Gábor, és a Vitamin

Marhavész

Marhavész
(A tribute to Mr. Anthony Burgess)

Nagy nyitott szájból csohgó nyál,
nagy nyitott sebből csohgó véh,
hiába, fejni akkoh is muszáj,
ha a vén tehén ösztövéh.

Aphó sámlimon vígan ülve
szohítom tőgyét boldogan,
nem éhdekel a léha csühhe,
mely köhülvesz és hámhohan.

Előlük fedezéket kehesve
ahanyos bohjakat hívok elő
akik szép szemeiket mehesztve

kehesik, hol a legelő,
s azt a támadóm, ki máh szohongat nagyon,
pici patáikkal húgják agyon.

140310bg

Krisztus

                                       

a legdicsőbb koronát tüskékből fonták

cinikus római katonák

és begyöpösödött zsidó törvénytudók

buzgón helyeselték, hogy a Te

csodálatos fejedet díszítse

megpróbáltak összehasonlítani Téged, a Törvényt

a törvényről való elképzeléseikkel

amelyeket szentnek hittek

Veled, aki magad vagy a Szentség

ostobák

minden ostoba érteni akar Téged, az Istent

a Felfoghatatlant

bocsásd meg nekünk értelmünk beképzeltségét

a világ sötétjében tapogatózva

meleg vackomon, elalvás előtt

ajkamon beszéded ízével

neved ízével várom az álmot

és arra gondolok: Te talán nem alszol soha

azután arra: dehogynem, biztos alszol, és álmodsz is

hiszen annyira szeretsz bennünket, embereket

hogy mindenben közösködni akarsz velünk

azért vettél magadra testet is

amelyet mi irigyeltünk Tőled

ez már túl sok volt nagylelkűségünkhöz képest

Isten és még teste is legyen

bocsásd meg nekünk kicsinyességünket

vajon nem unod-e végtelenedszer hallani

ezeket a szívből jövő „ bocsásd meg „-eket?

Születésnapomra

E cseppet sem csodálatos napon,

amelyen bizonyos tekintetben évfordulóm van,

úgyszólván jubilálok;

ugyanakkor egyetlen barátom, ismerősöm sem köszöntött fel,

mivelhogy egyetlen barátom vagy ismerősöm sincs;

sőt még szeretett házimacskám is faképnél hagyott;

a nagy távolság okán írásban kívánok magamnak

erőt, egészséget meg hasonló

dolgokat, amiket ilyenkor szokás.



Remélem, hogy soraim örömben, boldogságban

találnak engem, s hogy mindeddig megkímélt

engem csapásaitól a nagyvárosokra oly igen

jellemző elidegenedés.



Kívánom, hogy sok szeretetben és megbecsülésben

legyen részem – amire ugyan nem szolgáltam rá -,

és ne csak ezen a mai napon, hanem egyébkor is.



Sajnos ajándékot most nem tudok küldeni, de remélem,

hogy e meleg szavak – amelyekből talán kiérzem

az irántam megnyilvánuló szeretetemet –

önmagukban is jólesnek majd nekem.



Üdvözlettel: a Feladó és egyben Címzett         

EMATI, avagy egy megátalkodott ateista találkozásai Istennel 3. - A harmadik, sorsdöntő találkozás

3. A harmadik, sorsdöntő találkozás

Elbeszélésemnek talán legsötétebb részéhez érkeztem. Anita elhagyott. Ez katasztrófa volt számomra, egy végtelennek látszó alagút. És akkor még nem tudtam, hogy a végén ott lesz az árnyéktalanul ragyogó fény… Nem volt más lehetősége, véglegesen megromlott a kapcsolatunk. Féltékenységgel gyötörtem, és — lehet, hogy éppen ennek hatására — valóban le is feküdt egy kollégájával. A férfit találkozóra hívtam egy presszóba. Egy kisebbfajta óriás volt, nálam jó egy fejjel magasabb. De ez nem gátolt meg abban, hogy megfenyegessem: „Csaba, ha még egyszer rá mersz nézni Anitára, kitekerem a nyakadat”. A férfi nagy mancsa remegett, amikor kicsi, de erős kezemmel megszorítottam.

A kapcsolatunkat úgy sikerült elrontanom, hogy március elején ismét megkértem Anitát, egy időre költözzünk szét, mert ki akarom próbálni, „tudok-e még hódítani”. Már vagy fél éve nem volt közöm más nőhöz, így jött ez az ötlet. Utólag nem nehéz kitalálni, hogy ki sugalmazta. Az is kapóra jött, hogy — nem éppen jutalomból, de — két hét alkotói szabadságot kaptam a Képes 7-től, pontosabban a Lapkiadó Vállalattól. Egy Római parti alkotóházban tölthettem, ahol a hűvös tavasz miatt tök egyedül voltam az egész alkotóházban — bár fűtés nélkül, és néha egy kicsit fáztam. De ez az üres, hatalmas villa kibővítette a lehetőségeimet a nők felszedésére is, hiszen ide hívhattam meg áldozataimat — bár kissé hűvös volt. Vittem magammal egy kis írógépet is, de két hét alatt egy rendkívül rossz versen kívül semmit sem termeltem. Csak úgy puszta kísérletező kedvből belekóstoltam a vegetarianizmusba is. Majdnem egy teljes napig kibírtam, hogy ne egyek húst.

Rövid időn belül három lánynak csavartam el a fejét. Utána mindig rosszul éreztem magam, és Anitához mentem vigasztalódni, akit általában egy nagy üveg vodka társaságában találtam otthon. Szeretkeztünk, én megnyugodtam; utána megint szeretkeztünk, és én megint megnyugodtam, etc. És folytattam a csajozást; ő pedig továbbra is az alkoholizmusba menekült. A következő ötletem az volt, hogy névnapomon, március 24-én tartsunk egy nagy bulit nála, mert az ő lakása sokkal nagyobb az enyémnél (régi bérházban egy jókora négyszobás volt), és ezzel a záróakkorddal fejezzük be a „különélés szimfóniát”, aztán folytassuk ott, ahol abbahagytuk.

A házibuli már kezdettől fogva nem úgy alakult, ahogy én szerettem volna. Amikor megérkeztem, azt vártam, hogy az ajtóban Anita a nyakamba fog borulni, mint egy háborúból megtért győztes katonáéba, de ez nem történt meg. Azt hiszem, ő meg azt várta volna, hogy én boruljak az ő nyakába, mint hűséges „Pénelopé”-jáéba. Ráadásul két lányt elhívtam azok közül, akiket újonnan „hódítottam” meg. Nem tudom, a többiek hogy élték meg: nekem nyomasztóan rossz buli volt.

Ezután Anita visszaköltözött hozzám, de valami gyökeresen megváltozott. Hiányérzetem támadt, mintha nem kapnám meg ugyanazt az odaadást, amit tőle már megszoktam. Amikor pedig szóba hoztam közelgő házasságunkat — mert ezt már korábban május 9-re, öccse születésnapjára tűztük ki —, valami érthetetlen dolog történt. Anita azt mondta, hogy ezzel most várnunk kell, hogy a kapcsolatunk most nem tart ott… nem is értettem, mit beszél. Rettenetesen felháborodtam, és innentől kezdve féltékenységi rohamaimmal kínoztam.

Feltehetően így kergettem be kollégája vigasztaló karjai közé. Nem egyszer előfordult, hogy amíg elmentem otthonról, bezártam őt a spájzból kialakított WC-be. Ez volt az egyetlen helyiség a lakásban, amit csak kívülről lehetett zárni-nyitni. Ezt ő a maga flegmatikus módján fogadta, tudván, hogy az ellenállásnak úgysincs értelme: egyszerűen csak bevonult alkalmi zárkájába és mindig vitt be magával egy könyvet. Akkor én még azt sem tudtam, hogy ez a könyv a Biblia volt. Ez is csak két évvel később derült ki.

Hogyan jutottunk idáig?  Pedig végig annyira meghitt volt a viszonyunk, hogy gyakran együtt olvastunk könyveket. Ezt még senki mással nem csináltam életemben se előtte, se utána. Együtt olvastuk például Kurt Vonnegut Macskabölcső-jét. Együtt lelkesedtünk saját macskáinkért, először Bömbi-ért, aztán társáért, Kormiért, akik szintén rész vettek a közös könyvolvasásokban. Bömbi azzal, hogy háromhónaposan folyamatosan be nem állt a szája. Ezért nevezte el Anita Bömbinek. Amikor pedig kicsit prüszkölt, ijedten kérdezte: Lehet, hogy bömbeteg? Az egyetlen probléma az együttolvasással az volt, hogy Anita annyival gyorsabban olvasott, mint én, hogy mire én egy lap aljához értem, ő már lerágta összes körmeit. Az első ember volt életemben, akit hibáival együtt is szeretni tudtam — már olyan dolgokra gondolok, amik az én szememben hibának minősültek. Említettem már, hogy ő flegmatikus — én meg — talán — szangvinikus vagyok. Ezért — amíg mindenestül meg nem szerettem őt, mint külön élőlényt, kiborultam attól a fajta nyugalomtól és lazaságtól, hogy képes volt elaludni zokni-lehúzás közben, a fotelban. Vagy, hogy amikor fürödni ment, egy deszkát tett keresztbe a fürdőkádon, amire felpakolta a szükséges holmikat: ennivalót, könyvet, ki tudja mit még. Ugyanis órákig fürdött. Közben persze újra meg újra forró vizet töltött a kádba. Aztán rendszerint ott is elaludt, én ébresztettem föl. Ezektől a dolgaitól eleinte teljesen kiakadtam, de később talán ezeket szerettem benne a legjobban. És amikor hajnali versírás közben felpillantottam az íróasztalomról, melegség járta át a szívemet, Anitát látva, aki félig levetkőzve alszik egy fotelben, lelógó kezében fél pár zoknival.

Próbált megszökni tőlem, de mindenhol megtaláltam, és visszasírtam magamhoz. Egyik ilyen alkalommal édesanyjánál próbált elbújni előlem, Horányban, ahol még soha nem jártam. Illetve a nyaralófaluban voltam már, mert ott veterán kommunista nagyapámnak és antifasiszta harcostársainak volt ott egy telepe, egy-egy kis nyaralója. De magában a faluban még nem.

A következőképpen történt: néhány álmatlan éjszaka után, egy zaklatott, neurotikus reggelen, alvajáróként elmentem a Nyugati pályaudvarra, és jegyet váltottam a vonatra. Mint egy távirányított robot, leszálltam egy állomáson, átmentem egy komppal a Duna másik oldalára, és némi séta után becsöngettem egy kertes házba. Jól értsétek, amit mondok: nem csöngettem be kertes házakba, nem kérdezősködtem, hogy vajon itt lakik-e valahol P. Anita, hanem odamentem egy ismeretlen kertkapuhoz és becsöngettem. Azért mondom, hogy olyan voltam, mint egy robot, mert a lelkemben nem volt szomorúság, megbánás, vad vágyak, egyéb érzelmek — semmi. Mintha csak egy élő test lennék, akit valaki irányít.

Anita édesanyja jött ki, és közölte, hogy nem tudja, leánya merre lehet. De Anita is kijött. Kimentünk együtt a hajóállomásra, leültünk beszélgetni. Nem tudom, sírtam-e már valaha — előtte vagy utána — olyan elkeseredetten, mint akkor. Együtt sírtunk, és én átéltem azt, amiről egyesek azt hiszik, hogy csak szavakban létezik: hogy mindjárt megszakad a szívem. Szó szerint igaz volt, hogy nem tudtam nélküle élni. „Niobé módjára könnyé váltam”. Ő is sírt, közben engem vigasztalgatott, simogatott. Mindent megígértem, szinte megátkoztam magam, ha még egyszer, akár csak kisujjal is bántani merészelném, és könyörögtem, hogy bocsásson meg nekem, jöjjön vissza hozzám. Anitában is elhallgattatta a józan észt a szerelem, a szeretet. Összecsomagoltuk kis holmiját, és nevetve, kéz a kézben, bizakodva szálltunk fel a hazafelé induló kompra.

De semmi sem változott. Ugyanaz a kibírhatatlan, elviselhetetlen zsarnok maradtam. És még ráadásul ezt éreztem is, lelkiismeret furdalásom is volt miatta, de nem tudtam változni, változtatni a hozzáállásomon. A bennem kialakult szeretetet elnyomta, vagy inkább felváltotta a birtoklásvágy és a féltékenység. Anitának egy óvatlan pillanatban újra sikerült megszöknie. Görögországba menekült. Két hónapomba telt, amíg megtudtam, hogy apja segítségével Tesszalonikibe jutott, ott kapott szálláshelyet egy ismerősnél, és állást is talált. (Meg később férjet — de ez már nem tartozik ehhez a történethez, hacsak nem lesz egy 4. része.) Oda már nem tudtam utána menni.

Nekem gyötrelmek között teltek a napjaim. A Képes 7-től már kirúgtak, mert alkoholt reklámoztam a Blaha Lujza téri fényújságon. Akkoriban ez még tilos volt. Mármint nem kirúgni, hanem szeszesitalt reklámozni, és én ezt jól tudtam. Én szerkesztettem a hetilap reklámjait is. Én voltam egy személyben az olvasószerkesztőség, a rádió-, újság- és fényújság-reklámokért felelős munkatárs. Igazából ez csak ürügy volt: szerintem valójában nem egy ártatlan alkohol-reklám miatt tették ki a szűrömet, hanem mert ennek kapcsán behívattak a főszerkesztőhöz. Már első látásra múlhatatlan ellenszenvet éreztem iránta. Ha lenne ilyen szó, azt mondanám, hogy első látásra beleutáltam ebbe az emberbe. Azt hiszem valami olyasmit mondtam neki, hogy egy ilyen pozíciót, mint az övé, bárki be tud tölteni, próbálja ki, mi lenne, ha egyszer dolgoznia kellene. Lehet, hogy kevesebb él, és több malícia volt abban, amit mondtam, mert semmit sem tudott válaszolni; és csak azon aggódtunk a szobában lévő többi kollégával együtt, hogy meddig tarthat még a fején a vörösödési folyamat, és esetleg nem fog-e felrobbanni. A mutatóujja azonban még működött, és félreérthetetlenül nekem jelezte az irányt a „kijárati ajtó” felé.

A kmk: A Közveszélyes Munkakerülőkre vonatkozó törvény szerint az államszocializmusban, akinek több mint három hónapja nem volt munkahely megjelölve a munkakönyvében és a személyi igazolványában, az büntetendő volt. Velem ez gyakran előfordult, és akkori extravagáns megjelenésem miatt még gyakran igazoltató rendőrök hol úgy szóltak hozzám — az igazolványomat böngészve —, hogy „Jó napot, művész úr!” — hol úgy, hogy „Te koszos csirkefogó, miért nem mész el dolgozni?!”  Tehát az úgynevezett kmk miatt szükségem volt arra, hogy három hónapon belül valami legyen a munkakönyvemben; meg egyébként is mindig szerettem a fizikai munkát, mert utána agyilag kipihenten, alkotásra készen érkeztem haza. Egyik barátom, Fórizs Petár mondta, hogy a bátyjának van egy alpinista kőműves brigádja, ha gondolom, szól neki, hogy vegyen fel. Úgyhogy felvettek Tojás brigádjába. Csak abba nem gondoltam bele, hogy mi is lehet valójában ez az alpinista kőművesség. Miután az első gimnáziumomból kirúgtak, sokszor dolgoztam már kőművesekkel, az pedig valahogy nem járta meg az agyamat, hogy nekem már egy sámlin állva is tériszonyom van. Az első nap, munka előtt lementünk egy pincébe reggelizni. A társaság nagyon bizalomkeltő volt; értelmes fiatalok, nem az az alkoholista, életunt egymást is csak kényszerűségből elviselő csapat, amilyet más kőműveseknél tapasztaltam.

Tojás egy mackós külsejű, hatalmas kiterjedésű srác volt. Rendkívül lassan és tagoltan beszélt, ami csak azért nem volt rettentően vicces, mert legalább ennyire idegesítő is volt. Alig lehetett kivárni, amíg szépen tagoltan kimondja a mondat végét, amelynek teljes tartalmát a hallgató már régen összerakta. Ezzel furcsa ellentmondásban észjárása az átlagnak megfelelő, sőt inkább gyors, és tökéletesen tiszta volt. Kedves, jópofa fickó volt, és nagyon jó, kicsit atyáskodó főnök, pedig nálunk csak alig néhány évvel idősebb. És vér profi a szakmájában. Az első hetekben annyira összebarátkoztunk, hogy elmentem vele egy Sotokan edzésre, ahová ő már régóta járt. Földvári, egy egykori világbajnok volt az edzőnk, aki bennem valami tehetséget látott, és rögtön a barnaövesekkel állított edzésrendbe és küzdelembe, ami nem volt nagyon kellemes, mert elég sok pofont kaptam.

Még nem rég jártam, amikor Tojással állított párba, aki ugyan még nem volt barnaöves, de legalább kétszer akkora, mint én. Ez csak egy formagyakorlat volt. Az első körben előre haladva egyikünk ütött, a másik védte, aztán elérve a terem falát ugyanez visszafelé. Nagyon kellett koncentrálnom, mert Tojás iszonyú lassú volt, én meg gyors. Ha ő betalált, az nagyon tudott fájni. Ezért a vége felé, amikor lankadni kezdett a figyelmem, már régen kivédtem az „ütését”, mielőtt valóságosan is megérkezett, és hatalmas ökle az államon landolt. Nagyon bedühödtem, és nem is eresztettem ki a haragomat a következő formagyakorlatig, ahol a hátsó ember egy zsámolyt tartott maga elé, az első pedig rúgott „testre” (vagyis a zsámolyra); és így kellett volna haladni faltól falig. De — mondom — be voltam dühödve, és szegény Tojást úgy felrúgtam zsámollyal együtt, hogy keményen hanyatt vágódott. Földvári, akinek a Sotokan szellemi alapja is fontos volt, azonnal eltiltott az egyesületből; ami még rosszabb, hogy Tojással való bimbódzó barátságunk is megsínylette a dolgot.

Szóval visszatérve a legelső alpinista kőműves munkanapomhoz, már itt kiderült, hogy szinte baráti viszonyban vannak egymással a munkatársak. Később világossá vált, hogy ennek itt így kell működnie, hiszen egymástól függ az életünk. Érdekesek voltak az új munkaeszközök is, amelyekkel ismerkedtem. Nagy teherbírású kötelek, karabinerek, védősisak — szóval minden nagyon bíztató és izgalmas volt. Aztán felvonultunk egy négyemeletes régi bérház tetejére, padlásterére. Itt már kevésbé éreztem magam otthonosan, főleg, amikor néha lenéztem a húsz méterrel lejjebb maradt, maltert keverő Jorgoszra. Természetesen kaptam eligazítást Tojástól, hogy mindig be kell kötnünk magunkat, mire kell vigyázni, mennyire fontos, hogy odafigyeljünk egymásra; és első lelkesedésemet lehűtve kikötötte, hogy két hétig nem „lóghatok be”. Vagy lent keverek és húzom fel az anyagot, vagy fent adogatom, és egyelőre csak megfigyelem, hogy ők hogy dolgoznak. Első megrázó élményem az volt, amikor „Piroska”, meg még valaki közeledtek felém a tetőcserepeken keresztül lépkedve, anélkül, hogy kötelek lógtak volna a derekukon. Torkom szakadtából üvöltöttem rájuk, hogy „Miért nem vagytok bekötve?!” Még jó, hogy csak röhögtek rajtam — nem származtak ijedős családból. Tojástól megkaptam az első szidásomat, és büntetésből leküldött egész napra maltert keverni. Onnan sem volt kellemes látni a madártávlatban dolgozó kollégákat, ráadásul Jorgosszal együtt is alig bírtuk kiszolgálni őket anyaggal, mert itt a munkatempó is kicsit húzósabb volt, mint egy natúr kőműves csapatnál. De épp ezért is volt jó: Ezek a fiúk szerették, amit csináltak, nem a sör volt az örömforrás, hanem a munka.

Természetesen a szeszes italok fogyasztása szóba sem jöhetett. Aztán elérkezett a rettegve, mégis várva várt második hét vége, az első „belógásom” napja. Egy régi négyemeletes ház elég nagyra tud megnőni, de ez semmi ahhoz képest, amikor az ember — természetesen a derekánál biztonságosan rögzítve egy 1,4 tonnára biztosított kötéllel, meg minden elméleti tudnivalóval felszerelve — lenéz egy kb. 25 méter magas tűzfal tetejéről; ahol meg kell fordulnia, és ráülnie egy keskeny deszkára, egy vödör anyaggal, meg egy fánglival, spaknival. Sosem voltam gyáva ember, de ebben a pillanatban bárkinek elhittem volna, hogy az vagyok. Mindegy, az első néhány percen valahogy túlvonszoltam magam (hányás nélkül!), és igyekeztem csak az előttem lévő falfelületre nézni, nem lefelé, aztán lassan, nagyon lassan, mégiscsak közeledett a drága anyaföld. Nem tudom, milyen lehet egy űrhajósnak visszaérkezni a földre; én szívem szerint leborultam és megcsókoltam volna a talajt, amikor végre leszálltam a „hintámról”.

A következő munkánk egy kicsit nehezebb volt. Egy hatvannyolc méter magas kéményt kellett kívülről rendbe hozni. Már ránézni is rossz volt a nálunk negyvenszer magasabb építményre, mint munkadarabra. Én amúgy is egyre depressziósabb lettem Anita hiányától, már „visszarendeltem” magamhoz előző élettársamat is, mert nem tudtam elviselni a magányt — és nem tudtam, hogy ezt ő sem fogja enyhíteni. Munkatársaim látták rossz hangulatomat, próbáltak egyenesbe hozni, viccelődéssel is, meg némi lelkizéssel is, de hasztalan. Még csak azt sem árultam el nekik, hogy mi bajom van. Elkezdtek aggódni értem, és ez itt nem csak humanizmus volt: a csapatnak összehangoltan kellett működnie. Szerencsémre az első napon Jorgosz, aki nem nagyon szeretett „belógni”, túlemelte magát valami száznegyven kilós súllyal kondizás közben, ezért egy üres vödröt sem bírt el, ami eléggé mulatságos volt comb vastagságú bicepszeit tekintve. Szerencsémre, mert így az első napon lent maradhattam anyagot keverni. Mivel másnap Jorgosz már bírta a munkát, ezért nekivágtam a 68hatvannyolc méteres kémény megmászásának. Azt hiszem, ez volt a második alkalom életemben, amikor ha valaki gyávasággal gyanúsít, elismertem volna. De nem szóltam egy szót sem, igyekeztem együtt dolgozni a többiekkel.

Éjszaka Maci — Anita előtti és egyben aktuális élettársam — ébresztgetett. Kétségbe volt esve, hogy miért üvöltök álmomban. Ugyanis visszatérő álmommá vált, hogy zuhanok, és gondolom, ezt kívántam akusztikusan is kifejezni. Amikor Maci felébresztett, én megnyugodtam, és aludtam tovább. Ő nem annyira. Az Anitával töltött időszakot is beleszámítva már négy éve várt rám. Végül kimondta: ha május közepéig nem veszem el feleségül, akkor közöttünk mindennek vége. Nem akartam, hogy elmenjen; jobb volt vele, mintha egyedül lennék, de a kitűzött határidő napján is csak azt tudtam mondani, hogy még nem tudok dönteni. Így Maci csomagolt, és elment. (De ez már nem tartozik ehhez a történethez, hacsak nem lesz egy 5. része.)

A brigáddal ismét egy régi négyemeletes házat kaptunk, ez már nekem is könnyebben ment, mint a kémény. Csak az volt a baj, hogy minden tetőcserépre rákarcoltam egy tégladarabbal, hogy Anita. Tojás észrevette, és úgy döntött, nem kockáztatja meg, hogy leugorjak — kirúgott a csapatból.

Magamra maradtam. Magamra az egész napos gyötrő hiánnyal, fájdalommal, az Anita nélküli élettel, a teljes érdektelenséggel, az élet hiányával, a hiány életével. Egyre jobban beszorultam a lakásomba, egyre többet feküdtem, olvasgattam, sajnálgattam magam. A közérzetem tartott a mínusz végtelenhez. A közeli élelmiszerboltba betérvén, úgy láttam magam kívülről, mintha egy csontváz lennék, amelyről hiányzik a hús. Többé nem mentem le a boltba se. Heteken át „zuhantam”, és már nemcsak a lakásból, de az ágyamból se nagyon másztam ki.

Egy régi barátom, Barta Gyuri — örökké áldassék az ő neve — nem sokkal azelőtt tért meg, és telehordta a lakásomat Bibliával, meg ehhez kapcsolódó könyvekkel. Például a „Jézus beszédei”-vel. Jézust nagyon jó, eredeti filozófusnak tartottam, főleg emiatt a „szeretet-dolog” miatt. Viszont magát a Bibliát szadista papok rémálmainak láttam, és ezt meg is mondtam Gyurinak. (Ez — visszagondolva — azért lehetett, mert mint egy bármilyen szépirodalmi művet, az első laptól az utolsó felé haladva akartam elolvasni, és hát — ismerjük el — Mózes könyvei eléggé pirosak a vértől, ráadásul nemcsak állatok vérétől.)

A külvilág is úgy viselkedett, mintha egy koporsóban volnék, senki sem jött hozzám. Már kezdtem leszokni az evésről, csak feküdtem, és olvasgattam. Néhány hét után éreztem, hogy közeleg a vég, lassan meg fogok halni. Eszembe jutott egy könyv, pontosabban egy rész a Bibliából, amit nem értettem, és az a rögeszmém támadt, hogy mielőtt meghalok, ezt még szeretném megérteni. János evangéliumának elejéről van szó. Hogy tudniillik „Kezdetben vala az Ige, és az Ige vala az Istennél, és Isten vala az Ige. Ez kezdetben az Istennél vala. Minden ő általa lett és nála nélkül semmi sem lett, a mi lett”. Ez még csak amolyan felvezetése János mondanivalójának, de már ebből sem értek egy kukkot sem. Odamásztam a könyvespolchoz, és egy Bibliával vonszoltam vissza magam az ágyamba.

Visszafeküdtem, és jól felpárnázva a fejemet felnyitottam a könyvet János evangéliumánál — pontosabban evangyéliománál, mivel egy Károli Biblia akadt a kezembe. Elkezdtem olvasni az éjjeli lámpa fényénél: „Kezdetben vala az Ige, és az Ige vala az Istennél, és Isten vala az Ige. Ez kezdetben az Istennél vala. Minden ő általa lett és nála nélkül semmi sem lett, a mi lett”. Nem tudom, meddig jutottam, de úgy rémlik, nem sokkal, vagy éppen semennyivel sem tovább. Egy fénytömb közelített a lakásom ablakához, és akadálytalanul bejött a szobába. Felemelt engem az ágyról, sőt inkább feldobott, állva találtam magamat.

Sajnos csak eddig a pontig emlékszem arra, hogy mi történt, pedig nagyon szeretnék emlékezni a továbbiakra, és megosztani veletek. A következő dolog, amire emlékszem már néhány nappal később történt. Munkát kértem és kaptam az Állami Könyvértékesítő Vállalatnál. A Madách téren volt egy kis pavilon, oda hordtam ki a könyveket kézikocsival vagy dobozban, és árusítottam őket. A kollégám, H. Tibor egy magas, morózus, álmatag, mindig rosszkedvű izraelita ember, nem óhajtott velem semmilyen közelebbi kapcsolatba kerülni, pedig szimpatikus volt nekem. Mint bennfentes, aki már évek óta dolgozott ebben a bódéban, közölte velem a feltételeit: nem váltásban, napi négy órában fogunk dolgozni, ahogy a munkaadónkkal megállapodtunk, mert ő egyedül szereti csinálni, és pont azért kért kollégát, mert szeretné, ha minden második napja szabad lenne. Leosztotta nekem a lapokat, ismertette a szabályait, amelyeket rám osztott, például, hogy minek hol a helye, meg hogy a könyveket mindig én fogom elhozni — nem túl messziről, a Puskin mozi mellett volt a központunk és a főnökünk — egy kézikocsival, és majd ő megmondja, hogy melyikből hozzak és hány példányt. Engem mindezek a körülmények cseppet sem érdekeltek, talán csak Tibor lekezelése, főnökösködése bántott; de még inkább távolságtartása esett rosszul. De semmi nem tudott igazából nyomasztani, mert alig fértem a bőrömbe: röpködtem a boldogságtól.

