Giatrosz Agrotikosz: Bókoló füzek

Tizenhét éves sem volt még, amikor férjhez adták. Távoli északi tartományban terült el hazája, ahol hatalmas nyájak legeltek a végtelen mezőkön. A pásztorok szőrén ülték meg lovaikat, úgy terelgették a nyájat. Lompos szőrű nagy kutyák segítették őket. A szőke hajú és égszínű szemű emberek faházakban laktak. Kisebb, nagyobb falvakban. Csak a pásztorok vándoroltak egész évben jobbnál, jobb legelőt keresve állataiknak. Az öregek ott is, mint a világ minden táján régi dolgokról meséltek. Tündérekről, manókról, óriásokról, északi jeges földekről. Lehet, csak úgy kitalálták, hogy hallgassák a fiatalok, és nem sok közük volt az igazsághoz. Ki hallott már olyan földről, ahol mindig tél van, és jégből vannak a sziklák! Manók, meg tündérek, azok igen, azok vannak. Látni ugyan még senki sem látta őket, de hallani lehet őket, mikor a lapu levelek alatt surrannak, vagy a kemence mögötti sarokban hancúroznak. Az óriások? Azoknak is csak a nyomait látni az erdőben. Kidöntött fák sora jelzi az utat ahol elhaladtak. De nyáron is fagyott földek? Ezt bizony senki el nem hiheti!

/… Fűszálak. Bókoló füzek. Csobogó patak…/

Mikor megérkezett a tengerparti kővárba, a férje otthon sem volt. Rabló hadjáratot vezetett a parti szigetek valamelyike ellen. Csak üzenet várta, hogy melyik a szobája, kik a szolgái, szolgálólányai, honnan szerezheti be a szükséges dolgokat: ruhaneműt, élelmiszert. És hogy ő az úrnő, mindenki neki engedelmeskedik a palotában és környékén. Sok tapasztalata nem volt a gazdaság vezetésében, s még kevésbé a parti népek dolgaiban. Szerencséjére ott voltak a régi cselédek, akik értették a dolgukat. Hamar belejött a teendőkbe, hiszen nyílt eszű, okos leány volt. De nem szerette ezt a munkát, és ha csak tehette kivonta magát az ügyek irányításából. Szívesebben sétálgatott a palota körüli ligetben egy szolga asszony kíséretében.

/… Hajózás, halászat, hegyi pásztorok…/

Esténként egyedül üldögélt a mécsesek gyér fényénél, és nagyon különösnek találta az életét. Asszony, vagy nem asszony? Mégis úrnő, ő vezeti a háztartást, a gazdaságot. Férje hadakozik, háborúzik, semmi hír róla. Idősebb is nála jó tizenöt, húsz évvel. Özvegyember. Igaz az édesapja nagyon komoly hozományt adott vele: ékszereket, lábas jószágot, rabszolgákat. A férje népének nyelvét még gyerekkorában megtanulta egy náluk vendégeskedő házaspártól. Az ő jelenlétük biztosította a két nép között a békét. Férjének voltak a gazdag rokonai. A férje udvarában pedig apjának rokonai vendégeskedtek. Ezek a vendégek voltak az egyensúly zálogai. De itt a palotában mégis idegennek érezte magát.

/… Zsákmány, háborúk, nyomor…/

A naplementét szerette a legjobban a napszakok közül. Az alacsonyan álló nap ferde sugarai különös fénybe vonták a tájat. Az árnyékok hosszúra nyúltak, a patak vize aranyként csillogott, a fák között penge éles fénycsíkok szabdalták szét a félhomályt. Még a komor palota kőfalain is furcsa fények táncoltak, és a hólyaggal fedett ablakok szinte izzottak. Ilyenkor a szolga társaságában lesétált a patak partjára, vagy fölment a ház mögötti dombra, ahol ritkásan álló hatalmas tölgyek uralták a vidéket. Onnan messze ellátott a tengerre, látta a hazatérő halászokat. Néha egy-egy pásztor a közelben hajtotta el az állatait, s az úrnőt meglátva tisztelettel köszönt, és valami kedvességet kiáltott oda neki.

