Kert az ablak alatt

Az új irodavezető, Ádám a szoba távoli sarkába állítatta fel íróasztalát, úgy, hogy az ablak a bal keze felé essen. Az ablak a hivatal szépen rendezett kertjére nézett. Jól láthatóak voltak innen a második emeletről a díszbokrok sorai, a kis szökőkút, s a kanyargó, zúzott kővel felhintett ösvények. Senki sem sétált az ösvényeken, senki sem csodálta a vízcseppek villogását. A kert csak önmagát örvendeztette puszta létezésével, és a kertészt, aki odaadóan gondozta. A hivatal dolgozóinak se idejük, se kedvük nem volt ott sétálni, s vendégeket ritkán engedtek be. Így Ádám zavartalanul élvezhette a látványt, ha kitekintett az ablakon, bár ugyan neki sem adódott erre gyakran lehetősége, mégis minden alkalmat megragadott rá.

A bejárattal szemben, kicsit jobbra helyezkedett el a titkárnő, az Éva asztala. Az ügyfeleket ő fogadta, neki mondták el jövetelük okát, célját, s ő felvette az adatokat, meghallgatta a kérelmezőt és előkészített bizonyos szükséges iratokat. Ezekkel felszerelkezve mehetett az ügyfél az irodavezető, a főnök elé.

Ádám türelmesen újra meghallgatta az ügyfelet, közben alaposan átolvasta a titkárnő jegyzeteit, előkészített aktáit. Ha jogos kérelem került elé, gyorsan rávezette a jóváhagyását és az ügyfél megelégedetten távozhatott. Ha nem volt valami rendben, olyankor elmagyarázta, mit ír elő a szabályzat, a törvény. Segített eligazodni a paragrafusok útvesztőiben, s közben hasznos tanácsokat adott nem csak a fennforgó ügy kapcsán, hanem tudása, tapasztalatai tárházából a minden napi élet kisebb-nagyobb gondjaira is. Az emberek pedig megnyugodva, derűsen hagyták el az irodát, még akkor is, ha visszautasításban volt részük.

Két ügyfél között, kihasználva azt az időt, amit a titkárnőnél töltenek, néha kinézett a kertre. A mindig, óráról órára, napról napra változó kertre. Onnan merítet „ihletet” tovább vinni az ügyeket, keresni a megoldásokat.

A titkárnő egyre odaadóbban hallgatta a másoknak szóló szavakat, de gyakran úgy hitte, neki szólanak. Élete bonyodalmakkal, nehézségekkel volt tele, és sokszor úgy érezte nem bír velük megbirkózni. A férje kereskedő, s egész nap úton van, kora reggeltől késő délutánig. Miután hazajön is folytatja a munkáját telefonon, számítógépen késő estig. Alig van a családjával, mindig fáradt, ideges, a gyerekekkel sem foglalkozik. Két gyerekük van, egy fiú és egy lány. Két külön világ!

Anyagi gondjaik nem voltak, mindketten jól kerestek, de a két kamaszkorú fiatal növekvő igényei mégis sokszor borították fel a pénzügyi egyensúlyt. Ezt ugyan tudták uralni, de mikor a 15 éves fiú kezdett késő éjszakáig kimaradni, s a rendőrséggel is meggyűlt a baja valamilyen utcai verekedés miatt, akkor úgy érezte Éva, összecsapnak felette a hullámok.

A férfi szavai, melyeket az ügyfelekhez intézett, visszhangot keltett Éva lelkében - mintha egyenesen neki szólnának. Nap, mint nap erősödött benne ez az érzés, és már alig várta következő reggelt, mikor belép az irodába Ádám. Nézte, ahogy lekanyarítja a felöltőjét és a fogasra akasztja, majd korát meghazudtoló ruganyos léptekkel az íróasztalához megy, s helyet foglal, miután kicsit kifigyel az ablakon a kertre. Ilyenkor valamilyen furcsa öröm járta át, de igyekezet ezt az érzést gyorsan kiűzni magából.

A férfi minden alkalmat megragad, hogy kileskelődjön az ablakon, s ezt a titkárnő semmiképpen nem érti. Mit talál nézni valót a néptelen sétányokon?

Emlékeket keres. Azt a kisfiút, aki vidáman ugrándozva futkorászott egy másik kertben, egy másik városban. Nagy házban laktak, körötte szépen gondozott kert, már majdnem park, tele díszfákkal, cserjékkel, virágokkal, homokozóval, hintával. Aztán hirtelen minden odalett – a ház, a kert, a játék, a vidámság. Apát letartóztatták, azt se lehetett tudni miért, és csak tíz év múlva szabadult. Ki kellett költözniük a házból. Távoli városrészbe kerültek egy bérház harmadik emeleti szűkös lakásába. A kerti ösvények helyett visszhangos lépcsőház, s szűk világító udvar, ahova a nap soha sem süt be, a bokrok helyett szemétkupacok, s a virágok helyet kozmaszag.

Éva erről semmit nem tudott, de nem is tudhatott. Ádám soha nem beszélt ezekről a dolgokról, de egyébről sem, ami a személyével kapcsolatos. Mindig csak a hivatalos dolgokról, az ügyfelekről, a tenni valókról beszélt. Igaz, mindezt türelmesen, nyugodtan, kiegyensúlyozottan tette. Sokáig tartott, ameddig ez a magatartás természetévé vált. Édesanyával eleinte sokat nyomorogtak, és hamar megtanulta, hogy csak saját magára számíthat. Megtanulta, hogy ha felszínen akar maradni, úsznia kell, és ki kell érjen a partra, hogy szilárd talaj legyen a lába alatt. Iskoláskorától a majdani munkahelyéig ez irányította tetteit, de fel is emésztette az energiáját, magánéletre már nem maradt ideje se. Nem alapított családot. Csak rövid időtartalmú kapcsolatokat engedélyezett magának, az érzelmi kötődéseket időben elkerülte.

A nő csak annyit látott, hogy mindig uralkodik a hangján, a mozdulatain, és érzelmeit nem mutatja ki – már ha van neki, gondolta hozzá! Benne ellenben olyan viharos érzelmek kavarogtak, hogy alig tudott a munkájára figyelni. Gondolatban váltig korholta magát, félt az érzelmi örvénytől, ami érezte, rohamosan közeledik, hogy elkapja.

Így jött el a péntek. Délután lassan elnéptelenedett az épület, az irodák kiürültek. A takarítók vették birtokukba az termeket. Ők még maradtak, pénteken sem fejezték be a hivatalos órákat hamarabb, mint a hivatal többi irodái.

Ahogy elment az utolsó ügyfél is, hirtelen süket csönd támadt, melyet a takarítók motozása csak jobban elmélyített. Ádám felállt az asztala mögül, s egy futó pillantást vetett az alant elterülő kertre. Most nem azt a régi kisfiút látta, hanem a kamaszt, aki visszament évek elteltével megnézni, mi lett a házzal, a kerttel. A látvány lehangoló volt – a házban idegen népek laktak, elhanyagolták, hullt a vakolat, revesre koptak az ablakkeretek. A lakókat nem érdekelte, hiszen nem az ő tulajdonuk. A kerttel sem törődött senki. Felverte a gaz, a burján, s a csalán derékig ért. Kiábrándultan ballagott haza, és soha többé még a környékére sem jött a háznak. Csak álmában kísérte a kép, s képzelte, álmodta, hogy sarlóval a kézben megtisztítja az ösvényeket, kiszabadítja a bokrokat, cserjéket, díszfákat. Elfordult az ablaktól, s szeme az ajtóban szorongva álló asszonyra tévedt, aki várta, hogy előtte hagyja el a helyiséget. Valami furcsa zavar vibrált a szemeiben, ahogy követte a férfi mozdulatait. Ádám magára öltötte a kabátját, nyaka köré tekerte a sálját, mialatt Éva le sem vette róla a szemét, de azért félre állt, hogy elengedje maga előtt. Valami meghatározhatatlan indulat fojtogatta a torkát, úgy érezte, menten megfullad, de összeszedte magát és kinyögött néhány szót.

„ Kellemes hétvégét!” – szólott suttogta.

„Magának is!” – válaszolta a férfi vidáman – „Üdvözlöm Rudit!”

„Ismeri, ismeri a férjemet?” – kérdezte dadogva a nő.

„Hát hogyne! Osztálytársak voltunk a fémipariban, a vasesztergályosok osztályában. Mi voltunk az iskola büszkesége, az elit csapat.” – válaszolt bőbeszédűen.

„Ó!” – kerekedett el Éva szeme – „Akkor a hétfői viszontlátásra!”

„Az nem fog menni! Hétfőtől a jogsegély osztályra kérettem magam!”

…

Kényszerlakhely (- részlet a Mann & Barcs című novellából)

   Tavaszra kialakult az új államrend. A katonai vezetés a várost átadta a hivatalba lépő román adminisztrációnak. Az új kormány – a Groza-kormány - igazságügy minisztere Pătrășcanu lett, aki többek között azt a törvényt is kiadta, hogy mindazok, akik a négyéves magyar uralom alatt eladták az ingatlanaikat, visszakérhetik azt.

   Mann Gyuri az új rend híveként mutatkozott, és a tömeggel együtt éltette a színház előtt az őszi választások győzelmét. A kommunisták győzelmét. Ott kiabálta ő is a jelszavakat, skandálta Gheorghe Gheorghiu-Dej (ejtsd: Gyorgye Gyorgyiu Dézs) nevét. A kommunista főtitkár nevét.

