Adni

Claudia Groza írása

- megjelent: Atelier LiterNet > Crăciun > Poveşti de Crăciun la LiterNet  /  11.12.2014 

- Lejárt az időd! Jövő télig itt maradsz, és vigyázz magadra! Ha szerencséd lesz, hullni fog a hó és újra hasznodat vesszük – mondta a gazda becsapva a padlásajtót.

- Ó, jaj… unatkozhatok itt hónapokig – sóhajtott szomorúan a szánkó.

- Úgy látom, itt-ott javításra szorulsz – hallatszott egy törékeny hangocska.

- Hát, te meg ki vagy? – kérdezte a szánkó.

- Játék vagyok, egy fából épült kastély, a Toronykastély, aminek egyik ajtaját letörte Doru, a gazda fia. Így aztán ide hajítottak. Szívtelen banda!

- Elhiszem. Régóta itt vagy?

- Két hónappal Karácsony után kerültem ide. Doru egy elkényeztetett kölyök.

- Ez igaz. A legszebb helyeken utaztam vele. Felvittem a legmagasabb dombra, helyi ösvényekre és veszélyes oldalakra. Minden kirándulás után kímélet nélkül bedobott a sarokba. A jobb lábam kétszer is eltörött. Az édesapja tessék-lássék megjavított, hogy kitartson a versenyig. Szerettem volna, ha lefestenek, szépen elcsomagolnak! – sóhajtott a szánkó.

- Ne szomorkodj már! Majd jól elszórakozunk mi itt. Nagy buli szervező vagyok! – mondta Toronykastély.

   Valóban mindenféle játékkal múlatták az időt: csapd le csacsit, Fekete Pétert játszottak, mesét mondtak, énekeltek, úgyhogy alig vették észre, hogy itt van már december. Különben a játékok nem ismerik az idő fogalmát.

   Egyik nap aztán elhallatszott hozzájuk is a sok szép karácsonyi, betlehemes dal.

- Vajon hamarosan havazni fog? – kérdezte reménykedve a szánkó.

- Nem tudom, de nem is érdekel. Én úgyis itt maradok, amíg ki nem dobnak. Pedig úgy szeretnék egy árvaházba kerülni – mondta szomorúan a Toronykastély.

- Árvaházba? – csodálkozott a szánkó.

- Igen. Ez az álmom. Ott biztosan megjavítanának, és sok gyerek játszana szépen velem. Életre kelnék és elárasztana a vidámságuk – tette hozzá elgondolkozva.

„Itt vagyunk már, íme, újra

Földi jóval megrakodva…” – hallatszott a karácsonyi ének.

- Doru, hull a hó! – kiáltotta apa vígan és elnézte a fehér égből szállongó hópelyheket.

- Hurrááá! Holnap megyünk ródlizni! Gyorsan szedjük elő a szánkót a naftalinból – hallatszott Doru izgatott hangja.

     Nem várva újabb felszólításra apa végre hajtotta a feladatot.

- Szerencsés vagy kicsi szánkó! Amióta megvettünk bőségesen jutott feladat számodra évek óta. Gyerünk most is munkára fel! – szólott Doru apukája és megragadta a szánkó keresztrúdját.

   A szánkó vigasztalta a Toronykastélyt, aki nagyon elszomorodott.

- Ígérem, teszek az érdekedben egy jó szót! Bízzál bennem. Bajban ismerni meg a barátot!

- Köszönöm! Vigyázz magadra! – kiáltott utána a Toronykastély.

   A szánkó bekenték egy favédő szerrel és kivitték a fagyos levegőre, jöjjön formába. „Ó, de jó! A friss levegő gyógyír a fámnak!” – gondolta boldogan, s felnézett a csillagos égre. „Mennyire vágytam már rátok: csillagok, hold, faágak, hó paplan!” – ezzel fáradtan el is szenderedett.

   Másnap reggel végig nézett a kifényezett részein. Mintha új lenne. Kész volt azonnal hosszú útra kelni. Alig várta, hogy megmutathassa, mit tud.

