A tánc felszabadít II

Hozzám gyere! Higgy nekem!* (Khalil Gibran)

   A következő meghívó jó két hét múlva érkezett, és a mai elektronikába burkolt világban eléggé szokatlan módon – egyszerű levél formájában postán. Mikor Bobby kézhez kapta, csak bizalmatlanul forgatta. Banki elszámolás, hivatalos értesítések, reklámok, kérelmek – igen azok jönnek a postán rendszeresen. De levél csak úgy? Nézte, vizsgálgatta: minden rendben volt rajta, a címzés éppen úgy, mint a bélyeg, s a pecsétek. Feladót nem írtak rá, s ez nyugtalanná tette Bobbyt. Nem szerette a névtelen leveleket! Ezt is az iratmegsemmisítőbe akarta dobni, de győzött benne a kíváncsiság, és a szék támlájának védelmében ollóval levágta a boríték keskenyebb végét. Nem történt semmi - nem levélbomba volt. Nem mintha a széktámla megvédte volna, ha az, de mégis egy halvány védelmet nyújthatott volna robbanás esetén. A boríték tartalmát a kagyló fölött rázta ki, de se anthrax por, se tabun* cseppek, se más mérgező-fertőző anyag nem hullott ki belőle, csupán egy kis papír fecni. Ezen egyetlen szó állt. PÉNTEK. Így nagybetűvel, de semmi több. Bobby mindkettőt, a borítékot is és a papír fecnit is bedobta az iratmegsemmisítőbe, és folytatta napi munkáját.

  Természetesen ott voltak pénteken a szokott helyen és szokott időben. A kísérő most nem a megszokott útvonalon vezette, hanem az épület átellenben levő felébe. Itt egy szerényen berendezett irodaszerű helyiségbe vezette, ahol két férfi várt rá. Beléptekor üdvözlésére felálltak, hellyel kínálták, és késedelem nélkül kezdték is mondanivalójukat.

- Mi most azért vagyunk itt, hogy önnek az összes fel nem tett kérdésére válaszoljunk – kezdte egyikük a mondókát.

- Most csak hallgasson, és a végére minden kérdést tisztázunk – vette át a szót a másik -, de ha esetleg valami nem lenne világos, a végén megbeszéljük.

  Egymást váltogatva a beszéd folyamán elmondták, hogy ők egy nagyon zárt társaság, a tagok és táncosaik száma rögzített, nem változhat, és megfelel az úgy nevezett tökéletes számoknak. A tagok 19-en, a táncosok 11-en vannak. Ez nagyon fontos, mert a dolog csak így működik. Ezeknek a prímszámoknak valamilyen misztikus tulajdonságot tulajdonítanak. Az együtt ténykedő csoportok mindig három, hét, tizenegy, tizenkilenc, vagy huszonkilenc személyből állhat, hogy létrejöhessen az a közösség, mely szellemileg egybe tud forrni. Elmondták, mi a céljuk és mi nem a céljuk. A nemmel kezdték: nem törekednek hatalmat szerezni, nem avatkoznak be a politikába, nem adnak pénzt és nem is kérnek, nem ítélkeznek és tanácsokat sem osztogatnak. A céljuk pedig, kitörölni a társaság tagjai lelkéből a káros indulatokat, megerősíteni a derűt, az empátiát, a türelmet. És a nagyon lejáratott fogalmat, a szeretetet visszahelyezni az őt megillető helyre az emberek lelkében, tudatában. Nem új találmány ez, hiszen már a régi görögök is tudták, hogy a világot a szeretet – Erosz – hozta létre. Megnyilvánulása a mozgás, a ritmus, a tánc. Ha beavatott táncosok vezetik a többi táncost, eggyé olvadnak lelkileg, felülemelkednek a pillanatnyi létből a tudat egy magasabb szintjére, és képesek megidézni olyan erőket, melyek ismeretlenek a hétköznapi ember számára. Egy ősi rítus része a tánc, a mozdulatok, a kezek gesztusai, a lépések egybeolvadva a zenével adják az egészet. Az egészet, mely a részben is teljes. 

- Legyünk egy mag a jobbulás érdekében. Egy bibliai mustármag, hogy idővel nagy fává terebélyesedve új irányt adhassunk a világnak, építést a rombolás helyébe, megértést a gyűlölködés helyébe, emberi értékeket a hatalmi mámor helyébe! - fogalmazta meg céljukat egyikük.

- Legyen ez a mag kéznyújtás az emberek felé, hogy csökkenjen a közöttük levő mesterségesen létrehozott szakadék. Legyünk bár akármilyen kevesen, elmozdíthatjuk pozitív irányba az emberek viselkedését, indulatait, tetteit.

  Ezek után szóba került a társaság biztonsága. Erre nagy hangsúlyt fektetnek. Minden tagot gondos, de láthatatlan védelem övez, s új tagot, vagy meghívottat addig nem engednek közel, amíg minden szempontból nem ellenőrizték, és meg nem győződtek a diszkréciójáról. Kulcsszó a diszkréció! Aki vét ellene, attól megvonják hosszabb-rövidebb időre a részvételt. Ezzel kapcsolatban sor került Bobby munkatársainak a személyére.

- Zárt rendszerünk nem teszik lehetővé, hogy ők is tagok legyenek - hangzott a vélemény -, bár érdemesek lennének rá! Ellenben külső munkatársnak szívesen fogadnánk őket, ha ön is és ők is beleegyeznek.

- Megbeszélem velük.

- Nem szükséges, ha önnek nincs kifogása ellen. Majd mi felvesszük velük a kapcsolatot. Kicsit különösnek hat ez, ahogy azt most kijelentettem, de szükséges az aktív kapcsolat a mi részünkről, ami teljesen független a tagoktól és meghívottaktól.

- Megjegyzem – szólalt meg a másik férfi -, fontos a tudomására hoznunk, hogy a külső munkatársak teljesen önállóan, egymástól függetlenül dolgoznak. A diszkréciót az ö részükről is megköveteljük.  Ezután megkérdezem, van-e kérdése?

- Csak annyi, hogy ki finanszírozza ezt az egészet? Az állam?

- Az állam semmi esetre sem. Egy anonimitására kényes multimilliomos emberbarát állja az anyagiakat. Kielégítő a válasz?

- Tökéletesen!

