Giatrosz Agrotikosz: A nimfa bosszúja

Történetem a régmúlt időkbe visz, amikor még nimfák és faunok népesítették be az erdőket, ligeteket, völgyeket. A Helikon hegy lábánál a dús mezőkön legeltek Képhiszosz király nyájai. Béke uralkodott Boiotia földjén, a föld adományai, az erdők, folyók, a tenger állatai ellátták az emberek igényeit. Tejet, sajtot adtak a nyájak, a szelíd lejtők szőlőt, gyümölcsöt és olajbogyót teremtek, a szorgos mesteremberek a hegyen kibányászott agyagból hasznos tárgyakat formáztak, meg az isteneknek tetsző tárgyakat, szobrokat. A király népes családdal büszkélkedhetett, három fia és két lány élt vele, valamint népes rokonsága. a még mindig mutatós,  szorgalmas felesége Leiriópé tizenegy gyermeke szült neki, de közülük hatot elragadott a mocsarakból elősettenkedő gonosz köd.

A nyájakat a legkisebb fiú, Nárkisszosz testvéreivel együtt terelgette nap, mint nap. Reggel kihajtották a karámokból, elhajtották a patakhoz, végig terelgették a tágas mezőn, délben pihentek az árnyas ligetekben, s este hazatértek.

A déli pihenés ideje alatt, amíg állataik nyugodtan hevertek a bokrok árnyékában a fiú gyakran átkíváncsiskodott a szomszéd király területére. Ott is csak legelésző nyájakat látott, melyeket korabeli fiúk terelgettek és mérges kutyák vigyáztak. Patak választotta el egymástól a két birtokot, s így mikor itatni mentek mindig összetalálkozott az ottani pásztorfiúkkal.

Egyik délben, amikor a szomszédokat figyelgette, észrevette, a pásztorokkal egy szép, aranyszőke hajú ifjú lány is időzött. A csínos Nárkisszosz könnyen magára vonta a figyelmét ügyes furulyajátékával. Leült a vízparton egy kidőlt fatörzsre, s fújta a dalt, amit Pán istentől tanult ő is, mint Daphnisz. Igaz, hogy neki nem hozott csak szenvedést ez a tudás, de Nárkisszosz erről mit sem tudott. A szép leány felfigyelt a furulyaszóra, s a göndör fürtű pásztorfiúra.

Azt, hogy a furulyaszó, a patakcsobogás, a lombok közt fütyörésző madarak, a pásztorfiú megnyerő alakja okozta, vagy a pajkos Érosz nyila sebezte meg őket, ki tudná eldönteni, de lángoló szerelem lett a találkozásuk eredménye. Nárkisszosz a testvéreire hagyta a nyájat, s egész nap az erdőt, a ligetet bújta szerelmesével.

- Hé, fiú! Hova futsz már ilyen kora reggel? – kiáltott haragosan Árión, a legidősebb testvér.

- Hagyd menni! – kelt védelmére Pamphilosz, aki természetéből adódóan minden viszályt igyekezett elhárítani – Szerelmes a gyerek, s még nem tudja, hogy mennyi baj éri majd emiatt.

A szerelmesek pedig egész nap az erdőben, ligetekben csatangoltak, s csodálták egymás testét, szépségét, de nem tudtak mit kezdjenek izzó érzéseikkel, ismeretlen vágyaikkal. Tapasztalatlan fiatalok voltak, akik alig nőttek ki a gyermekkorból.

- Mitől dalol a furulyád, agapétosz*? – szólott egy hang a háta mögül.

Meglepődött, mert senkit nem hallott közeledni, s hogy megfordult egy gyönyörű nőalakot látott egy kövön ülve.

- Szerelmes dalt játszom, várom a kedvesem – válaszolta -. De te ki vagy? Sohasem láttalak ezen a tájon.

- Itt lakom a forrás melletti barlangban, de nem szívesen mutatkozom az emberek előtt.

- Ó, akkor te nimfa vagy!

- Igazad van, agapétosz! És ha eljössz most velem a barlangomba, megtanítalak, hogyan szeresd a kedvesedet.

Az oktatás olyan jól sikerült, hogy a nimfa beleszeretett a szép pásztorfiúba, de ő visszatért a kedveséhez, és többet nem törődött a „tanítómesterével”. Nap, mint nap ott várt a fiúra a forrás mellett, kedveskedett neki, ölelgette, csókolta, de Nárkisszosz ellökte magától.

- Nem vagyok neked elég szép, agapétosz?

