2019. július 5., péntek

virágillatból...


Szavakat válogatok,
egyet keresek, fényeset.
Gurulnak a betűk.

Jönnek-mennek furcsa színek,
szellő- emelgette levél pereg,
nyár melege lustán biceg.

Látod, levendulaszirmoktól
nehéz a szívem, az a szó...
virágillatból suttogó.



2019. június 13., csütörtök

látszólag
már idős vagyok
nem sokáig élek
de ameddig élni fogok
a munkáról le nem mondok
úgy  műköďök ahogy tudok
de a sorból ki nem hullok
akik látnak csodálkoznak
egy vén ember mit akarhat
a válaszból rám ismernek
nem vagyok még olyan öreg
hogy munkámból meg ne éljek
mikor azt már meg nem teszem
fölösleges az életem
de idő addig van bőven
a munkám nyugodtan végzem
mindenkinek megengedem
hogyha képes jöjjön velem
a barátok elkísérnek
szeretnek a legszebb pinek
nem lehet így megvénülni
fiatalnak kell maradni
nézzetek rám én az vagyok
látszólag

2019. március 19., kedd

...sodrásban


Fűzfák hajló ága,
kristályvizű patak 
csobogása -

Fölötte állok, nézem.
Törött kép, sodrásban épp.

Visz a hullám, mesél.
Története igaz, s tiszta,
mint ez a tavasz.

2019. február 2., szombat

Király Valéria - Álom és valóság; A repülés

Pestszentlőrincen laktunk. A házunk fölött húzódott a légi-folyosó és ott emelkedtek magasba a repülőgépek. Ami másnak őrült zaj, az nekem kislány korom óta a helyváltoztatás, emelkedés, elmozdulás csodálatos lehetőségét villantotta fel. Imádtam az erős hajtóművek hangját. Néha éjjel is felébredtem a hajtóművezés zajára és tovább álmodtam, hogy repülök én is el innen, el valami más derűsebb élet felé.



A lőrinci házban édesapámat vártuk vissza hadifogságból. Ő volt a család reménysége, aki ha majd hazajön megold minden problémát. Onnan azonban nagyon kevesen tértek vissza. A mi hosszan tartó reményünk is lassan reménytelen valósággá változott, de nekem ezekben a gyermekévekben kezdett erősödni vágyam a Ferihegyi Repülőtér és a repülés iránt. Kiszínezve a történetet elképzeltem, hogy édesapám majd oda fog megérkezni a messzi, messzi fagyos Szibériából és a reptérről érkezik majd valami csodálatos feloldozás, sorsom jobbrafordulása is. Oda akartam menni, látni akartam a Repülőteret! Legalább képzeletben átélni milyen lenne, ha megvalósulna régóta dédelgetett álmom.
Barátnőimmel egy nap végre megkaptuk az engedélyt a repülőtér-látogatásra. Lázas izgalommal játszottuk, hogy mi is utazunk. Az agyam minden mozzanatot rögzített. A várócsarnok két oldalán felfutó fehér márvány lépcsősorok szédült magasságát, az utazási lázat az induló utasok arcán, az egyenruhában dolgozó alkalmazottak kedves mosolyát, segítőkészségét; a bőröndök illatát, a hangosbemondó hangját.

A hatalmas teraszról elénk tárult a beton, és arcom a rácsok közé szorítva igyekeztem alaposan megjegyezni a látottakat. A „Follow Me” feliratú kis sárga autó után dübörögve elinduló hatalmas repülőgépet, aminek hiába követtem nyomvonalát felszálláskor, pillanatok alatt tűnt el a felhők között. Ámulva csodáltam a betonon kis bőröndjeikkel előttem vonuló világoskék egyenruhás szép lányokat, az elegáns, tányérsapkás pilótákat, a fényeket, az illatokat, az annyira jellegzetes repülőtéri zajokat.
Álomvilágban értem haza. Igen én OTT fogok dolgozni! Mindegy hogy mit, csak ott legyek. Közelében az áramlatoknak, a változás lehetőségének, a mozgásnak, kedves segítőkészségnek, mosolyoknak. A szép márvány lépcsőkön mehessek fel, láthassam és érezhessem naponta ezt a hangulatot.
Ezen túl, ha egy repülőgép emelkedett a házunk felett, azonnal az udvar közepére szaladtam a diófámhoz, és néztem, amíg csak láttam. Megszállott lettem, csak a cél lebegett a szemem előtt. Álmaimban stewardess, akár kapitány is voltam a szélben! Hatalmában tartott a vágy és hiába ismételgette az unokanővérem:
— Szöszi, ne álmodozz! — a dac annál erősebb hangon szólt bennem: „De, álmodozok és elképzelem és meg is fogom csinálni! Majd meglátják, csak azért is... majd én... majd megmutatom!”
Ám gondjaink egyre szaporodtak a múló évek alatt anyám minden reményét elvesztve, keserű, kiégett lett. Már nem rohantam látványosan az udvar közepére ha emelkedett egy repülőgép és egyre többet hallgattam. Jó nagymamám, miközben fonta a hajam vigasztalt és biztatott:
— Te sok mindent elérhetsz még, csak jó légy, kislányom! Meglátod, lesz még jobb sorod! Édesapád figyel téged! Ez mindig erővel töltött el! „Jó leszek…! Igen, Jó! Ha figyel, akkor segít is!” — reménykedtem. „Majd én megmutatom, … majd, majd, ha nagy leszek… majd ha…, majd…, egyszer..., igen..., talán...!"

Messze kerültem vágyaimtól. Tizenévesen már dolgoznom kellett, a szükség rákényszerített egy szorgalmas életmódra. Nappal munka, este tanulás. Az akkoriban jól működő gyors- és gépírás még sikert is hozott. Gyorsírtam a Parlamentben, országos hivatalban dolgoztam; elégedett lehettem volna, azonban anyám gondjai egyre nagyobb teherként nehezültek a vállamra. Szült egy kedves, kicsi lánykát, akit évekig segítenem kellett, terelgetni az életre, majd jött a szerelem, aztán az első fiúnk.

A még gyermekkorban rögzült vágy azonban dolgozott  bennem és végre egy igen bátor próbálkozásomat siker koronázta. Vártak Ferihegyen, a személyzeti osztályon. Akkoriban az új munkaerő felvételét hosszú biztonsági intézkedés előzte meg. Másfél hónapot éltem át kétségek között, de végre jött a távirat: „Munkaköre betöltése céljából jelentkezzen!" Dobogó szívvel, torokszorulással huszonnyolc évesen haladtam felfelé a valaha csodának hitt márvány-lépcsőkön. Statisztikusként pont az érkező oldal fölötti irodába kerültem, ahonnan naponta láttam az érkező utasok arcán a sok évvel ezelőtt megfigyelt boldog találkozások örömét. Minden nap végigmentem a betonon, láttam a repülőgépeket kívülről-belülről, részt vehettem a repülőtér izgalmas életében. Egy csöndes beteljesülés részese voltam, már nem kergetve azt a szép álmot, ami gyermekkoromban a csodálatos nagy találkozás reményével éltetett. Ami megmaradt, az a sorsával megbékélt ember kissé ünnepélyes emlékezése volt arra az édesapára, aki miatt a repülőtér az álmai középpontja lett.

Feladatok tömege várt rám, családunk még két fiúval gyarapodott, legfőbb feladatom ez az igen nagy felelősséggel járó szerep lett, tarkítva munkahelyi problémákkal és néha nehezen megoldható alkalmazkodásokkal.
Ekkortájt üresedett meg egy igen vágyott műszakozó beosztás földi szolgálatban, az utasforgalomban. A folyamatos munkarend miatt szombat, vasárnap elveszett, de az egy nap nappal, egy nap éjjel és két nap szabad beosztás miatt, szinte mindig otthon voltam. A fiúknak nem kellett közösségbe járni. Kis családi összefogással a várakozás izgalmával fogadtam ezt a számomra sok tanulnivalóval járó, ismeretlen munkakört.
Nagy családom, három fiam volt és elmúltam harmincöt éves, amikor először beléptem egyenruhában a tranzitba, és az izgalmában dadogó nénikét, aki a sok számára ismeretlen feliraton nem tudott eligazodni a beszállításhoz kísértem. Mosolyogva, derűs megnyugtatással segítettem bármikor, mert átéreztem az utazók arcán látott izgalmakat.
Tagja lettem a Társulatnak, végre felléphettem a Színpadra. Megéltem ezen a színpadon jót és rosszat. Megismertem kedves és kellemetlen embereket. Láttam összetartást jó és kevésbé jó cél érdekében, de ott voltam és hajnalban, amikor az első járat elindult, gyönyörködhettem a horizonton felkelő Nap fényében.


