Egy évig bírtam a
Sanepid (KÖJÁL) nevű intézménynél, ahova kineveztek. Nem mintha nehéz lett
volna a munka, de mivel én betegeket akartam gyógyítani, s azt ott nem lehetett,
nem éreztem saját vizeimben magamat. Kértem, hát, engedjenek ki körzetbe, de
hallani sem akartak róla.
Jegyzékeket írni,
okoskodni, nálam idősebbeknek utasításokat, tanácsokat adni… Brrr. Nem nekem
való!
Mindennek a
tetejében még be is hívtak katonai kiképzésre.
Éppen tüdőgyulladással
feküdtem a bel-osztályon, mikor jött a behívó. Természetesen mentesítettek akkor
a bevonulás alól, de a hadsereg nem mondott le rólam, mert egy félév múlva újra
behívtak.
Ekkor már nem volt
mentség. Hiába mondtam, hogy kicsi gyermek, meg anyagi gondok, nem érdekelte a
hadsereget. Temesvárra vittek, három hónapra. Feleség, meg kilenc-hónapos
kisbaba otthon egy fizetésből, mert a kiképzés alatt nem járt a fizetés, hiszen
zsoldot kaptunk, és két helyről nem származhat „jövedelem”. Ez a zsold, mint
jövedelem – idézőjelben – nem tett ki többet havonta egy kiló sertéshús áránál
(!). A kaszárnyában adtak e mellett ugyebár, enni naponta háromszor, és egy
csomag cigarettát két napra. Ki voltunk fizetve…
Fizikailag nem volt
semmi baj a katonáskodással. Még híztam is két-három kilót. A rendszeres
testmozgás és mennyiségileg, kalória szempontjából elegendő étkezés járult
hozzá a súlygyarapodáshoz, és jó testi kondícióhoz. A baj a semmittevéssel
volt, meg azzal, hogy mindent csak parancsra lehetett tenni.
Néha – hetente
egyszer – hazatelefonálhattunk, és minden vasárnap kimehettünk a városba. Ezek
tartották bennünk a lelket. Vasárnaponként az otthonról kapott kicsi pénzt
persze a kocsmába vittük. Berúgni nem sikerült egyszer sem. Nem volt annyi
pénzünk! Inkább tekeregtünk a városban, bámultuk az embereket, a nőket.
Ismerkedni, nem ismerkedtünk. Nem volt annyi pénzünk! Tamás barátom, akit
jóképű gyereknek tartottak, és az egyetemen sikerei voltak a medikáknál,
megpróbált leszólítani egy csinos leányt a cukrászda előtt, de megkapta a
magáét.
A lány megfricskázta
az orrát, ezekkel a szavakkal kísérve a mozdulatot: „Nekem pénz kell, szépfiú,
nem a kékszemed!”
Kacagott Tamás a
kudarcon, és nem próbálkozott többet. Mi sem…
Így telegettek a
hetek kimenőtől kimenőig, és telefonhívástól telefonhívásig. Akkor omlott össze
a kártyavár, amikor a telefonkagylóban meghallottam a kicsi lányom
gőgicsélését.
Azért mégis csak
letelt a három hónap.
Otthon, a
munkahelyemen meglepetés várt. És nem kellemes!
- Most indul egy továbbképzés a fővárosban – fogadott az
igazgató -, rád gondoltunk, hogy végezd el. Közegészségtan és csak hat hónap.
Szakorvos leszel, miután befejezed. Nyersz három évet, mert ennyi máskülönben a
szakosodás ideje.
- Köszönöm! Megbeszélem otthon.
- Reggelre kell a válasz! Ha te nem mész, majd megy más,
úgyhogy ne sokat teketóriázz!
Mondom délután a
feleségemnek. Láttam rajta, nem nagyon lelkes, de hát az én bőrömre megy a
dolog. „Jó lenne kihasználni, a gyors előmenetel adta lehetőséget!” –
morfondírozok félhangosan -. „De akkor egy életre bezáródik a lehetőség a
gyógyító munka előtt…”
Nem tudok dönteni. Éjszak is csak forgolódok,
töröm a fejem, mi lenne a helyes, az ésszerű, a kedvemre való? Ott van még az a
félév is távol a családtól. Reggelre döntöttem.
- Igazgató úr! – kezdtem másnap – Nem fogadom el az
ajánlatot.
- Akkor mész ki falura! – válaszolta dühösen – Úgyis az a
párt utasítása, hogy minél több értelmiségi dolgozzon falun, vidéken. Mérnök,
tanár, orvos. Meg kell javítani a vidék, a mezőgazdaság színvonalát. Ezt
akarod?