- Inkább nézem most a forrásban úszkáló békákat, mint téged!

- Mit mondasz? – sikoltotta a nimfa.

- Bocsánat, nem mondtam komolyan, de igazán nincs már rád szükségem!

- Akkor csak nézd a békákat! – és fejjel lefelé beletaszította forrásba…

-.-

* αγαπητός - kedvesem

Giatrosz Agrotikosz: Morosz a vándor

Egy simára koptatott sziklakövön ült a vándor, a vízparton. A hullámok játékát figyelte, s a messzi látóhatárt. Ha jött a dagály feljebb mászott, de nem hagyta el az őrhelyét. Egész álló napon ott ült, alig néha mozdult el, csak inni ment el a közeli forrásig, utána pedig újból elfoglalta a helyét a sziklán.

Nem csinált semmit, csak ült, csak várt tétlenül. Ezért is nevezték Morosz* néven a halászok, akik soha nem üldögéltek tétlenül, hanem reggeltől estig a tengert járták. A halakat, halrajokat keresték, húzták a hálókat, csak naplementekor kötöttek ki a parton. Ahogy közeledtek, Morosz megmozdult, felállt ültéből, feljebb mászott a szikláján, s úgy nézte a vízen mozgó hajókat, csónakokat, a hazatérőket. Valamit, valakit várt, de az eddig nem jelent meg a hullámzó tengeren. Mikor a hajok befutottak, megmozdult, s le is ment a partra segíteni a kikötésnél, segíteni a hálok kivontatásánál, meg mindenütt, ahol jól fog még egy kéz, különösen, ha bőséges a zsákmány. Közben érdeklődött, mit láttak arra kint a nyílt vízen, találkoztak-e idegen hajókkal? A halászok jó néven vették a segítséget, de hírekkel, nem sokkal szolgáltak. Nem sokszor járt a tengernek ezen a részén idegen hajós.

Este a munka végeztével a tűz mellé hívták, s megosztották vele frissen készült ételüket – a jó falatokat szíves szóval kínálták, s ő ezt mesével hálálta meg. Elmondta, társával merre járt a világban. A halászok fejcsóválva hallgatták, amikor arról beszélt, hogy távoli országokban az emberek kövekből raknak hegyet halottaik tiszteletére, és hogy ott a folyó iszapja táplálja az országot. Arról is mesélt, hogy Boreász messzi országában a tó vize olyan kemény, mint a sziklakő, a földet fehér lepel borítja, amiben semmi növény nem él meg, csak holmi satnya bokrok, és hogy az emberek szelíd szarvasokat tartanak, azoknak isszák a tejét és eszik a húsát, s még kerekek nélküli szekereiket is azok húzzák.

Persze, ezt a sok hazugságot nem hitték. Ellenben nagy figyelemmel hallgatták, amikor a szárnyas kígyókról és az egyszemű óriásról beszélt. Még meg is toldták saját történeteikkel, melyeket gyerekkorukban hallottak az öregektől.

Morosz szeretett mesélni, szívesen emlegette társát, akivel bekóboroltak számtalan vidéket, várost, és megismertek sok emberi nyomorúságot, szenvedést. Ezt a társát várta itt a tengerparton, a sziklán ülve már jó ideje, a halászok meg is szokták a jelenlétét.

- Nézd, a dologtalant! Ott ül most is a szikla tetején! – mondogatták, ahogy látótávolságba került a part a hazatérők szeme előtt.

Amikor pedig látták, hogy hozzáértően segít a kikötésnél, megbékéltek a jelenlétével, és bíztatták, legyen türelemmel, hátha a jobb idő beköszöntével megérkezik a tajtékos tengeren a várva várt társ.

- Mondd el nekünk is, ki ez a te társad, merre jártál vele és milyen kalandjaitok voltak? – kérték, miután elfogyasztották bőséges vacsorájukat.

A vándor kapva kapott az alkalmon, s lelkesen kezdte elbeszélni élményeit, melyek megestek vele, s társával.