Egyedül maradtam hát a könyvekkel, jókkal, rosszakkal vegyesen, nagy örömmel szolgáltam ki a vevőket, minden ember látása szeretettel és örömmel töltött el. Talán ezért is történt, hogy iszonyatosan megnőtt az üzlet forgalma, hiszen minden arra jövőt megállítottam, és megpróbáltam beszédbe elegyedni vele. És fél méterrel a föld fölött röpködtem a boldogságtól. Minden vevőnek igyekeztem elmondani, hogy Isten itt van velünk, próbáltam megosztani, átadni túláradó örömömet, és közben ügyesen ellátni a feladatomat: kiszolgálni a vevőt a kért könyvvel, és azt szépen becsomagolni, ahogy Tibor megtanította. A kért könyvet nem volt mindig könnyű megtalálni, főleg ha nem a néhány napja elhozottak között volt, vagy olyan rendben helyezkedett, amely számomra nem logikus. Tibor ellentmondást nem tűrően határozta meg, hogy mit hova kell tenni, és hol kell elhelyezni az „újdit”, az újdonságokat.

Az emberek többsége nem nehezményezte túlcsorduló örömömet, én pedig örültem a nagy forgalomnak, a belváros szívében; annak, hogy minél több emberrel beszélgethetek, elujjonghatom friss élményemet annak, aki hajlandónak mutatkozik meghallgatni. Ez az öröm még évekig tartott bennem, keresztény terminussal nevezhetem tűznek is. Mindenkiért imádkoztam, ha például valaki, panaszkodott, hogy fáj a feje; gondolkodás nélkül rátettem a kezemet, és kértem Istent, hogy gyógyítsa meg. És működött. Édesanyámmal is így tettem, akivel előtte évekig nem álltam szóba, mert tizennégy éves koromban hagyta, hogy mostohaapám kirakjon otthonról. Aztán ez az első tűz alábbhagyott bennem; és mindmáig, nap, mint nap újra meg kell küzdenem Isten szeretetéért, mármint azért, hogy Ő bármennyire is Jó, Kegyelmes, és Megbocsájtó, én mégis tudjam őt szeretni. És hogy kapcsolatban tudjak maradni Vele.

Ezek voltak a megtérésemhez vezető események. De önmagamnak és minden olvasómnak figyelmeztetésül egy Oswald Chambers (ha jól tudom XIX. - XX. századi lelkész) egyik intelmével szeretném befejezni ezt a visszaemlékezést a „Krisztus mindenekfelett” c. munkájának október 9-i lapjáról:

„Krisztus váltsága nem élmény, hanem Isten nagy tette, amit Krisztus által véghezvitt, és nekem erre kell építenem a hitemet. Ha hitemmel élményeimre támaszkodom, teljesen írásellenes kegyességre jutok. Elszigetelten élek és szememet saját tisztaságomra szegezem. Őrizkedj attól a kegyességtől, amelynek nem az Úr engesztelő műve az előfeltétele”.

Köszönöm, hogy meghallgattatok. Isten áldjon meg benneteket, és kívánom nektek, hogy ’örömét lelhesse abban, hogy jót tehet veletek’.

(soha nincs) vége...

MATI, avagy egy megátalkodott ateista találkozásai Istennel - 2. A második találkozás

2. A második találkozás

Három évvel később, huszonhárom évesen második regényem első felének vége felé jártam. (Az elsőt, amelyet tizenhat évesen kezdtem el írni, és amelynek az volt a címe, hogy Buli New Ytozkodóban, nem fejeztem be, mert Tótfalusi István azt mondta az első fejezetek láttán, hogy ez tisztára Boris Vian. Megkérdeztem tőle, hogy az kicsoda? Ő kezembe nyomta a Tajtékos napok-at, amelyet pillanatok alatt beszippantottam, remekül szórakoztam, és úgy döntöttem, hogy nem írom meg a regényemet, mert Vian összehasonlíthatatlanul jobban megcsinálta azt, amit én is akartam.)

Csak az érdekesség kedvéért, és azért, hogy egy mondat erejéig kegyelettel megemlékezhessek egy — azóta már elhunyt — atyai barátomról: megemlítem, hogy ennek a második regényemnek az Alagút címet terveztem adni. De megmutattam Vikár Györgynek, aki orvos létére egyrészt maga is próbálkozott szépprózával, másrészt tudtam róla, hogy rendkívüli műveltséggel rendelkezik, ráadásul Victor Hugo-ról, akit én néhány hete olvastam, úgy lehetett beszélgetni vele, aki negyven éve olvasta, hogy ő emlékezett pontosabban a részletekre. Megkérdeztem tőle, tud-e arról, hogy megjelent volna regény ilyen címmel? Ő azt mondta, hogy igen, a 20-as években, de az csak egy sci-fi volt. Ennek ellenére úgy határoztam, hogy a regény címe akkor mégsem Alagút, hanem Bújócska lesz. A téma tekintetében pedig egyenesen szakértőjéhez vittem művemet Gyuri bácsihoz, mert egyúttal orvosságot is akartam alkotni. Azt tűztem ki célként, nem kevés önsegélyező allűrrel, hogy a regény által meg lehessen szabadulni a depressziótól; ráadásul a kissé szürrealista stílusban megrajzolt cselekmény kb. egynegyede elmegyógyintézetekben játszódott, amelyekből nem közvetítő útján kaptam a nyersanyagot.

Tehát ennek, az első olyan regényemnek, amely el is készült, kb. a felénél tartottam, amikor másodszor találkoztam Istennel, továbbra is meggyőződéses ateistaként. Erről a regényemről tudtam, hogy leginkább szerető társamnak köszönhetem létrejöttét; akit azonban egy évvel később, nagy nehezen, végül is sikerült elmarnom magamtól. Ő tette lehetővé, hogy szinte éjjel-nappal az írógépemet püföljem, attól kezdve, hogy egy szép októberi napon bejelentettem neki azt, ami engem is meglepett, hogy kész vagyok egy regénnyel. Kérte, hogy mutassam meg neki, és én elmagyaráztam, hogy nem lehet, mert egyelőre még itt van belül, a fejemben az egész.

Ettől kezdve ő volt az, aki tartotta a kapcsolatot köztem és a valóság között, mert én gyakorlatilag beköltöztem készülő regényem lapjai közé, és ott éltem, rendkívüli izgalomban. Ha két-három oldalt sikerült kitermelnem odabentről, Anitának azonnal el kellett olvasnia és nagyon szigorúan megkritizálnia — addig nem hagytam békén, amíg a véleménye nem volt mélységesen mély, legyen akár jó, akár lesújtó. Emlékszem, első spontán reakciója az volt, amikor kezébe nyomtam az első néhány oldalt, hogy „jé! Neked van humorérzéked”. Hát ezen máris mélyen el kellett gondolkodnom, és még évekkel később is gondolkodtam rajta.

Ekkor már fél éve együtt éltünk. Ő volt az első lány az életemben, akibe szerelmes is voltam meg testi kapcsolatom is volt vele. Én csak húsz évvel később jöttem rá, hogy neki milyen kitűnő humorérzéke van; és nem veszítette el, pedig számára gyötrelmes lehetett kapcsolatunk — s efelől már az első pillanattól kezdve nem lehettek illúziói.

Azok kedvéért, akik nem tudják, hogy a tények mennyire félrevezetőek lehetnek, azt mondanám, hogy kapcsolatunk részemről egy halálos fenyegetéssel kezdődött, amelynek hatására Anita — ahogy később elmesélte — fülig szerelmes lett belém. Az ELTE Bölcsészkarára felvételiztünk mindketten, egyszakos magyar irodalom–magyar nyelvészetre, ahol kicsit meg kellett nehezíteni a feltételeket, mert az adott évben hatvanszoros túljelentkezés volt. (Nem körülbelül: pontosan háromszázan jelentkeztünk egy ötfősnek meghirdetett kurzusra.) A három óra alatt kidolgozandó ötvennégy esszékérdéssel birkózva, egy széknyi szünettel, egymás mellett ültünk. Nem tudom, én hol tartottam, de Anita éppen a Halotti beszéd-del foglalkozott, és valami nem jutott eszébe, ezért odasúgta nekem, ismeretlen padtársának: „Mi a figura etimologica?” És mivel nem akartam nagyon kiesni saját gondolatmenetemből, csak annyit súgtam vissza — lakonikusan — gyönyörű barna szemű, fekete hajú szomszédomnak: „Halálnak halálával halsz!”

Aztán a szóbeli vizsga közben-után az egyetem folyosóján üldögélve beszélgettünk, és pontszámaink ismeretében meg akartuk ünnepelni, hogy valószínűleg egyikünket sem fogják felvenni ebben az évben, sőt úgy tűnt, hogy senki mást sem. Némileg bizonytalanná tette a helyzetet max. pontszámos szóbeli vizsgám, meg az, hogy két tanár kijött hozzánk a folyosóra, és a többiek füle hallatára közölték velem, hogy „Maga nagyon idevaló, mindent meg fogunk tenni azért, hogy bekerüljön!” — de lényegében mi már megtettünk mindent, ami tőlünk tellett, és itt volt számunkra a fellélegzés ideje.

Elindultunk tehát inni valamit, Anita egyik barátnőjével hármasban, aki viszont azt akarta megünnepelni, hogy felvették a Közgáz-ra, és ez alkalomból egy házibulit is rendezett estére. 