/… Halk zene, szépség, ábrándos ifjúság…/

Theánó volt az úrnő neve itt a palotában, otthoni nevét így hajlították kimondhatóbbá. Atyja fejedelmi ranggal bírt, és sokszor segítette ki harcosaival déli szomszédját, ha az, zsákmányszerző útra indult. Így szövődött a két uralkodó közt a kötés. Túszként tartott vendégek, közösen vívott háborúk, házasság, cserekereskedelem. Ez a mostani házasságkötés is az érdekeket szolgálta, nem a szerelmet, hiszen férjét csak akkor látta, mikor egy évvel ezelőtt leánykérőbe jött atyja házába, de szót még akkor sem váltott vele. A vendég tiszteletére rendezett lakoma előtt láthatta, amikor elhelyezkedett a nagy sátorban a részére elkészített drága prémek között. Akkor az asszonyok és lányok, akik eddig bent voltak, szépen sorban kivonultak, átadva helyüket a vendégeknek.

/… naiaszok, nimfák, faunok…/

Bíbor fényű naplemente volt. A szolgálónak valamilyen dolga akadta palotában, s így Theánó egyedül sétált le a patakhoz. Egy lapos sziklára telepedet és nézte a hullámok játékát, a megcsillanó halakat a vízben, a bokrok között átcikázó jégmadarakat. Távolról egy nádsíp hangját hozta hozzá a szél. A szép, édes-bús dallamot hallgatva megindult a hang irányába. Nem messze karcsú fiú alakot pillantott meg. Egy faágon ült a patak fölött, lábát a vízbe lógatva. Mesteri hozzáértéssel játszott pánsípon. Észrevette a közeledőt, de játékát nem szakította félbe, és nem sietett köszönteni a palota úrnőjét, mint a pásztorok, akikkel néha találkozott. Sőt intett neki, hogy foglaljon helyet a parton heverő fatörzsön. Theánó leült és álmodozva hallgatta a varázslatos dallamot. A liget felől kiáltás hallatszott: „Merre vagy úrnőm?” A szolgáló kereste. Felugrott ültéből, és maga sem tudta miért, hangtalanul beosont a liget fái közzé. Onnan válaszolt a hívó szóra.

/… Olümposz istenei, Zeusz, Apolló…/

Másnap is úgy intézte, hogy egyedül indulhasson sétálni. Az ismeretlen most is ugyan ott ült. Aranyszőke hajával játszott a vidám esti szellő. Olyan színe volt a hajának, mint a napsugárnak delelő idején. Szó nélkül leült a már ismerős rönkre, és úgy hallgatta a behízelgő dallamokat. „Ki vagy te idegen, hogy ide jössz muzsikálni az én palotám kertjébe és még csak nem is köszöntesz?” - kérdezte inkább csodálkozva, mint megbántottan. „Barátaim Szürinx néven ismernek, a sípom után” „Hol van házad, s hazád?” Az ifjú bizonytalanul a távolba mutatott, a lenyugvó nap irányába. „Napnyugaton laksz? De hát arra több napi hajóútra van csak föld?” Nem válaszolt, csak tovább játszott a hangszerén. A szolga kiáltása, újból hazatérésre szólította az úrnőt. Futva távozott, és mintha valamiért lelkiismeret furdalná, maga sem értette miért?

/… szerelem, áldás és átok…/

És így ment ez nap, mint nap, amíg férje haza nem tért zsákmányokkal dúsan megrakodva. Hírnök jelezte jöttét napokkal előre. Megbolydult a palota népe. Rendeztek, takarítottak, állatokat tereltek be a legelőről a készülő lakoma céljából. Róla mintha meg is feledkeztek volna, annyi volt a teendő. Búcsúzott az ifjútól, aki megédesítette magányát. „Gyermekedet, ha megszülöd” - mondta az úrnőnek „nevezd majd Helenosz néven, és ha felnő, és értelme elég lesz ahhoz, hogy befogadja az igazságot, mondd meg neki, igazából ki nemzette. Mondd meg, hogy Phoibosz, akinek a haját napsugarakból fonták!”