- Ha azt mondom, hogy egy istennő a társam, nem hinnétek el, de amint meglátjátok, igazat adtok nekem ebben. Igaz, hogy valóban isteni származású, hiszen apját halála után az olimposziak maguk közzé fogadták, ott van köztük a Hegyen. Hügieia neve ez isteni sarjnak, s Apollón papnője. Meglátva, úgy hinnéd szelíd, ártatlan szűz, de ha ellenkeznek vele, vagy haragos, villámokat szór a tekintete. Apollón nevében parancsol, intézkedik, és nem tűr ellenkezést. Még a leghírhedtebb bazileuszok is meghunyászkodnak előtte. Együtt járjuk a városokat a Gyógyító, a Fénylő nevében, és segítünk, ahol kell. Ahol háború, vagy járvány pusztított, vagy valamilyen más katasztrófa sújtotta a vidéket – tűzvész, árvíz, hegyomlás, sáskajárás. Amikor vándorolunk egyik helyről a másikra, olyan, mint akármelyik fiatal szűz – barátságos, de tartózkodó. Rám hagyja az utazás gondjait, bajait. Nem szól bele a szállás, a pihenés, az evés dolgaiba.

- Meséld a tűzvészt! – biztatatták a halászok.

- Tudjátok, az isteni Hügieia legtöbbször az arkhón, bazileusz, despota, vagy a nép hívja segítségül nagy baj esetén. Ez történt most is – a város szabad polgárainak egy csoportja kereste fel, mikor a szigeten épülő thermát látogatta. A hőforrások az istenek ajándéka, és azt nem szabad veszni hagyni. Szentélyt építettek mellé és egy Aszklépiosz-szobrot állítottak, hatalmát jelölő kígyós rúdjával együtt*. Megmondom nektek, hogy éppen kígyók mutatták meg, hol keressék a forrást. Ott tekergőztek a meleg iszapban. A papok a helyet kiásatták, s a gödör megtelt a beteg testnek enyhet adó vízzel, az istenek ajándékával. Jöttek az építészek, a kőfaragók, és kirakták faragott kövekkel a medencét. Apollón papjai irányították a munkát, de Hügieia felügyelte, hogy minden a szertartások szerint történjen. A fürdők nem csak a gyógyulást és a tisztálkodást szolgálták, hanem részei voltak az Apollón kultusznak is. Senki sem léphetet a szentély területére, amíg meg nem mártózott a szent forrás vizében. Egyik nap megjelent három férfi, három szabad polgár. A szépen redőzött khitón volt egyetlen ruhadarabjuk, melyet díszes öv fogott körbe. Látszott, hogy városukban megbecsült polgárok. Most azonban aggodalom ült a szemükben és mozdulataik nyugtalanságról árulkodtak.

„Megsértettük valamelyik nagy istent, ki a széles egekben lakozik, és tűz által pusztította el városunkat. Nagy nyomorúság szakadt ránk. Apollón kegyeltje, isteni Hügieia segíts rajtunk!” – így könyörögtek.

Nem sokat készülődtünk, hanem már másnap útra keltünk a küldöttekkel. Tíz pár evezős gálya repített a bíbor tengeren, s két nap alatt megérkeztünk Mükoné város kikötőjébe. Siralmas látvány fogadott. A tűz martaléka lett az egész város, alig maradtak ép falak, de azok is használhatatlanok lettek. Csodálatos módon Apollón templomát elkerülte a pusztulás. A város melletti halmon épült, s most is büszkén hirdette az isten nagyságát. Az emberek azonban most nem hódoltak előtte, hanem keseregve panaszolták veszteségeiket – volt, aki csak ült a földön, s nézett maga elé némán, mások az üszkös romok közt turkáltak, keresgélve elpusztult értékeik maradványát.

- Munkát kell adni az embereknek! Legyen dolguk!– jelentette ki Hügieia, mikor Mürón, a türannosz eléje járult.

Mürón ellenkezni próbált, de az isteni Hügieia hirtelen dühödt fúriává változott. Szemei lángot vetettek, egész lényéből áradt harag, s a derekára, vállára tekeredő kígyó is kitátott szájjal sziszegett, miközben félelmetesen öltögette villás nyelvét. A mosolygós, szende szűz messze tűnt!

-  Mondtam, Apollón szavával szólok! Ha ellenkeztek nyilaival döghalált zúdít rátok!