- Ha menet közben kérdések merülnek fel, alkalmat teremtünk rá, hogy megbeszéljük. Most búcsúzunk. Egy őr majd kikíséri, mert nem azon az úton távozik, ahol bejött.

   Másnap az irodában megbeszélték a Terpszikhoré körüli eddigi eredményeket, történéseket. Bartos látszólag céltalanul firkált a jegyzettömbjébe, majd sétálni kezdett a szobában ide-oda, aztán hirtelen Bobby elé tartotta a papírlapot. „Menjünk ki a parkba, egyenként!” – állt a lapra írva. Leakasztotta a fogasról a felöltőjét, és lezser mozdulattal odaintett a társainak, s kilépett az ajtón. Öt perc múlva Bobby is elindult.

- Kimegyek kicsit a levegőre, olyan áporodott szag van itt bent. Nyisd ki az ablakot, ha jössz te is. Szellőzzön ki a szoba.

  A liget padon, minden esetleges lehallgatótól távol, Bartos valami gyanúsat talált a kutakodásai közben.

- Bobby kalandjait meghallgatva, újra beleástam magam ebbe a táncos-zenés produkcióba – kezdte Bartos a fejtegetését.

  Mialatt beszélt, ide-oda sétált a társai előtt, a padot is mindegyre körbejárta. Így gátolva meg egy esetleges távoli megfigyelőt, hogy szájról leolvasva megtudja, miről beszélgetnek.

- Misi adatait, a titokzatos Évánkról kissé kibővítettem. Jelenleg külföldön tartózkodik, Pekingben, a hivatalos változat szerint beszerző körúton. Ez egy. Aztán itt van a meghívó feladata, amit megoldottunk, s így bizonyítottuk alkalmasságunkat, rátermettségünket. Ez kettő. Folytatódott Bobby tesztelésével, hogy miképpen reagál a tánc és zene kiváltotta érzelmekre. A nyugalomra és az agresszióra. Mondjam tovább?

   Hirtelen a két kezét az ég felé emelve felkiáltott.

- Micsoda gyönyörű nap! Olyan szívesen lemennék a folyó partra kavicsokat dobálni a vízbe!

- Menjünk inkább pisztrángozni! – javasolta Mihály.

- Jó gondolat! - egyezett bele a javaslatba Bobby – Zárjuk be az irodát két napra, s szellőztessük ki a fejünket kicsit.

  Másnap a hajnal már a vasútállomáson találta őket. Anorák, túrabakancs, hátizsák és a horgászfelszerelés vászontokja úgy elváltoztatta a megjelenésüket, hogy még ők maguk is alig ismertek egymásra. Nagy nevetések közepette foglalták el helyüket a fülkében. Órákig zötykölődött velük a vicinális, mire elérkeztek a végcélhoz, a pisztrángos patakhoz. Horgásztanya állott a fák védelmében, oda telepedtek le.

- Itt nyugodtan beszélgethetünk, nincs a közelben se távcsöves, se mikrofonos megfigyelő – kezdte, vagy inkább folytatta Bartos.

- Legalább is reméled! – tette hozzá Mihály.

- A patakpartján, a zúgónál mégis biztonságban érzem magam.

Mogyoróvesszőből vágott pecabotjukkal elhelyezkedtek a zúgó fölött. Csak suttogva beszélgettek, el ne ijesszék a halakat.

- Alaposan utána kell néznünk ennek a táncos társaságnak – folytatta Mihály az otthon elkezdett témáját.

- Egyetértek! – bólintott rá Bobby – Bár én egyelőre semmi gyanús dolgot nem tapasztaltam az egy túlzott titkolózáson kívül. Gondom van rá, hogy ne kerüljek a befolyásuk alá, lennének bármilyen indokaik is!

- Én amondó vagyok – folytatta tovább a mondanivalóját Mihály -, reggel menjünk vissza a városba. Nem vezet sehová ez a titkolózósdi. Úgy teszünk, mint valami kiscserkészek a nyári táborban. Mindenki egy-egy részt boncolgasson ki alaposan, s hétfőn megbeszéljük, ki, mit talált.

   A vasárnapot kutakodással töltötték, most Misi állt rá az Éva vonalra, Bartos az őrnek nézett utána, aki az első használható adatokat szolgáltatta a helyiségről, ahol a „szeánszokat” tartották.

Hétfőn reggel aztán, miután a napi ügyeket elvégezték, összedugják a fejüket, derítsék ki, mi is az igazság a táncos ügy körül. Gondolták…

   Az ember elgondol, elhatároz valamit, s a végén egészen másképpen történnek a dolgok.

Hétfőn a kora reggeli hírekben bemondták, hogy tűzvész pusztított a Nagyáruházban. A tűz a parkolóházból indult ki, és a földszint, alagsor teljesen kiégett, áldozatok is voltak, és nem zárható ki a szándékosság.

- Ki tud valamivel többet, mint a híradó? – tette fel az elvárt kérdést Bobby.

- Az őr, aki nekünk némely felvilágosítást adott nem volt ott, mert egy hete kórházban fekszik kétoldali tüdőgyulladással.

- Fiuk, munkára fel! – szólt Bobby – Várnak a napi gondok és az ügyfelek. Majd, ha lesz rá időnk, tovább keresgélünk a „táncosok” háza táján.

   Miután az utolsó klienssel is végeztek, Bobby rákérdezett a tapogatózó kutatások eredményére.

- Részemről, semmi eredmény – jegyezte meg Bartos.

- Nálam is ugyanaz a helyzet. Minden adat eltűnt, kitörlődött a tűzvész után – tette hozzá Misi.

- Egyetlen nyom van még, ha az is közben el nem tűnt, a cégbíróság bejegyzése.

   Hetekig nem került szóba Terpszikhoré, míg egyik délután Bartos azzal állt elő, hogy hírei vannak Evelin Éváról.

- Mondd hát! – biztatták társai.

- A tűzvész előtt már megszakított minden kapcsolatot, csak annyit sikerült megtudni, hogy Pekingben volt. Eltűnt később szem elöl, csak most derült ki, hogy beállt egy apácarendbe…

- Na, ne!

- Betegápolásra tett fogadalmat, és egy lepratelepre ment dolgozni egy Immaculata nevű felszentelt apácával.

- Akkor elérhetetlen.

- És az ügy lezárva?

- Lezárva!