   Végig se gondolta jól, már meg is jelent Doru.

- Kalandra fel, kis szánkóm! – kiáltotta vidáman a fiú.

- Kalandra fel! – válaszolt a szánkó, bár senki sem hallotta – Van ám meglepetésem számodra, mindjárt meglátod.

   A fiú felpattant a szánkóra, s indultak is az utcán felfele. A saroknál a szánkó jobbra vette az irányt.

- Hová viszel, hékás? Nem szabad nagyon eltávolodnunk a házunktól! – kiáltotta Doru.

- Egyet se félj, biztonságban vagy – felelte a szánkó.

   Két utcával feljebb volt egy árvaház. A szánkó ismerte, s odaérve megállott előtte. Az ablakokon át gyerekek nézték őket szomorú szemekkel. Számukra nem volt se Mikulás, se Karácsony.

   Doru csak nézte őket, majd kis idő múlva odaintett nekik. A bejáratnál megjelent két kisfiú, olyan Doruval egykorúak.

- Szeretnétek szánkózni egyet? – kérdezte halkan őket.

- Köszönjük, nagyon jó lenne!

   A szánkó büszkén száguldozott a két gyerekkel a hátán, akiknek rég nem volt hasonló örömben részük. A szánkó boldogan hallgatta az örömükben sikongató, kacagó két fiúcskát.

- Holnap Karácsony Este lesz és biztosan nektek is hoz valamit az angyal. Ígérem, visszajövök.

   Otthon aztán Doru egyenesen a padlásra ment, és összeszedte az oda felhordott játékokat. Apa segítségével megjavította, és egy nagy zsákba csomagolta őket. Én jól tudom, mit akart velük másnap (!)

- Köszönöm, barátom! – mondta a Toronykastély, míg az árvaház felé haladt a szánkó, hátán a zsákkal.

- Nagyon szívesen! – válaszolt amaz – Ha hiszel benne, minden kívánság valóra válhat. Különösen így Karácsony táján.

   Így aztán a Toronykastély sok szép napot élt meg az egymást váltó gyermekek között. A szánkó is néhány év múlva csatlakozott hozzá az árvaházban. Doru megnőtt, s a szánkó kicsi lett számára, pedig néha szívesen ródlizott volna egyet-egyet. Hiszen bármilyen nagyra nőnek is az emberek, a lelkük gyermek marad. Néha.

   Mindenki elérkezik oda, ahova vágyik. Csak hinnie kell…

  

Udvari körjárat

 Az álomtól mámorosan oldalogtam oda az istálló ajtajához, és nagyokat ugorva igyekeztem elérni a kallantyút. Mikor végre sikerült, az ajtó egy nyikkanással kinyílott, s rajta betódult a friss levegő.

   Bizony jó friss levegő volt, sőt mondhatnám hideg. Ezek a késő őszi hajnalok már elég hidegek, amikor a nap lassan kezd mutatkozni a hegy mögött, s még a hóharmat is megütte a fűszálakat.

  De nem volt mit tenni, nekem ki kellett jönnöm, s mentem is a ház mögé. Mire a dolgom elvégeztem felébredtem egészen, indultam körbe járni az udvart, a kertet figyelmesen vizslatva nem mutatkozik-e valahol valami, vagy valaki, aki nem ide való.

 Ahogy járom a körutam, hirtelen fény önti el a világot, amint kibukkant a nap a Fekete hegy takarásából.

  Látom aztán, hogy résnyire megnyílik a ház ajtaja, s kiszökik rajta Cirmos. Kényesen kapkodja a lábait, úgy látszik, a reggeli torna neki se ízlik. Szaporázik is a pajta felé, s egyszerre neki is iramodik. Vajon mit vett észre olyasmit, amit én nem? Az aprónép a mániája, biztos közülük pillantott meg vagy egyet.

 Hogy ezt meggondoltam magamban, le is vettem a gondomat róla, s indultam tovább szokásos körutamra. Először a majorság-udvar felé vettem az irányt.