A türannosz megrettenve visszakozott, és biztosította az isteni sarjat, hogy mindenben teljesíti az óhaját. Ezek után már akadály nélkül haladt a város ujjá építése. Nem volt más lehetőség ujjá kellett építeniük. Az elpusztult várostól kisé messzebb egy magaslati lapályon jelölték ki az helyét az épülő polisznak. Nagy munka várt a város lakosaira, úgy a szolgákra, mint a szabad polgárokra, s a katonákra. Mürón egy tíz katonából álló szakaszt rendelt Hügieia rendelkezésére, hogy személyes védelmét biztosítsák, és szükség esetén érvényt szerezzenek a parancsainak, ha valaki ellenkezne. Első parancsa az volt, hogy minden ember menjen le az Aszóposz folyóhoz és gondosan tisztítson le magáról minden szennyet, kormot, s ruháját is áztassa ki a folyó vizében. Hügieia a tiszta testre és a tiszta vízre nagy gondot fordított. Ezért, mindenek előtt az eljövendő város ivóvíz ellátását biztosíttatta. Kővályúval hozatta le a hegyekből a tiszta vizet, és annyit, hogy mindenkinek elegendő jusson. A házak építését csak ezután kezdhették meg. Egyenes, kövezett utcákat építettek, középen vízlevezető árokkal, s minden házat köteleztek az előtte levő utat és árkot tisztán, rendben tartani.  

   Végezve ezzel a feladattal Hügieia elhatározta, megtanítja a papoknak a tudományát a tisztaságról, rendről, mértékletes életről. Ehhez már nem volt szüksége Morosz segítségére, aki eddig is szabad ember létére mindenben segítséget nyújtott az isteni sarjnak, útra kelt, tudja meg, miképpen áll a templom és szentély építése a szigeten. A therma építése folyt, mikor Hügieia Morosz társaságában elindult Mükoné városába, mikor a küldöttek érte jöttek. A vándor odaérkezve szemügyre vett mindent, mit láthatott, s készült ezt elmondani isteni társának. Ezért időzött a tengerparton a halászok között, s figyelte a tajtékzó hullámokat, mikor tűnik fel a sebes gálya Hügieia kígyós alakjával. Se az nem került azonban a part közelébe, se hírmondó nem jelentkezett.

Már reményét vesztette Morosz, nem is várt hajót a viharos szelek korbácsolta tenger felől. Olyan zivatarok törtek halászok tanyájára, hogy napokig, hetekig nem merészkedhettek a vízre. Egyik nap hajótöröttet vonszoltak ki a partra. Miután életre kelt, s megpihent, tudtul adta, mit tud Hügieia sorsáról.

Vihar dúlta tengeren táncolt a gálya a hullámtarajon,

Bátran állta a vihart kígyós Hügieia isteni Aszklépiosz sarja.

Városok, nép sokasága áldja nevét, kiragadta őket a járvány,

A döghalál, s más pusztító gyötrelem karjaiból adva újra reményt.

Haragra gerjedt, ám Hádész az elorzott lelkekért, s kérte ezért

Testvére, szigonyos Poszeidón segítő hatalmát. Küldte is a vihart,

A tomboló hullámhegyeket földrázó Poszeidón. Az örvénylő vizek mélye is megnyílt,

Elnyelve a gályát őrült zúgás közepette. Rémes hang tört fel a mélyből:

„Hádész birodalma vár, adj számot Hügieia tetteidről!”

- Saját szememmel láttam hullámsírba veszni Aszklépiosz leányát – fejezte be elbeszélését a tengerből kimentett hajós.

- Így jár, aki a hatalmasokkal szembe száll! – jegyezte meg egyik halász.

Morosz szomorúan nézett végig a háborgó tengeren, majd a halászok vezetőjéhez fordult

- Maradok nálatok húzni a hálókat, kötözni a szakadtakat, és evezni veletek hullámokon, ha az istenek másképp nem rendelik…

-.-

*Morosz (gr) – semmit tevő, tétlen

*A görög mitológia úgy meséli el a szimbólum eredetét, hogy miközben Aszklépiosz a gyógyítás művészetét tanulta Kheiróntól, az magyarázat közben felemelt egy botot, amelyre egy kígyó volt rátekeredve.

Giatrosz Agrotikosz: Cynara szépségem

   Mindannyian jól ismeritek Zeusz telhetetlen természetét, különösen, ha földi szép lányokról, asszonyokról van szó. Nem is vesztegetek erre több szót, csak annyit mondok, hogy százra is tehető azoknak a száma, akik tőle származtatják magukat. Asszonyainak száma is ennyi, ha közéjük számítjuk Olümposz szépeit is. Így ne is csodálkozzatok, hogy megakadt a szeme a szépséges hajadonon, aki szüleivel Kynara szigetén élt. Halászok lakták a szigetet, mint a többit is az Égei-tengeren, szorgalmas emberek, akik hajnalok hajnalán kieveztek bárkáikkal a nyílt vízre, s csak akkor tértek, haza, mikor már kezdett a nap lehaladni, amikor Apollón tüzes szekere a nyugati látóhatárhoz közeledett.