-.-

* tabun - ideggáz

A tánc felszabadít

Hozzám gyere! Higgy nekem!* (Khalil Gibran)

  Bobby belépett a forgóajtón keresztül az előcsarnokba. Ez hatalmas terem volt, körben pultokkal, s minden pult mögött csinos, dekoratív hölgyek üldögéltek. Előttük tábla mutatta, melyik irodát, céget képviselik. Ha ügyfelek jöttek, könnyen megtalálták a megfelelő információt, és a szőke, barna, vörös, vagy melírozott haj tulajdonosai csábosan mosolyogva eligazították a kérdezőt. Bobby azonban még csak nem is közelített a pultokhoz, pillanatra sem méltatva a mosolygyűjteményt átvágott termen egyenesen a liftekhez tartott. Néhányan a hölgyek közül sóvárogva néztek utána, de ő rájuk sem pillantott. Beszállt a liftbe, s az, suhanva vitte fel a tizenegyedikre. Az irodája a folyosó végén nyílott, s az ajtaján ott állt a névjegy táblája Bobby Szekeres.

  Tulajdonképpen Róbertnek keresztelték, de Amerika-majmolásból és üzleti meggondolásból a Bobby nevet használta. Úgy gondolta, üzleti partnerei több figyelmet szentelnek egy Bobby keresztnevű partnernek, mint egy Róbertnek, vagy Isten őriz, egy Robi nevezetűnek.

  Az irodában már bent ültek a munkatársai. Egyik az ajtó jobb, a másik az ajtó baloldalánál. A Bobby asztala a szoba mélyén terpeszkedett, uralkodva méreteinél fogva a helyiségen. Előtte kényelmes karosszéket helyeztek el. Nem mintha gyakran fogadtak volna ügyfeleket. Nem, egyáltalán nem.

   Általában az ügyleteket elektronikus úton intézték. Személyesen csak kivételes esetekben jöttek be az irodába ügyfelek, partnerek.

  Most éppen egy ilyen kivételes eset történt. Kopogtatott, majd be is lépett az ajtón egy kihívóan öltözködött, csinos nő.

- Szekeres urat keresem, Bobby Szekerest – szólott, miután köszöntötte a szobában levőket.

- Én vagyok! - szólalt meg udvariasan Bobby felállva a székből.

- Evelin Éva! - mutatkozott be a jövevény, és erőteljesen megrázta a férfi kezét, majd helyet foglalt a felajánlott széken.

- Minek köszönhetem megtisztelő látogatását? - udvariaskodott kissé gúnyosan Bobby.

  A nő erre felszólításra valami nagyon bonyolult és zavaros históriát adott elő egy mozgásérzékelőről, melyet a cégtől vásárolt az interneten keresztül. Egy olyan műszerről volt szó, ami nem fényjeleket ad, hanem videofelvételt és sorozat képeket készít a bejelölt területen történő bármely mozgásról, de a hölgy szerint nem váltotta be a hozzáfőzött reményeket, és most bizonyos változtatásokat szeretne rajta alkalmaztatni. Hosszasan és aprólékosan magyarázott, néhol homályos utalásokat téve egy másik vállalatról. Végül Bobby megunta a hosszas tirádát, és azt javasolta a hölgynek, nagyon udvariasan, adja be írásba foglalva kifogásait, és rövid időn belül orvosolni fogják, természetesen költségmentesen.

  Evelin Éva ezennel távozott átadva egy vaskos iratcsomót, amit terjedelmes táskájából halászott elő. Csábos mosolyt hintve távozott, de mintegy véletlenül az asztal sarkán hagyott egy aprócska névjegyet. Bobby csak akkor vette észre, amikor ebédszünet után visszajött. A kicsi 20x40 mm-es névjegyen ennyi állott - Τερψιχόρη* (Terpszikhoré), s alatta apró betűvel: klubtagoknak is csak meghívóval, és a jobb alsó sarokban egy idézet „a tánc felszabadít”. Forgatta az ujjai közt értetlenül, majd odahívta egyik kollégáját.

- Gyere csak ide egy kicsit Misikém! Látod ezt a micsodát? Hogy kerül ide az asztalomra, és mit jelent?

- Nem tudom, soha sem láttam!

- Szóval nem ti tettétek az asztalomra?

- Mi biztosan nem, és senki idegen nem járt az irodában egész nap.

- Akkor csak a bőbeszédű kliens lehetett, akinek olyan furcsa dupla neve van. Éva Éva, vagy hasonló – szólalt meg a másik munkatárs.

- Evelin Éva – pontosított, akit Misikének szólított a főnök -. Igaz, az Evelin is csak Évát jelent. Vagy nem?

- Hagyjátok az üres locsogást! Inkább derítsük ki, mi van mögötte? Mi az, hogy még a klubtagoknak is csak meghívóval lehet belépni? És egyáltalán mi ez? Táncház? Klub? Titkos társaság? És ki lehet klubtag? Gyerünk, derítsünk ki mindent róluk! Munkára fel!

  Mindenki visszaült az asztalához, és elkezdődött a türelemjáték.  Órákig tartó szörfözés a neten, e-mailezés, diszkrét telefonálás után először Mihály jelentkezett valamilyen hírrel.

- Kliensünkről szereztem néhány adatot – szólott -. Egy biztonsági cégnél dolgozik. Olyan mindenes titkárnő: ügyfélkapcsolat, reprezentáció, szervezés, reklamációk, néha még beszerzés is. Sokat dolgozik, és sokat panaszkodik, de a főnökei nagyon elégedettek a munkájával. Lakása a peremkerületben van egy takaros villában, de ő csak bérlő. Keveset tartózkodik otthon, még szabadidejében is legtöbbször távol van. Nem sikerült még megtudnom, ilyenkor merre jár.

- Te, Bartos, te mit találtál?

- Érdekes dolgokat! Persze lehet, hogy tévedek! A Nagyáruház alagsorában találtam egy elkülönített részt, jókora termeket, melyeket bérbe adtak egy Alfa néven bejegyzett vállalkozásnak, melynek tevékenysége kulturális rendezvényszervezés címen van megadva, de még egyetlen rendezvényt sem szervezett. Ez keltette fel az érdeklődésemet. Ami a különös helyiségeket illeti, megtudtam egy fiatal portástól, hogy bejáratuk a garázsból nyílik, de azt az ajtót soha nem használják. A fiú még azt is elmondta, hogy néha valamilyen zene foszlányait vélte hallani, de nem erőltettem a dolgot, nehogy felkeltsem az érdeklődését. Ha saját szakállára elkezdene kutakodni, az olyan lenne, mint az elefánt a porcelánboltban.