 Kukuri már rég ébren volt, hallottam, ahogy kotyog a tyúkoknak, különben ma reggel is ő költött fel a hajnali kiabálásával.

 Valami motoszkálásra lettem egyszerre figyelmes az ól sarkánál, s látok ám egy megtermett süldő patkányt, amint a széthullott gabonaszemeket keresgéli.

 Bár irtózom a rusnya állattól, azért elriasztottam onnét, s az vitte is az irháját, hogy még porzott belé az út. Hanem, amint a csirkés udvaron kívül került, csak ott termett Cirmos, mintha a semmiből tűnt volna elő.

  Nyakon is csípte a beste férget, az meg csak nyikkant egyet, s már el is szállt belőle a lélek. Cirmos pedig, akár egy rongybubát, feldobta a levegőbe, had lám elinalna-e a patkány, de az nem mozdult többet. Ekkor a macska szájába vette, s odavitte a ház elé, éppen a küszöb mellé. Oda letette és nagy peckesen, mint aki jól végezte a dolgát, elmasírozott a csűr mögé.

 Kölyök koromban én is üldözőbe vettem egyszer egy pócegeret. Amikor megláttam a ház mellett futni, a vadászösztön feltámadt bennem, acsarkodva a nyomába eredtem, s már-már elértem, de olyan irtózat fogott el, hogy csak kapkodtam felé vigyázva, azért nehogy elérjem. Mikor aztán beugrott a pinceablakon, rendesen megkönnyebbültem.

 Cirmos mindig azt csinálja, mint most is, hogy a csűr sarkától lesi, vajon a háziak miképpen fogadják az ajándékát. Lám, ahogy kilép a háziasszony észre is veszi a zsákmányt, és már megy is vissza a házba, hogy egy tálkában, hálából langyos tejet hozzon, s letegye a lépcső mellé.

 Tovább már nem érdekelt a macska, nem mintha irigykednék rá, de megláttam a kert végében Vikit a szomszédból, és rohantam, hogy váltsak vele néhány szót.

 Szerettem, ahogy illegette magát, amikor találkoztunk. Bár tudtam, ez nekem szól, mégis, ha bizalmasabban akartam hozzá közeledni rögtön elfutott, s a kerítés túlsó oldaláról intett istenhozzádot.

 Sokat nem tudtam mélázni a Viki viselkedése felett, mert a gazdasszony utánam kiáltott. Kihozta nekem is az ételt, s én kissé sántikálva igyekeztem vissza.

 Ez a sántaságom még egy régebbi eseményből maradt meg nekem.

 Tavasszal történt, éppen hogy kilábaltunk a télből, a hó már elment, de még minden nedves, vizes volt, és aki tehette fedél alá húzódott. Én is a tornác sarkában gunnyasztottam, várva a napkeltét.

 Szemeim félig lecsukódtak, de füleltem figyelmesen, és hallom is, amint megnyikordult az utcai kapu. Erre már kerekre nyílt a szemem, és láttam is, amint besettenkedett egy gyanús alak.

  Csöppet sem tetszett nekem a viselkedése, feltápászkodtam hát, és óvatos-halkan közelebb mentem.

 Milyen jól tettem!

 Ez a settenkedő ember a tyúkólakhoz igyekezett, és a lakatot akarta lefeszíteni.

 Ezt már nem lehetett tovább tűrni!

 Nekiszöktem keményen, de akármilyen csendben közelítettem, csak megpillantott még idejében, hogy a karóval hozzám üssön. A lendület, amivel ugrottam őt is a földre verte, de nekem eltörött a lában az ütéstől, amit a husánggal reám mért.

 A nagy ribillióra kiszaladtak a háziak, a tolvajt megfogták, átadták a rendőrnek, s engemet elvittek a kórházba. Ott nagy, nehéz kötést raktak rám gipszből, úgy tettek aztán le a fekhelyemre.

 Nem mondom, hogy nem fájt a törött lábam, de annyi látogatóm volt, hogy csoda! Akik jöttek, mind hoztak valamit, vagy valamilyen csemegét, vagy jó szót, simogatást.