   Ügyvédünk számára az új rend nagy lehetőségeket teremtett. Már azelőtt is foglalkozott, nem is eredménytelenül, ingatlanügyekkel, s ez mostani törvény kapóra jött. Visszaperelt saját magának három házat a városban, több gyümölcsöst és szőlőskertet a város határában. Mire a perek érvényesek lettek, bekövetkezett a pénzbeváltás, és ami pénzt a tulajdonosok kaptak, egyik napról a másikra elveszítette az értékét. Egy bérház értékéért alig lehetett többet venni, mint egy pár bakancs. A pórul járt tulajdonosok leszegényedtek, elveszítették vagyonukat, de Dr. Man Gheorghe tovább gazdagodott.

   A duci Zsuzsikát, aki átvészelve a nehéz időszakot újra visszanyerte gömbölyded alakját, aggasztotta ez a hirtelen gyarapodás.

- Ne vidd túlzásba, Gyurikám! Csak ellenségeket szerzel magadnak, a vagyontól nem leszünk boldogabbak.

- Butaságokat beszélsz! Most sincs több eszed, mint lánykorodban! – dühösködött.

- Most sértegetsz?

- Értetek teszem, amit teszek, hogy neked és Déneskének jó élete legyen.

- Akkor sem tetszik nekem, ha meg nem haragszol.

- Eh! Hagyjuk…

   Hasznot hoztak az újonnan szerzett ingatlanok, a beszedett házbér, az árendába kiadott kertek. Ment is ez néhány évig, de az erősödő népi demokrácia, a kommunista uralom nem tűrhette a tulajdont, a kizsákmányolás semmilyen formáját, se a gyár, malom, még a két segéddel dolgozó kisiparost sem, nem beszélve a kereskedőkről, háztulajdonosokról, földbirtokosokról. A vagyonokat elkobozták, „államosították”, a családokat, a gazdag polgárokat elüldözték otthonukból, kényszer lakhelyre költöztették.

   Gyuriék is költöztek. Vihették magukkal, ami rajtuk volt. Meg személyenként egy bőröndöt. Felkészülésre kaptak egy órát. Addig ott állt a ház előtt a szeku autója. A fekete autó.

   Erdély keleti felébe vitték a családot. Egy elrekvirált pincelakásba költöztek be. Az volt számukra kiutalva.

   A hűséges Máté, az irodaszolga felkereste őket, s ez mentette meg a családot az éhenhalástól. A magukkal hozott készpénz elfogyott, és mivel a bankokat is államosították, a betéteket pedig zárolták, ott álltak a kétségbeesés, és az éhhalál küszöbén. De megjött Máté a sánta irodaszolga, és hozott mindenfélefajta otthonit – szalonnát, kolbászt, zsírt és néhány egyéb dolgot.

- Bodó néni az udvari lakó megmentett néhány dolgot, mikor mindenki hordott a házból, amit ért. Azt mondta az a karszalagos civil, aki irányította a kilakoltatást, hogy ami itt van, mind a nép tulajdona, s lepecsételte az ajtót. Alig ment el azonban az emberek letépték a pecsétet, betörték az ajtót, s reggelre nem maradt más, mint a puszta falak. Bodó néni is bement a többiekkel, s amit hasznosnak, vagy értékesnek talált összeszedte a kosarába.

- Mit csináljunk ezekkel? – kérdezte Zsuzsika – Nincs itt nekünk olyan luxuslakásunk, hogy kitehessük, megenni nem lehet.

- El fogjuk adni, s az árából egy darabig elleszünk, amíg adódik valami – jegyezte meg józanul Man Gyuri.

- Kinek adjuk el? Nem ismerünk senkit.

- Kiviszem az ócskapiacra, a zsibogóra! – találta meg a megoldást Máté.

   Valamennyicskét lendített az életükön ez a segítség, de rövidesen újból kenyérgondjaik lettek. Arra a pontja jutottak, hogy bármilyenmunkát elvállalnának, csakhogy keresethez jussanak. Az üveggyárban adódott munkalehetőség Zsuzsika számára, mint kisegítő takarítónő. Gyuri is mindenáron ki akarta venni a részét család pénzügyi gondjainak megoldásából. Egy szóval, szeretett volna valamilyen munkát vállalni. Ügyvédként nem helyezkedhetett el, mert a Kamarából, mint „burzsuj” elemet kizárták. Előbb segédkönyvelői állást szerzett a konzervgyárban, de igazából jogügyi tanácsadó volt, kistisztviselői fizetéssel, majd miután „megbocsátották” a múltját, s a személyi igazolványából törölték a DO jelzést, ami a domiciliu obligatoriu (kényszerlakhely) rövidítése, iratmásoló és fogalmazó irodát nyitott a törvényszék melletti kis utcában.

   Takaros kis iroda volt ez az iratmásoló és fogalmazó iroda. Még titkárnőt is alkalmazott, aki szaporán kopogtatott egész nap a Mercedes márkájú írógépén. Bár a bekeretezett ügyvédi oklevelét kiakasztotta a falra, ügyvédi munkát nem végezhetett, a tárgyalóteremnek közelébe sem mehetett, nem képviselhetett ügyfeleket, ellenben lemásolt, megfogalmazott bármilyen aktát, folyamodványt, beadványt, kérvényt. Évek alatt jó kapcsolatot alakított ki az ügyvédekkel és szívesen ajánlott az ügyfeleknek megfelelő szaktekintélyt.

Ki temesse el? (- részlet a Mann & Barcs című novellából)

   Egy katonatiszt az elhárítástól állított be Aranyos Kálmánhoz.

- Készüljön! – szólott, miután bemutatkozott – Ön velünk jön! Kiürítjük a várost, és önre, mint a hadsereg szállítójára továbbra is szükség van.

- Van lehetőségem nemet mondani?

- Nincs!

- Feleségemet és kisfiamat magammal vihetem?

- Természetesen. Kocsit küldök önökért, egy óra múlva itt lesz. Addig készüljenek fel. Hosszabb távollétre számítsanak – s ezzel elment, hátra hagyva a gondot, a szinte megoldhatatlan helyzetet.

   Megértette, hogy a megszállt területen az ő jelenléte veszélyt jelentett volna úgy saját maga, mint a hadsereg későbbi tevékenysége szempontjából. Miután a románok elárulták a szövetségeseket, messzemenően megváltoztak a viszonyok – megnyílt az út a Kárpátokig, és tovább is az oroszok számára. Rövid időn belül a front már a város közelében húzódott. Olyan gyorsan kellett felkészülnie, hogy nem volt módja értesíteni se a vejét, se leányát, Zsuzsikát. Lakása kulcsát betette egy borítékba, és a házmesterre bízta, adja át Mann Györgynek. A kulcs mellett rövidke levelet is tartalmazott a boríték: „Bizonytalan útnak nézünk elébe, vigyázz a leányomra, a születendő unokámra, magadra és a lakásra”

- Mindenki menekül! – mormogta magában Mann Gyuri, mikor a borítékot kézhez kapta – Én maradok most is. Legfeljebb a cégtáblát újra megfordítom, vagy törölöm róla a Barcs nevet.

   Ameddig még lehetett utazni, Mann György kiköltözött Zsuzsikához. A háziak átadták nekik az egész házat, ők maguk pedig behúzódtak az úgynevezett nyári konyhába.

- Itt vagyok, hogy vigyázzak rátok! – ölelte meg a feleségét – Apád is rám bízott, mielőtt elment volna a visszavonulókkal. Az irodát és a lakást rábíztam Mátéra, a sánta irodaszolgára. Ha majd elcsendesednek a dolgok, visszamegyünk a városba.

- Szeretek itt lenni, nem kívánom a várost. Nem szórakoztatnak már az emberek, mint régebben. Itt a fiam, elég ő nekem, s ha még te is megjelensz, az már a kész boldogság.

   Sok idejük nem maradt egymásra, átdübörgött felettük a háború. A városért kemény harcok dúltak, kétszer is gazdát cserélt, végül az orosz csapatok elfoglalták. Kovácsiban is megjelentek a katonák, főleg, hogy összeszedjék, ami ehető, meg ami nem ehető, de számukra értékes. Például az órák – karóra, zsebóra. „Davaj csasz!” (ide az órát) volt a jelszó. Elrekvirálták vagy, ahogy abban az időben mondták elzabrálták, ami a szemük elé került.

   Zsuzsika nem várta meg ameddig elcsitul a harci zaj, megszülte kicsi fiát. A háziasszony a papnéhoz szaladt segítségért, mikor megkezdődtek a fájások. Bába csak a szomszéd faluban volt, s oda senki nem tudott a harcok miatt átmenni.

- Jöjjön gyorsan, tiszteletes asszony! – kiáltotta már a kapuból.

- Mi az, mi történt?

- Jöjjön gyorsan hozzánk, hamar, hamar!

- De tele van a falu idegen katonákkal. Oroszokkal. Hogy mernék végig menni a falun?

- Szül az ügyvédné, s én nem tudok segíteni, de maga tanult, okos asszony. Jöjjön, jöjjön!

   Kabátot kapott hátára, kendőt kötött, s indultak is lóhalálában. Út közben katonákkal találkoztak, akik valami mozdíthatót kerestek „ellátmányuk kiegészítése” végett, de azok nem törődtek a két ijedten loholó asszonnyal.

   A tiszteletes asszony nem okozott csalódást, olyan szakszerűen látta el a váratlanul nyakába szakadt feladatot, akár egy diplomás szülésznő.