Giatrosz Agrotikosz: Cynara szépségem

   Mindannyian jól ismeritek Zeusz telhetetlen természetét, különösen, ha földi szép lányokról, asszonyokról van szó. Nem is vesztegetek erre több szót, csak annyit mondok, hogy százra is tehető azoknak a száma, akik tőle származtatják magukat. Asszonyainak száma is ennyi, ha közéjük számítjuk Olümposz szépeit is. Így ne is csodálkozzatok, hogy megakadt a szeme a szépséges hajadonon, aki szüleivel Kynara szigetén élt. Halászok lakták a szigetet, mint a többit is az Égei-tengeren, szorgalmas emberek, akik hajnalok hajnalán kieveztek bárkáikkal a nyílt vízre, s csak akkor tértek, haza, mikor már kezdett a nap lehaladni, amikor Apollón tüzes szekere a nyugati látóhatárhoz közeledett.

   Cynara, a halászok vezetőjének leánya egész nap a parti sziklán ülve várta édesapja, s a többi halász visszatértét. Mindig a legelső bárkában ült az epikafelisz*, a vezető, de nem kötött ki, hanem a kikötőtől oldalt lehorgonyzott – így várta a sorra beérkezőket. Mikor az utolsó is megjött, akkor kötött ki és lépet partra. Cynara örömmel és illő tisztelettel köszöntötte.

- Örömmel köszöntelek, atyám! Köszönöm Poszeidón istennek, hogy elsimította a hullámokat hajód orra előtt, és köszöntöm Glaukosz* tengeristent, amiért a halrajok helyét tudatta veletek, s így bőséges zsákmánnyal térhettek haza.

   Poszeidón napról napra ott látta a sziklán várakozni Cynarát, akár a fújt a szél és esett az eső, vagy perzselt a nap. Látta feslő bimbó korában és látta kinyílott pompás virágként is. Történt, hogy az istenek atyja, az ég és villámok ura, Zeusz meglátogatta testvérét, a szigonyos Poszeidónt, s megpillantotta a sziklán hűségesen várakozó lányt.

- Ki ez a virágszál, itt birodalmad határán? – kérdezte vendéglátóját.

- Az ekifapelisz leánya. Itt ül naphosszat a sziklán, s lesi a hullámokat, várja vissza a halászokat.

- Van már választottja?

- Tudnék róla, ha lenne. Glaukosz fiamnak is felkeltette a figyelmét, de hiába tereli a hálójukba a halakat, a lány nem fogékony az ajándékra.

   A folytatást biztosan tudjátok, Zeusz nem késlekedett, s egy deli ifjú képében odament a lányhoz, akit elbűvölt mézes szavakkal és sugárzó férfiasságával. Egymás szemébe mélyedve együtt élték át az egymásra találás örömét, amihez bőségesen hozzájárult a pajzán Érosz mesterkedése is.

- Cynara szépségem! – szólott a szerelemtől megittasult Zeusz – Azt akarom, mindig légy a közelembe. Felviszlek a halhatatlanok közzé, istennő leszel te is!

   Cynara nagyon örült ennek az isteni ajándéknak, s boldogan elfoglalta helyét a halhatatlanok között. Héra, Zeusz felesége azonban nem nézte jó szemmel vetélytársnője jelenlétét. Az isten, hogy elaltassa neje gyanakvását, sokszor magára hagyta szép kedvesét és belemerült trónusán ülve az istenek ügyes-bajos dolgainak intézésébe, a panaszok meghallgatásába, a viszályok lecsendesítésébe, vagy a felhőket rázta, s villámait hajigálta a földre félelmet keltve az engedetlen halandókban. A lány ezért sokat volt egyedül és egy idő múlva elfogta a vágy szülőhazája, a kies tengerpart, az este zsákmánnyal hazatérő halászok, s szülei iránt. Annyira vágyódott szeretteit viszontlátni, hogy egészen betege lett – nem kívánt se enni, se inni, még az istenek eledele, az ambrózia sem ízlett már neki. Végül gondolt egyet, s leszállt az istenek hegyéről meglátogatni a szüleit. Miután üdvözölte őket, és kicsi idő töltött körükben, észrevétlenül visszament az Olimposzra, de Hermész, az istenek követe, a hírhozó meglátta és elárulta isteni atyjának, a villámok és mennydörgés urának, Zeusznak.