 Miután aztán levették rólam a kötést, megengedték, hogy az istállóban aludjam, s ez most is így van.

(Bodri vagyok, a ház őre és kicsi Dénesnek mondtam el ezt a történetet, mert az egész nagy házból egyedül csak ő érti a szavaimat. Azt ígérte, ha nagyobb lesz, és majd megtanul írni, akkor leírja az egészet, hogy mások is ismerjék meg, mi is történt azon a napon.)

Giatrosz Agrotikosz: Kaland az Istros deltájában

  Makhaón, az orvos mesélte, hazatérése után, midőn az Apollón szentély előtti árnyas ligetben megpihentünk. Héliosz aranyszekere már ereszkedni kezdett a láthatár felé, Aiolosz kellemes lágy szellőt küldött a tenger felől, és balzsamos illattal telt meg a levegő.

 Már nem is tudtam a napokat számolni olyan sokat mentünk, csak eveztünk. Ám egyik nap megváltozott a tenger vize. Nem volt már többé sötétben játszó kék, fehér tarajú hullámokkal. Simább lett és a színe szürke, zavaros.

 - Nagy folyam közelében vagyunk – szólt a kapitány.

 - Mi lehet? - érdeklődtem.

 - Az Istros. Másról nem hallottam, hogy lenne ezen a vidéken. Azt mesélte a többi hajós, hogy olyan hatalmas, hogy soha senki nem hajózott még végig rajta. Egy esztendő elteltével sem érnél a végére!

  Hosszan elnyúló szigetsor választott el a szárazföldtől. Azok mentén óvakodtunk előre félve a víz alatti szikláktól, zátonyoktól – de nem voltak. Hamarosan el értük a torkolatot és jó mélyen behatoltunk a lassan hömpölygő folyóágba. Jobb oldalon mocsaras nádrengeteg látszott tele rikoltozó madarakkal. A balon szilárdnak látszó homokdomboktól tarkálló föld terült el. Életnek, a madárrajokat kivéve, nyoma se…

   Feltámadt a szél és félelmesen kezdett zúgni a nádas. Gyorsan kikötöttünk a baloldali homokos parton. A dűnék között védett tábort alakítottunk ki. Köveket, uszadék fákat raktak az emberek körbe, hogy a szárazföld felől is védve legyünk. Közben eleredt az eső is, a levegő jól lehűlt. Köpenyeinkbe burkolózva virrasztottunk reggelig. Reggelre kelve a szél is, és az eső is alább hagyott. Az örökké kíváncsi görög természet felülkerekedett bennünk, vagy az istenek sugallták, felkerekedtünk megnézni, mi van a folyón feljebb. Nem esett nehezére az evezés a legényeknek, mert csak lassan hömpölygött a folyó a tenger felé, Poszeidón akarata szerint.

  Nem kellett sokat haladni felfelé, mikor hirtelen hatalmas víztükör jelent meg előttünk. Mintha újra a tengert látnánk. Csak a színe volt más, meg a hullámok is hiányoztak.

 - Ez az igazi Istros! – kiáltott fel a kormányos.

 - Amin eddig haladtunk csak egy ága a folyamóriás deltájának – jött meg a hangja a kapitánynak is.

  Bámulattal csodáltuk a nagy vizet, mely méltóságteljes lassúsággal folyt. Hátán vízi madarak sokasága úszkált, halászott, kergetőzött. Egyszerre riadtan röppentek fel, de nem tőlünk ijedtek meg, hanem a vízből csapott ki egy akkora nagy hal, amilyent még tengeren sem gyakran láttunk, és egy madarat elragadva a mélybe bukott.

 - Ez maga Triton volt Poszeidón fia! – rémüldözött az egyik harcos, aki még mostanáig keveset járta a tengereket.

  - Inkább egy jókora ragadozó hal lehet – nyugtatta a kedélyeket a hajóskapitány -. Akár ki is foghatnánk.

  Beesteledett mire a folyam túlsó partjára értünk. Itt kötöttünk ki és amint már szokásunkká lett megerősített táborhelyet készítettünk magunknak. Iphianassza és társai ügyes íjászoknak bizonyultak, jó néhány vízi szárnyas lenyilazásával frissítették a már rég megunt szárított élelmiszereinket. A halászathoz értő görögjeink is sikerrel próbálkoztak a halban gazdag folyóban. A nagy halat azonban nem sikerült kifogni. Nem jött a partközelbe, inkább a nádas közelében vadászott tőlünk biztos távolságban. A tűz fölött sülő halak és szárnyasok húsának illata töltötte be a partot, és a szürkületben vidám hangulat uralkodott el az embereken.

  Reggelre ébredve emberi lábnyomokat találtunk a tábor körül. A figyelmesebb megfigyelők pedig a közeli erdőszélen mozgolódó alakokat véltek felfedezni. Öt fegyveres harcos, Proklész vezetésével elindult megnézni, kik azok. Ahogy közeledtek a búvóhelyükhöz az idegenek gyorsan elillantak, csak az avar zörgött egy darabig még, ahogy távolodtak. A kis csapat az erdőszélen tanácstalanul megállt. Nem volt tanácsos az ismeretlen erdőbe behatolni.

  Éppen visszafordultak, amikor a fák közül nyílzápor zúdult rájuk. Védekező állást felvéve igyekeztek lőtávolon kívül kerülni, de egyik társuk súlyos sebet kapott. Ketten felemelték és gyorsan a hajóra siettek vele.

  Megvizsgáltam a sebesültet, bizony csúnya sérülés érte a nyakán, ami bőven vérzett. Elláttam, bekötöztem a mesterség szabályai szerint, majd könyörgő fohász küldtem a Gyógyító Apollón, és az istenné emelt Aszklépiosz felé, segítségükért esedezve, de nem segített semmi. A Napisten szekerének eltűnésével egy időben a harcos társunk lelke is leszállt Hadész birodalmába.

  Amilyen gyorsan csak lehetett elhagytuk a barátságtalan partot. A hozzánk közelebb levő baloldali deltaágon igyekeztünk vissza a tengerre a folyás irányában hajózva. Rövidebbnek tűnt végül, mint amin felhajóztunk, a sodrás is segített, így alig napnyugta után elértük a nyílt vizet. Tanulva az előbbi csetepatéból, kettőzött óvatossággal rendeztük be éjjeli szállásainkat anélkül, hogy sülő húsok szagával magunkra irányítanánk a part közelében tartózkodó barbárok figyelmét.

- Látod, barátom Agrotikosz, még egy esti lakoma illata is hozhat bajt a figyelmetlen ember fejére! – fejezte be történetét Makhaón az orvos, szokásához híven egy tanulsággal.

Dib Anyó (drúz mese)

A falu egy patak mellett terült el, dús mező karéjába, csak egyik sarka ért az erdő széléig. Lakosai között akadt éppen úgy, mint bárhol szorgalmas, dolgos ember is, de lusta, dolog kerülő is. A Badr család az előbbiek közzé tartozott. Gondosan megművelt földjük nem csak a nagy családot látta el mindennel, ami kell, hanem a közeli város piacán is, a  sukkon állandó helyet tartottak fenn, ahol az idénynek megfelelően árulták termékeiket. Hatalmas ponyva sátor feszült az asztal felett, mely roskadozott a zöldségek, gyümölcsök halmaitól. A nagy családban mindenkinek megvolt a feladata, mindenki kivette a részét a munkából – kicsik, nagyok a maguk módján és képességeik szerint. A házaspárnak nyolc gyermeke született, a két legkisebb öt és hat évesek, egy fiúcska, s egy leányka voltak a kedvencek. Örökös mosolyuk meghódították mindenki szívét, a szomszédok, és a távolabbi rokonok sem voltak kivételek.