- Nos, én sem jártam sok sikerrel, ami az ifjú hölgy iratainak elemzését illeti. Kifogásai lényegtelenek. A javaslatai kivitelezhetetlenek. Mintha csak heccelne, vagy a sorok közt közölne valamit. Zavarba vagyok. Játszunk nagy cserés támadást! Én viszem tovább a Misi témáját, ő a  Bartusét és ő az enyémet. Utána tovább cserélünk. Hátha így a végére járunk.

  Jó megoldásnak tűnt. Két napig ügyködtek, és sikerült eloszlatni a homályt. Valóban egy zártkörű társaságról volt szó. Bartos jól átböngészve, átrostálva a kezébe adott iratot, néhány különös, nem odaillő mondatra bukkant. „Minden mozgásnak megvan a maga módozata és minősége” - szólt az egyik, egy csomó technikai kifejezés közzé ágyazva. „A mozgás ritmusa érzelmeket közvetít” - volt a másik. A számítógép rejtjel megoldó programja a következő eredményt adta: „csütörtök nyolc óra harminc” és „kell a kártya”. Ezzel párhuzamosan meggyőződtek róla, hogy az áruház alatti helyiségeket rendszeresen használják összejövetelek céljából, de nem a garázs felőli bejáratot veszik igénybe. 

- Odamegyünk a megadott időben! - döntött Bobby.

  Néhány perccel a megadott idő előtt beálltak a parkolóház legfelső szintjére. Mikor pontban nyolc húszat mutatott a műszerfal órája Bobby kiszállt, körülnézett és megállt az autótól méternyire. Egyik oszlop takarásából sötét overallt viselő férfi lépett hozzá, és szó nélkül kinyújtotta felé a kezét. Bobby önkéntelen mozdulattal odaadta a kis kartonkártyát. A férfi elvette, kártya-leolvasóval ellenőrizte érvényességét, és visszaadta egy műanyaglapocska kíséretével, melyre csak annyi volt nyomtatva, „meghívott”, valamint a Τερψιχόρη (Terpszikhoré) felírat.

- Jöjjön! - szólt az overallos – A kísérők maradnak! De jobb, ha elmennek, és fél tizenegyre visszatérnek!

  Egy „Gépház” feliratú ajtón át hagyták el a garázs területét. Innen lifttel lementek, s valóban a gépházban találták magukat. Itt a műszaki alagsorban sistergő csöveket kerülgetve elérték útjuk célját, egy „Privát” feliratú ajtót. A kísérő Bobbyt átadta egy másik overallos férfinek és eltűnt. Egy újabb ember volt az ajtónálló, elvette a műanyaglapocskát, mágneskártyájával kinyitotta a bejáratot, a meghívott vendéget előre engedte, ő ellenben kívül maradt. Bobby egy teremben találta magát, melynek egyik felén ruhatár, szemben színpadszerű emelvény és körben ülőhelyek sorakoztak. A székeken már ültek néhányan, de ismerőst nem fedezett fel közöttük. Csendesen jó-estét köszönt, de senki nem fogadta. Rövidesen benépesült a nézőtér, de körülbelül húsznál többen nem jöttek. Aztán elsötétült a terem, csak a színpadot világította meg egy halványzöldes fény. Táncosok sorjáztak ki a paraván mögül. Fehér nadrágot és fekete trikóinget viseltek. Megszólalt egy halk zene, ütősök és fúvósok hangját különítette el Bobby, amihez néha a vonósok sóhajtása társult. A fény kissé erősödött, fehérre váltott, s a zenére a táncosok helyben állva hajladoztak, ingadoztak, mintha szél fújná a nádast. A zene hol erősödött kissé, hol halkult, majd a táncosok megindultak apró léptekkel. A ritmus állandóan változott, ahogy halkult vagy erősödött a zene. A mozgás hol lassúbb, hol gyorsabb, feszesebb lett. Bobby eleinte kissé idegenkedve figyelte a táncosokat, de lassan a zene és a mozgások monotóniája elkábították. Már nem is a színpadon történőket látta, hanem a minap megismert ábrándos szemű lány képe kúszott pislákoló tudatába. A lányt valamelyik barátja mutatta be neki, mint „unokahúgát”. Később megnézték a Kékszakállú herceg várát, utána megvacsoráztak a tóparti vendéglőben, és az éjszakát a vendéglő feletti szállodában töltötték. Eddig jutott az ábrándozásban, mikor érezte, valaki megfogja a kezét, és a táncolók közzé vezeti. A nézők közül már sokan ott voltak, és együtt mozogtak, lépegettek, hajladoztak a hivatásosokkal. Bobby is beállt közéjük. Ez a mozgás is elandalította, de ki is ürítette az agyát. Gondolatok nélküli kábulatban mozgott a többiekkel. Mennyi idő telhetett, nem tudta, nem érzékelte, csak azt, amikor hirtelen vége lett – elhallgatott a zene, kigyúltak a fények a nézőtér felett, és a fekete-fehérbe öltözött táncosok eltűntek a paraván mögött.

  Mindenki lassan visszament a helyére, és az ajtó kinyílt. A meghívottak egyenként csendben elszállingóztak. Bobby is felállt, vette a felöltőjét, és kilépett az ajtón, anélkül, hogy bárki is szólt, vagy intetett volna. Kint az ajtónálló mutatta az irányt, merre menjen, s a homályból kísérője is melléje lépett, hogy vezesse el a liftig.

- A harmadikon áll a kocsi – szólott és eltűnt a folyosó homályában.

   Ott volt az autó, ahol a kísérő mondta, s Bobby beszállt a sofőr mellé. Csak miután már besoroltak a városi forgalomba szólalt meg, s mondta el, mi zajlott a teremben és benne az eltelt két órában. A társai nem fűztek hozzá semmilyen megjegyzést, csak magukban gondolkoztak el a hallottakon.

   Az újabb meghívó Mihály számítógépére érkezett, pontosabban a postafiókjára, a következő szöveggel: „főnökének szó az üzenet – kedden a szokott időben, de másik kocsival”.

- Elmegyünk, főnök?

- Hagyd a főnöközést, jó?- morgott Bobby.

- Nem én kezdtem! - védekezett.

- Jó, jó! És ott leszünk kedden is!