Jópofa volt, amikor bementünk egy presszóba, kólát kértünk, és amikor közölték velünk, hogy csak Pepsi Cola van, olyan összhangban csináltunk hátraarcot, mintha előre megbeszéltük volna, hogy mindhárman csak Coca Colát iszunk. De mivel találtunk Coca Cola lelőhelyet, vidám beszélgetésben töltöttük az időt, majd estefelé elsétáltunk Kriszta lakására, ahová nemsokára már jövögettek az első vendégek. Persze táncoltunk is — és én még mindig nem tudtam Anita érzelmeiről. És bár nagyon vonzó volt számomra, még mindig azt fontolgattam, hogy őt csábítsam-e el, vagy Krisztát, aki ugyan sokkal kevésbé tetszett, de róla sem szívesen mondtam volna le. Imígyen tűnődve nekitámasztottam a fenekem egy íróasztalnak, látóteremben a táncoló párokkal, amikor Anita igen határozottan eldöntötte helyettem a kérdést. Odajött hozzám, és lendületből úgy szájon csókolt, hogy elsötétült előttem a világ többi része. Bezárkóztunk egy félreeső kis szobába, és olyan vehemenciával szerettük egymást reggelig, hogy másnap mindkettőnknek mankóra lett volna szüksége ahhoz, hogy feltűnés nélkül tudjunk járni.

Néhány nappal később, amikor már lehiggadtunk annyira, hogy szavakban is kifejezhessük, mit érzünk egymás iránt, eljött az igazság órája. Anita elmondta, hogy egy éve jár együtt az első barátjával, aki most éppen katona. Gimnázium óta tartó nagy szerelem. Közölni fogja vele az új felállást, amely alkalomból számíthatok egy nagy verekedésre, ha elkísérem. Természetesen elkísértem.

Anita odament a (volt) fiújához, én valamivel távolabb álltam meg és vártam — kissé idegesen, hogy majd egy teljesen jogos veréssel szemben kell megvédenem magam. Beszélgettek, és a srác kedves, értelmes arcán ebből a távolságból is látszott a megdöbbenés és a fájdalom. Aztán egy szenvedélyes csók következett. Majd Anita felém fordult, és integetett, hogy odamehetek. Kezet fogtunk a szimpatikus, fiatal sorkatonával, bemutatkoztunk — és más nem is történt, bár a kézfogásnál mindkettőnknek sistergett a keze.

„És te kivel fogsz miattam szakítani?” — kérdezte Anita, amikor kettesben maradtunk. Akkor még nem voltam kifejezetten monogám, és elkezdtem sorolni, de neveket nem akartam mondani, ezért így: „Az élettársammal, a menyasszonyommal, és a barátnőmmel”.  Anita ezt valahogy kibírta röhögés nélkül. Én meg akkor még nem voltam annyira szerelmes belé, mint később, ezért azt fontolgattam, hogy talán az élettársamon kívül, aki útban lenne, mert ezt a lányt most azonnal haza akarom vinni, nem fogok feltétlenül azonnal szakítani mindenki mással is. Az élettársam akkor éppen Mongóliában volt egy hónapig, látogatóban az édesapjánál, aki kőolaj-mérnökként ott dolgozott. Két éve éltünk együtt, és csak a felvételi vizsgám miatt nem mentem vele. Gonoszul összecsomagoltam a nálam lévő holmiját (arra gondolva, hogy már akár be sem kell lépnie ide többé), hogy helyet készítsek Anitának, aki nyomban be is költözött hozzám.

Teltek-múltak a boldog hónapok, egyre jobban belezúgtam ebbe a lányba, akitől valami olyat kaptam, amit addig még senkitől, az anyámat-apámat is beleértve: szeretetet. Nem is egészen értettem, hogy mi ez, egyáltalán nem voltam képes viszonozni, mert a szívem kemény volt, mint a kő és hideg, mint a jég. Többször is előfordult, hogy megmondtam Anitának, nem bírom vele tovább, kértem, hogy menjen haza. Ilyenkor ellenvetés, kérdezés nélkül ment. Kikísértem a villamosmegállóhoz, kézen fogva.  Aztán amikor a hiánya már nagyobb volt bennem, mint az az érzés, hogy valami olyat kapok tőle, ami szorongat, és amivel nem tudok mit kezdeni: visszahívtam, és ő visszajött, megint egy szó szemrehányás, megjegyzés nélkül. Néhány hónap alatt rájöttem, hogy rajta kívül nincs hely a szívemben más lánynak, és megszakítottam a többi kapcsolatomat, amelyekkel már egyáltalán nem tudtam mit kezdeni.

És elérkezett a regényírás ideje. Mint említettem, ezalatt ő tartotta a kapcsolatot köztem és a valóság között, enni-inni adott, mosott rám, és azt sem tudom, hogy miből éltünk, de feltételezem, hogy ő tartott el. Sőt, azt hiszem, hogy a barátaimmal is ő beszélgetett helyettem, akik hébe-korba beállítottak hozzám, nem tudván, hogy miért nem keresem őket, és otthonomban is kommunikációra képtelen állapotban találtak. Attól sajnos nem tudott megóvni, hogy egyre jobban elveszítsem a kapcsolatot a külvilággal; mert én, mint már mondtam, beköltöztem készülő regényem lapjaira, és csak írtam, írtam.

Elég jól emlékszem történetem eme részének a végére. Volt két nap, amikor nappal is éjjel is írtam, az első könyv (két „könyv”ből áll a mű) befejezése érezhetően közeledett, és annyira felspannolt állapotba kerültem, hogy nem bírtam aludni. Anita zöldborsófőzeléket főzött ebédre, amit nagyon szerettem úgy, ahogyan ő készíti, és próbált rávenni, hogy egyek, de már nem voltam rá képes. Egy falat se ment le a torkomon. Ekkor készített egy könnyű krumplipürét, de azt sem bírtam megenni. Közben a hangulatom rendkívül emelkedett volt, úgyhogy eszembe sem jutott aggódni az egészségemért. Nagy sétákat tettem a környéken, regényem elkészült oldalait, egy dossziéban télikabátom alá rejtve, mert féltem, hogy esetleg valaki ellopja. Ez már januárban történt. Csak a történet földi részére emlékszem, hogy a lelkem hol járt közben, azt nem tudom. Valahol röpködött. Életveszélyesen közlekedtem, szerencsére gyalogosan. Hogy járdán vagy úttesten járok éppen — érdektelen volt számomra. Egyszer, minden figyelmeztetés nélkül, úgy mentem át az úttesten, meglehetősen nagy forgalomban, hogy majdnem elgázolt egy autó. Amikor a túlsó járdára értem, odasietett hozzám egy korombeli fiú, bemutatkozott és megkérdezte, hogy tudom-e, ki vigyázott rám, amiért nem haltam most meg? Azt feleltem, hogy igen, tudom. És vidáman továbbmentem. Nem tudom, hogy ugyanarra gondoltunk-e. Azt hiszem. Vele egy évvel később találkoztam a Hit Gyüliben. Még a neve is eszembe jut néha, pedig később sem volt vele semmi közelebbi kapcsolatom.

Anita folyamatosan aggódott értem, soha nem tudta, merre járok, és mikor vetődöm haza. Ebben nem tudtam neki segíteni, mert én sem tudtam. Rövid időn belül kiderült, hogy már inni sem tudok. Szerelmemnek panaszkodtam, hogy megölték Jónást, a macskánkat, és ez a fekete macska, itt a szobában csak egy gép, amit ideraktak helyette. Ezt abból látom, hogy szaggatottan mozog. „Nézd meg!” (Feltehetően felgyorsult érzékelésem miatt láttam úgy.) Írni sem tudtam már, hiába próbáltam. Viszont egyre erősebben hallucináltam. Egy ízben anyámmal, nagyapámmal, nagyanyámmal és még néhány rokonommal beszélgettem, veszekedtem, sőt verekedtem a nappalinkban; amiben az a legszörnyűbb, hogy egyikük sem volt ott. Csak Anita, akit viszont nem érzékeltem. Mielőtt utolsó ámoksétámra indultam, számomra is ismeretlen okokból betörtem a lakásunk összes ablakát. Aprólékos munka volt, mert a bejárati ajtóé tizenhat üveg-mozaikból állt.

A télikabátom alá rejtett kézirattal elindultam, engem is beleértve, mindenki számára ismeretlen úti célom felé. A behavazott téren Radnóti verseket mondtam — nem tudom pontosan milyen hangerővel, de oroszlánüvöltés erősségűnek hallottam. Mintha visszhangzana tőle az egész tér. Végül felkapaszkodtam egy barátságosnak tűnő fára, és károgtam. Rendőrautó állt meg a közelemben, egy rendőr odajött a fához, hívott, hogy menjek le. Azt mondtam neki, hogy nem megyek le, mert én egy varjú vagyok. Gondolom a rendőr belátta, hogy ebben az esetben minden a legnagyobb rendben van, és ő tévedett — mindenesetre távozott. Aztán jöttek a mentők. Nem emlékszem, hogy ők hogyan csaltak le a fáról, csak az éktelen zajjal szirénázva száguldó mentőautó belsejére, ahol kezdtem nagyon rosszul érezni magam. Valami erős szédülést és elgyengülést éreztem; azzal a tudattal, hogy ütött az utolsó órám. Mintha egy időzített bomba volnék, amely érezhetően az utolsókat ketyegi felrobbanás előtt. És megint a Miatyánk. Úgy látszik ez már szokásommá vált addigra, hogy halálfélelemben, pislákoló tudattal a Miatyánkot mondjam. Magasra feltartott, összetett kezekkel mondtam, vagy kiabáltam (?) az imát. Majd egy nővér-pultot meg fehér ruhás nővéreket láttam magam előtt, az agyamban zakatoló zajok összemosódtak a külső hangokkal; végül se kép, se hang — sötét lett.