- Megyek ki falura, körzetbe! – feleltem számára érthetetlen
lelkesedéssel.
Amit nem sikerült
elérnem kérvényekkel, kérelmekkel, azt tálcán hozta elém a sors. Két nap múlva
már el is foglalhattam a helyemet Kóródszentmártonban. Az ottani kolléga pedig boldogan
ment helyettem Bukarestbe.
Mit mondjak? Madarat
lehetett volna velem fogatni, úgy örvendtem a lehetőségnek, hogy saját
rendelőmben betegeket gyógyíthatok. Végül is ezért tanultam az egyetemen hat
évig!
Azért nem ment olyan simán a kezdet, mint ahogy elképzeltem,
pedig az eltelt év alatt gyakorolgattam, ahol lehetett a beteggel való
kapcsolatot. Kijárogattam, Fazekas Sanyi barátom rendelőjébe, amikor délutános
volt, és figyeltem mit, hogyan csinál. De ez mégsem volt igazi orvosi
tevékenység. Csak a partvonalról figyeltem, mi történik a pályán…
Most pedig már ott is ül előttem az első páciens, mondja a
panaszait, és én borzasztó zavarban vagyok. Nézek rá a járási főorvosra, aki
elkísért az új munkahelyemre, most vajon mit kell tennem?
- Te, ennek mi a
baja? - szaladt ki a számon a kérdés.
- Hát, vizsgáld meg!
– válaszolta mosolyogva. Biztosan eszébe jutott az ő első napja a rendelőben.
Igen, ilyen egyszerű
volt a dolog. Meg kellett vizsgálni a beteget. Azóta is itt cseng a fülemben ez
a mondat. Nem elég a panaszáradat meghallgatása, nem elég a tízmillió lelet,
meg kell vizsgálni a beteget!
Hamar berendezkedtem,
és megismerkedtem az új környezettel. Egy hét múlva már jó viszonyba kerültem a
református pappal, a román pópával, a néptanácselnökkel és a mezőgazdász
mérnökkel. A pap még a szószékről is üdvözölt, kihangsúlyozva, hogy egy a
törekvésünk: ő a lelkeket, s én a testet gyógyítom. Azt az igét pedig, amelyik
szerint „nem csak kenyérrel él az ember, hanem Isten igéjével is”, úgy
magyarázta, hogy bizony azért a kenyérről ne feledkezzünk meg. Hiába mondtam
aztán este a kártyaasztalnál neki, hogy ne csináljon nekem reklámot, főleg ne
ilyen egyértelműt, csak legyintett.
- Majd megtanulod, a
hálát jó szívvel fogadni.
A román pópa -
alacsony, középkorú férfi – szívélyesen fogadott, mikor szerény hajlékában
felkerestem. Atyámnak kellett szólítani. A felesége és az édesanyja is így
szólította. Gyorsan kihasználta a jelenlétemet, és betegeskedő édesanyját a
gondjaimra bízta. Áhítatos figyelemmel kísérte minden mozdulatomat, amíg
vizsgáltam a nénit.
- Nagy csodálója
vagyok a tudományodnak! – hízelkedett nekem, bár tudtam, hogy a hívei sokszor
veszik igénybe ráolvasó gyakorlatát.
Hallottam a
pacienseimtől, hogy minden féle testi-lelki bajra van imádsága, sőt elemésztő
rigmusa is. Miután már jobban összemelegedtünk, rá is kérdeztem, igaz-e? Nem
tagadta, s csak nevette megrökönyödésemet.
- Tudod, igény van
rá, és ezt jobban megfizetik, mint az egyházadót – magyarázkodott.
A tanácselnökkel
kissé nehezebben ment az ismerkedés. Fantáziátlan hivatalnok ember létére
nehezen értette, miért nem járok gyűlésekre, meg délelőttönként, miért mindig
csak e rendelőben rostokolok, ahelyett, hogy átmennék hozzá egy-két pohár
pálinkára. Ameddig a faluban dolgoztam, végig azzal gyötört, hogy cseréljük el
a rendelő épületét a tanácséval. Hiába mondogattam, hogy azt a nép maga
közadakozásból vásárolta, és nem én vagyok a tulajdonos, hanem az egész falu -
így is van telekkönyvezve – nem tágított. Végül a következő ciklusban más lett
az elnök, s azt nem érdekelte a csere. Megmaradt a rendelő a mai napig a helyén.