  Másik autóval mentek, s most is minden ugyan úgy zajlott le. A különbség az volt, hogy műanyag lapra más szöveg került. Meghívott helyet klubtag.

  Bent a teremben a tizenegy táncoson kívül, Bobbyval együtt hét vendég volt jelen. A táncosok fekete trikó helyett élénk pirosat viseltek. A zene és a tánc is felkavarónak hatott, s Bobby hamarosan a kavargó piros trikós táncosokat nézve furcsa révületbe került – életének agresszív megnyilvánulásai villantak fel előtte. Az a pillanat, mikor az osztálytársa hátába döfte a tollát, amikor tornaórán fellökte a kövér, ügyetlen társát, amikor ok nélkül belekötött és összeverekedett az utcájukba költözött új fiúval, amikor belerúgott a szomszéd kutyájába, mert rosszkedve volt, amikor pofonvágta a kedvesét, mert az rámosolygott egy barátjára. Megrázta a fejét, nem akarta látni ezeket a képeket. Felállt inkább, és kiment a parkettre a táncolók közzé. Itt, mint a múlt alkalommal, beleveszett a táncba, újra kiürült az agya, s megkönnyebbült, mikor vége lett.

-.-

* Τερψιχόρη (Terpszikhoré) - a tánc múzsája

Diákélet

   A szabad diákélet mámoros kezdetét a komoly munka, a tanulás követte. Azért szórakozás is akadt, például a diákbál a farsang első napjaiban. Nagy izgalom közt készültek az első évfolyam diákjai, hiszen az most nekik szól – gólyabál. Mann Gyuri bőven kivette a részéi az előkészítő munkákból. Rakosgatta a székeket, taszigálta az asztalokat, segített díszíteni a termeket. Egyikben állították fel a büfét, itt asztalhoz is lehetett ülni, a másik, a nagy díszterem lett a táncterem, itt kapott helyet a zenekar. Gyuri örömmel fedezte fel a már behozott zongorát, s gyorsan le is ült mellé. Végig futtatta az újait a billentyűkön. Minden rendben van – állapította meg magában. Szinte öntudatlanul kezdett játszani. Csak úgy magának összevissza, ami jött. A többiek abbahagyták a pakolászást, és hallgatták a váratlanul megszólaló muzsikát.

- Te fogsz nekünk muzsikálni a bálon? – kérdezte egy barna lány.

- Nem én csak, izé… szóval… csak úgy leültem ide… Nem szabad?

- Biztos, hogy szabad – kacagta el magát Albu Betti, a barna lány.

   Gyuri vele kacagott. Mostanáig nem ismerték egymást, még nem találkoztak, de ez vidám pillant alkalmat adott, hogy bemutatkozzanak egymásnak. A lány angol-német szakot hallgatott, de már túljutott az első félév vizsgáin, és érdeklődve hallgatta, hogy a fiú a másodikkal kezdte.

- Kissé zavarosnak tűnik! – rázta a fejét.

- Nekem is az volt eleinte, de a lényeg az, hogy így, vagy úgy minden vizsgát le kell tenni, minden előadást meghallgatni, és a kiírt munkákat időre elvégezni.

- Egy kis szórakozásra azért telik?

- Például, ugye, a ma esti diákbálra?

   Egy szemüveges, vékonypénzű diák lépett oda hozzájuk.

- Ti zongoráztatok?

- Én követtem el. Baj?

- Jaj, dehogy! Egyébként Kocsmáros Tivadar vagyok, másodéves és a diákzenekar szervezője – mutatkozott be – Sőt megkérlek, folytasd tovább, legalább vígabban megy a munka. És megkérdezem, lenne kedved a zenekarunkba belépni?

- Te pedig biztos szépen énekelsz – fordult Betti felé.

- Igen, a fürdőszobában!

- Gyere el a próbánkra a jövő héten és kipróbálhatod magad.

   Ezzel kezdődött Gyuri és Betti diákzenekari szerepe – karrierje. Most a bálon cserejátékos szerepet bíztak Gyurira, azaz ő szórakoztatta a közönséget, ő zongorázott a szünetek alatt, ameddig a zenekar tagjai ettek, ittak, pihentek. Így a vendégsereg egy percre sem maradt muzsika nélkül. Bettinek fellépés nélkül is sikere volt a táncparketten, nyüzsögtek körülötte a fiatalemberek, Gyuri labdába sem tudott rúgni miattuk. Talán nem is bánta, annyira lekötötte az új feladat, hogy „nagyközönség” előtt zongorázzon, még ha csak cserejátékosként is.

   Ide-oda ténfergett a mulatozók, táncolók között, ameddig a többiek zenéltek, s neki semmi dolga nem akadt. Különös találkozás oldotta fel a tétlenség unalmát. Kiment az udvarra cigarettázni, s egyszerre egy hórihorgas, nagy orrú alak lépett oda hozzá. Megviselt szmokingot viselt, kétes tisztaságú fehér mellénnyel és öltözékétől elütő színű bordó csokornyakkendővel.

- Én vagyok a legrégebbi diák itt az Akadémián – mutatkozott be.

- Örvendek! Egy cigarettát?

- Ó, köszönöm! Nagyon szépen köszönöm! Tudja nekem az anyagi lehetőségeim elég szűkösek, és nem mindig telik ilyen élvezetekre.

- Értem! Vegyen többet!

- Igazán köszönöm! Az a helyzet, hogy atyám, szalárdi földbirtokos, rendszeresen küldi az apanázst és a vizsgadíjat, de az párnap alatt elolvad a kártyapartnerek, vidám cimborák, kacér asszonyok kezében. Így a mögöttem levő huszonöt szemeszter alatt összesen is csupán az első alapvizsgát tettem le. Azért én továbbra is vidám fickó maradok. Így lett Dummer August a nevem baráti körben.

- Örvendek a szerencsének! Hallottam hírét uraságod egyes tetteinek, melyek módfelett szórakoztattak.

- Tudja, hogy a terített asztal láttára milyen rigmust deklamáltam a múltkoriban?

- Mondja el ismét, kérem!

- Nézlek, nézlek, de hiába nézlek, nem való vagy te ily szegény legénynek!

- Nagyszerű, nagyszerű! – tapsolt Man Gyuri.

- Megemlítem azt is, hogy a tavalyi évben fogadásból Húshagyókeddig nem vettem magamra felöltőt.

- És megnyerte a fogadást, és megérte?

- Meg bizony! Elnyertem gróf Halmághy redingotját. Annak a grófnak a kabátját, akinek a családja császárhűségéért Leopold császártól kapott nemesi címet és birtokot. Most pedig én viselem a szalonkabátot! Egészen jó állapotban van.

   Ezen a találkozáson mélyen elgondolkozott Gyuri. Nagyon szórakoztató ember ez az örökdiák, de saját maga számára más életet képzelt, nem az ilyen és hasonló alakok társaságát. Erősen elhatározta, hogy minden erejével a tanulásra, az előrehaladásra összpontosít nehogy ilyen sorsra jusson. Be is tartotta fogadalmát, és ettől a naptól fogva a zenekari részvételt máris felfüggesztette, szakkörökre jelentkezett, vizsgáit pontosan, jó eredménnyel abszolválta. Albu Bettivel csak nagyon ritkán találkozott, ha esetleg valamit meg akart keresni a városi könyvtárban. Ilyenkor alig beszéltek egymással, nem többet, mint néhány udvariassági szólamot váltottak. A lány se csatlakozott a zenekarhoz, nem azért, mintha nem felelt volna meg, hanem, mert el sem ment kipróbálni a hangját mások előtt.

- Szeretnék veled többet beszélgetni a zenéről, meg mindenről, de fikarcnyi szabadidőm sincs. Kitűztem magam elé egy célt, és ennek érdekében most és a közeljövőben minden erőmre és időmre szükségem van. 

- Értettem és nem is zavarlak! – hagyta faképnél a fiút.

„Micsoda becsvágyó, beképzelt alak!” – gondolta dühösen, s el is rohant a bálról.

   Évekig ez volt az egyetlen kapcsolata lányokkal, ha ez egyáltalán kapcsolatnak nevethető. Egyszer ugyan feltűnt az ezredes unokahúga, akinél régebben egy házi mulatságon zongorázott. A korzón futott össze a volt ezredese ábrándos szemű unokahúgával, Adinával. Barátnőivel grasszált nagy kacagások közepette a Főutcán. Meglátva Gyurit felkiáltott:

- Nézzétek a zongorista! Akiről már meséltem nektek.

   Gyuri megállt előttük és kalaplevéve köszöntötte őket.

- Szabadságon van a kvartett? – kérdezte a lány, miután bemutatta a fiút a hölgykoszorúnak.

- Kiléptem a szolgálatból – válaszolta a kérdezett.

- Ó, cserbenhagyta a parancsnokát?

- Így is mondhatnánk!

   Még évődtek egy kicsit, aztán azzal váltak el, vasárnap délelőtt ugyanitt találkoznak.

   Találkozás, találkozást követett, s Adina egyre ábrándosabb lett, és minden barátnőjének büszkén mutatta be fess lovagját. A Macskadomb aljában találtak egy diszkrét bútorozott szobát, ahol együtt tölthettek néhány önfeledt órát. Nem tartott azonban az idill sokáig, nemcsak, mert nem fért össze Gyuri céljaival, de az örökös nyafogás zavarta, és csöppet sem elégítette ki a fiú „kultúrigényét”.

Este tíz után

          

  „Ritkán fordul elő, hogy valaki ne meneküljön az italba, ha lecsúszik.”

(Georges Simenon)

Este tíz után elnéptelenedett a Bunyitay liget, s miután az utolsó villamos is elzakatolt a Főutcán az állomás felől a depóba menet, már csak a szökőkút halk csobogása hallatszott. Egy elkésett szerelmespár is elhagyta már a ligetet, a mészkőből körberakott szökőkút mögötti bokrok között motozás hallatszott, s egy toprongyos alak óvakodott az ágak takarásában álló padhoz.

Rezső készülődött az éjszakai pihenéshez. Gyanakodva szétnézett, majd újságpapírt terített a pad végére, s végig nyúlva arra helyezte a fejét. Pillanatokon belül elaludt. A parkőr ismerte, hagyta pihenni körútját úgy végezve, hogy kissé messzebbről rápillanthasson. Ilyenkor megnyugodva bólintott, s ment tovább. Hajnalban újra erre került, de a pad ilyenkor már üres volt, csupán az újságpapír virított a padon, jelezve, hogy valaki nemrég puha paplanról álmodott rajta. Az őr morgolódva felszedte, s összegyűrve a legelső szemetes kosárba dobta.

Ekkor csendült fel az első villamos csilingelése, ahogy gyér számú utasaival az állomás felé araszolt.

A pad éjszakai vendége, Rezső, a toprongyos csavargó nem volt mindig ilyen ágrólszakadt nyomorúság. Nem volt mindig ilyen magányos, aki ha nem akadt valamilyen alkalmi munka, egész nap ócska lebújok homályos sarkába húzódva töltötte a napjait. Ott szopogatta olcsó borát, s néha evett valamit – néhány szikkadt zsemlét, vagy pogácsát, amit a csapos nyújtott felé, intve, hogy ingyen van. Ha itt nem jutott falathoz, beoldalgott a kenyereshez, s kért tegnapról maradt, leárazott pékárut.

Mint említettem, nem volt ő mindig ilyen alak. Iskolát végzett őkelme, rendes, jó nevű szakiskolát. Utána az „Înfrăţirea” nevű nagyüzembe került, ahol művezetői beosztásig vitte, szép fizetéssel. Öltönyben járt munkába, és saját szekrénye volt az öltözőben munkaruhája és fontosabb kéziszerszámai részére.

Lakása - kis, két szoba összkomfortos lakás - a gyár lakótelepén állott. Gondos feleség, két vidám gyermek alkották a családját. Élete kiegyensúlyozottnak tűnt. Akkor omlott össze minden, amikor…

-

Hangoskodva tódultak be a Ritook Zsigmond utca sarkán álló bár ajtaján. Ma kapott a csoport váratlanul jutalékot. Ezt meg kell ünnepelni! Öten voltak a brigádban, mind jó szakember, de ezen az egy alkalmon kívül soha nem ismerték el hivatalosan a szorgalmukat, hozzáértésüket. Főleg nem anyagilag. Meglepetésként érte őket, nem csak az anyagi része – persze, az is számított -, hanem maga az elismerés ténye.

- Mit isztok? – kérdezte Kapás Gyuri máris, hogy még alig léptek be.

- Mi az, te fizetsz? – fordult felé Asztalos Józsi, közülük a legidősebb.

- Persze! Az első kört. Aztán jöhetsz, például akár te is.

Megálltak a pult előtt, s Gyuri kinek-kinek kívánsága szerint rendelt bort vagy pálinkát. Aztán letelepedtek egy asztalhoz, s beszélgetve iszogattak. Mindenki rendelt egy kört, s ez bizony öt pohár italt jelentett fejenként. Széles jókedvük lett tőle. Barna Pityu nótára is fakadt, de leintették.

- Te, inkább játszunk a nyerőgépen, minthogy gajdoljunk! – javasolta Dani, akinek senki nem tudta a vezeték nevét, ezért Nevesincs Daninak hívták a háta mögött.

- Ki jön biliárdozni? – dobta be a témát Asztalos Józsi, közülük a legidősebb.

Rezső jelentkezett, s az éppen felszabaduló biliárdasztalhoz léptek. Változó sikerrel folyt a játék.

- Rezsőkém! – szólott Józsi, amikor a társa többször is a golyó mellé döfött a dákóval, veszélyeztetve az asztal épségét -. Ezt a sportot nem csak szeretni, de tudni is kell!

Hamarosan át is adták a terepet a következő párosnak, ők pedig odaálltak a gépen játszók háta mögé, és figyelték a forgó, villogó alakzatokat, s a néha megcsörrenő érmék hangját. Rezsőt ismeretlen izgalom lepte meg. Kotorászni kezdett a zsebeiben, s bedobott egy fémpénzt a résbe.

Megváltozott körülötte a világ. Újra és újra dobta a pénzt, húzta a kart, nyomta a gombokat s leste megbabonázva a forgó ábrákat. Egyszerre, úgy a tízedik, vagy tizenkettedik próbálkozásra bejött az öt tízes és kezdett a tálcába csörögve, pengve hullani a pénz.

A sapkájába gyűjtötte az érméket, s a fejét rázva visszament az asztalukhoz. Itt számolgatta, rakta oszlopokba a nyereményét, s közben zavartan vigyorgott.

- Hé, emberek! Mindenkinek fizetek! – kiáltotta aztán

Nagy örömmel fogadták a lokálban tartózkodók, s miután fizetett még, marad is fél marék aprója. Gyorsan bedobálta, de többet nem nyert.

Ez a váratlan nyeremény, amely ahogy jött, el is ment, megváltoztatta Rezsőt. Alig várta naponta a műszak végét, hogy eljátszhasson legalább néhány petákot. A társai csak ritkán követték, még leginkább Dani, de ő is csak pult mellől figyelte, hogyan nyeli el a gép Rezső örökké megújuló reményeit. Otthon egy ideig azzal takarózott, hogy túlórázik, de hó végén nem vitt haza több pénzt, ami gyanút keltett a feleségében.

A szenvedély napról napra elhatalmasodott rajta, és az összeg, amit eljátszott egyre több lett.

Voltak jó napjai, amikor csengett a tálca a belehulló érméktől. Utána még több pénzt elgépezett. Az az idő is eljött, hogy nem volt elég a pénze. Kölcsön kért, de megadni nem tudta, alig adott valamit haza.

 - Danikám! Adnál egy százast? – fordult a munkatársához a gyárból kifele jövet.

- Csak eljátszanád!

- Itt érzem a csontjaimban, hogy megfordul a szerencsém! Csak egy százas kellene…

A portánál mindenki táskáját megnézték. Elég felületesen, hisz nem jeleztek lopásokat az üzem egyik részéből sem. A Rezső táskája azonban feltűnően dagadtnak látszott. A portás gyanúsnak is találta, és kiszórtatta a tartalmát az asztalra.

- Na, nézd csak, mi minden került ide! – kiáltotta.

Hát, volt is ott mit nézni! Csoda, hogy elfért ennyi szerszám abban az egy szem táskában - volt ott fúró, reszelő, fogók, vésők, csavarhúzók. A portás nem sokáig bámulta a gyűjteményt, hanem hívta a biztonsági őrt. Rezső rövid úton börtönbe került. Megúszta hat hónappal, de ezzel ketté is tört az élete. A munkába nem vették vissza, a felesége elvált, a házat másnak adták.

Mikor szabadulása után elballagott a házukhoz, akkor tapasztalta, hogy idegenek lakják. Az útszélén játszadozó szomszéd gyerekeket kérdezte, kik ezek a népek?

- Nádjának hívják a lány, s Animámának az anyját. Most költöztek ide két hete – válaszolta egy cserfes leányka.

- A régi lakókkal mi történt?

- A gyerekek falura költöztek az anyukájukkal.

- És az apukájuk hol van? – érdeklődött kíváncsian tovább a gyerekektől.

- Azt mi nem tudjuk. Valamikor régen láttunk itt egy bácsit, de az nagyon régen volt, még a télen. Nem te voltál? – ébredt gyanú a gyerek kobakjában.

- Gyerekeket ismertétek?

- Egy kislányt, akkorát, mint én, és egy nagyfiút. Iskolásat. Mást nem ismertem.

- Jól van. Azt tudod, hova költöztek?

- Tudom, tudom! – énekelte -. Én mindent tudok, nagy vagyok!

- Akkor mondd meg!

- A mamájukhoz, ahol sok csirke van és minden nap tojásrántottát, esznek!

Így tudta meg, hogy az asszony feladta, fogta a gyermekeit, és hazament a szüleihez Száldobágyra…

Az udvaron játszadoztak a gyermekek. A kicsi, Bella éppen a macskát hajkurászta, a nagyobbik, Misike pedig a diófa alsó ágán csimpaszkodott. Próbálta Tarzant utánozni. A kapuból kiáltotta a nevűket, s ők szélsebesen hozzárohantak, a nyakába csimpaszkodtak.

- Hát te mit keresel itt? - lépett ki a házból csöppet sem barátságos képpel a felesége.

- Visszajöttem, kiengedtek… - válaszolta Rezső halkan.

- Tudd meg, itt nincs mit keresned! Nem kaptad meg az értesítést, hogy jogerősen kimondták a válást? A hőstettednek köszönhetően a házat a gyár visszavette!

- De…

- Búcsúzz el a gyerekektől, s le is út, fel is út!

- Meggyógyultam, vezekeltem, megváltoztam… - védekezett dadogva.

- Nem hiszek én neked! Menj!

