óraátállítás

levedli bőrét a tél visszavonulót fúj
a fagy minden irányon köd emlékeimben
tökéletesen megrajzolt térkép a tested
arcod helyén elgazosodott rét illúzió
ez a nap meg sem közelítik a lehetőségek
a reggel mindig fénnyel hinti be a küszöböt
elválasztja a hazárdírozó fogadalmakat
a nyugtalanító sorbaállásoktól töltök
magamnak egy dalt elkortyolom magányom
cseppje olajosan folyik le a pohár oldalán
ez nem szerep ez kényszerű együttélés
a hiányjellel a felelőtlenül elfeledett eszmékkel
többé nem akarok lefeküdni a szomorúság
démonával durván beszél velem mihaszna
lotyónak nevez azt mondja majd ő megvéd
ehelyett sötétzárkába tesz szerinte így majd
ráéhezek de én már nem alkuszom meg
egy viharvert dicsérettel miféle bűnt követtem
el hogy mindennap böjt ideje van a kertész-
kedésnek a hajnal sem hoz szabadulást orosz
rulettre hív az idő ma én nyerek szemgödrömbe
zuhan a nap hártyavékonyak az elvesztegetett
évek átrágom magam kísértetiesen üres város
díszletei közé jutok elnevezem rólad egy sirály
lábára kötöm a sorsom vigye kell a fenének
a méregdrága töltőtoll ára sem garancia elcsöppen
belőle a ma a semmi órája ez pedig tudom a semmi
egyszerűen semmi nem üres nincs tere árnyéka
már nem akarok kiszámíthatatlan esték szerint élni
kihagyom a nyári időszámítások zajos fesztiváljait
megbocsátok a fényben fürdő küszöbnek és a test
átmeneti ünnepeit minden órában visszaállítom

Az árulás ujjlenyomata – Hervay Gizelláért

Beékelődni a jövő ajtórésébe. A muszáj jogán.

Kiszabadítani arcod magánzárkájából mosolyod.

Látlak egy ütközés lassított felvételén, amint

kihullasz a történelembe. Tüdődön elveszett

kutyákról plakát. Halott tárgyaidon idegen kezek

hagyják az árulás ujjlenyomatát.

Legenda vagy. Visszaperelhetetlen szivárvány

a díszlet-fasor fölött. Nem faggat a szél, miért

viseled ikonarcodon a fájdalom festett maszkját.

Napfogyatkozásos tekintetedben elnémulnak

a kereszttelen kenyerek. Szememmel nézed

a szabadságukat visszakövetelő folyók tüntetését.

Mellkasomban azóta zúg a félrevert harang, mióta

tudom, nem akarsz egy újabb halálra feltámadni.

A szarkofágszürke ég alatt lábujjhegyen járkál

bennem a remény, hogy egyszer mégis találkozunk

ezután a lábon kihordott élet után. És többé nem

szembesíthetik rebarbara illatú szavaidat a besúgó

óramutatókkal, és a villámok nem tanúskodhatnak

ellened, hogy azért vetetted Isten ítélőszéke elé

magad, hogy testeddel minket megvédj.

Ózonlyuk

Súlyos igéket hord a szél.

Már csak te, csontomban megakadt

bonckés. Alkonyok alvadt vére. Ölelésemmel

koszorúzott kőkereszt. Időzített csillag

szívemben ketyegsz. Lappangó részvét.

Elüszkösödött nap, a szenvedély szárazjege.

Vegytiszta remény. Minden égtáj között a legszebb,

Dél ikonnapkorongja. Soha megvalósuló

mágikus ígéret. Magammá ölellek.

Már csak én, idegen szélvészek nyelvén

álmodó rügy, kővé változott szabad

pillanat, behavazott élőkép a Teremtő

szobortemetőjében. Fantom nyár. Tárnasötétben

utánad tapogató éjszaka. Az adott szó

halhatatlansága. Átúszom érted a csönd Jeges-

tengerét. Mindig nevednél nyílik

föl a tócsa jéghártyás bibliája.

Isten bennünket figyel egy ózonlyukon.