Később megtudtam, hogy a klinikai halál állapotába kerültem, mert elfogyott a só meg a nedvesség a szervezetemből. Reanimáltak és infúziót kötöttek rám. Fokozatosan tértem magamhoz, egy kórteremben, és az első néhány nap minden még mindig egy kicsit sötét volt. A külvilágot alig-alig érzékeltem, kissé görnyedten jártam, és nem tudtam teljesen kinyitni a szememet.

Anita reggeltől estig bent ült velem. Megkért, hogy ezentúl vigyázzak a sómra és a nedvességemre. Mivel kedves és szelíd volt, megengedték neki, figyelmen kívül hagyva a látogatási időt, és csak este 9 óra felé kérték meg, hogy menjen el. Nagyon örültem neki, egyébként is egyre jobban betöltött valami földöntúli boldogság. Egész nap összebújva beszélgettünk, meg valami Maya társasjátékot játszottunk. És bennem volt egy vadonatúj, titokzatos érzés, amiről nem beszéltem senkinek, Anitának sem, és talán még magam elől is próbáltam eltitkolni, hogy Jézus állandóan mellettem van. Akármerre megyek, ott van a jobb oldalamon.  Nálam valamivel nagyobb, sötét és nem látható, de mindig közel van, annyira, hogy ha akarnám, megfoghatnám a kezét.

Két hét múlva kiengedtek a kórházból, teljesen felépültem, de ez az érzés megmaradt bennem még három hónapig — aztán nyomtalanul eltűnt. Közben folytattam és befejeztem a regényemet, még mindig keményen dolgozva rajta, de már annyira józanon, hogy közben félállásban elhelyezkedtem egy hetilap (a „Képes 7”) szerkesztőségénél. Kenyérkereső lettem.

                                                         folyt. köv.

EMATI, avagy egy megátalkodott ateista találkozásai Istennel 1. - Az első sorsdöntő találkozás

1. Az első találkozás

Húsz éves koromban — amikor már négy éve zajlott egyfajta körforgás: féktelen tombolás a végkimerülésig, nőfalás (mint kábítószer vagy inkább üzemanyag) és túlhajtott szellemi munka, majd összeomlás, kimerülés, hónapokig tartó káosz és nihil — nagyon kellemes környezetben, egy régi kúriából átalakított, rendkívül barátságos személyzettel és a legmodernebb eszközökkel és módszerekkel működő pszichiátriai rehabilitációs intézetben vendégeskedtem. Miután az orvosomtól kapott beutalás ideje elérkezett, két hosszú, végeláthatatlanul fárasztó napig tartott, amíg összeszedtem egy sporttáskányi holmit, és megtettem a másfél órányi autóbusz utat.

Egy négyágyas szobában helyeztek el, az ablak melletti ágyon, azon a délelőttön, amelyiken megérkeztem. Másnap délelőtt vették észre, hogy még mindig ugyanott vagyok, ahova lepakoltak. El sem mozdultam az ágyról. Táskám kinyitva, de majdnem érintetlenül az ágy lábánál. Csak egy Dosztojevszkij könyvet vettem ki belőle (Feljegyzések a holtak házából), ezt tartottam a kezemben még a tegnapi ruhámban fekve az ágyon, és néha, amikor nem az ablakon keresztül bámultam kifelé, a behavazott hegyoldalon álló fákra — olvastam belőle néhány oldalt.

Mivel a reggelit már lekéstem, a délelőtti terápiás programok pedig — amelyek közül a kezelőorvosommal az előző napon kellett volna kiválasztanom azokat, amelyekre járni fogok — már javában folytak, némi sikertelen kísérletezés után, amely valami társalgás-félére irányult; végül is békén hagytak. Bár előbb még kicsikartak belőlem egy beleegyezésnek is értelmezhető mormogást — hogy mivel kapcsolatban, azt nem tudtam.

Amikor egy civil ruhás ápoló bejött (itt mindenki civilben volt), egyedül voltam a szobában, és szabad kezemmel (amelyikkel nem a könyvet tartottam) a függönyt babráltam. Hallottam, hogy valaki az ágyamhoz jön, és valamit beszél… talán hozzám… én tovább nézelődtem kifelé. Csak akkor próbáltam odafigyelni rá, amikor megérintette a karomat. Azt mondta, hogy lekéstem a reggelit, és a délelőtti terápiás programokat, amelyek egyébként kötelezőek mindenki számára. Nem tudta felkelteni az érdeklődésemet, úgyhogy újra az ablak felé fordultam, és erősebben megmarkolva a függönyt, néztem a csupasz téli fákat. Halvány fehér köd gomolygott a bágyadt napsütésben.

De megint megfogta a karomat, és megkérdezte, hogy hol voltam tegnap, amikor a kezelőorvosommal meg kellett volna beszélnem, melyik programokat választom? Nem figyeltem. Már beletörődtem, hogy néha megérinti a karomat. Hallgattam, ahogy beszél. Nagyon kellemes hangja volt. Megint a kezelőorvosomat említette, meg az ebéd szóra is felfigyeltem — talán azért, mert már eléggé éhes voltam —, és ezeket nagyon erős kérdő hangsúllyal mondta, úgyhogy mormogtam valami válasznak tekinthetőt. Ettől végre megnyugodott, nem zaklatott tovább.

Így az ebédről is lemaradtam, amit ugyanettől az ápolótól tudtam meg késő délután; mert benézett a terápiás foglalkozásokra, megállapította, hogy egyiken sem vagyok jelen.

Két szobatársam volt. Ők hamar és könnyen beletörődtek, hogy nem lehet velem kommunikálni. Másrészt nekik megvolt a maguk baja. Az egyik, egy fiatal férfi, ha jól emlékszem, Bányai, attól készült ki, hogy meghalt a felesége. Legtöbbször nem is tartózkodott a szobában, mert szüksége volt arra, hogy valakivel beszélgethessen, mert ez elterelte a figyelmét fájdalmáról — és velünk, szobatársaival nemigen lehetett. A másik, egy nálam is három-négy évvel fiatalabb (mint később kiderült, rendkívül intelligens) kamasz, nagyon látványos, zajos és idegesítő betegséggel: kényszerneurózissal küszködött. Olyan egyszerű tevékenységek, mint például mosdás, fogmosás vagy öltözködés rendkívül összetetté és bonyolulttá váltak számára, a normális néhány perc helyett órákig tartottak, ha egyáltalán sikerültek. Néha annyira ingerelt a meddő és értelmetlen mozdulataihoz hatalmas mennyiségben elpazarolt energia, hogy majdnem megszólítottam. Például egyszer végignéztem, hogy vagy huszadszori próbálkozásra sem képes megnyitni a hidegvízcsapot. Kis fehér kezét nagy összpontosítással közelítette a csaphoz, aztán megtorpant a mozdulatban, keze megállt a levegőben, markolásra görbített ujjakkal, majd gyorsan elkapta onnan, mint aki az egész cselekvéssort ki akarja radírozni a megtörtént események levegőbe jegyzett listájáról. Azután óvatosan nekikészülődve, mintegy számítva valamilyen agyafúrt ellentámadásra a vízcsap részéről; elkezdte előröl. És megismételte az egész mozdulatsort legalább hússzor egymás után — minden eredmény nélkül. A cél, vagyis, hogy a víz a testéhez érjen, ilyenkor még nagyon messze volt. Ugyanis ha mégis sikerült elfordítani a csapot, és folyt a víz, hirtelen ismét elzárta.  Később elmagyarázta, hogy ilyenkor meg az volt a probléma, hogy „rossz ütemben nyitotta meg a csapot”.

Vele tehát sok időt töltöttünk ugyanabban a légtérben, mégis elszigetelt magányban. Mindketten teljesen átadtuk magunkat egész embert igénylő elfoglaltságunknak. Én az ablakon kibámulásnak, olvasásnak és függöny-babrálásnak, ő pedig a tisztálkodás és az öltözködés tökéletesítésének. Egyvalamiben mégis társak voltunk. Mivel ő nem tudta felvenni a nappali ruháját, vagy ha igen, ez többnyire csak délutánra jött össze, pizsamában pedig nem akart emberek közé menni, én pedig fel voltam ugyan öltözve, hiszen egyáltalán le sem vetkőztem, nem tudtam rászánni magam, hogy megmozduljak; ezért rendszeresen közösen késtük le az étkezések zömét. Főleg a reggeliket — ezeket szinte egészen bizonyosan —, mert a kissrác ugyan már kora hajnaltól matatott és készülődött, de csak nagyon lassan, vagy egyáltalán nem haladt kitűzött céljai felé; én pedig mivel késő éjjel tudtam a legjobban olvasni, átaludtam a délelőttöket. Ő nagyon szeretett volna lemenni az emberek közé, és enni.

Nem sok mindenre emlékszem ezekből a napokból. Úgy rémlik, a személyzet különböző tagjai sokat erőszakoskodtak velem, el akarván érni, hogy részt vegyek a foglalkozásokon, hogy mosakodjak meg, hogy ne a tömeg elvonulása után, egyedül, hanem rendes időben menjek le reggelizni vagy legalább ebédelni, hogy mozduljak ki a szobából, de legalább az ágyból, és ébresztőkor legalább vegyem tudomásul valamilyen formában, hogy ébresztő van. Amikor sikerült levergődnöm valamelyik étkezés zárójeleneteire, nem nagyon, egyre kevésbé tudtam enni. És az is biztos, hogy valamikor mégiscsak beszéltem a kezelőorvosommal, mert ő adatott nekem hashajtókat, ugyanis nem tudtam ürítkezni sem, már két vagy három napja. 