- Honnan ez a szakértelem? – csodálkozott a háziasszony, aki végig ott téblábolt az esemény alatt. Vizet melegített, törölgette Zsuzsika arcát, homlokát, s elkérdezte százszor is, hozzon-e valamit.

- Értem én, hogy egy papnénak sok mindenhez kell értenie, de azért ez már, ez már… egy gyakorlott bábának is dicséretére válna – folytatta.

- Édesanyámtól tanultam.

- Mert ő?

- Igen, ő szülésznő. Okleveles szülésznő. Még ma is dolgozik. Kint van a névtáblája a bejárati kapu mellett.

   A harcok elcsitultából tudták meg, hogy a város elesett. Mann Gyuri bement a városba, megtudni, mi van a lakással, s az irodával. A város irányítását a katonai adminisztráció vette kézbe, s most kezdték felmérni az üres, vagy üríthető lakásokat, hogy elhelyezzék a tiszteket és az új adminisztráció képviselőit.

- Máté! – szólott a sánta irodaszolgához – Menj, hozd be a városba a feleségemet és kicsi fiamat. Fogadj szekeret, pakoljatok fel és gyertek. Én nem hagyhatom itt a lakást, mert elrekvirálják, ahogy kiteszem belőle a lában.

   Másnap meg is érkeztek, s igazán nagy volt az öröm, hogy a sajátjukban lehetnek. Aranyos Kálmán lakását kisajátította a hadsereg, egy magas rangú tiszt kapta meg. Tímea sem járt sokkal jobban – a Barcs lakásba is egy tisztet költöztettek a tisztiszolgájával egyetemben. Tanult ember lehetett, mert bemutatkozott Tímeának, és jelekkel értésére adta, hogy vigyáz a berendezésre.

- Igor – mondta és magára mutatott, aztán a tisztiszolgára mutatott s azt mondta: Grisa.

- Igor, Grisa – ismételte a lány, és magra mutatva mondta: Ibolya.

- Ibáliá – ismételte Igor a tiszt, s ezen a furcsa kicsavart szón jót lehetett nevetni.

   Egy pillanatra eltűnt a határ győztes hódító és legyőzött között, csak három fiatal volt; akik felett átröpült valami megfoghatatlan. Aztán el is szállt, mindenki ment a dolgára. Néhány nap alatt kialakult az új „lakók” rendje, reggel korán kelt a „puceráj”, kiszellőztette a lakást, előkészítette a kapitány ruháit, azaz nagy lendülettel kiporolta a zubbonyt és nadrágot, kisuvikszolta a csizmát, mosdótálban vizet vitt, a piszkos vizet kiöntötte, és így tovább. Zajosan jött-ment, tett-vett, fel is ébresztette a szomszéd lakrészben alvó Tímeát, aki a korai kelést arra használta, hogy kiment a piacra szétnézni, és a termelőktől megvásárolni a napi friss ennivalót. Kenyeret, vagy más pékárut sajnos nem lehetett kapni, s be kellett érni valami dohos, régi lisztből otthon sütött lepénnyel, vagy máléval. Mire visszatért, a tiszt már elment a kaszárnyába nyitva hagyva az ajtaját, hogy a takarítónő a szomszédból, be tudjon menni. Ő takarított Tímeánál is.

   Egyik reggel hiába kopogtatott a Tímea ajtaján, senki nem nyitott ajtót. „Biztos még a piacon van” – gondolta az asszony -, „majd később visszajövök”. Később sem nyílt ki azonban az ajtó. Még délután sem, amikor a katonák megjöttek. A szomszédasszony aggodalommal telve szaladt át hozzájuk és próbálta értésükre adni, hogy valami szokatlan dolog lehet, a kisasszony nem nyit ajtót, vagy nem jött még haza. Igor is megkopogtatta az ajtót, majd megpróbálta a kilincset, de neki sem volt sikere. Megpróbáltak benézni az udvari ablakon, de semmit sem láttak, ekkor a szomszédasszony hívta a lakatos foglalkozású férjét, aki hamarosan kinyitotta a bezárt ajtót. Mind betódultak, és akkor meglátták. Ott feküdt a szoba közepén, a köntöse letépve, már halott lehetett hosszú órák óta.

   A katonatiszt elképedve nézett egyikükről a másikra, majd meglátta az asztalon a fél prófuntot. Nagyot ordítva megragadta Grisa zubbonyát, letépte a sapkájáról a csillagot, s pisztolyát a hátába nyomva kivezette a házból, és átadta az első szembejövő patrulnak.

   Az történt, mint részletenként kiderült, hogy a katona reggel a kenyérhiány okán megjelent egy fél komiszkenyérrel Tímea ajtajánál, aki éppen készült kimenni a reggeli szokott beszerző útjára. A lány gyanútlanul beengedte, s a katona rátámadt, befogta a száját, hogy ne tudjon visítani, de ahogy dulakodtak, kitört a nyaka. Grisa elvette a lakáskulcsot, a halott lányt ott hagyva kívülről az ajtót bezárta, a kulcsot zsebre vágta, s folytatta reggeli megszokott tevékenységét.

   Este a tiszt egy civillel tért vissza, aki körbejárta a szobát, és kiállított egy pecsétes papírt, hogy el lehet temetni.

   Ki temesse el? 

   A lakatos, a bejárónő férje elment az ügyvédi irodába tudván, hogy ott dolgozott Tímea. A cégtábla helyett csak egy névjegy méretű kiírást talált az ajtón: „Dr. Gheorghe Man avocat”. Bekopogott, de persze az ügyvédet nem találta ott, csak Mátét, az irodaszolgát. Elmondta neki, mi történt, s ő szedte a lábát, elsietett, hogy értesítse a gazdáját.

   Mann Gyuri, bocsánat Dr. Man Gheorghe intézkedett aztán a temetésről, és zárolta a hagyatékot. A Barcs vagyont is igyekezett biztonságba helyezni, ki tudja, mikor kerülhet elő valaki a családból, és követeli, ami a jussa.

Lélek-nyitogató

A híradások szerint lassan lehull az első hó.

      Emlékeimben kutatok az első szó mindig szíven üt. Milyen is volt az én első hóra vetett tekintetem?

      Nem emlékszem, pedig annyi sok emléket őrzök egészen apró gyermekkorból.

     

      Az én gyermekeim?

      Rájuk emlékszem, csodálkozó, hatalmas szemekkel nézték a pelyheket, követte tekintetük egészen, amíg a földre nem értek. Sohasem felejtem azokat a lassan álmosodó szemeket.

      A szánkózások, vidám kacagások… milyen régen volt!

      Az első karácsonyok emléke kitörölhetetlen!

      A saját első emlékét homály fedi, de a gyerekeimét éles kontúrral rajzolja. Ahogy nézem a fényeit a kontúr rajzolata is egyre sötétebbé válik. Nem, nem szomorú, csak valami más, nekem más.

      Mindig szerettem volna csodát varázsolni erre a napra, de volt egy év… — talán több is — amikor ez nem volt olyan egyszerű.

      — Hogy is legyen? — gondolkodtam, hiszen egyedül voltam a három gyermekemmel egy számunkra új, idegen városban, senki ismerős.

      A karácsonyt pedig mindig is titoknak kell övezni a gyermekek számára, néha még a felnőttekét is… így érzem.

      Az előkészületek is olyan rám szabott egyszemélyesek voltak. 

 Mikor minden vásárlás megvolt, már csak az előkészületekre kellett figyelnem. Fát díszíteni, ünnepi asztalt teríteni, ajándékokat a fa alá, s mindezt titokban.   

      — Mit tegyek?

      Akkor eszembe jutott a könyvtár, minden csodájával. Elküldtem hát a három gyermekemet egy látogatásra.

      — Videót is nézhettek! — mondtam, s szememmel megsimogattam a legkisebbet.

      A legidősebb már tudott vigyázni a két testvérére, de azért izgultam, nem is annyira miattuk, a magam ügyessége, varázsereje izgatott.

     

      Ma sem értem hogyan csináltam, egy délután főztem, sütöttem, ajándékot csomagoltam, fát díszítettem, ünnepi terítőt vasaltam.

      Úgy gondolok most erre, mint valami csodára, hiszem angyalok segíthettek, mert mire megérkeztek ők hárman, minden elkészült, csak ünnepi ruhába kellett öltözni, gyertyát gyújtani… és akkor valami csoda folytán lassan hullani kezdett a hó. Akkor Róma hegyen laktunk — errefelé így hívják —, az ablakunk akár egy erkélyajtó, szinte a földig ért, elhúztuk a függönyt és csodáltuk a hóesést. Ebben a városban, ahol most is élek ez volt első karácsonyi, havas esténk.

      Tiszta lett minden, beborította a szállongó hópehely minden kétségemet, valami különös erőt adott, nem éreztem fáradtságot, magányt… talán boldog is voltam, hiszen varázsoltam… Nekik!

   A csodás dolgokra úgy nézek ma is, olyan érzéssel, hogy tán’ ez az utolsó az életemben. Azt gondolom, hogy igazam is van, amennyiben minden pillanat egyszeri, megismételhetetlen. Így várom ennek az évnek karácsonyi ünnepét is, ilyen sejtelmes vágyakozással, esténként ülök a fotelban és tervezek.

      Nincs annál meghittebb pillanat, mint amikor gyertyát gyújtok az ünnepi asztalnál, ahol együtt ülnek azok, akiket mindenek felett szeretek, s akiknek én adtam az életet.