Történt egy nap, mikor mindenki nyakig volt a munkával, a napi teendőkkel, hogy a két kisgyerek a forrón tűző nap melege elől az erdő hűvösében kerestek menedéket. Ott játszadoztak, csodálták a lombok között áttűző sugarak játékát, bámulták a fákon ugráló mókusokat, repkedő madarakat, kergették a tarka lepkéket. Játék közben mind beljebb, s beljebb mentek a fák között.  Nem gondoltak az idő múlásával – ha megszomjaztak, hamar forrásra leltek, s ha megéheztek, a málna bokrok kínálta szemeket csemegézték.

Már dél is elmúlhatott, amikor a leánykának eszébe jutott, hogy haza kellene menni. Néztek jobbra, néztek balra, de sehol ismerős helyet nem láttak.

- Haza akarok menni anyácskámhoz! – görbült sírásra a kislány szája – Merre induljunk?

A fiúcska arcáról is lehervadt a mosoly, s előre mutatott.

- Erre! - szólt határozottan.

Határozottsága abból az érzésből fakadt, hogy most ő a testvérkéje védelmezője, hogy az ő kötelessége a kivezető utat megmutatni.

Mentek, mentek, amerre a lábuk vitte, de bizony nem jutottak ki az erdőből, s rövidesen rájuk esteledett. Egymást átkarolva, sírdogálva lekucorodtak egy vastag fa törzse mellé. A fiúka most bizony nem érezte magát védelmezőnek, csak egy ijedt kisgyereknek, akárcsak a nővérkéje.

Ezalatt a faluban már rég észrevették az eltűnésüket. Mikor a mezei munkából hazatérve készültek az estebédhez asztalhoz ülni, akkor tűnt fel a távollétük. Nosza kezdték is keresni őket, szerte a falu minden utcájában, házában, de sehol sem találták a két kicsit. Aztán keresték a folyóparton, a mezőn, az erdő szélen, de sehol sem találtak rájuk. Megijedtek erősen az emberek, nem csak a szülők s a család, hanem mindenki, aki a faluban lakott, mert nagyon kedvelték a Badr apróságokat. Gyerekek, férfiak, asszonyok gyülekeztek a falu ház elé és aggodalommal telten tárgyalták az eseményt. Még Hamil, a süket suszter is kiállt a műhely elé megtudakolni, mi is történt tulajdonképpen.

- Mi van, mi van? – kérdezgette, de az emberek elmentek mellette anélkül, hogy felvilágosították volna a történtekről.

Végül egy szolgálat kész suhanc valahogy kiabálva és mutogatva elmagyarázta neki, mire Hamil is a többiek után eredt.

A sokaságot látva a falu vezető, az öreg Ghassan is előjött, és nyugtató szavakat szólt a kétségbe esett családhoz, valamint a faluközösség minden tagjához, majd okos tanácsokat adott a kereséssel kapcsolatban. Az elveszett gyermekek legidősebb fivérét nevezte ki a keresőcsoport irányítójának.

- Te vagy, Sahir erre a legalkalmasabb ember! – jelentette ki.

Valóban nála alkalmasabbat nem is lehetett volna találni, nem csak családi elkötelezettsége miatt, de á szerződéses katona lévén, aki éppen szabadságát tölti itthon, felderítőként gyakorlata volt a keresések szervezésében, és levezényelésében.

- Melléd adom a rendőrt, aki ugyan még csak két éve van köztünk, de szorgalmas, derék fiatalember – tette még hozzá az öreg Ghassan.

Sahid elfogadta a megbizatást, s nem sokat teketóriázott, hanem felosztotta az erőt  a résztvevők kötött, és azonnal neki fogtak a keresés-kutatásnak. De bizony addigra rájuk sötétedett, mégsem hagyták félbe amit elkezdtek, hanem fáklya fénynél folytatták.

Folytatták és folytatták három nap, három éjszaka megszakítás nélkül...

A gyerekek közben, az erdő mélyén álomba sírták magukat, s arra riadtak fel, hogy valaki mély hangon szól hozzájuk, de nem értették, mit mond. A sötétbe meresztett szemekkel figyeltek, s a fák fekete háttere előtt megpillantottak egy hatalmas alakot. Ott állt előttük és halkan motyogott mély hangján valamit.Előbb nagyon megijedtek tőle, de mivel nem közeledett, és csak szelíden várakozott, kinyújtották felé a kezüket.

