Asztaltársaimnak

Ott áll középen, mint az oltár,
a foglya vagy, a foglya voltál,
tanulsz fölötte, rajta étek,
anyád teríti az ebédet,

tűnődsz fölötte, nap-nap, este,
mint alma magházán gerezdje,
rákönyökölsz, a szék alattad,
de hihetetlenül szabad vagy,

s úgy kerget át gyerekkorodba,
mint száradt fűszálat a boglya,
gondolsz virágra, fűre, kőre,
mintha mindennek lába nőne.

S terül, terül az istenáldott,
de megtorpantja a világot,
amikor lágyan összefogja
egy nem létező középpontba,

ahol kezdettől fogva várnak,
az asztal, székek, meg a lábak,
ahol még bárányok legelnek
az utolsó teríték mellett.

Így rendjén is, hogy megvigasztal
a székek közepén az asztal,
csak keresem, mint sort a rímek,
hova lett, aki megterített?