     

      Ilyenkor érzem leginkább a szeretet csodálatos erejét…           

Kaposvár, 2012. december

Határátlépés

Nagy bajba keveredett Markovics Skandala, Paprikafalva professzionális lázadója. Sosem akart senki ellen fellépni, de mindig úgy sikerült. Most történetesen, az 1989. év közepén, szalonnasütéskor nem elsőre lobbant a máglya. Benyúlt a zsebébe, odadobott egy darab papírost, meggyújtotta, s akkor vette észre, hogy saját - kényszerűségből kapott - párttagsági könyve, mikor nagyon jól égett.
Igazi szalonnasütő virtuóz volt, ezért nem állított le semmit, meg sem próbálta kimenteni a menthetetlent. Amúgy sem járt pártgyűlésekre, mindig Kaktusz Edömér, a falu első számú presbitere és párttitkára mentette ki, majd utólag beírta jelenlévőnek.
Nos kérem, ezt már nem lehetett elsimítani, bár megpróbálta, de amikor meghallotta a megyei párttitkártól, hogy az esetet továbbították a bíróságra, megijedt. Rettenetesen beszélte a román nyelvet, ritkán fanyalodott  használatára, de akkor megkérdezte az aktuális feljebbvalóját, mire számíthat az ő kebelbarátja.
”Madarat tolláról, embert barátjáról”, morogta vészt sugallva a megyei párttitkár, mintegy jelezve, ha sokat mocorog, ő is hasonló sorsra kerül, majd kibökte, hat, nyolc évvel megússza. Kaktusz Edömér párttitkár, ekkor kezdett el gondolkodni - ebben a sportágban csúcstartó volt -, majd intézkedett.
Már a parókia udvaron állt a gyászmenet. Szólt is a tiszteletesnek, hogy ideje lenne a koporsó elé állni, aki úgy tett, mintha nem látna és nem hallana semmit. Elindult befelé és hátrakiáltotta.
- Véletlenül nyitva felejtettem az öltöző ajtaját.
A presbiter-párttitkár végignézett magán, bement, feltette fejére a sapkát, vállára vette a palástot és szólt Markovics Skandalának.
- Befeküdhetsz pajtás!
Bizonyos viszolygással tekintett a koporsó belsejébe, még idegenszerű volt, aztán úgy döntött, miután még  úgyis nagyon sok időt fog hasonló környezetben eltölteni, ám legyen. Beheveredett, rátették a tetőt és négy gyászos képű megemelte.
- Segítene, Jula néném?
- Igen, fiam.
- Maga mindig mindenkinek segít, visszafelé legyen szíves váltsa fel a mi drága Skandalánkat!
- Már hogy érted ezt, gyermekem?
- Miután átkelünk ő ki fog szállni, s ha visszafelé üres koporsót cipelünk, valószínűleg furcsállanák a határőrök. Rendkívül összevissza történik a váltás, nagyon hosszú az ellenőrzött szakasz, talán húsz kilométernyi. Lovon közlekednek, de valamiért most biztosan érzem, hogy találkozni fogunk velük. Szerencsénk, hogy a temető túlsó oldalától alig harminc méter a határ. Jula néném, támogassa bajbajutott falubélijét!
- Nem addig a', Edömérkém, még az anyádat is pelenkás kora óta ismerem, nemhogy téged. Engem aztán ne gyömöszölsz semmiféle koporsóba! Emlékezhetsz, amikor szomjas voltál beléd töltöttem három liter vizet, s mert azt mondtad, a bal füled cseng, a jobbra rátekertem egy jókorát. Így már kiegyenlítődtél.
- Meg kell mondanom, ennél szebben nem tudtam volna elmesélni azt a gyönyörű napot, de most Skandaláról van szó, akit nem hagyhatunk tömlöc mélyére csusszanni. Emlékszik-e a mondásra? Akinek halálhírét keltik, az nagyon sokat fog élni.
- Ezt ismerem. Van másik?
- Aki koporsóba fekszik, az addigi életének még egyszeresét éli!
- Ez már tetszik, a kilencvenediket töltöttem.
- Induljunk, drága testvérek.
- Egészen úgy beszélsz, mint egy pap.
- Muszáj, Samukám, viszont én kényszerből is érthetetlen gagyogással beszélem a román nyelvet, ezzel szemben te folyékonyan hadarod. Majd szükség esetén odabökök, te leszel a közvetítő.
- Ne ijesztgess, titkár-presbiter! Eszembe sincs ilyen lovas katonákkal beszélgetni, túl sok mindent hallottunk felőlük.
- Ez most kegyeleti határsértés lesz, bízd ide, csak megfelelőképpen kommunikáld le.
- Mit csináljak?
- Úgy beszélj, ahogyan kell.
- Aha..
- Asszonyok, zendítsenek rá a negyvenhatodik zsoltárra, aztán folyamatosan a "Tebenned bíztunk elejétől fogva", illetve a "Mint a szép hímes patakra a szarvas kívánkozik"-ra. Felváltva énekeljék őket, legalább öten-hatan folyamatosan zokogjanak. Beállok a kellemetlen csapatvezetői helyemre. Skandala, nyugodj meg, úgy eszed az idegedet, hogy a remegéstől el fognak ejteni.
Elindultak a falun át, ki a mezőn, neki a rétnek. Már látszottak a kopjafák. Ők gyásztól elandalodott képpel, zokogva hagytál el a temetőt, és mint aki se jobbra, se balra nem lát mentek neki a szántott határsávnak. A párttitkár jól sejtette, éppen jött a váltás. A felvezető tisztelgett, ő visszatisztelgett, levette sapkáját, ő is, mélyen meghajolt, ő viszonozta és a lovasok eltávolodtak.
A kilátótorony még messze volt, aki nem ismerte a területet, tényleg úgy eltévedhetett volna mint ők, mert alig valami emlékeztetett arra, hogy ott egy országhatár tespedt. A helybéliek mindent jól ismertek, ők ballagtak tovább, mint érettségi előtt a diákok, egészen más alkalomnak és egészen más célból szépen beöltözve.
A felvezető feltehetően rettentő fáradt lehetett, úgy öt percnyi kocogás után végighasított benne az ideg. Egy cowboy nem fordítja meg egy helyben, hátsó lábán olyan gyönyörűen a lovát mint ő. Odaüget a csoport végére, ordít egy hátraarcot és előre hajolva, mint régi csaták harcosai, lova farát püfölve vágtatott vissza.
Csak nézte, amint a gyászmenet megbolondul. Jula néni szeretett volna még úgy száz évet élni, egy bokros szakasz mögött valóban megtörtént a helycsere.
Skandala már biztonságban volt, el is indult az első falu irányába, hogy lejelentkezzen, azonosítsa magát. Előbb tartózkodási engedélyt kér, majd mindent ami ezzel és ehhez jár. El fogja mesélni mi történt vele, így valószínűleg politikai menedékjogot kap.
A menetünk megfordult, mint mondottam, közeledett, ezzel meglepve a katonákat, akik mindettől függetlenül géppisztolyaikat kibiztosítva várták az ellenséges támadókat. Azok csak jöttek, úgy tettek, mintha nem is látnák a keki színű ruhásokat.
- Állj!
Az elől menő, papi öltözékes meglepetést színlelve tekintett fel, majd hátrabökött Samu irányába. Minden fegyver rájuk szegeződött.
- Vitéz uraim, nagy a mi bánatunk. A falu legszeretettebb asszonyát, mondhatni mindnyájunk nagyanyját és anyját veszítettük el. Úgy mentünk el a temető mellett, hogy észre sem vettük él-e, hal-e. De csúnyán mondom...
- Ember! Velünk is találkoztak!
- Igen? Ez egészen meglep... Csak a belső szorongásra emlékszem, ha Kurtafejű Sömöcs Tándorka nem unatkozik, tán még mindig mennénk. Azt mondja a gyerek: "Mán megettünk a temető." No, ekkor fordultunk vissza. A helyzetre való tekintettel, kérjük szíves bocsánatukat, hogy végre visszaadhassuk őt az anyaföldnek. Végül is semmiféle nagyobb vétséget nem követtünk el...
Majdnem tapsvihar kerekedett, de észbe kaptak és nekikezdtek zokogni. A lelkésznek öltözött, zordan és komorabban nézett, mint egy valódi református pap, de a kis szakasz parancsnoka gyanút fogott.
- Én ezt nem hiszem el, emeljék fel a koporsó tetejét!
- Na de vitéz úr! Azt szeretné, ha...
- Sokféle csempészési módszerről hallottam már, ez is az egyik lehetséges változat. Azt mondtam, nyissák fel, nem szeretnék tüzet parancsolni!
Előzőleg megbeszélték Jula nénivel, hogy élethű holtat alakítson, de lélegezni kell, ezért picit féltek. A palást alól odaszólt Kaktusz.
- Emberek, emeljék le a fedelet!
Koromalji Kiskutya Dezső és Felnagy Balázs hajtották végre a kérésparancsot. A szakaszvezető leugrott nyergéből, odalépett a pirospozsgásan mosolygó Jula néni mellé, nézegette.
- Ez olyan, mintha élne...
Megfogta a kezét.
- Meleg...
Elkezdte tapogatni a pulzusát, aztán átment a másik oldalra is, majd mindenki megrökönyödésére ráhajolt keblére. Saját lélegzetét is visszatartva, hosszú ideig hallgatta, majd felegyenesedett, levette sapkáját, lehajtotta fejét, s mint egy szégyellős gyermek sem jobbra, sem balra nem tekintett, csak maga elé suttogta.
- Bocsánatot kérek, legyen neki könnyű a föld és bocsásson meg neki Isten!
Visszaballagott lovához, nyeregbe ült, egy halk "tisztelegj" parancs után elköszönt, megfordult és tovavágtatott.
- Mit kéne megbocsátani Jula néninek? Na, túl vagyunk a nehezén, nyissa már ki a szemét!
Jula néni nem válaszolt. Ketten, hárman odamentek és egymás után szakadt rájuk a felismerés, hogy a presbiter-párttitkár szépreményű új mondása nem működik. Jula néni már csak testben feküdt ott, s a nála húsz évvel fiatalabb leányából felszakadt a bánat.
- Árva lettem én, akár az egyedül szálló madár! Mi lesz velem hátralévő életemben? Ó anyám, ó szegény édesanyám!
Bizonyos értelemben komikusnak tekinthető, mikor egy hetven fölötti személy árva gyermeknek tekinti magát, de hiába tudták, hogy az élet végútját tapossa Jula néni, ilyen furcsa és váratlan távozásra nem számítottak.
"Most mit tegyünk", keringett mindenki fejében a gondolat, de az elől álló átvette az irányítást.
- Lajoskám, Zsuzsikám, álljatok mellém, mint két ministráns!
- Kaktusz bácsi, mióta lettünk katolikusok?
- Nem lettünk azok, de a katonák ezt nem tudják. Induljunk, ott hátul most már tényleg szívből énekeljék azokat a zsoltárokat!
Az összeszedettebb és megrendültebb menet elindult.
- Gyerekek, melyikőtök tud jobban futni?
- Hát ki más, mint én. A fiúk jobban szaladnak!
Mondta Lajoska.
- Nem igaz, mert én is jól futok!
- Na kisfiam, akkor te most elrohansz a tiszteletes úrhoz és megmondod, hogy jöjjön, mert temetni kell. Jula néni meghalt! Kislányom, te a doktor úrhoz fuss és mondod el neki nagyjából ugyanezt!
A gyerekek futottak, mint akit kilőttek és a két, más-más oldalakon elöljáró visszahuppant székére. Egyszerre volt érdekes és hátborzongató az eset. Nem beszéltek össze, mikor is tehették volna, de két nappal korábbi dátumra állította ki a bejelentést a pap is, az orvos is a halotti bizonyítványt. Egyben telefonált a községházára, hogy Jula néni halálát, ami két nappal azelőtt történt, elfelejtette bejelenteni. Mire megérkezett, már ott is két nappal korábbra állítottak ki minden bizonylatot.
Mindkettőjüket megdöbbentette, egészen más malőröket kalkuláltak be, de úgy látszik azokat szerencsésen kikerülték.
Az emberek álltak a sír mellett, már tényleg zokogtak és néhányan énekeltek. Messziről meglátták az érkezőket. A lelkész civilben volt, fejet hajtott a presbiter előtt, majd valamit a fülébe súgott. Az hátraszólt.
- Emberek, most körmenetet csinálunk, a katonák úgysem tudják, hogy nálunk ez nem szokás.
Nem szerették volna, ha rájuk látnak. Néhányszor körbejárták a temetőt, kerestek egy olyan helyet, ahol semmilyen irányból, a kilátótoronyból sem vehették észre őket és ott megtörtént a ruhacsere.
A pap és az orvos is húzták az időt, nem árt ha négy-öt óra eltelik a halál időpontjának beálltától. Sötétedéskor kezdték a temetést, amikor már biztos volt, hogy Jula néni nem fog közel kétszáz évet élni.
Sokak emléke semmivé vált azóta, de Kalapos Julianna, a falu Jula nénijének neve úgy tűnik még a Skandala hírét is túlélte, mert rá már a kutya sem kíváncsi.

Megbeszéljük

Karját kényelmesen, puhán helyezte az öblös fotelra. Arcán barátságos, meleg derű bujkált. Aki meglátta, azonnal érezni szerette volna az ölelését, hiszen sugárzott róla a biztonság, az öröm.

Beszélgetőpartnere szemben ült vele. Csupa mosoly volt, elégedettség, de a tekintetében volt valami kihívó, mint annak, aki mindenkit meg akar hódítani. Méregette a vele szemben ülőt, s fölényesen kérdezte, csábítóan felé fordítva szép arcát:

— Akkor megbeszéljük, ki a fontosabb kettőnk közül az életben?

— Te akartad — volt a válasz a fotel mélyéről.

— Ugyan ne szerénykedj, tudom, hogy téged is érdekel — nézett rá frivol mosollyal.

— Lehet, de hogyan döntjük el, mesélünk talán egymásnak? Az is valami, de azt hiszem, más kellene.

— Kimondtad, amiről én biztosan tudom, ebben jó vagyok.

— Mit mondtam?

— A döntést… csak nem szavakkal értem. Akit én ledöntök a lábáról annak bizony csak én vagyok a fontos, ebben vita nincs — emelte fel a szemöldökét a Szerelem —, sőt egyszerre két ember jöhet csak szóba. Nos, ehhez mit szólsz?

— Szavam sincs, mégis van róla véleményem — töprengett a fotelban a Barátság. — Tudod, én összefűzöm az embereket, a gondolataikat, érzéseiket és tartósan velük maradok. Tudsz te ilyet?

— Hogyne tudnék — kacagott a Szerelem —, „összefűzni”, azt tudok csak igazán, s milyen szorosan, szinte egy lesz a kettőből... sőt néha három. Erről mi a véleményed?

— Nagyon magabiztos vagy — mosolygott a Barátság —, gondolok én erről valamit. Tegyünk egy próbát!  Nézd, ott jön egy nő, szemben vele egy férfi. Ismerik egymást, de nem barátok, nem szerelemesek... mondom, csak ismerősök.

— Legyen — egyezett bele a Szerelem. — Már megyek is!

— Azt nem — szólt a Barátság. — Minden ember tudja, ahol te vagy, nekem nincs helyem. Legyen fordítva! Megpróbálom én az erőmet, és ha felülmúlsz, tiéd a győzelem.

A Szerelem elnevette magát:

— Menj csak, megkönnyíted a dolgomat!

Karcsú pohárból bódító italt kortyolgatva nézett a Barátság után, várta a maga idejét.

A Barátság leült a választott pár közé, és hagyta őket beszélgetni. Néha, mint a moziban szokás, képeket vetített közéjük. Váltogatta: új kép, új téma a beszélgetéshez. Sokáig ültek egy kávé mellett, majd süteményt ettek, nevettek. Mielőtt elköszöntek volna, megbeszéltek egy közös programot.

Búcsúzáskor aztán a Szerelem a nő nyomába eredt, és érdekes dolgokat suttogott a fülébe. Dicsérte a férfi szemét, mosolyát, és mesélt, mesélt neki egészen estig. Mielőtt elaludt volna, kicsit csalt is, átölelte a nőt, aki a férfi meleg karját vélte érezni, és ezzel az elképzelt öleléssel aludt el.

A Szerelem másnap kora reggel beosont a férfi szobájába, ébredés előtt a fülébe súgta a nő nevét. Így nem is csoda, hogy a férfi első gondolata egy telefonhívás volt. Egy nap múlva találkoztak, s a harmadik napon a Szerelem boldogan újságolta a Barátságnak:

— Legyőztelek. Nézd! — s vitte magával a Barátságot az újdonsült szerelmesek ablaka alá.

— Való igaz, ledöntötted őket a lábukról — bólogatott a Barátság —, de mire mentél volna nélkülem?

— Lásd, kivel van dolgod — fölényeskedett a Szerelem —, játsszuk fordítva!

— Látod, ott jönnek egymással szemben, ismerősök, ők is. Engedd, hogy most én kezdjem!

— Menj! — mosolygott a Barátság, mert ő már sejtett valamit.

Ahogy közeledett egymáshoz a két ismerős, közéjük lépett a Szerelem. Illatot hozó, friss tavaszi szelet fújt, amely kikapta a szőke nő kezéből az újságot, a férfi lehajolt érte, udvariasan nyújtotta a nő felé.  Összeért a kezük, szemükben felszikrázott valami különös fény.

A Barátság értette mi történt. Lehajtotta a fejét és visszavonult. Hagyta, hogy tomboljon a Szerelem. Amikor kimulatta magát, győztes mosollyal tért vissza.

— Látod? Mondtam, hogy erősebb vagyok.

— Még nem győztél le, valamit elfelejtettünk. Az időt. Kérek két évet, aztán nézzük meg őket újra!

— Legyen! — egyezett bele nevetve a Szerelem.

Két év múlva újra a régi asztal mellett ültek mindketten.

— Mi a helyzet a soha nem múló varázsoddal? — érdeklődött mosolyogva a Barátság.

— Mi lenne? Tegnap jártam a nőnél, bérelt helyem van nála.

— És a férfi?

Csend. Kis mocorgás, nyikorgás a Szerelem széke felől.

— Gyere, nézzük meg! — javasolta a Barátság.

— Talán nem kellene zavarni... — tétovázott a Szerelem.

— Mégis, ha győzni akarsz, gyere!

A keskeny utcán egy vörös hajú nőt átkarolva sétált a férfi.

— Ha jól emlékszem, akit megbűvöltél szőke volt — így a Barátság.

— Tudod manapság a hajfestékek...

— Ahogy nézem, nőtt is picit, no meg a szeme színe?

Szerelem lehajtotta a fejét, majd villámló szemekkel feltekintett:

— És akiket te választottál?

— Lássuk! — indult arrafelé a Barátság — de... — megtorpant — hiszen ott is a tiéd volt a végső szó...

— Igazad van, akkor most, hogy is vagyunk? Ki a fontosabb? Mégis nézzük, ez talán eldönt mindent...

Hirtelen meglátták a két barátságba, ezután szerelembe esett embert. Egymással szemben sétáltak egy park széles útján, tavasz volt.

— Az én időm — sóhajtott a Szerelem.

— Nézd csak! — emelte fel a kezét a Barátság.

Ahogy közeledtek egymás felé, mindketten más utat választottak, kerülték egymást.

— Akkor most? — kerekedett nagyra a Szerelem szeme.

— Vége! — legyintett a Barátság.

— Ne keseredj el! Úgy látom, semmire sem megyünk egyedül.

— Sőt van, hogy váltjuk egymást — nevetett a szemébe a vidám Szerelem.

Kamilla szemefénye

Kamilla számára lassan fakult ki a világ, az ég mélykékje színehagyottá, a zsendülő levél zöldje s a tavaszra kandikáló ibolya sötétlilája emlékké sápadt. Az ablak előtti terebélyes almafa levelei összemosódtak, még a rászálló madarakat se tudta megkülönböztetni. Aztán elszürkültek az arcok, s barátait előbb ismerte fel mozdulatuk, járásuk után, mint arcvonásuk alapján. Többször tisztogatta vétkesnek hitt szemüvegét, de hiába, az éles színek eltűntek, enyhe köd lebegett előtte. Elérkezett a szemüvegcsere ideje, elégelte meg az elhalványult világot Kamilla.  Az orvosi váró fala piszkosfehérsége furcsa szorongással töltötte el. A vizsgálat túl hosszúnak tűnt, a máskor tréfás kedvű doktornő hallgatása se ígért jót. Különös nyugtalansága egyre nőtt. Kiderült, hogy új szemüveg már nem adja  vissza  a színeket, az éleslátásán csak műtét segíthet. Kamilla hallott már erről, mint könnyű, biztonságos operációról, mégis riadalom futott át rajta. Alkudozni kezdett az orvosnővel, de az nyugtató hangján bátorította, és azzal vigasztalta, hogy utána még a szemüvegétől is megszabadulhat talán.  Értette ő, hogyne értette volna a szavakat, de egész lénye tiltakozott ellene, ólomlábakon hagyta el a rendelőt, s hazafelé az úton csodára várva figyelmesebben nézelődött.

 De már önmagát se csaphatta be, eltűntek a csillogó színek, minden fakóbbá változott, akár a tűző nyári napsütés utáni virágok. 

Az almafa bogyói gyümölccsé gömbölyödtek, az ibolyát sorra váltogatták a fakó kerti virágok, és többször vált ködössé a táj. A sötét tónus uralma rátelepedett Kamilla lelkére is. Egyre komorabbá változott. Vágyott a vidám színekre, a fényre, a tiszta arcokra! Talán épp ez a lelkiállapot késztette a döntő lépésre.

A kórház kapuján belépve félelem motoszkált benne, s a kórterem mályvaszínű selyemfüggönye, a ragyogó tisztaság se tudta enyhíteni a szorongását. Hiába olvasott, tudott majdnem mindent az előtte álló dologról, orvosa nagyszerű munkájáról, remegett, mint a nyárfalevél. Észérvekkel nyugtatgatta magát, mindhiába. Rátelepedett a félelem. Az éjszakája nyugodt volt a kapott gyógyszerek hatására, de reggel félelme nőttön  nőtt,  a szíve versenylóként galoppolt, az idegei pattanásig feszültek.  Ám amire felocsúdott, már fertőtlenítették, zöld műanyag védősapka, védőcipő került rá, és ott találta magát az ijesztő orvosi gépek közt.

 S ekkor valami nagy nyugalom szállt rá, szíve is megszelídült.  Békés türelemmel hallgatta az orvos beszédét a műtősökkel, érezte a babráló kezeket, az arcán le-lefolyó hideg folyadékot, érdekes zöld kockák villogtak fényesen meg  elmosódottan   a   szeme előtt.  Aztán felültették, kész, vége, visszavezették a kórterembe. Bár szúrt, égett a letakart szeme, nem panaszkodott, végtelen megnyugvással gondolt már mindenre, s jólesően elszenderedett.

 Estére a vizsgálóba vitték, és levették róla a kötést. Néhány pillanatra megrettent, meglódult a szíve is, aztán kinyitotta a szemét.  A falak fehérebbé, a köpenyek harsány zölddé változtak, minden élesebb lett!  Elszállt a szorító érzés a szívéből, s valami felszabadító öröm járta át.