Úgy osztottam be a
munkámat, hogy esténként hazamehessek Dicsőbe, ha nem fárasztott ki nagyon a
nap. A hétvégét azonban mindig otthon töltöttem. Nem mondom, nem volt egy
leányálom kora reggel a mínusz húsz, huszonöt fokos téli hidegben kikutyagolni
az állomásra, jó másfél kilométert végig a városon.
Kint a falu kis
állomásán a homokfutóval, vagy szánnal várt Antal bácsi, a fogatos. Jól
bebugyolált két pokrócba is, mégis megfagyott a fülem. Akkora lett, mint egy
fél alma. Kacagták is a munkatársaim a rendelőben. Még meg se haragudhattam, hogy
kikacagnak, mert valóban viccesen néztem ki. Akkor nem fájt, csak másnap, meg
nyaranta, ha megsütötte a nap.
Délutánonként,
esténként mindig igyekeztem, hogy elérjem otthon az esti fürdetést, hiszen ez
az est fénypontja. Gyönyörűséges percek! Nagy hancúrozás, pancsolás közepette
zajlott ez az esemény a jól befűtött szobában. A kislány egyik kedvenc
szórakozása az volt, hogy belekapaszkodott a hajamba és úgy állt fel fekvő
helyzetből. Nagyszerű tornamutatvány, még ha számomra kissé fájdalmas is. Mit
számított ennyi kellemetlenség ahhoz az örömhöz képest, amit Csillának
jelentett, ha sikerült!
Ahogy elmúlt a tél,
s kitavaszodott, kipróbáltam a falusi élet minden elérhető lehetőségét.
Neveltem libákat, csirkéket, felástam a kert egy részét, ültettem gyümölcsfákat
– szép kert tartozott a rendelőhöz, legalább egy hektárnyi. Lenyúlt a vége a
Kis-Küküllő partjáig.
Kora reggelenként
szívesen leszaladtam a folyóig a friss levegőn. Vidámabban kezdődött így a nap.
Látom, ám, egy reggel, hogy a takarítónő, Mariska, meg a 7-8 év körüli kislánya
a kerítés mentén szednek valamit.
- Csalán –
válaszolták a kérdésemre -. Zsenge, fiatal hajtások. Levest főzünk belőle.
Közelebb lépve
láttam, valóban a néhány centis lilás-rőt hajtásokat tépegették és gyűjtötték
egy kis kosárkába.
- Úgy kell
elkészíteni, mint az öntött salátát. Hozok belőle, ha megfőtt, kóstolja meg! –
ígérte.
Megkóstoltam és
ízlett, sőt azóta bevonult háztartásunk tavaszi különlegességeinek sorába.
A szép idő beálltával a kis családom kijött hozzám, a községbe.
Tartozott a rendelőhöz konyha is rendes, jó főzőkályhával. Még edényeket is
találtam a tálalószekrényben, meg minden konyhai kelléket. Falusi szülészetet
akartunk ide berendezni, s ahhoz kellett mindez. Hogy nem valósult meg az
elképzelés, nem rajtunk múlott. A község is akarta volna, a tanács is
támogatta, a személyzet is meg lett volna. Hiszen három középfokú végzettségű
káder dolgozott a körzetben: Lujza védőnő, Júlia-néni közegészségügyös, Ácsné
bába (szülésznő), továbbá ott voltam én az orvos és Mariska a teljes munkaidős
takarítónő. Megváltozott azonban az egészségügy megítélése magasabb szinten.
Minden fejlesztést megvétóztak…
Közben a rendelő melletti orvosi szobát alakítottam át
ideiglenesen lakószobának. Ideiglenesen, mert túl szűknek bizonyult, mikor
kisgyerekestől beszállásoltuk oda magunkat. Annyi előnye azért csak volt, hogy
bármikor beléphettem hozzájuk napközben is, ha kicsi időm adódott. Egyetlen
ajtó választott el csupán.
Első reggelen még
aludtak, mikor én már megkezdtem a rendelést. Éppen a panaszait sorolta egy
hangos beszédű román bácsi, mikor a két helyiség között kivágódott az ajtó, és
megjelent egy pöttöm hálóinges leányka borzaszó dühös, felháborodott arccal.
- Ásztá tátá me! Ez az enyém apa! Az
enyém! – kiáltotta.
- Ne félj kicsim –
csitította a bácsi -, nem vesszük el a tátádat, ő a tied, csak beszélgetünk
vele, és megsimogatta a kicsi buksi fejecskéjét.
Ettől a nem várt
kedvességtől pillanat alatt megnyugodott a gyermek, de még oda szólt „Jó!” - és
visszavonult a szobába.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése