Lendkerék

Élesztgetem, de már nem ébred
a bennem lakó hibernált gyerek,
és alszik a tó, a tanya. Alszanak
nyesők, kapák, ásók és tenyerek.
Nincs előttem és utánam,
csak nyirkos mindennap-falak,
nem Vízözönvégi-ágat hozok
a számban, csupán odvas fogakat.
Vándorolnék tovább, hisz vinne
a születéskor kapott lendkerék,
de egyre gyorsabban lassul
és az is foszlik ami emelne még.

a Terasz ősszel

szemközt egy ismerős sétál

kalapot emel a kirakatnak

amelyben én meg a terasz tükröződünk

nekem nincs kalapom

emlékeim vannak

de le kell másznom a kútba

szűk henger az élet

alján felejtéskavicsok

s ha jól összerázom őket emlékezem

kaleidoszkóp mindig másképpen

ugyanaz

(szívemben törött gerincű

búgócsigák

tenyeremben elkopott

kifutópályák melyekből

hamis jóslatok születnek)

föltekerik a ponyvákat

így látszik amint a naptár rácsai

a lemaradt fecskéket foglyul ejtik

mert

mindegy a hónap neve

a név-nélküli tenger is

elér a horizontig

felhők kovászát dagasztja a szél

(valahol leszedik a ruhákat

s a madarakká változott csipeszek

elrepülnek egy asszony mosolyába

messze)

esik

morzecseppek

S.O.S

süllyed a nyár

s mint el nem küldött

szerelmes leveleket

hártyás szárnyait

kitinje alá hajtogatja

egy elkésett bogár

(Komódversek)

Sci-fi

új chipet kapott minden állat

legel a tigris az oroszlán béget

sárga irigységgel töltötték fől

a pufók naposcsibéket

fönn rotoros fecskék

szikrázó rovarra vadásznak

lenn a múltat hajtogatják

mint száradás után a vásznat

a lombikra anyjaként tekint

minden átlátszófejű gyermek

kik a Nagy Kód első vasárnapján

száloptika-csokrot visznek egy üvegnek

hasán divatos konnektorral

ketrecében a vándor körbe jár

vetített fűben lépked s ha elfáradt

a dróton új lendület érkezik (talán)

Amorf királyfi

(a versek póráz nélkül ciklusból)

arcát adta
nagy adásnak
futtát adta
maradásnak

röptét földre
szegezésnek
csöpp tengerét
a köpésnek

szárnyból ácsolt
maradékot
és jövőt mely
nagyon rég volt

arány-oldó
hátlapfényes
bundáskesztyűs
szőrfekélyes

ádámcsutkán
átlőtt-pengés
addig futott
amíg sejtés

mikor rezzent
kőlevél is
hűvös porba
leült mégis

hagyott sárkányt
hagyott harcot
és eszkábált
egy álarcot

Izzó zsákban

fölpöndörített nyelvvel

mint a lepkék hallgatok

hátamon lapocka-kövekkel

izzó zsákba varrtatok

süllyedek csillagba égbe

örvénylik madár és felleg

villámszalmaszálra szélre

kötöm mentem a szerelmet

Bányaló

botladozva sínpár közepén
gyűrött lélekkel vakon
a csillék kilőtt vadként hevernek
szájszorítva a Semmit vontatom

s fölélt tárnába naponta mégis
le-föl patkányok törmelék
a repedésekből híg csönd szivárog

gipszöntvényt készít sorsomról
a lassan megkötő sötét

Pessoa-katapult

mint égő gépből a pilóta
katapulttal menekül a versem
mi menthető még égre dobja
őrizzem úgy hogy elfelejtsem

vagy szórjam szét a táj fölött és
amint a szelek kénye-kedve
dobálja talán egy szerencsés
órán visszatér az életembe

és több leszek a pillanattal
mi elmúlt annak fénye jár át
hogy azzá váljak ki maradtam
lángoló gép mely őrzi titkát

Tegnap visszavittem a tavat

a szőlőt akácos falta föl
a dűlőút beton-kérget növesztett
mintha csomót kötöttek volna
a madarak csőrére csend lett

talán miattam ki visszahoztam
a tavat tanyákat szekereket
talán zavarában az Idő próbálta
betapasztani a réseket
melyeken beömlött az almáskert
az ól a nádirigó fészke s amint
a nyesőnyél-napóra delet mutat
(anyám mosolyog apám lécet
keres hogy beszögezze a kutat)

fönn sas kering riadt gerle
búvik a lomb rejtekében
a kerítésen még nincs kapu
csupán akkora rés hogy
a szekér éppen beférjen

Zárójeles

(kiröhögtem a szeizmográfot

és ez lett a sorsom beomlott

percek egymás hegyén-hátán)

(szavaim kikelnek-e vagy

csupán reménytelen dörömbölés ez

homlokom tojáshéja mögött)

(ha utat kövezek nem érdekel

járt vagy járatlan lesz térdelek

és rakom a köveket pontosan)

(nyílik vagy csukódik ki tudja

csupán a rés a biztos melyre

így vagy úgy de hálót a sző a pók)

(mély kút a felejtés alján

a tenyérnyi vízben a mellettem

állók arca már nem tükröződik)

(toronytól toronyig majd jegenyétől

jegenyéig végül leülök a porba

és integetek a mellettem elfutóknak)

Félpercesek

Vakondok

A friss beton alatt kétségbeesett vakondok ás. Nem érti, miért lett áthatolhatatlan az ő ege, melyen tegnap még rést nyitott és a benzinszagról azt hitte angyalillat. Számára több éve így kezdődött a nap, mely fönt és lent egyként sötét volt, ám ez adott bátorságot neki, hiszen nem tudott megijedni a saját árnyékától


Vállalkozó

Mikor periszkópokat kezdett árulni a temetőben, még azt hitte nagy üzletet csinált, de rövidesen be kellett látnia, tévedett. Új vállalkozásként, a közeli akácerdőben léggömbkereskedést nyitott, ám az örökös durranásoktól nem tudott aludni. Végül a balsiker és az álmatlanság az őrületbe kergette.

A munkaterápiás foglalkozásokon mosolyogva készítette a periszkópokat és boldog volt, hiszen egy tengeralattjáró nem lehet búskomor.

Szenzáció

A radványi sötét erdőben élve találták Bárczi Benőt! E több mint meglepő hír hallatán, az öröm döbbenetétől sokkos állapotba került Kund Abigél ép elmeállapota, egy minutum alatt helyreállt és miután kényszerzubbonya lecsatoltatott, szabadságát is visszanyerte.

Abigél családja rögvest rágalmazási pert indított Arany János ellen, mivel a költő, balladájában rossz színben tüntette föl leányukat. Később a Bárczi család is csatlakozott a pörhöz, mivel fiuk halálhírére, eladdig virágzó erdészeti vállalkozásuk csődközeli állapotba került.. A sarokba szorított költő, a két családdal kötött pörön kívüli egyezségét 1000 évre titkosították. Az izgalomtól fölhevült kutatók kiderítették: Abigél és Benő 57 évig boldognak vélt házasságából 17 gyermek született. Éppen az 58. házassági évfordulójukat készültek megünnepelni, mikor jött és pihegve szólt a kikapós cselédlány, hogy a radványi sötét erdőben halva találták Bárczi Benőt.

Dalí (megismerkedésük előtt írt) levelei Freudnak

elcsábított hogy beleforgasson magamba

Salvador-Dalí-mázba forgasson

engemmé tett az isteni NŐ

óriási négyzetrácsos lapáton

párzó kések voltunk szeretők

sikolyokra hasadt a hajnal

s mikor lefutottunk a partra

meztelenségünkkel összekaristoltuk

az álszent halászfalut

egy kavicsra álltam

visszahajtogatott szárnyaim kibontottam

emelkedésem képe bennem tükröződött

könnyű tollak

asszonyom érintései suhogtak

szálltam

*

ma megpróbáltam verset írni

miközben Gala körbe-lüktetett

betűket róttam szoknyaszélre

A-tól Z-ig körhintaszékeket

alig volt hajnal s már délután lett

piroslón izzó asszonytenyér

melyen másként sülnek napi tervek

(az állvány földőlt a vászon fehér)

néztem amint pillái lehunyva

(válla csípője combja hogy mondjam el)

aludt elomlón mint ki beleunva

a kéjbe párnák völgyében pihen

mint aki nem akar mást csak szenderegni

testünk-pattintotta ős-szikrák alatt

éppen a spalettát próbáltam résre nyitni

mikor Gala ismét átfonta nyakamat

*

nagy kék és általános

hetek után tegnap a kikötőben

három tervem kihajózott

nem tudom visszatérnek-e az útról

(pedig a tenger is az én ötletem volt )