- Csalódtam benned! – támadt a lányra Zeusz – Nem viselkedsz istennő módjára, hanem olyan tettekre ragadod magad, mint egy hitvány földi halandó! Mint egy földi asszony! Tűnj el a szemem elől! - és ezzel letaszította szegényt az Olümposzról.

   Amint földet ért, szétszóródott testrészei szúrós növénnyé változtak, melyeknek a levelei úgy lebegnek, inognak a szélben, mint Zeusz állhatatlan szerelmei, és a bimbója közepén, a bimbó szívében olthatatlan szerelem él az elérhetetlen kedves iránt.

 Ez a növény az articsóka. (Botanikai neve: Cynara scolymus)

-.-

* epikafelisz – pontosabban: epikafelisz tón alieón – a halász csoport vezetője.

* Glaukosz – tengeristen, Poszeidón fia, a hajósok és halászok (és a búvárok) oltalmazója.

Zeusz papucsa

Az agorán nyüzsgött a nép. Izgatottan tárgyalták a legújabb eseményeket. Az ekklészia* most ért véget, ahol komoly határozatot hoztak – Theogénesz, az olimpikon azt kérte a néptől, hogy Zeusz, az istenek atyja tiszteletére templomot emeljenek Olümpia városában, ahol az isten tiszteletére négyévenként mérik össze erejüket Hellász legderekabb atlétái. A démosz lelkesen fogadta a javaslatot, csak az arkhón* húzódozott egy darabig a támogatástól, mondván, nincs rá pénz. Végül mégis az építés mellett döntöttek, miután a város leggazdagabb polgárai jelentős összeget ajánlottak fel.

-  Legyen hát ez a legnagyobb és legszebb szentély a világon, melyet Zeusz tiszteletére emeltek! – összegezte a gyűlés eredményét az arkhón.

Düllosz, a kőfaragó fia is ott téblábolt a barátaival a felnőttek karéján kívül. Közelebb nem mehettek, de onnan a falak mellől figyelemmel kísérték a beszélgetők szavait.

- Hallottátok, szobrot is akarnak építtetni a templomba? – szólott egy idősebb polgár a csoportból.

A gyerekek hegyezték a fülüket, hogy egyetlen szót se mulasszanak el a beszélgetésből. Düllosz volt a legizgatottabb.

- Hej, ha apámat bíznák meg az építkezéssel! – sóhajtott nagyot.

Az istenek a maguk módján teljesítik az emberek kívánságait. Az ifjú Düllosz is így járt rövidesen, mert bár nem az apja kapta a megbízatást, de segítségül rendelték a híres szobrász, Pheidiasz mester mellé, s a fiát is magával vihette. Hamarosan neki láttak mester műhelyét felépíteni.

A sziklás hegyoldalban épült fel a hatalmas csarnok hasított-faragott kövekből. Tetejét karcsú oszlopok tartották, a megvilágítást a keleti oldalról kapta, ahol hatalmas ajtón áradt be a reggeli fény. Ide rendelték a kőfaragókat, építészeket, s köztük segítségül jó néhány ifjút is, akik szívesen vállalták a kétkezi munkát is azért a dicsőségért, hogy a híres szobrász közelében lehessenek. Köztük volt Düllosz is. Hordták a köveket, adták a szerszámokat a kőfaragók kezébe, eltakarították a törmeléket, s más ilyen munkát végeztek nap, mint nap.

- Gyere csak közelebb! – szólította meg Kolótész, a munkálatok irányítója a fiatal Dülloszt – Kinek a sarja vagy, kit nevezel atyádnak?

- Atyám Mandroklész, és itt dolgozik a nyugati árkádoknál. Én pedig Düllosz névre hallgatok.

- Derék fiúnak tűnsz! Hívd ide a társaidat, valamit mondani akarok nektek!

- Itt vagyunk, uram! – jelentkeztek a fiatalok.

- Atyádat jól ismerem – fordult Düllosz felé -, ügyes kőfaragó. A keze munkáját dicséri a bajnokok gránitból kifaragott asztala. Most azt határoztam, hogy megteszlek elöljárónak a társaid fölé. Veled beszélem meg a napi munkát, s te vezeted a többiek munkavégzését. Látjátok a falak már állnak, rövidesen a tető is elkészül. Pheidiasz és segítőtársai megkezdik a nagy munkát. Rengeteg sok értékes anyagot,– ébent és más becses fákat, elefántcsontot, aranyat és finom szerszámokat hoznak ide. Éjszakánként ezek őrzése lesz a dolgotok.