                                                               *

Az alkalom amiért felidézem ezt a vágyakban sok kollégámra jellemző emléket az, hogy a mai nap épp hét éve hogy miért, miért nem, hagyták csődbe menni a magyar légi-közlekedést. Megszűnt a MALÉV és ennyi idő elteltével az a reményünk is elszállt, hogy Európában, Ázsiában, a tengeren túl látunk még piros fehér zöld magyar zászlóval közlekedő repülőgépet.  








2018. november 20., kedd

A hitelesség jegyében



A miniátor[1] nem hazudik
Különös akták, iratok a középkori krónikák. A könyv írója beszámolót ír saját koráról, múltjáról, eseményekről, emberekről. Összeszed minden forrást, amihez hozzáfér, lett légyen az valós, vagy kitalált történet. Ezeket a krónikákat természetesen olyan emberek készítettek, akiknek a mestersége az írás. Szóval írástudók. Nem egyedól dolgoznak, mert az évkönyv, kódex, kalendárium éppen úgy igényes, díszes kivitelben készült, mint a krónikák. A scriptor írta, másolta, ahogy a helyzet megkívánta, a rubricator a címek kiemelkedést, a szöveg tagolását végezte, az illuminátor aranyozta a lapokat és a miniátor festette az iniciálékat. Természetesen szükség volt korrektorra is, hogy ellenőrizze a munkát, s rendelje el a javításokat, valamint könyvkötőre, aki a lapokat összefűzve megadta a könyv végső formáját.
A krónika író, természetesen nem tudja kivonni magát a hatalmon levők befolyása alól. Értem ez alatt, hogy azt írják, ami kedves a hatalom birtokosai számára. Egyszóval utasítást hajt végre!
A festő, a miniátor szabadabban alkothat. Úgy látszik a rajzok, festmények szimbolikáját, aprócska jeleit nem észlelték, akik az utasításokat adták. Ezen a módon más szempontból közlik a tényeket, s lehet, így az igazat közlik!
Lásunk néhány példát.
A Képes Krónikából veszem a példákat. Az egyik Fülöp fermói püspök érkezését ábrázolja. Azét a püspökét, aki pápai megbízatással érkezett Magyarországra.

Ezenfelül eljött (Kun László) ellenére a fermói Fülöp apostoli legátus, mivelhogy kun módra, és nem katolikus szokás szerint élt. Ez megtiltotta
a magyaroknak, hogy magyar szokás ellenére szakállukat borotválják, hajukat nyírják, és hogy kun süveget viseljenek, ami Magyarországon már szokássá vált; a királyt is kiközösítéssel fenyegette, hogy gyűlölje a pogányokat, kövesse a keresztény szokásokat és éljen házastársi nyoszolyában. De mit sem érvén el a királynál, hazatért.“

Mondja a szöveg, azonban a kép bizony más véleményt alkot: a legátus köpenye alól kilóg a lóláb! A legátusnak patája van!

A másik Kun László meggyilkolásának ábrázolása.  Tudott tény, hogy László minden kunok nagyfejedelme volt. Ez látható a miniatúrán, mely kun öltözékben ábrázolja. Mellén ott van az arany napkorongot ábrázoló jelvény, mely ezt a tisztséget igazolja. A szilvásváradi panoptikum ábrázolásában még jobban ábrázolódik. 
Nos, nézzük meg alaposan a gyilkosságot ábrázoló képecskét. Nem kell ma már nagyitó, elég ha kivetettjük a képet a számitógéppel. Mit látunk? A halott király a sátor alatt fekszik – kezében a jogar, fején a fejedelmi süveg, nyakában a kereszt, derekán a szakrális öv. De hol van az arany napkorong?
Az éppen távozó gyilkos mellén!









[1] miniátor – iniciálékat festő művész