most távoli sirály röptéből

engem aláz egy részeg augur

miközben nekidőlök a sziklának

melyet belülről Jézus próbál

Máté evangéliumába lökni

dőlök

furcsa nem emberi szögben

látod ez az

ami leírva is elég hülyén néz ki

90-fokos élet

*

ki tudta mi mikor és hol

ki miért épít mólót és nem hidat

Anyám jaj én a Te égre-tárt

tenyeredből hullottam ide

a Te kétségbeesett fohászod

vagyok mit velem kértél értem

hogy fogaskerék legyek

mások egyszeregyre-járó

gépezetében

jaj

Anyám mégis szögletes kerék lettem

idegen nékem a gurulás

napi szélvészek közepette

szállok

ne imádkozz értem mert

gyönge vagyok meghalnék

összekulcsolt kezeid satujában

látod itt van nékem a másához-hűtlen

kinek öle tűz és szava lajtorja

önnön padlásom előtt

*

a halászok mindennapokból

csomózzák hálóikat

keddet szerdához szorosan

s vélik akkora az Idő

hogy nem férhet át a hézagokon

szentül hiszik ezt

néha dalra fakadnak bennem

szeretnék leljek otthonra

itt

ezen a parton

ahol madárrá-vajákolva

hajítás nélkül röppen a kő

*

tegnap a játszótéren

(mozi helyett oda járunk)

órákig néztem amint

le-föl le-föl lágyan

Voltaire vigyora libikókázott

Gala mosolyával

s bár a nappalt piros téglákkal

a délután már befalazta

mégis ablak nyílt az égre

a csönd hóna alól kigördült

egy csillag s mint 1929 éve

fölsírt a Csecsemő

József bennem esett térdre

ma mégis tépőfogakat festettem

a bárány tekintetébe

(Komódversek, 2014)

Mint pillét lámpafény

Kukoricalevél-elefántfülek
lobognak. Tócsák mindenütt.
Helyetted sír az ég.
Nem óv esernyő, viharkabát.
A csíkos ing ketrecén átfúj a szél.
Itt a betonút vége. Eső.
Latyakban érsz majd a házhoz,
mely mára kupacnyi sár csupán?
Lehet, de mint pillét lámpafény,
vonz a múlt. Meg fogsz pörzsölődni.
Tudod. Haza. Almák pirosa, letört
akácág szemaforja. Tilosat jelez.
Mégis. Már látod, kicsit más, de ép.
Füst. Lakját a házat. Lábat törölsz
egy fűcsomóban és bekopogsz.
Anyád helyett valaki átölel.
Otthon.

Gyöngysor

sorsom a megtartás

és az eleresztés gépezete
nem tudom mi mitől forog

csak kétségbeesve kapaszkodok

ha nem tenném már történésük előtt
szétgurulnának leendő dolgaim

s elszakadna a kláris
melyet hozzám hasonló

porszemekből az Ismeretlen fűz

egy a halandók számára

rejtett folyamatra

mondá hogy Szép

és nézi amint csillogunk

a Mindenség nyakán

Vizek futása

jégbe fagyott levél az arcod
mikor tavasszal elkapkodja a patak
már nem futok utána a parton

felejtésből ácsolok hidakat
hogy visszatérhessek oda
ahol ha a vizek futása megáll
a jég
levél
patak
még nem történetünk részei
s mikor indul a vizek futása
következmények nélkül nézhetem
miként rügyeznek a fák

a Kockás füzet repeszei 2

hegedűhang cérnaszálán

dörzspapír-ruhában

királylány egyensúlyozik

szája szélén hegesztett szavak

fogai albínó denevérek

ÉS

az alkonyat leple alatt

hadak indulnak pilléket kaszabolni

pókhálórácsokat feszegetnek

és megostromolják e spirális éjt

*

ezer utat szórtak elém

válogattam jó nem jó hosszú rögös

az igazság az hogy lusta voltam

és mostanra már nem maradt egy sem

csupán a gyermekkor hintázik a szivárványon

s egy légtornász mindig átleng a versen

*

Tegnap árnyékot kerestem

de elvakított az égi fény

ezért nem találtam árnyékot
így a ragyogásnak sem tudtam

örülni

*

zavar a kert az össze-vissza

heverő bokrok és virágok

a néhány ötletszerűen elhajított fa

a méhek röptében sincsenek szabályok

már nem egy kollektív terv része a sorsod

most egyedül neked kell megtervezned

mit csinálj merre menj és megtanítani röpülni

kalitkához szokott lelkedet

*

múlt és jövő ívén a Hídon állva

szárnyat bont az este és ellebeg

ösztönöm emlékezik a halálra

a lét szervezi önvédelmemet

*

itt fogna egyetlen szó szigete is

de mindenütt hullámzó némaság

a tekintetek kiszáradt kutak

és minden érintés dörzspapír

mégis akár a kagyló

nyílok és csukódom

talán gyöngytől izgatva

talán hiányától izgatottan

A Kockás füzet repeszei 1

egy szeretkezés hídjáról

sorsomba dobott csecsemő vagyok

és megfulladtam volna ha a hétköznapi

evolúció nem szocializál nekem kopoltyút

hogy párbeszédet kezdeményezzek

a naptár rácsai mögé zárt többi elítélttel

*

számban összefut a táj

érzem fogaimra kulcsolódik

a horizont fogszabályzója

s ezért amíg nem érek nyílt vizekre

szó sem lehet nevetésről

majd ott ahol senki sem lát

fölvonok minden vitorlát

és az első belélegzett sirály után

pólóm alatt pihésedni kezd

a méla lapocka

*

megyek a feketébe

s néha hiába lépek

metsző vakufénybe

szemközt sötét kapu

TITOK

társaim lidérces fények

fotonsatuba szorított emlékek

ami volt

boltívek között röpköd

szárnyuk széle

sorsom szobrát faragja

hányszor fordultam volna vissza

vagy kötöztem volna magam

árbocrúd-pillanatra

hogy esélyem legyen

a megismerésre

hiába

futószalag szállít

mélyből a magasba

vagy magasból a mélybe

*

néha

zöldre festem az eget

az almát lilára

szivárvány félkarikára

aranyzsinegekkel

deszkát kötözök

és azon hintázom

nincs előttem és mögöttem

csak molekulaszitákon

átszűrt vegytiszta Tér

melybe az Idő méze csorog

és megtörténik a remény

egy sohasem-lesz izzón

mégis földereng

s mikor a hamis foncsorok is

leválnak ünneplőbe öltözik

a csend

Csöndből kimentett

védtelen virágok

kezét fogom a kertben

holt tanyák

ablakszemhéját lezárom

s út-tudó szavakkal indulok

csöndből-kimentett Héthatáron

kapaszkodom cinegeröptébe

holdfény ezüst szálán

kötelet mászok

óriás templom e táj

a kerítéslécek

gyóntatószékrácsok

csak az igazat

fiam

hallom a fákat

kérgük alatt

csatangoló Apámat

dalol

hallom az Időt

mi lesz

ha egyszer

nem tudom már

mi ágbogas

mi egyszerű

árnyékom helyét

mintázza a fű

s egy félbemaradt

mozdulat alatt

nem növekszik

tetté az akarat

csak az igazat

dalol

amíg lehet

nem szégyellni

öklöt könnyeket

a sikolyt sem visszanyelni

és szikrákat üvöltve

gyújtogatva

lenni

öntözve minden gyökeret

(hallom a fákat

hallom kérgük alatt

csatangoló Apámat

dalol

HALLOM az IDŐT)

Tükörkép

mindig lenyűgöz az órások türelme
apró kuckójukban szemükön nagyítóval
olyanok mintha csillagászok
galaktikákkal bíbelődnének

az utcánkban lévő műhelyt bezárták
meghalt a mester de ha arra járok
még mindig hallom a beteg órák
aritmiás ketyegését
mert sétáim itatósa fölszívta a hangokat

nekem is van faliórám
mikor szellőztetek az üvegen
tükröződő mutatók visszafelé járnak
ám a ketyegés változatlan marad

Látni a csöndet

A mennyből eső esik,
a pokol szúrja a talpam.
Tarló. Fehérednek
a klottgatyák. Mögöttem
kővé vált gerlék koppannak.
Dél van. Egy bokor kitakarja
a harangszót. Nincs ilyen,
tudom. Mégis kitakarja.
Látni a csöndet. Furcsa
pózban, a bokor ágbogában
fönnakadva. Mintha
szólni akarna. A kertek
virágmintás kötények.
A horizont mögül megint
Pistikéznek. Anya, te vagy?

Vetítő

tekercset váltok

elsüllyednek a hangok

apám tátog

megpróbálok

szájról olvasni

mutogat

nézem

anyám a kerítésen

egyensúlyozik

képtelenség

nagypapa bajsza alatt

műfog-sirálycsapat

nagymama palacsintákat

tereget

földőlt hintalóból

kigurul egy kisgyerek

három éves lehetek

gyertyák láng mozog

tanya kút komondorok

hirtelen gesztenyefák

fekete menet valaki lemard

karcos a film

nekifut

lelassul

szakad

illesztgetem ragasztom

néhány kocka elveszett

nem fogom megtudni soha