Úgy tűnt, hogy biológiai létezésem megszűnőben van. Egyre erősebb és nagyobb adag hashajtókat kaptam, és mivel ezek sem hatottak, a negyedik nap következett a beöntés. Továbbra sem történt áttörés, csak egyre erősebben és egyre gyakrabban törtek rám a gyomorgörcsök. Tudtam, hogy a bekeményedő salakanyagoktól kilyukadhatnak a beleim, és akkor „viszlát evilág”, mert a bélsár bekerül a vérembe, vérmérgezést kapok, és abba bele lehet halni.

De nem féltem a haláltól. Apám öngyilkos lett kilencéves koromban, ezért elég korán, közelről megismerkedtem a halállal. Utána többször is eljátszottam az öngyilkosság gondolatával, sőt volt egy-két veszélyesebb próbálkozásom is. Később az életvitelem is annyira vad lett, impulzív, vakmerő és féktelen, hogy a halál hívatlanul is bármikor jöhetett volna. Szinte provokáltam, hogy történjenek „balesetek”, érdekfeszítőnek tartottam és akartam, hogy az ellentétek csapjanak össze egymással.

Ateista voltam, nem hittem semmiféle túlvilágban vagy halál utáni életben. Sőt elkötelezettje voltam a materializmusnak, az anyagi világ kizárólagos létezésébe vetett hitnek. (Amíg ez így van, az ember azt gondolja, hogy ez nem hit, hanem tudományos álláspont, vagyis a meztelen igazság.) De pillanatnyilag olyan kevéssé pislákolt bennem az élet, hogy nem sok féltenivalóm akadt, a hitemet, meggyőződésemet is beleértve. Ezenkívül újra fellángolt bennem a kíváncsiság és a tapasztalatszerzés szenvedélye.

Elhatároztam, hogy most legalább pontosan megfigyelem, mi az a halál. Bevonszoltam magam az ágyamra (a WC-n eltöltött meddő erőfeszítés után), és hanyatt feküdtem. Már nem a görcsökre meg a fájdalomra figyeltem, hanem némi izgalommal vártam, hogy milyen is lesz az a bizonyos halál, ami most következik. Egyszeri, megismételhetetlen élmény.

Nem is a saját ágyamban feküdtem, hanem a rendes szobatársaméban, Bányaiéban, aki bevetette az ágyát. Így valahogy tisztábbnak éreztem. És tudtam, hogy ez most nem baj, mert az esemény után engem, vagyis a hullámat úgyis eltakarítják innen.

Szép, napsütéses téli délután volt. Felpolcoltam a fejemet párnákkal, és az ablakon át a meztelen fákat bámultam az északi domboldalon. És kíváncsian vártam a halált. Annyira üres voltam lelkileg, mintha már meg is haltam volna. Aztán megijedtem, és a félelem mozgásba hozta az agyamat, hogy hogyan maradhatnék mégis életben. Láttam, hogy emberi segítség nincsen, az orvosok tudománya és varázsszerei nem használnak. Ilyesmiben korábban sem bíztam túlzottan. Talán Isten… Igen, Ő biztosan tudna segíteni, csak sajnos nem létezik. De hátha mégis! Nem emlékszem, hogy tettem volna olyan irányú kísérletet, ami létezését határozottan cáfolná. Eszembe jutott egy ima. Egy barátom tanított meg rá, aki nem sokkal korábban elkezdett hinni Istenben, és nagyon komolyan vette ezt a dolgot. Bár én akkor még csak annyit láttam ebből (és ez nagyon elkedvetlenített), hogy kitűnő humorérzékének nagyobbik része mintha elpárolgott volna, és alig lehetett vele valami másról beszélni.

Tehát eszembe jutott ez az ima, amelyet tőle tanultam, meg az egyik tőle kapott könyvben, a „Jézus beszédei”-ben is olvastam. Ezt az egy imát ismertem. A Miatyánkot. Ahogy felidéztem, éreztem, hogy ez a szöveg megszólítja Istent, tehát ha kimondom, akár csak magamban is, megszólítok valakit, egy nem látható, nem anyagi természetű valakit, aki vagy van, vagy nincs. Az én hitem és meggyőződésem szerint nincs. De mit veszíthetek? És ráadásul megduplázom a kísérlet érdekességét, mert a halál pontos megfigyelésén kívül azt is megtapasztalom, hogy van-e Isten. (Bár Seneca állítólag azt mondta a körülötte állóknak haláltusája végén, miután fürdőkádjában ülve felvágta az ereit, és elszállt belőle az élet; hogy „Nem tudom a titkot elmondani”.) És hangtalanul elmondtam magamban az általam ismert egyetlen imát: tehát a Miatyánkot. Megszólítottam egy titokzatos és idegen, általam nem létezőnek vélt világ uralkodóját. Már nem láttam a tájat az ablakon túl, amerre néztem. Mintha minden sötétségbe borult volna, lehet, hogy leszállt a korai téli este, mert a szemeimet nyitva tartottam. Erősen figyeltem valahova befelé, és úgy éreztem, hogy ezekben a szavakban, ezekben a számomra rejtelmes szavakban, amiket kimondok, hatalmas mélység és erő van. És talán olyan volt, mintha ez az erő áthaladt volna rajtam. Jóleső meleg járta át a testem.

És akkor észrevettem, hogy a homályba burkolódzó fák közül egy halvány-sárga fénykorong — amit először a búcsúzó téli napnak gondoltam — közeledik hozzám. Nem lett nagyobb, csak egyre közeledett. Meglepődtem; és nagyon jó, nagyon megnyugtató volt nézni… és néhány pillanatig biztosan tudtam, hogy Isten az, aki közeledik hozzám. Aztán materialista természetű történések vonták el a figyelmemet erről a kellemes jelenségről. Az egyik a nadrágom tartalma volt. Benne volt minden, ami már négy, vagy több napja jogtalanul időzött a beleimben, és belülről el akart engem pusztítani. A másik az az elképesztő, és minden eddigi elképzelésemnek, tudásomnak, a világról vallott nézeteimnek alapjaiban ellentmondó felismerés, hogy — úgy látszik — mégis van Isten. Hiszen éppen most mentette meg az életemet.

Ezt az élményt úgy tartom számon, mint a legelső találkozásomat a Mindenhatóval. Valójában voltak figyelembe nem vett, talán nem is tudatos és azonnal feledésbe merülő előzmények. Ezt azért merem kijelenteni, mert miután elkezdtem Istennel járni és Őt keresni, egy olyan nyomra bukkantam, amely határozottan valamilyen előzetes élményből maradt.

Tizenhárom éves koromtól írogattam mindenféle prózákat, nagy alakú spirálfüzetekbe — megkülönböztetendő a verseimtől, amelyeket határidőnaplókba írtam. — Az egyik ilyen füzetet olvastam újra már jóval a megtérésem után, amelyben tizenhét éves kori írásaim voltak a közbeékelt dátumok szerint. Az egyik ilyen kispróza margóján pici betűkkel a következő bejegyzés állt a témától teljesen függetlenül: „Ma beszéltem Istennel”!  Csak ennyi, minden előkészítés vagy folytatás, vagy magyarázat nélkül, ami elég furcsa ahhoz képest, hogy akkoriban annyira hitbuzgó ateista voltam, hogy hozzám hasonló meggyőződésű barátaimmal Jehova tanúit hívtunk meg házibulijainkra, csak azért, mert szórakoztatott bennünket, hogy észérveinkkel sarokba szorítottuk őket, és megpróbáltuk kitéríteni őket a hitükből. Ennek pedig — azon kívül, hogy mulattatott minket a vita, és szerettük volna megcsillogtatni filozófiai fegyverzetünket —, volt egy nemes indítéka is: ugyanis az volt a meggyőződésünk, hogy ha valaki ostoba módon nem létező dolgokba próbál kapaszkodni, azzal sötétségbe és nyomorúságba taszítja saját magát, esetleg másokat is.

Tehát már akkor, ateista-materialista neveltetésem, barátaim, hitem, és egy erőteljesen szekularizált világ ölelése ellenére voltak valamiféle Isten-élményeim. Úgy vélem, hogy ezek valamilyen extázis hatására keletkezhettek (pia, szex, vagy valamilyen műalkotás élvezetének vagy „gyártásának” hatására), és valószínűleg a hatás elmúltával nyomtalanul kihullottak a tudatomból.

Két hétre volt szükségem ahhoz, hogy megmenekülésem, gyógyulásom élményét feldolgozzam. A szanatóriumban főleg velem egykorú fiatalok voltak, nagyon jó fejek, néhányan közülük ma már ismert személyiségek, egy pedig éppen keresztény körökben lett igencsak ismertté megtérése után — ma már professzor egy hittudományi egyetemen —, ami kb. négy évvel később következett be. Velük termékeny vitákban lehetett megtárgyalni az élményemből levonható következtetéseket. Saját magam számára pedig írásban próbáltam tisztázni magamban azt a valóságot, amelyet megtapasztaltam, és amely szöges ellentétben állt minden elképzelésemmel.

Így kemény erőfeszítéssel, két hétig tartott, amíg ezt az élményt be tudtam illeszteni ateista-materialista világképembe, pedig nem ez volt a célom. Csak a feszítő ellentmondást akartam feloldani.

                                                     folyt. köv.