Második, könyvevő Don Quijote

 
Egy alacsony termetű, kövér ember szamaragol, tűzoltó sisakkal a fején és egy olyan fehér kendővel a nyakában, amit borotváláskor használtak a borbélyok. Szamarán zavara volt, de fejét magasra emelte, pedig vézna lándzsáját is csak nagy nehezen bírta tartani. Ő is igen sokat olvasott, ezért úgy gondolta, feltétlenül követnie szükséges azt az embert, aki tökéletes példaképe, mert fegyverhordozójával nekiindult - tudják, azzal a kis kövérrel - és szembeszállt a betokosodott világgal.
De emberünk óriást akart dönteni, nem szélmalmot. Okosan fegyverhordozót sem vitt magával, mellé úgyis csak egy nyurga, hosszú lábú, sovány illett volna, ráadásul lovon. Szerepcserefélét hajtott végre, de csak a külsőkben. Szemei állandóan a láthatárt fürkészték, ekkor pillantotta meg a világveszedelmet. Bizony, óriás volt az a javából, belevágta hát sarkantyúját szamara szügyébe, aki nem volt hajlandó elindulni gazdája ügyébe, és ott, a nagy mező közepén iázott harsányan.
Elfelejtettem bemutatni hősünket. Ő a modern kori kóbor lovag, dinasztikusan Don Quijote kettőnek nevezte magát, vagy második La Mancha lovagjának.
A kétség fojtogatta, mert négylábú járműve nélkül nem juthatott az óriás közelébe, aki tombolva dühöngött magában. Az arcára tekeredett grimaszt is látta. “Megeszem e világot”, ezt sugározta a feje tetejéről.
- Klementina, ó te drága, mondd meg most, most merre jársz! Jaj nekem, rosszul énekelem! "Én vagyok Don Quijote, La Mancha lovagja, ki semmi veszélytől nem fél. Megyek merre a végzetem szólít előre, mert nincs már oly' mesze a cél." Tan-da-ra-ram, tam-tam!
Ekkor egy furcsa szerzet közeledett.
- Mit csinálsz erre komposztszamarasom?
- Minő szépséges trilla a hangod, ó, egyetlen csodás szívmelengetőm. Nevednek dallamára volnék kíváncsi, hogy mikor szamaram úgy dönt, nekiindulhassak a döntésnek. Győznöm kell!
- Buggyant alak, miér' nem veszel egy motort? Van rendes nevem is, de Csurranócának hív itt mindenki, a nagy, természet ette, rágta placcon.
- Csodálatos az te világos-zöldeskék, apró tincszsebkendőd.
- Ez a ruhám, vaskalap!
- Ó, Dulcinea kettő!
- Jé, te is láttad a La Mancha lovagosát? Ki sem néztem belőled! Azt szeretem, amikor Szofi helyre teszi az öreget, oszt a végén megpaskolja a vállát, úgy melléáll.
- Igen, szívem hölgye, én vagyok Don Quijote, La Mancha lovagja, rólad álmodtam, pedig én sohasem álmodom... Óh, pirulj! Elfelejtettem a szöveget, így inkább saját szavaimmal dicsérlek tovább,
drága szívszerelmem, kire rálobbant minden belső tüzem. A ruhádat nem vehetem el, sőt, talán hozzád illőbbet kellene vásárolnom. Egy hajszálat adsz nekem ugye?
- Sose értettem az ilyen ferde embereket, de nesze itt van. Egy húszassal jössz!
- Milyen jó, hogy elhoztam otthonról a pénztárcámat. Tudod, a lovagoknak nincs szükségük pénzre.
- Te szamarag vagy!
- Óh, drága Dulcinea kettő, de szépen táncoltatod a szavakat az arcodra virult gyönyörű száddal.
- Má' montam, hogy nem így hívnak, te! Oszt dobbantok egy nagyot! Ha tudnád, hogy tudok toporzékolni. Nesze, itt a hajam, hoci a pénzt!
- Húsz eurót mondtál? Parancsolj, szerelmem. Mint mondtam, elhoztam az összeset, mert rengeteg a rászoruló. Nekem nem kell, én megküzdök magamnak egy-egy gonosz lovaggal. A dicsőség bőven elég. Ma is teleettük magunkat, egy egész szederbokrot rágtunk be.
- Szégyelld magad!
- Bocsánatot kérek, bájos gyönyörűm, a szamaram nagyon szereti a tüskéket, én csak gyümölcsöt eszem ezután.
- Te kenderedett fej, mondd má' meg végre, mit akarsz!
- Lépes méz nem csordul ily szépen kaptár belsejéből, mint gyönyörű sárga fogaid mögül a szavak! Segíthetek valamiben?
- Na figyelj csak kunkorú, ott az a sombokor.
- Máris indulok, lelegelem az összes somot róla, vagy egybegyűjtöm sisakomba, talán somenni szottyant kedved.
- Marha! A bokor mögött el tudjuk intézni, én vagyok itt a területi szolgálatos. Egy ilyen, pfújdeminttealaknak kétszáz!
- Persze, parancsolj velem, szívem billentyűmozgatója, vérembe költözött szépség. Itt a kétszáz, de még adok egy százast, míg ledöntöm az óriást amott. Dárdám hegyével döföm át, úgy érzem ló-szamaram gyújtása helyrejött, indul.
- Most meg mit akarsz te ottan, azzal a pálcikával?
- Kivégzem az nagy gonoszt, amelyik az túlfelőli dombtető szegletes zugában mozog.
- Te törmelék! Kupacba hordatlak el innen! Az ottan a Kabátos Elemér erőműve! Naplopó, hány lövetű a dárdád?
- Eredetileg sorozatfegyver volt, most már... Hoppá ez kettétörött! Csodás leányzó, elmondanád én ráncos fejemnek, hogy tulajdonképpen mire szolgál az a hatalmas borzadály amott?
- Ökológiai csodalény, szélerőmű, négy falut lát el véle. Az elején, amikor megkapták, úgy örültek, mint te az én hajamnak, most meg ki szeretnék nyírni, mer" elég sok adót kell az ilyen után fizetni. Aztán Kabátos Elemér ötször annyiért adja az áramot, mint az állam, de nagyon jól teszi! Vannak neki testőrei is, osztán ha valaki megtámadja egy-egy szivaccsal - van itten egy kisebb tengerünk, tudod, abban a kútban -, annak annyi.
- Nem látom, szívem lüktető szerelme...
- Hát ez azért van, mert nem akarsz a sombokor mögé menni velem. Nem olyan nagy baj, majd jön más. Ha elhoz onnan valaki egy szivacsot, oszt megy és letámadja, akkor a géppisztolyosok átalakítják szitának. Tudod mi az az önvédelem? Mindig az lesz belőle, amért szivaccsal megtámadták. Már volt rá példa, hogy fűszállal is nekimentek! Jól megy a dolga. Én marha meg, mikor kérte a kezemet, kosarat adtam neki.
- Erről van szó, édes komor-egeket kitisztító, szirtek mosolya, sok szálú érdes kékség. Nekem hajat adtál, neki viszont kosarat, mert dobog az te szíved!
- Milyen hülyén beszélsz!
- Drága Dulcinea kettő, második Dulcineám, én egyetlen sziromszerű virágom, magasra emeltetett lelkem számtalan szögellésit röpteted, mert csak a kóbor lovagnak... Bocsánatot kérek, bocsánat!
- Teheted, csókolom, bókolom!
- Ha van bármi értelme is én kóbor lovagéletemnek, felszabadítom ezen falvak népeit, ledöntöm az morgó fejű óriást és ezt a Kabátos Elemér nevű zsarnokot párbajra hívom. Utána veszek neked tisztességes ruhát, fejed búbjától sarkadig fehérbe öltöztetlek, s gyönyörű menyasszonyként vezetlek be oda, az oltárhoz. Látod, tajtékzó paripám Sanchotlan. Talán mégis jobb lett volna egy langaléta fegyverhordozó, de törött lándzsám mellé épp elég fegyver a tenni akarás. Keresem az igazságot, s kiállok minden igazságtalanság ellen!
Dulcinea kettő, előrántotta önvédelmi telefonját és tárcsázott. A beütött szám után sípszó hallatszott, majd a láthatáron megjelent egy azonosíthatatlan hadsereg, aki párbajfelhívás nélkül is a Quijote nevűre rontott. Az élen motorozó, sorozatlövő dárdáját leeresztve állt meg az üzemanyagvesztett második Don Quijote orra előtt.
- Jó hogy jön, fura ember, közénk valónak látom!
- Az igazságért harcolnak, robogó lovagok?
- Mi egészen másért, Kabátos Kelemen úrért.
- Akkor mi lesz a falvak népével? Szélsebesen álljon ki az az ember velem párbajra!
- Uram, ha ezt az erőművet valami baj érné, a négy falu összes lakója életveszélyen túli bántódást szenvedne. Ha segíteni akar nekünk, a védőknek, szamaragoljon itt körbe-körbe élete végéig. Kap egy mobiltelefont.
- Micsodát, kérem?
- Majd megmutatjuk hogyan kell használni, evvel jelezhet nekünk, de ha valaki erre jönne, minden felszólítás nélkül nyugodtan hívja ki párbajra.
- És mi lesz az én bájos Dulcineámmal?
- Kicsodával?
- Ez az izé itt, a szamarán, meg a mindenféle bokrok között, abszolút megzakkant. Azt mondja, fehér, talpig érő ruhába akar öltöztetni. Aztán valami feleség, meg házasság... Nem tudom idézni miket is dadogott...
- Kiváló nemes lovag, az mi urunk és parancsolónk, emez négy falunk védelmezője, egyszer s mint kényúr és első éjszakás jogú, neked adományozza fogadott leánya kacsóját.
- Hej, Petrezselyemkampó, ebbe nekem is akad szavam!
- Ja, kisanyám!
És Petrezselyemkampó nekifordította soklövetű, nagyonfegyverét.
- Azt akartam mondani, tudod, hogy éppen erre gondoltam én is. Jól jön nekem egy ilyen komplett ütődött, totál szamáralátétes. Ideadnátok az erőmű alatti lakosztályt? Szeretem a nagy búgást és az elektromos erőterek káros hatását.
- Megdumáltál, kislány. Ülj hát az ölébe!
- Azt nem lehet, motorlovag úr!
- Akkor cammogjon melletted, nemes vitéz. Mi átadjuk a lakot.
- Egyelőre külön éldegélünk, kérjük az nagyurat, hogy háromszori kihirdetés után engedélyezze az mi frigyünket.
- Rendben, délután négy és hat között háromszor kihirdeti, fél hétkor lehet esküdni.
Valami ilyesmi történt második, könyvevő Don Quijote-val. Legalább megszabadult a szélkerekekkel történő harcok közröhögtetésétől, de maga választotta lebilincselésbe került. Neje, az a szép beszédű, ellátta a ház körüli teendőket, ám amint látótávon kívül került, ledobta magáról a talpig érő hacukát és élte az életét.
A Don, becsületére legyen mondva, a nap huszonnégy órájából legalább húszat valóban körbe ügette az épületet. Amikor lerobbant a jármű, vállára vette, ha csököny betegség kapta el, rozsdásvértesen, törött lándzsájával lovaghoz méltatlan gyalogszerrel plattyogott. És mentette a falvakat, legalábbis ezt gondolta, mert az összes kétes közeledőt észlelve jelzett. Jöttek, láttak, fogták, vitték és tettek.
De szép, ó de szép az élet.

Az elmondhatatlanról

Hosszú utcán lépegetünk. Nagymamám a szokottnál lassabban jár, kicsit erősebben fogja a kezemet, mint máskor. Általában sötét ruhát hord, de most minden olyan különösen újnak, fényesen feketének látszik rajta. Édesanyám nem akart elengedi erre az útra, de én mindenképpen jönni akartam, kísérni Nagymamát a nővéréhez, Etelka nénihez.

Szerettem hozzá járni.

A nagy udvaruk végében gémeskút, mellette istállók. Egyikben tehenek, a másikban lovak laktak. Az udvar végében a kis kapu könnyen nyílt, ott volt a kert. Keskeny kis utak mellett konyhakerti növények, mögöttük nagy területen mákvirágok nyíltak, felettük mindig színes pillangók röpködtek. Itt nézelődtem nyáron, amíg Nagymamámék beszélgettek.

Etelka néninek mindig volt valamilyen finom süteménye. Most ahogyan rá gondolok különleges régi ízek gyűlnek a számban, formájukat látom a tányéron, azon az aranyszegélyes, kék virágos kis tányéron. Milyen jó volt egy játékos, kerti futás után leülni a hűvös szobában, a süteményhez limonádét kortyolva figyelni a felnőttek beszélgetését, felcsipegetni a szómorzsákat, mi történt a szomszédban, mire gondolnak ők.

Gyakran eljött Kati néni is, az emlékeim szerint magas, kreolbőrű, fekete hajú, szép asszony. Egyedül élt, s mint később megértettem, Etelka néni fiának kedvéért járt ide. Az hiszem, Sándor bácsi sohasem vette őt komolyan, agglegényként élte az életét, bár fél füllel hallottam róla, hogy voltak esték, amelyeket szívesen töltött Kati néninél.

Térjünk vissza a hosszú utcára!

Útközben igen kellemetlenül éreztem magam, mert ahogy közeledtünk a ház felé, Nagymamám egyre lassabban lépegetett. A keze pedig, mintha rám támaszkodna, úgy éreztem, olyan nehéz az én kicsi kezemben. Hány éves lehettem? Nem tudom, tíz még nem voltam, bizonyosan.

Az utca végén jobbra kellett fordulni és ott az a harmadik ház, szép barna, fából készült kerítésével.

Szokatlan csend ült már mindenen, a saroktól addig a házig. A kapu is olyan lassan, nehezen nyílt.

Sándor bácsi sem várt, ahogyan szokott. Máskor elénk jött, most abból a szobából lépett ki a kicsi előszobába, ahova én sohasem mehettem be. Az volt Etelka néni szobája. Résnyire nyitva hagyta az ajtót. Betekintettem. 