   Cynara, a halászok vezetőjének leánya egész nap a parti sziklán ülve várta édesapja, s a többi halász visszatértét. Mindig a legelső bárkában ült az epikafelisz*, a vezető, de nem kötött ki, hanem a kikötőtől oldalt lehorgonyzott – így várta a sorra beérkezőket. Mikor az utolsó is megjött, akkor kötött ki és lépet partra. Cynara örömmel és illő tisztelettel köszöntötte.

- Örömmel köszöntelek, atyám! Köszönöm Poszeidón istennek, hogy elsimította a hullámokat hajód orra előtt, és köszöntöm Glaukosz* tengeristent, amiért a halrajok helyét tudatta veletek, s így bőséges zsákmánnyal térhettek haza.

   Poszeidón napról napra ott látta a sziklán várakozni Cynarát, akár a fújt a szél és esett az eső, vagy perzselt a nap. Látta feslő bimbó korában és látta kinyílott pompás virágként is. Történt, hogy az istenek atyja, az ég és villámok ura, Zeusz meglátogatta testvérét, a szigonyos Poszeidónt, s megpillantotta a sziklán hűségesen várakozó lányt.

- Ki ez a virágszál, itt birodalmad határán? – kérdezte vendéglátóját.

- Az ekifapelisz leánya. Itt ül naphosszat a sziklán, s lesi a hullámokat, várja vissza a halászokat.

- Van már választottja?

- Tudnék róla, ha lenne. Glaukosz fiamnak is felkeltette a figyelmét, de hiába tereli a hálójukba a halakat, a lány nem fogékony az ajándékra.

   A folytatást biztosan tudjátok, Zeusz nem késlekedett, s egy deli ifjú képében odament a lányhoz, akit elbűvölt mézes szavakkal és sugárzó férfiasságával. Egymás szemébe mélyedve együtt élték át az egymásra találás örömét, amihez bőségesen hozzájárult a pajzán Érosz mesterkedése is.

- Cynara szépségem! – szólott a szerelemtől megittasult Zeusz – Azt akarom, mindig légy a közelembe. Felviszlek a halhatatlanok közzé, istennő leszel te is!

   Cynara nagyon örült ennek az isteni ajándéknak, s boldogan elfoglalta helyét a halhatatlanok között. Héra, Zeusz felesége azonban nem nézte jó szemmel vetélytársnője jelenlétét. Az isten, hogy elaltassa neje gyanakvását, sokszor magára hagyta szép kedvesét és belemerült trónusán ülve az istenek ügyes-bajos dolgainak intézésébe, a panaszok meghallgatásába, a viszályok lecsendesítésébe, vagy a felhőket rázta, s villámait hajigálta a földre félelmet keltve az engedetlen halandókban. A lány ezért sokat volt egyedül és egy idő múlva elfogta a vágy szülőhazája, a kies tengerpart, az este zsákmánnyal hazatérő halászok, s szülei iránt. Annyira vágyódott szeretteit viszontlátni, hogy egészen betege lett – nem kívánt se enni, se inni, még az istenek eledele, az ambrózia sem ízlett már neki. Végül gondolt egyet, s leszállt az istenek hegyéről meglátogatni a szüleit. Miután üdvözölte őket, és kicsi idő töltött körükben, észrevétlenül visszament az Olimposzra, de Hermész, az istenek követe, a hírhozó meglátta és elárulta isteni atyjának, a villámok és mennydörgés urának, Zeusznak.

- Csalódtam benned! – támadt a lányra Zeusz – Nem viselkedsz istennő módjára, hanem olyan tettekre ragadod magad, mint egy hitvány földi halandó! Mint egy földi asszony! Tűnj el a szemem elől! - és ezzel letaszította szegényt az Olümposzról.

   Amint földet ért, szétszóródott testrészei szúrós növénnyé változtak, melyeknek a levelei úgy lebegnek, inognak a szélben, mint Zeusz állhatatlan szerelmei, és a bimbója közepén, a bimbó szívében olthatatlan szerelem él az elérhetetlen kedves iránt.

 Ez a növény az articsóka. (Botanikai neve: Cynara scolymus)

-.-

* epikafelisz – pontosabban: epikafelisz tón alieón – a halász csoport vezetője.

* Glaukosz – tengeristen, Poszeidón fia, a hajósok és halászok (és a búvárok) oltalmazója.