- Ne bántsál minket, kedves Dib Anyó! – kérlelték szép szóval.

A nagy medve, mert az volt az a hatalmas alak, leült a földre, s tovább dörmögött, mintha hívná a gyerekeket, s azok szinte megbabonázva odatipegtek hozzá. A felnőttek elbeszéléseiből tudták, hogy az erdőben él egy öreg anyamedve, akinek Dib Anyó nevet adtak az erdő járók az Embert sohasem bántó, békés állatnak. Ha málnát szedő, vagy eprésző gyerekekkel találkozott, dörmögve kitért előlük, sőt tudták, hogy ahol megjelenik, ott a többi vadállattól védve vannak, mert messze kergeti azokat. Ezért érthető a két kicsi merészsége, hogy oda bátorkodtak a nyugodtan üldögélő nagy állathoz, az pedig hagyta őket. Reggelig bundájába bújva aludtak, s az állat melege megóvta őket az éjszakai hidegtől. Ahogy felvirradt, beterelgette őket egy barlangba, ahol tiszta vizű forrás fakadt, s a fal mellett felhalmozott avar kínált kényelmes helyet a pihenéshez.

Mintha saját szülőanyjuk lett volna Dib Anyó úgy gondoskodott róluk. Nap közben hagyta őket kedvükre csemegézni a málna bokrokon, miközben figyelő szemekkel pásztázta a környéket, nehogy valamilyen vadállat arra vetemedjen, hogy megtámadja védenceit. Naplemente táján pedig beterelte a barlangba, s testével melengette a két kicsit. S így ment ez napokon keresztül.

Negyed nap, medvenyomokat követve, így talált rá kicsi testvéreire Sahir: a barlang szája előtt szundikáltak Dib Anyó karjai közt. Az embereket megpillantva, védenceit letette a földre, s ő eltűnt a barlang mélyén.

Így végződött a kaland, s mikor egy év elteltével felkeresték az erdőnek ezt a részét,  emlékezvén a történtekre, azt találták, hogy minden egyes nyom helyén egy gyönyörű tavaszi virág nőtt. Dib Anyóra emlékezve medvenyomnak nevezték.

...

Galilea, 2013. március 23.

Látogatás Alice-nál

Egyik délután a kedves Alice meghívott mindkettőnket, látogassuk meg egy uzsonna erejéig, s a kertjét is megtekinthetjük, ha kedvünk van hozzá. Így aztán párommal együtt felkerekedtünk, és bekopogtattunk Alice ajtaján. Nagyon kedvesen fogadott és azonnal kakaókávéval és mézeskaláccsal kínált.

Leültünk a kis zsúrasztal mellé és beszélgettünk mindenféle fontos és kevésbé fontos dolgokról. Mivel tudtuk, hogy a világot megváltoztatni nehéz dolog, inkább saját mindennapi dolgainkról csevegtünk. Elmondtuk, hogy élünk, miket csinálunk, s mivel foglalkoznak a gyermekeink. Mert, ugyebár egy szülőnek mi lehetne más beszédtémája, mint a gyermekei?

Alice is elmondta, mi újság van náluk az iskolába, ki a legjobb barátnője és a kedvenc tanárja.

Uzsonna után megkérdezte, szeretnénk-e megtekinteni a kertjét, amiről annyit írnak mostanában, még könyveket is. Igaz, nagyon szép kert!

Mondtuk, hogy nagyon szívesen! Hogy szíves-örömest!

Örömében tapsolni kezdett, s mondta, menjünk a szekrényhez.

Kérdően néztem a páromra, vajon jól értettem? A szekrényhez? De hát a szekrény, nem itt van, az a május 35-ben szerepel! Vagy mégis? Alice oldotta meg a rejtélyt, mert odalépett a nagy szekrényhez és eltolta az ajtaját. Ott volt a tükör az ajtó mögött. Tükörország bejárata. Meg is magyarázta mindjárt, hogy azért rejtette az ajtó mögé, nehogy véletlenül valaki átlépjen rajta és eltévedjen. Mi azonban ne féljünk, mert majd együtt megyünk és ő vigyáz minden lépésünkre.

Megindultunk hát, kézen fogva, s már ott is voltunk a tükör másik oldalán. Egy addig nem látott ajtón keresztül pedig kijutottunk a kertbe. A gyönyörű kertbe!

Mindenütt virágok - kicsik, mint egy húszfilléres és nagyok,mint egy cintányér. A szivárvány minden színében pompáztak, ott díszelegtek a fű közt, a fákon, a bokrokon.

Alice boldogan ugrándozott, futkározott a virágok között, s intett, menjünk utána. Követtük és hamarosan észrevettünk egy nagy vasrácsos kaput, ami kitárva hívogatott. Páromra tekintettem, s ő bólintott. Megindultunk szapora léptekkel a hívogatóan kitárt kapu felé. Párom kicsit előre sietett, s én szaporáztam utána. Már éppen odaértünk, mikor egy szürke ruhás alak közénk furakodott. Érdekes, milyen lényegtelen dolgok rögződnek az ember elméjében. Most is az illetőről csak annyi maradt meg az emlékezetemben, hogy széles dragonnyal szűkített kabátján a bal oldalon a varrás felfeslett és kilátszott a piros inge. Ahogy párom a kapun belépett, ez az alak is rögtön utána, s mire én is túljutottam, mindkettőt szem elől vesztettem, bár az ismeretlen még a távolban halványan látszott kis ideig, majd ő is eltűnt. Páromat nem láttam sehol. Néztem jobbra, néztem balra, néztem hátra, körbe-körbe, de sehol senkit sem sikerült felfedeznem. Valami nagy fehérség vett körül, ez is akadályozta a tájékozódást. A fák, a bokrok, a föld, a levegő, minden fehér volt. Nem hó borította a kertet, nem, csak egyszerűen fehér volt. Nem csillogó, szemkápráztató, csak egyszerűen fehér!

Megijedtem és kiabálni kezdtem a kedvesem nevét. Előbb halkabban, majd egyre hangosabban. Egy idő múlva válasz érkezett a kiabálásomra: „Itt vagyok! Itt vagyok!” - hallatszott tompán. Elindultam a hang irányába állandóan kiabálva, páromat is arra kérve, hogy ő is folyamatosan kiabáljon, és így ráakadjak a hang alapján.

Így közeledtünk egymáshoz, míg egyszer csak nekiütődtem egy láthatatlan falnak. Tapogattam, lapogattam, de semmilyen ajtót, vagy rést nem találtam, és az volt a legkülönösebb, hogy nem látszott se kő, se fa, se tégla, se akármi. Mindent az a fehérség borított. Szerencsére egyszerre megéreztem a másik oldalon hasonlóan rést kereső társam kezét.

„Nem látlak, de érezlek!” - kiáltott fel a párom. „Én is, én is!” - lelkendeztem. Ezennel megindultunk a fal mellett úgy, hogy közben állandóan éreztük a másik kezét. Én a jobb kezemet, párom a bal kezét érintette a falhoz, s így haladtunk óvatosan előre. Tovább, tovább... Hirtelen elmaradt a fal és feltűnt előttünk a kapu. Boldogan futottunk át rajta, és újra a virágok közt találtuk magunkat. Alice is ott állt, már várt ránk.

Elmondtuk neki, miként jártunk, és erre azt felelte „Máskor ne engedjétek el egymás kezét! Ez egy tanulság.”

Miután visszamentünk Alice szobájába, szólt, hogy igyunk egy csésze teát. Párom azonban azonnal intett, ahogy Alice elfordult, hogy öntsük ki a virágcserépbe.

„A feledés itala.” - súgta felém. Igaza lehetett, mert hogy nem ittuk meg, semmit sem felejtettünk el az átélt kalandokból.

A tanulságot is megjegyeztük!