- Nappal mit csinálunk?

- Amit eddig, a mesterek segítségére álltok, de este vigyáztok. Egy mindig ébren marad, a többiek pedig készen állnak, ha az őr riasztja őket. Az őrséget váltásban látjátok el. Most pedig véssétek bele neveiteket lágy agyagba, égessétek ki ott az oltár tüzén, aztán adjátok át nekem, tudjam, hogy kik vagytok!

Jól ítélte meg a helyzetet Kolótész, napokon belül hordani kezdték a sok drága anyagot és megkezdődött a munka. Pheidiasz először gipszből készítette el a szobor egyes részeit, majd emelők és szolgák segítségével összeillesztette. Hatalmas szobor lett belőle, akkora, hogy a tetőt ki kellett bontani, hogy elférjen. Ezután került sor a szobor igazi megépítésére a minta szerint. Mindez hosszú időbe telt, hosszú évekbe. Az ifjakból férfiak lettek, és a készülő szobor jelképeit alaposan megismerhették ezen idő alatt.

Amíg folytak a munkák, kíváncsiak serege csellengett a lezárt terület körül, de a fegyveresek nem engedtek közel senki idegent. A munkások számára sátorokat állítottak fel, étkezésüket is helyben oldották meg. A mesterek számára kényelmesebb, díszesebb sátrakat állítottak, de ők se hagyhatták el az építkezés területét. Kőművesek, kőfaragók, szolgák nyüzsögtek a szent helyen, ahol a templom építkezése folyt.

Filozófusok és költők társasága azonban gyakran kapott engedélyt, hogy megtekintsék Pheidiasz munkáját. Az öreg Hekataiosz volt közülük az, aki a legtöbbet forgolódott a műhely és a híres szobrász körül. Összebarátkozott az élénk eszű Düllosszal is. Esténként, a munka befejezése után, s mielőtt nyugalomra térnének a fiatalok körül ülték Hekataioszt, aki nagyon tájékozott volt a régi történetekben és különösen a Zeusz-tiszteletben.

- Látjátok – szólott -, a csodás szobor minden része készen van, már csak át kell szállítani a Zeusz tiszteletére emelt templomba. Nézzétek, az ott az isten jobb karja, az elefántcsontból és aranyból készített Nikét tartja a kezében, a győzelem istennőjét, amott pedig a bal, abban van a hatalom jogara, fején aranyból formált babérkoszorú a dicsőség, a diadal jelképe. Arany palástja és arany papucsa gazdagságát mutatja.

- Mondd el nekünk a Zeusz papucsának a történetét! – kérte Düllosz.

- Hosszú történet, majd holnap elmondom.

A napi munka közben a fiatalok gondolata az esti beszélgetés körül forgott, már alig várták, hogy az öreg elmondja az ígért mitikus történetet.

- Akkor most elmondod Zeusz papucsát? – emlékeztették másnap estefelé Hekataioszt.

- Megígértem, s amit ígértem, betartom! – önérzeteskedett a megszólított – Messziről kezdem, legyetek figyelmesek! Atlasz hét leánya, a hét nimfa közül a legidősebb és a legszebb is a szép hajú Maia volt. Nem csoda, hogy Zeusz az istenek atyja szerelemre lobbant iránta. Héra, Zeusz felesége hiába próbálta rövid pórázra fogni az urat, ő mindig valamilyen csellel kiszökött a hitvesi ágyból, hogy forró vérének parancsát kövesse. Így történt akkor is, mikor a szép hajú Maia nimfához igyekezett. Mialatt az olimposziak aludtak, Zeusz kilopózott a palotából, és felkereste szerelmét az árkádiai Külléne hegyen. Héra közben azon törte közben a fejét, miként szabjon gátat az éjszakai kalandoknak. Vérül arra jutott, hogy a palota folyosóját esténként felszórja tüskés ágakkal, s így aki észrevétlenül ki akar lopózni, pórul jár, mert a tövisek összeszurkálják. Úgy tűnt be is vált ez a módszer. Midőn aztán eljött az ideje a barlang mélyén Maia megszülte magzatát, Hermészt, szépen megmosdatta, pólyába tette, s a fáradtságtól kimerülten elaludt. A kisfiú pedig addig fészkelődött, forgolódott, míg a pólyából kibújt. Alig volt még egynapos, de már csintalanságokon járt az esze. Azzal kezdte, hogy elhajtotta Apollón teheneit, s egy barlangba rejtette őket. Lábaira fűből és vesszőből sarut kötött, hogy ne hagyjon nyomot maga után.  Út közben talált egy teknőcöt, s annak a páncéljából lantot készített magának, hogy azzal szórakozzon hazafelé. Midőn mind ezzel végzett visszabújt a pólyába. Apollón azonban felfedezte a lopást, Maia nimfához sietett legott és nagy patáliát csapott, követelte vissza a gulyát. Maia hiába mondta, hogy a fia még pólyás csecsemő, Zeusz fentről látta Hermész minden mozdulatát, minden tettét. Tisztázandó a vitát maga elé rendelte mindkettőjüket. Hermész, hogy lecsillapítsa a kedélyeket pengetni kezdte a lantját, s édes dallamokat csalt ki belőle Apollón kedvére, aki a lantért cserébe odaadta az egész gulyát. „Mi az a lábadon?” – kérdezte Zeusz, ahogy meglátta gyermeken a fűből, vesszőből font lábbelit – „és mire való?” „Azért készítettem, hogy a kövek és tövisek ne sértsék a talpamat”. Zeusznak fülcsillant a szeme, ami nem kerülte el Hermész figyelmét. „Tetszik neked a papucsom?” – kérdezte. „Tudnám használni!” – válaszolta a villámok ura. „Legyen tiéd, de bocsásd meg csínyeimet!” Az így szerzett lábbelinek nagyon megörült és a mesterségek istenéhez, Héphaisztosz fordult, készítsen neki lábára illőt. Az isten már sok becses eszközt készített az istenek és hősök hasznára. Ő készítette Héliosz aranyszekerét, mellyel az égbolton vonul végig, Érosz nyilait, Akhilleusz fegyvereit, valamint az istennők ékszereit is. Mi volt hát neki elkészíteni egy papucsot Zeusz részére? El is készült a lábbeli puha őzbőrből arannyal borítva. Három pánt tartotta, s úgy illett a Mennydörgő lábára, mintha ráöntötték volna. A féltékeny Héra által felállított csapda ezennel elvesztette jelentőségét, Zeusz talpát megvédte a papucs és az isten folytathatta éjszakai kiruccanásait, melyeknek meg is lett az eredménye, hiszen csak a különböző istennőktől harmincöt, és halandó nőktől is legalább ugyan ennyi gyermeke született. A pompás papucs nélkül a kalandok nagy része meghiúsult volna.

-.-

*ekklészia  –  a városállam legfontosabb szerve, a minden szabad polgárból álló népgyűlés.

* arkhón – a legfőbb végrehajtó hatalmat gyakorló személy.

Giatrosz Agrotikosz: Démétér és a tövises kapri

A folyó közelében, a tengertől se messze éldegélt egy szegény földműves a feleségével és három gyermekével. Egy tíz év körüli leány, és két kisebb fiú képezte a családot. Egy ideig minden rendben ment, de egy nap úgy látszik megharagudtak rájuk az istenek.

- Na, nézd asszonyt – zsémbelt Demetriosz, akit a háta mögött a barátai ismerősei Káprosz néven neveztek, mert olyan természete volt, mint a vaddisznónak.  Minden apróságtól dühbe gurult, s ha nagyobb baja volt, tört zúzott maga körül. Ilyenkor a gyermekei futottak amerre láttak, csak a felesége tudta lecsillapítani.

- Nézd, nézd! – folytatta a dörmögést – A madarak kiették a földből az összes  elvetett magot. Az utolsó szemig! Holnap vethetem újra. de adok én nekik! Őrizni fogjuk egész álló nap, hajnaltól napnyugtáig. Úgyis csak kenyérpusztítók vagytok! - dörrent rá a gyermekeire – Ti őrzitek a földet nappal, és anyátokkal én őrizem hajnaltól.

Ezzel neki fogott kereplőket faragni. Ügyesen bánt az éles szerszámokkal, s hamarosan el is készült az öt kereplő. Csak forgatni kellett, s olyan hangot adott, hogy harmadik határig is elhallatszott a hangjuk. nem is jöttek többé a madarak, de a riogatást addig folytatták, ameddig a növények mind szárba szökkentek, de…

- Asszony, asszony! – kiabált Káprosz egyik reggel, ahogy kiért a kertbe.

- Mi van? Ég a ház?

- Ne bomolj! – dühöngött az ember – A nyulak lerágták a növények nagy részét. Alig maradt valami. Itt nyüzsögtek egymás hegyén-hátán. Akkor futottak el, mikor kijöttem a házból.

Rázta az öklét, rohangált a kertben ide-oda, szidta az isteneket, meg mindent, ami eszébe jutott.

- Átkozott föld! Ez egy elátkozott föld! Minden munkám kárba veszett!

- Ne káromold az isteneket, se a földet, amit jó atyám hagyott ránk és eddig jól szolgált.

- Akkor, mit tegyek? Mondd meg! – kiabált tovább.

- Talán ápoljuk azokat, ami még megmaradt, s vigyázzuk éjjel-nappal.

Ebben aztán egyet is értettek, és sikerült is megmenteni a maradékot és a termést is betakarítani. A következő tavaszra élő sövényt telepítettek. Dolgoztak látástól vakulásig, s még éjjel is őrt álltak, nehogy a vadak elpusztítsák, amit a föld adott. kergették a nyulakat, riogatták a vaddisznókat. csapdát, hurkot állítottak, s néha egy-két elfogott nyúl örvendeztette meg a családot. Jól fogott a konyhán!

A baj mégsem kerülte el őket ebben az évben sem.

- Agyon vágom őket! Mindnek eltöröm a derekát! – hallja az asszony dühöngeni Demetrioszt dühösen ordítozni.

Nézi, vajon mi történt? Embere nem hazudtolta meg a Káprosz (vaddisznó) nevet – egy husánggal hadonászva rohangászott a szomszéd szerteszét szaladó kecskéi után.

- Mi van, ember?

- Nem látod? Lerágták a sövényt! Jöhetnek a nyulak, a disznók, az őzek szabadon, s pusztíthatják a termést. Alig a maradt a sövényből néhány vessző!

- Jaj, jaj! Tényleg ellenünk vannak az istenek. Mivel sértettük meg őket? Kevesellik az áldozatot, de hát nekünk is alig van annyi, amennyivel a gyermeket megetessük! Emeljünk újabb oltárt Démétérnek, meg Hermésznek és mutassunk be nekik bőséges áldozatot.

- Jó, jó, de előbb agyon verem ezeket a dögöket!

- Persze, hogy aztán még a szomszéd is ránk jöjjön!

Még elvitatkoztak egy darabig, Káprosz kiabált, dühöngött, rohangált fel-alá, rugdosta a köveket, hogy kisebesedett a láb, a felesége meg nyugtatta.

Mit volt, mit tenni, a kert végében nagy kövekből oltárt emeltek Démétér tiszteletére, meggyújtották az áldozati tüzet rajta, s az előző nap hurokkal fogott kövér nyulat feltették a parázsra állított háromlábra, körbe rakták érett kalászokkal, meghintették illatos füvekkel. Így kedveskedtek az istennőnek, a Nagy Anyának.

- Ó, kegyes Anyaföld – így könyörögtek hozzá -, ki tavasszal virágba borítod a mezőt szépséges lányod, Perszephoné érkezésének örömében, ki nyáron megérleled a kalászt, ki ősszel leányod távozásán búsulva lehervasztod a fák leveleit, fogadd el áldozatunkat. Hozzád fordulunk most Démétér, Rhea leánya, védd meg kicsi birtokunkat a kártevőktől. Szálljon hozzád áldozatunk füstje, örvendeztesse meg szíved!

- Nézd, ember! Felizzott a parázs és felfelé száll az illatos füst. A Nagy Anya, Déó elfogadta az áldozatot. Gyere, heverjünk le ide az oltár elé, hogy álmunkban majd adja tudtunkra akaratát az istennő.

Másnap jókor reggel jajgatva ébredtek mind a ketten – a kemény, kényelmetlen, földön töltött éjszaka után fájt minden porcikájuk.

- Megjelent neked az isteni Anya? – kérdezte az asszony, miután kirázta az izmaiból a merevséget.

- Ő nem – válaszolta elgondolkozva az ember -, de egy ifjú igen, akiben a szárnyas sarui miatt Hermészt véltem felismerni. Mondott is valamit, de nem fogtam fel a mondottak értelmét.

- Mit mondott? Mondd már!

- Valamilyen tüskés kis bokrokról beszélt, amit nem szeretnek se a nyulak, se az egerek, de még a vaddisznók is kerülik. Hol találok én ilyen csodafüvet?

- Menjünk el Apolló templomába, kérdezzük meg a papokat, és kérjünk orákulumot.

A közeli hegyek lábainál még a régi népek emeltek Apollónak templomot, s mellette jóshely is működött. Vad, félelmetes helyen épült a templom, s a jósda. Hegyes sziklabércek között barlangok ásító száját lehetett megpillantani, s a levegő olyan nehéz volt, hogy alig lehetett lélegzethez jutni.

- Mit akartok? – fogadta őket az ajtónálló pap.

Elmondták, hogy a házukat a gyerekekre hagyva – a 12 éves lányuk már elég nagy, hogy rá bízhatták a házat – eljöttek megtudni, mit üzen az istennő az istenek hírnöke által.

- Szegény földművesek vagyunk, de hoztunk három tyúkot és három hurokkal fogott vadnyulat áldozati ajándéknak.

- Gyertek beljebb, s mindent mondjatok el Apolló szolgálatára rendelt papnak – s ezzel bevezette őket a templomba, ahol oltárokon tüzek égtek, és bódító illat töltötte meg a levegőt. Újra elmondták jövetelük célját. A pap egy papirusz darabra valamilyen jeleket írt. Hogy mit, azt csak ő tudta, Káprosz nem tudta elolvasni, hiszen soha sem tanult ilyesmit. Ő csak a földet ismerte, a növényeket, az állatokat, s a gondokat. Főleg a gondokat!

A pap kiment, s szólott, várjanak türelemmel. Lekucorodtak egy oszlop tövébe, s lehet el is szunnyadtak a kábító füstöktől. Arra riadtak fel, hogy a pap belökte a nehéz ajtót, mely bár könnyen fordult a sarkain, mert a vájatba olajat töltöttek, mégis döngve nyílt.

- Itt a válasz – szólt, s feléjük nyújtott egy papirusz csíkot, rajta néhány írásjellel.

- Uram, uram! Fejtsd meg, mi áll a papiruszon? Én nem ismerem a szent jeleket.

- Nos, hát, figyelj rám! Az áll itt ide leírva: „ne keresd ott, ahol nincs, mert amit keresel, itt van”.

- Igen uram! Ez Apolló üzenete, de magyarázd is meg nekem tudatlan földművesnek, s az új termésből hozok majd áldozatnak szánt kalászt, egész kévényit.

- Demeitriosz! Te ne értenéd, aki azzal henceg, hogy ismeri a növényeket? Hát, nézz szét a kövek, sziklák között. Mit látsz, amit semmilyen állat nem legel le, sőt elkerül?

- Satnya, kis bokrokat látok a sziklarésekbe kapaszkodva. Erről beszél az orákulum?

- Bizony erről.

Hálálkodva búcsút vettek a papoktól és annyi tövises apró bozótot gyűjtöttek össze, amennyit két kezük elbírt.

Körbe ültették a kertet ezzel a tüskés növénnyel, és valóban úgy lett, ahogy a pap megmondta. Áldást hozott nekik Démétér „ajándéka”, mert nem csak megvédte a termést, hanem a rajta levő kis bogyók, a zsenge bimbók kitűnő fűszernek bizonyultak, ha tengeri sóban pácolták.

A KAPRI BOGYÓ nevet adták az új fűszernek, s az hamarosan az egész környéken, sőt messze földeken is elterjedt a használata.

(Mediterrán monda)

,,