EMATI, avagy egy megátalkodott ateista találkozásai Istennel

Bevezető

mottó:

„Minden vágynak az a legnagyobb hibája, hogy a végpontjánál újra kezdődik” (Lucius Annaeus Seneca)

mottó 2.:

„Hajtsd szívemet bizonyságaidhoz, ne a telhetetlenségre” (Zsolt. 119, 36)

 Bevezető

Megtérésem előtt elvetemült, és tündöklően sötét életet éltem.

Ez a megfogalmazás így valami valótlant sugall, ezért sietek hozzátenni, sokáig azután is: amíg az Úr egyre keményebb, kíméletlenebb eszközöket használva végül elérte, hogy észhez térjek, és így is maradjak, megundorodva bálványozott önmagamtól és egyéb „istenektől”.

Voltaképpen mindig ugyanazt csinálta, magamra hagyott bűneimmel — azaz mindig ugyanazzal a bűnnel: a paráznasággal —, egészen addig, míg végül már teljesen elvesztettem Őt szemeim elől.

Érdekes, hogy már akkor, azokban a pillanatokban, amikor még örömömet leltem benne — és később is, amikor már nem — valami nevén nevezte bennem azt, amit művelek, mondván: „Megint táncoltál egy kört az ördöggel!”

Ez több mint egy évtizeden keresztül folytatódott, és keresztény barátaim és ismerőseim többsége teljesen lemondott rólam, mint változásra képtelen egyedről, akinek nincs esélye az üdvösségre, pontosabban a tanítványságra, Jézus követésére.

A gonosz forgatókönyv szerint Isten kihúzott valami reménytelenül mély pöcegödörből, ahová teljesen megérdemelten, és a józanész számára előreláthatóan lejuttattak cselekedeteim, aztán betöltött erővel, és a szabadulás örömével. Majd egy ideig röpködtem, és dicsekedtem az Úrral, aztán hamarosan ez már nem volt elég.

Az óemberem rossz tulajdonságai közül ugyanis az egyik legszerencsétlenebb a telhetetlenség. Aki ezt ismeri, tudja, hogy valami — ami jó — soha nem lehet elég jó; valamiből, ami elég jó, nincs olyan rengeteg, ami már elég lenne. Ez élvhajhászáshoz, gyönyörvadászathoz, hedonizmushoz vezet. A következménye pedig anhedónia, azaz az ember már semminek sem tud örülni, hiába próbálja teljes erőből kényeztetni magát.

Nem véletlenül óvja Seneca olyan határozottan tanítványát, Luciliust a gyönyöröktől, azt állítva, hogy „a legkeményebb jellemeket is tönkreteszik” — és hát hol voltam én valaha is a legkeményebb jellemektől?

Tehát Isten szabadítása után egy darabig felszabadultan röpködtem, aztán felébredt bennem a vágy, hogy tovább fokozzam az örömeimet.  A démonok pedig elégedetten meglovagolták ezeket a vágyaimat, és ötletekkel láttak el, hogy a Jézustól kapott hatalmas energiákkal milyen módokon szerezhetek élvezeteket testemnek-lelkemnek — még mielőtt valami hasznos dolog művelésével esetleg veszélyt jelenthetnék számukra. Ezek az élvezetek a női nemmel voltak kapcsolatosak, pontosabban a női igennel.

Először is elhitettem magammal, hogy társat keresek, és az illető, akit meghódítottam, a feleségem lesz. Ezekkel a lányokkal a legvadabb dolgokat műveltem az ágyban és másutt is; és alaposan kihasználtam őket.

Eközben az Úr még nem fordult el tőlem; hatalmas energiája bennem volt, és én imádkoztam Hozzá, és dicséreteket énekeltem Neki — de gondolom, hogy már nem voltam képes meghallani, amit mond, mert azt nem tudom elképzelni, hogy tetszett Neki, amiket művelek, és azt sem, hogy ne igyekezett volna minden módon figyelmeztetni, és tudomásomra hozni rosszallását. Emiatt — és azért, mert már csak a vágyaim szavát hallottam, és a Sátán kollégáinak ötleteit láttam magam előtt — úgy tűnt, hogy nekem ezt mind jogomban áll csinálni; bármit teszek, az Úr velem van, hiszen tele vagyok erővel.

Eleinte mindig annyira ügyesen elhitettem magammal, hogy az illető lány tulajdonképpen a társam lesz, hogy egyáltalán nem tűnt fel kapcsolatunk szinte kizárólag testi jellege. Főleg, ha lehetett vele valamiről néhány értelmes szót váltani, vagy még más extrákkal is rendelkezett. Aztán a szex gyönyörei annyira lekötöttek, eltompítottak, és kisajátítottak maguknak, hogy az imádkozás, aztán a dicséretek éneklése is lassan teljesen elmaradt.

Nem egyszer bejött a képbe egy másik, néha egy harmadik lány is. Ezt már akkor se nagyon értettem, mert elég rosszul tudok hazudni, és a terhemre voltak a kapcsolatok is, meg a sok hazudozás is, amivel jártak — de mivel egyikükhöz sem volt semmi közöm, nem volt kéznél semmiféle szempont, aminek alapján választhatnék.

A Sátán — miután bűneimbe mélyedve elválasztottam magam Istentől — foglyává tett ezeknek az élvezeteknek. Aztán az élvezetekről kiderült, hogy már nem nyújtanak gyönyört, a kapcsolatokról pedig — amelyekbe átvándorolt az azelőtt Istenbe vetett hitem — kiderült, hogy üresek, fárasztóak és nem szólnak semmiről. Így elkövetkezett a szakítás azzal, ami addigra már betöltötte az életemet.

És akkor mindig elkezdődött a zuhanás a feneketlen mélységbe — hiszen már annyira távol kerültem Istentől, hogy eszembe sem jutott: Ő az, akiben megkapaszkodhatnék.

Az életerő és energia hirtelen teljesen eltűnt, mert az, amit Istentől kapott erőnek gondoltam, már régen nem az volt, hanem az ördögé, aki viszont visszavette tőlem, amikor ő már megvalósította a velem kapcsolatos tervét.

Nálam szelídebb emberek lehet, hogy megdöbbenve kérdezik, hogy ha ilyen életet éltem megtérésem után, akkor milyen lehettem előtte?

Hát az események forgatókönyve nem nagyon különbözött ettől, csak a valóság főszereplője — mármint Isten — hiányzott belőle, mivel akkor még nem ismertem Őt. Pontosabban én magam voltam az isten, szerénytelen személyemben.

Én alkottam a törvényeket, én szabtam a határokat és alkottam a játékszabályokat —, amelyek természetesen rám nem, csak másokra vonatkoztak. Az én számomra minden megengedett volt, hiszen én magam testesítettem meg az igazságot. Ítélkeztem és végrehajtottam. Csak az én akaratom számított, amiről egyébként azt hittem, hogy körülbelül a világ megváltása, és az emberek lehető legnagyobb boldogsága a célja — s mindez meg is fog valósulni, mihelyt képesek lesznek (az én segítségemmel) rájönni, hogy mindnyájan mennyire önzők, és egyedül én vagyok önzetlen.

Az ördög is hiányzott a forgatókönyvből, az ő létezéséről sem volt még tudomásom. Láthatatlanul a háttérben maradva irányította minden mozdulatomat, minden gondolatomat, és érzésemet, teljesen betöltve lényemet.

Fontos ismeretekre és bölcsességekre tanított, és minden jóval elkényeztetve nevelgetett. Néha természetfeletti erőkkel töltött be és csodákkal bűvölt el, hogy egyre jobban imádjam, és akikkel lehet, imádtassam magamat, mindig többre és többre vágyjak, és egyre könyörtelenebbül, mindenen és mindenkin átgázolva törjek céljaim felé; amelyeket vagy ő adott az elmémbe, vagy manipulált a maga számára.  Hogy boldogság-vágyam és minden létezőt tagadó és elutasító lázadásom, embergyűlöletem — amit legtöbbször szeretetnek és önzetlenségnek láttam valamiféle görbe tükörben nézve — egyre gátlástalanabb legyen; és sikereim okozta büszkeségem egyre biztosabb eszközzé tegyen az ő kezében.

Így tehát üzletet kötöttem valakivel, akinek létezéséről halvány fogalmam sem volt. (Egyébként később egy kedves filozófia tanárom, Bolberitz Pál — katolikus pap — azt mondta, hogy a Sátán egyik legfőbb célja elhitetni az emberekkel, hogy ő nem is létezik.)

Természetesen magáról az üzletről sem tudtam, hiszen nagyon sokáig úgy tűnt, hogy én csak kapok; ingyen az enyém az egész világ; és arról, hogy a szolgáltatásokról, amelyeket igénybe veszek, pontos és méregdrága számla készül, senki sem szólt.

Én, mint vevő, bármit elvehettem, amit csak megkívántam, az ár pedig egyelőre az volt, hogy a lázadást a végletekig fokozzam, és legyek egyre keményebb és könyörtelenebb.

Talán csak az volt a különbség, hogy megtérésem előtt szándékosan, tudatosan, és tökéletesen tiszta lelkiismerettel tettem meg olyan dolgokat, amelyeket utána már bűnnek láttam; és nem volt semmilyen határ, vagy erkölcsi korlát, amely akadályozott volna. Nagy szerencse — és egyáltalán nem rajtam múlott —, hogy most nem gyilkosként, tömeggyilkosként vagy valamilyen elképesztően brutális szexuális erőszak-cselekmény elkövetőjeként ülök a sopronkőhidai fegyházban. És hogy nem alulról szagolom a kikericset, valami temetőn kívüli helyen, ahová elkaparták volna azokat a dolgokat, amelyek öngyilkosságom után maradtak belőlem — hanem élek!