Az ágyat láttam meg elsőnek és a magasra tornyozott párnákat. Finom, halk, síró hang szűrődött ki a szobából és két szomszédasszony távozott sietve. Fehér szegélyes zsebkendőjük mögül alig érthetően köszöntek. Egyikük megsimogatta a fejemet, olyan különös szeretettel. Hiszen nem is ismer, gondoltam, de jól esett a simogatása ebben a komor csendben.

Nagymamám után lépegetve bementem én is oda, ahol még sohasem jártam.

A sejtelmes félhomályt alig oldotta, a behúzott sötétítő függönyökön át beszivárgó délutáni napfény.

Etelka néni az ágyban feküdt. Beteg, gondoltam és megkérdeztem, leülhetek-e az ágya szélére. Olyan szép hófehér volt ott minden, nem akartam, hogy a ruhám... szóval, valahogy úgy éreztem, meg kell kérdeznem.

— Gyere! — sóhajtotta és megsimogatta a hajamat. Éreztem, hogy erőtlen, remegő a keze, és olyan pici lett a teste a nagy, csipkés párnák között.

Nagymamám széket hozott, mellénk ült. Etelka néni sírni kezdett:

— Látod — nézett a Nagymamámra —, el kell mennem, olyan gyenge vagyok. Úgy szeretnék még élni, de nem lehet.

Döbbenten néztem. Ha élni szeretne, fel kellene kelnie az ágyból. Talán adhatna enni a tyúkoknak. Láttam, olyan csendben ültek a baromfiudvarban, biztosan éhesek. Süthetne süteményt is.

Elszégyelltem magam. Hiszen egészen biztosan beteg, én is akkor fekszem, ha lázas vagyok, de akkor hová akar utazni? Azt mondta, el kell mennie...

Megtörölte a szemét, alig hallhatóan mondta:

— El akartam köszönni tőled, Marim — Nagymamámra nézett —, olyan nehéz meghalni, olyan sokáig tart...

Megijedtem. Hallottam már a halálról, hogy elviszi az embereket, de itt nem volt senki más rajtunk kívül. Biztosan később jön, gondoltam, és lecsúsztam az ágy széléről. Nagymamám mellé álltam szorosan és az ajtót néztem. Jaj, nehogy bejöjjön, nem viheti el Etelka nénit, azt mondta, még élni szeretne.

Szívem a torkomban dobogott, amikor puszit váltottunk, elköszöntünk. Úgy éreztem örökre elveszítettem Etelka nénit, vele ezt a különös, szép környezetet, de ez csak egy érzés volt...

Kint sütött a nap, mélyet lélegeztem a langyos, tavaszi levegőből és nem értettem azt, ami ott maradt mögöttünk, abban a besötétített szobában.

Sose mondd azt: "el-

veszítettem", semmiről;

mondd: "visszaadtam".

Fodor Ákos

Füstbe ment remények

Hetek óta fütyül a szél a város utcáin, csontig hatol a dermesztő köd. Klaudia behúzott nyakkal, testéhez szorított karokkal siet haza. Sajog a lába a napi felszolgálástól, egy percre se ülhetett le, tiltja a főnök. A kapuba érve belerúg az üres kukába, majd belöki  az udvarra.

Úgy látszik, nem ért még haza Tibor, a fene essen bele ebbe a cudar világba!  A csend várja csak a félhomályban, kabátját ledobva végigdől a kanapén, cigarettára gyújt, s nyomkodja a távirányítót.

 Egyre csak az jár a fejében, amit Jenő mondott a vendéglőben, hogy hazajött Géza.

Ha hazajött, hát hazajött, mi köze neki hozzá! Nem érdekli már az a hóhányó, gyáva alak. A legnagyobb bajban hagyta itt magára! Azt hitte, ha kifizeti az orvosi költségeket, azzal megtette a kötelességét! Mennyit szenvedett akkor testileg, lelkileg! Mégis sokáig várta vissza titokban.

    Aztán lassan elkopott a fájó érzelem, s barátaival belerázódott a mindennapok taposómalmába. Idővel összeköltöztek a  megfontolt, komoly Tiborral, legalább megszabadult az otthon nyomasztó légkörétől, ahol anyja italba fojtotta elrontott életének keservét.

    Klaudia mégis valamiféle ürességet érzett, se Tibor kedvessége, se a barátok nem tudták elűzni a tátongó magányt, a hiányérzet gyötrelmét. Előttük sikerült  palástolnia  mindezt, de maga sebzett madárként vergődött benne. Többször gondolt arra, hogy itt kellene hagynia mindent, s máshol kezdeni  újra az életét. Valahányszor megszólalt régi  közös daluk összefacsarodott a szíve. Az is megtörtént már, hogy  a felmosó nyele a kedves dallamra Gézává változott, s ő önfeledten táncolt vele.

 Ó, Géza, te átokfajzat, hová tűntél, sóhajtott olyankor. Elvitted az álmaimat is. Azt ígérted, együtt kelünk útra, itt hagyjuk ezt a huzatos porfészket, s csupa kaland lesz az életünk!

 Erre vágyott Klaudia. De elfújta a szél. Terhes maradt, s az nem volt az álom része!  Géza orvoshoz vitte, biztatta, s ő hitt neki. Tizennyolc éves volt. Mire kijött a kórházból Géza sehol se volt. Lelépett. Ő itt maradt meggyötört testtel, megsebzett lélekkel, füstbe ment reményeivel. Most meg annyi év után hazajött.

   Kulcszörgés térítette magához. Tibor érkezett, Klaudia vacsorához terített.

-        Na, egészen jól sikerült a főztöd – dicsérte meg Tibor.

-        Nem leszek  soha  konyhatündér! – csattant fel Klaudia, s párja elhűlve nézett rá.

-        Történt valami? - állt meg a  villa a  kezében.

-        Nem - s szó nélkül ágyba bújt a fal felé fordulva.

Tibor semmit se értett az egészből, de nem faggatta őt.

   A vendéglőben már mindenki tudta, hogy hazajött Géza. Barátnője suttogására kurtán válaszolt a lány, majd szótlanul járt-kelt, felszolgált. Gépiesen lépett az új vendég asztalához, hogy felvegye a rendelést. Az ismerős hangra összerezzent, s meglódult a szíve.

-        Szervusz  -  búgott Géza hangja.

-        Szervusz  -  válaszolt közönyt erőltetve.

-        Beszélhetnénk?

-        Dolgozom, nem lehet. 

-        Látnom kellett téged, rettenetesen hiányoztál…

-        Láttál, most mehetsz.

-        Hallom, összeköltöztél Tiborral - erőltette a beszédet.

-        Össze hát, nyáron lesz a lakodalmunk -  dacoskodott.

-        Boldog vagy ?

Klaudia nem felelt, egy másik asztalhoz lépett.

-        Este a szokott helyen - súgta neki Géza, s kiment az ajtón.

Klaudiában a feje tetejére állt minden. Harag tornyosult benne az elveszett álmai miatt, mégis furcsa öröm járta át, ugyanakkor  ragaszkodott Tiborhoz, a megtalált nyugalmához is. Csak ne érezné az állandó ürességet a lelkében!  Hol van a tűz, ami lázban tartotta Géza mellett?

Tibor józan tervei nem lelkesítették. Barátok, néha diszkó, s a szülőknél tett vasárnapi ebédek. Jaj, hogy unta mindezt! Nem mozdultak ki a városból, kuporgatták a pénzt lakodalomra, kocsira. Nem, nem ez volt Klaudia álma. Kalandra vágyott, bejárni a világot, ahogyan tervezték akkor. Ám Géza  meghiúsította mindezt.

Este hazaindult, de mágnesként húzta valami a régi híd felé. Géza kocsijának támaszkodva várta őt. Ahogy mellé ért, a fiú váratlanul átölelte. Az esze szabadulni akart, de a szíve nem engedte a lányt. Sokáig szorították egymást, majd Klaudia kibontakozott Géza karjaiból.

-        Ne tedd Klaudia, érzem, hogy te is szeretsz. Gyere velem, Szamóca, bejárjuk a világot, ahogy terveztük.

A régi becézés könnyet csalt a szemébe. Csak állt ott megsemmisülten.

-        Tudom, nagyot hibáztam akkor. Hidd el, azóta is szeretlek. Téged kerestelek minden nőben, csókban, ölelésben. Ne fordulj el tőlem, érted jöttem.

 Klaudia elveszítette józanságát. Ölelték, csókolták egymást, s az eltűnt  láng újra fellobbant benne.

A pitymallat térítette észhez.

-        Vigyél haza most, szedte rendbe a ruháját.

-        Holnap érted jövök a kocsival, s nekivágunk a nagy kalandnak – mondta a kapunál, s megcsókolta a lányt.

Klaudia szótlanul szaladt fel a lépcsőn.Világosság szűrődött  ki az ajtó alatt. Benyitott.

Tibor nyugtalanul várta. Tudta, hogy hazajött Géza. Nagyon féltette Klaudiát.

-         Vele voltál?

-        Vele.

Tibor félőrűlten rohant ki a házból. Klaudia leroskadt a kanapéra, aztán  elővette a bőröndjét, csomagolt. Gondolatai vadul kergették egymást. Mit tegyen? Tibor a biztonságos élet, a tűz nélküli nyugalom. Géza a lángoló szerelem és a bizonytalanság.

      Aztán lassan kilépett a házból, gondosan bezárta az ajtót, s elindult a kék hegyek felé.  Egyedül.