A homályos sarokban üldögélt az asztal mellett, előtte egy szalámis szendvics és egy pohár bor. Fizetsége a munkáért. Segített lerakodni az árut.

- Szólj a konyhán, hogy adják a szokásosat! – mondta a munka végeztével a tulaj.

- Csak bent a teremben! – szólt Rezső önérzetesen.

Ennyi maradt régi énjéből. Egy kis önérzet, hogy a teremben szolgálja ki a pincér. Ebbe kapaszkodott. Ez volt az utolsó szalmaszál. Ehhez ragaszkodott, legalább ez maradjon meg számára régi életéből, mert, ha ez sem lenne…

Azért maradt még valami, ami megkülönböztette a többi ágrólszakadttól. A segítőkészség. A segíteni akarás másokon. A rászorulókon. Ez nem tanult magatartás volt. Ezzel született. Ha meglátott egy cipekedő idős embert, vagy a gyerekkocsival boldogtalankodó anyukát, gondolkodás nélkül segítségükre sietett. Legtöbbször hálásan fogadták, de néha csúfolták emiatt, sőt volt olyan is, aki elhajtotta.

- Hagyjon! – szóltak rá ilyenkor, főleg a nem éppen elegáns ruhája miatt.

- Bocsánat, csak… - makogta és továbbállt.

Néha azért hasznára is volt ez a szokása, különösen, ha rakodókhoz állt oda segíteni. Ládát, bútort, akármit megragadott, ha látta, hogy nehezen bírják a terheket, a munkásokkal egy sorban részt vett a cipekedésben. Ilyenkor előfordult, hogy valamivel megkínálták köszönetképpen. Egy-egy cigarettával, pohár itallal. Ha a szerencse a kenyeres-kocsit hozta elé, egy zsemle, vagy kifli is jutott számára. Egy idő után már tudatosan kereste az alkalmat, s a munkások is megszokták a jelenlétét, sőt alkalomadtán hívták is segíteni. Így történt a Zöldfa utcán is. Éppen befejezték a lerakást, mikor a forgalomban megrekedt kisteherről odakiáltott a gépkocsivezető Rezsőnek.

- Hé, te mit ügyködsz?

- No, nézd csak ez a Nevesincs! – lepődött meg Rezső – Luxus rakodómunkás lettem – folytatta -. Luxus, mert luxusból dolgozom, azaz ingyen.

- Ugorj fel mellém! Nekem most jól jönne egy segítőkéz.

- Hova együnk? – kérdezte, miután végre kiszabadultak a dugóból.

- A külvárosba, Velencébe. Tudod, az egyház támogatásával ott működik a hajléktalanszálló. Odaviszem a gulyást, meg a teát, amit a máltaiak küldenek naponta.

- Hogy kerültél ide? – csodálkozik a volt munkatárs váratlan fölbukkanásán.

- Műszak után sofőrködöm. Kell egy kis mellékes, bár nem sokat kapok, de arra is szükségem van. Ezért a maiért meg éppen semmit. Tudod, ezzel próbálok valamit letudni a bűneimből!

Rövidesen meg is érkeztek a Téglagyár utcába.

Segített a nagy fazekat bevinni hajléktalanszálló konyhájába,

- Kit hoztál, Dani? Újabb lakó?

- Alkalmi segítség, régi haver! Rezső a neve.

- Gyertek, kóstoljátok meg, mit hoztatok?

Jó étvággyal elfogyasztottak egy-egy tányér gulyást. Utána mindketten ottmaradtak segíteni, kiosztani az ételt.

- Máskor is jól fogna az ilyen segítség! - vett búcsút tőlük a szálló vezetője.

Visszakapaszkodtak a teherautó kabinjába. Dani kifaggatta barátját, hol lakik, mivel tölti a napjait. Nem lepődött meg, hogy ligeti pad a szállása. Csak bólogatott, mikor Rezső elsorolta élete buktatóit.

- Itt vagyunk a liget sarkánál. Letegyelek?

- Köszönöm a fuvart!

- Holnap nem én megyek ki Téglagyár utcába, de holnapután találkozhatunk ugyanott és ugyanakkor, mint ma.

Rezső ettől kezdve rendszeresen járogatott ki délutánonként a hajléktalanszállóba, s kapott valamilyen meleg ételt a szolgálatáért, meg egy munkaköpenyt, amiben tevékenykedhetett. Egy kicsit később felajánlotta a vezető, hogy maradjon éjszakára is.

- Úgy tudom, a címed „harmadik pad a szökőkút mellett”, és nincs bevezetve a központi fűtés.

- Jól mondod!- mosolygott Rezső – Hova akarsz kilyukadni?

- Mondanám, legyél állandó segítő munkásunk, bentlakással! Kapsz egy ágyat, segítesz az ételkiosztásnál, mint eddig, és délelőtt, miután elmennek az emberek, kitakarítod a hálót.

- Érdekesnek tűnik!

- Fizetés nincs, de van meleg étel, éjszakára szállás, és esetleg meleg ruha.

- Úgy látszik kicsit révbe értem, ha nem is egy nagy nemzetközi kikötőbe! – kedélyeskedett Rezső.

Másnap azonban nem jelentkezett a szálláson, s harmadik nap sem, sőt a negyediken sem. Váltig csodálkozott a dolgon a szálló vezetője. Este megkérdezte az ételt hozó Nevesincset, vajon miért nem jelentkezik Rezső?

- Én se láttam már néhány napja – válaszolta Nevesincs Dani.

- De van itt valami! – jutott eszébe egy hír, amit most olvasott, s előbányászta feneketlen zsebeinek egyikéből a helyi újság aznapi számát.

Ez állt az újság utolsó oldalán: „A megáradt folyóba esett K. Ferike 9 éves kisfiú. A segítségére siető férfinek sikerült kimentenie, és a parthoz úszni vele. A kisfiú megmenekült, de az ismeretlen férfit elsodorta az ár, elmerült a hullámok között. Holttestét a város alatt találták meg, a zsilipeknél.”

- Mit szólsz hozzá?

- Nem is tudom. Még mit írnak?

- Csak azt, hogy, ha valaki bármit tudna is az ismeretlenről, jelentkezzen a megadott telefonszámon, vagy a rendőrkapitányságon – pontosította a tudnivalókat Dani.

- És te tudsz róla bármit is?

- Nem! Hát, te?

- Én se!

- Kár…

- Majd gyújtok érte egy gyertyát halottak napján!