a ponyva alól messzire áradt a friss bőr szaga. Mindenütt régi tábortüzek feketéllő foltjai – bár ez a sötétben alig látszott –, köztük kitaposott föld. Gyakran éjszakáztak ezen a helyen az úton járók, kényelmes, egy napi gyaloglásra feküdt két város között a tisztás. Ismert pihenő lévén ajánlatos volt éjjel őrködni, nehogy az útonállók rájuk törjenek. A vásározókat sokan akarták kirabolni, hisz mindig van náluk pénz vagy eladható portéka, és sokáig nem hiányoznak senkinek. Nem is szerettek egyedül utazni, inkább összevárták egymást, karavánban jártak, fegyvereseket fogadtak. Ezek itt talán Isten segedelmében bíztak, vagy mohón, az utolsó pillanatig dolgoztak az árun, ki tudja. Csak egy kis család, fegyveresek nélkül, védtelenül.

***

A temetésre rossz emlékezni, de erőszakkal betolakszik a gondolataim közé. Nyomorúságos, didergős idő volt, alaposan átfáztam, pedig akkor még jó ruhában állhattam ott. Sokan jöttek elbúcsúzni, szerették őket az emberek. Állítólag véletlen tűz támadt, mindannyian megfulladtak a füsttől. János bá’, a nagybátyám örökölt mindent. Engem is.

Suttogták a faluban, mennyire jól jött neki ez a véletlen, ugyanis a saját ipara akkorra már nagyon halódott. Erre az időre nem szívesen emlékszem, jobb lenne teljesen elfelejteni, de nem megy, túl sokáig tartott. Kiszorultam a műhelybe aludni, a ruháimat elvették. Kár lenne elpiszkolni, mondták. Ennivalóból keveset, munkából sokat kaptam. Hajnaltól késő estig, nap-nap után. Igyekeztem, ahogy tudtam, de még kicsi voltam, kevés hasznot hajtottam. Sokszor vetették a szememre:

  – Ingyenélő vagy, csak a baj van veled!

 Vasárnaponként elmehettem a templomba, arra az időre visszaadták régi szép ruháimat. Mindig ugyanazt, és egy idő után már nem is örültem neki, hisz kezem-lábam kilógott belőle, úgy megnőttem. Kinevettek benne az emberek, és János bátya mindig mentegetőzött.

  – Nem győzzük ruhával ezt az istenátkát, nő, mint a bolondgomba, eszik annyit, mint két disznó, de annyi haszon sincs belőle, mint egy tojós tyúkból.

Mise után mehettem vissza dolgozni, bőséggel találtam elvégezni valót. Asztalukhoz nem hívtak, ettem, ahol le tudtam ülni. Büdös vagy és lusta – mondták –, ilyen gyereknek fenyítés jár, nem meleg étel. Azt ki kell érdemelni!

Nem szerettem ott, de ha nem ver annyit a bácsi, ott maradtam volna míg élek. Vastag, erős derékszíjat viselt, azzal szeretett ütni. Bárhol talált el a jókora rézcsattal, nagyon fájt. A fejemre vigyázott, azért megszólták volna a falubeliek, de a ruha alatt egy merő seb volt mindenem.

***

A bokrok takarásában kuporgó árnyat nem igazán érdekelte, miért vannak ilyen kevesen. A lényeg az, hogy ott heverésztek védtelenül előtte. Kitárulkozva, mint valami kikapós asszonyság, aki hódolóra vár. A kiszemelt zsákmányra gondolt, és elöntötte a gyönyör.

„Isteni fogás, nem szabad elhirtelenkedni.”

Míg várakozott, azon gondolkodott, miért nincs itt egy fogadó. Finom ételeket, puha ágyat kínálhatna, biztosan sokan megpihennének itt. Az utazók szeretik a kényelmet. Idővel akár ő is belevághatna. A fogadósság kifizetődő mesterség, mindig meleg van és ennivaló dögivel. Elhessentve ábrándjait, tovább figyelte az őrt. Először egy idősebb férfi strázsált, akkor nem akadt alkalom cselekedni, de ennél a kamaszgyereknél talán igen. Sovány, nem látszik túl erősnek, de gyors mozgású. Még meggyűlhet vele a baja, észnél kell lennie. – Megigazította kését az övében, finom mozdulatokkal megmozgatta izmait. – Vastag karó hevert a fiú keze ügyében, kellemetlen lenne, ha ellene használná. Egészen lassan, a szekér takarásában maradva közelebb osont, kezével tapogatva maga előtt a talajt, eltávolítva mindent, mi zajt okozhatott. A kerék küllőin át látta az őrt. Amikor felemelte a fejét, megdermedt, bízva abban, hogy a tűz gyenge fényétől elvakítva nem veszi észre a mozgást. Az asszony a kocsiban vackolt el, halk szuszogás jelezte, ő is alszik. A ponyvát belülről kötözték le, de amire vágyott, azt nem a szekér belsejében találta meg. A nő sem érdekelte. Nem kért abból, amit tőle kaphat. A lovak nem foglalkoztak a csendesen mozgó alakkal, ők is elfáradtak az egész napos húzásban. A kamaszgyerek feje egyre többször billent előre, de még fel-felriadt álmából. Hunyorogva bámulta a tüzet, fáradtnak érezte magát az egész napi talpalástól.

– Indulnom kellene – gondolta magában a leskelődő –, leválthatja valamelyik felnőtt, aki bizonyára éberebb lesz. Cselekedni, míg nem késő!

Kését markolva lapult, várva a lehetőséget.

***

Az egyik éjszaka otthagytam őket, eljöttem.

Azóta eltelt pár év, és egyedül élek.

Amiből lehet.

Nem túl fényesen, de még nem haltam éhen. Igaz néha egész kevés hiányzott hozzá. Olykor-olykor felfogadnak kisebb munkákra, fizetség nélkül, csak kosztért-szállásért. Egy serdülő fiú nem sok dologra használható, a mindig kevés ennivalótól túl sovány vagyok, nem nézik ki belőlem az erőt.

***

Ritkás darócban kiakasztották a füstölt sonkát a szekér oldalára, hadd szellőzzön. Az árny – csontsovány, nagy szemű, rongyos gyerek –, napok óta nem evett rendesen, a mámorító illatba szinte belekábult. Már nem érdekelte a tűznél szunyókáló fiú, az sem, ha elkapják és agyonverik.

Enni akart, enni… enni!

Rossz kis késével levágta a húsos zsákot, vézna mellkasához szorította és berohant vele a sötétbe.