Anya mindörökre

Kíváncsian kandikál be ablakomon a parázshold, körötte szaporán szikráznak a csillagok, a végtelen üzenetei, s a lopakodó május illata körülölel. Azon az örök igazságon merengek, hogy - legyen gyermek vagy felnőtt – a szorongó ember gondját, baját  az  édesanyja  szelídíti békévé.

 Mindig. Még akkor is, ha az életút végére ért Ő, ott is ad, biztat, felemel!

Emlékfoszlányok cikáznak bennem, s repítenek téren és időn át hozzá, az édesanyámhoz.

  ***  Ijesztő, komor vaságyak, közönyös fehér köpenyek, remegő fájdalom…  A   nyíló ajtón bemosolyog a drága megnyugvás, anya. Ránevet, megöleli. Meggyógyulsz kicsim, s viszlek haza, ne félj!

*** Vizsgaidőszak, a túlhajszolt lélek zaklatott nyugtalansága… Otthon anya a teraszra ül vele, s a felhők mögül kinevet a nap! Újból színessé válik a világ, és a    virágzó fák között, kitárt karokkal szalad már kacagva!

*** Sírásba fulladó csalódások… Anya mellette áll szóval, szótlanul, vele remeg érte, s oldódik a bánat!

*** Ő is anya lett. Az aprócska jövevény megállás nélkül sivalkodik. Jaj, mi lehet vele? ...  Anya karjaiba veszi, gügyög neki, és kisimul az arcocska, elcsendesedik a bánat!

***  Apa, jaj, drága apa, ne hagyj még itt, zokogott megsemmisülten a  szenvedő  mellett…. Anya csendesen könnyezve átöleli.

A májusi éjszaka varázs-illata csak erősíti a tudatot: anya a legcsodálatosabb ember a világon. Ő a jó tündér, aki jelen van minden percben, óv, mesél, betakar, s akkor is vigasztal, ha derűs éji csillagfény már a mosolya! 

Kamilla szemefénye

Kamilla számára lassan fakult ki a világ, az ég mélykékje színehagyottá, a zsendülő levél zöldje s a tavaszra kandikáló ibolya sötétlilája emlékké sápadt. Az ablak előtti terebélyes almafa levelei összemosódtak, még a rászálló madarakat se tudta megkülönböztetni. Aztán elszürkültek az arcok, s barátait előbb ismerte fel mozdulatuk, járásuk után, mint arcvonásuk alapján. Többször tisztogatta vétkesnek hitt szemüvegét, de hiába, az éles színek eltűntek, enyhe köd lebegett előtte. Elérkezett a szemüvegcsere ideje, elégelte meg az elhalványult világot Kamilla.  Az orvosi váró fala piszkosfehérsége furcsa szorongással töltötte el. A vizsgálat túl hosszúnak tűnt, a máskor tréfás kedvű doktornő hallgatása se ígért jót. Különös nyugtalansága egyre nőtt. Kiderült, hogy új szemüveg már nem adja  vissza  a színeket, az éleslátásán csak műtét segíthet. Kamilla hallott már erről, mint könnyű, biztonságos operációról, mégis riadalom futott át rajta. Alkudozni kezdett az orvosnővel, de az nyugtató hangján bátorította, és azzal vigasztalta, hogy utána még a szemüvegétől is megszabadulhat talán.  Értette ő, hogyne értette volna a szavakat, de egész lénye tiltakozott ellene, ólomlábakon hagyta el a rendelőt, s hazafelé az úton csodára várva figyelmesebben nézelődött.

 De már önmagát se csaphatta be, eltűntek a csillogó színek, minden fakóbbá változott, akár a tűző nyári napsütés utáni virágok. 

Az almafa bogyói gyümölccsé gömbölyödtek, az ibolyát sorra váltogatták a fakó kerti virágok, és többször vált ködössé a táj. A sötét tónus uralma rátelepedett Kamilla lelkére is. Egyre komorabbá változott. Vágyott a vidám színekre, a fényre, a tiszta arcokra! Talán épp ez a lelkiállapot késztette a döntő lépésre.

A kórház kapuján belépve félelem motoszkált benne, s a kórterem mályvaszínű selyemfüggönye, a ragyogó tisztaság se tudta enyhíteni a szorongását. Hiába olvasott, tudott majdnem mindent az előtte álló dologról, orvosa nagyszerű munkájáról, remegett, mint a nyárfalevél. Észérvekkel nyugtatgatta magát, mindhiába. Rátelepedett a félelem. Az éjszakája nyugodt volt a kapott gyógyszerek hatására, de reggel félelme nőttön  nőtt,  a szíve versenylóként galoppolt, az idegei pattanásig feszültek.  Ám amire felocsúdott, már fertőtlenítették, zöld műanyag védősapka, védőcipő került rá, és ott találta magát az ijesztő orvosi gépek közt.

 S ekkor valami nagy nyugalom szállt rá, szíve is megszelídült.  Békés türelemmel hallgatta az orvos beszédét a műtősökkel, érezte a babráló kezeket, az arcán le-lefolyó hideg folyadékot, érdekes zöld kockák villogtak fényesen meg  elmosódottan   a   szeme előtt.  Aztán felültették, kész, vége, visszavezették a kórterembe. Bár szúrt, égett a letakart szeme, nem panaszkodott, végtelen megnyugvással gondolt már mindenre, s jólesően elszenderedett.

 Estére a vizsgálóba vitték, és levették róla a kötést. Néhány pillanatra megrettent, meglódult a szíve is, aztán kinyitotta a szemét.  A falak fehérebbé, a köpenyek harsány zölddé változtak, minden élesebb lett!  Elszállt a szorító érzés a szívéből, s valami felszabadító öröm járta át.

Füstbe ment remények

Hetek óta fütyül a szél a város utcáin, csontig hatol a dermesztő köd. Klaudia behúzott nyakkal, testéhez szorított karokkal siet haza. Sajog a lába a napi felszolgálástól, egy percre se ülhetett le, tiltja a főnök. A kapuba érve belerúg az üres kukába, majd belöki  az udvarra.

Úgy látszik, nem ért még haza Tibor, a fene essen bele ebbe a cudar világba!  A csend várja csak a félhomályban, kabátját ledobva végigdől a kanapén, cigarettára gyújt, s nyomkodja a távirányítót.

 Egyre csak az jár a fejében, amit Jenő mondott a vendéglőben, hogy hazajött Géza.

Ha hazajött, hát hazajött, mi köze neki hozzá! Nem érdekli már az a hóhányó, gyáva alak. A legnagyobb bajban hagyta itt magára! Azt hitte, ha kifizeti az orvosi költségeket, azzal megtette a kötelességét! Mennyit szenvedett akkor testileg, lelkileg! Mégis sokáig várta vissza titokban.

    Aztán lassan elkopott a fájó érzelem, s barátaival belerázódott a mindennapok taposómalmába. Idővel összeköltöztek a  megfontolt, komoly Tiborral, legalább megszabadult az otthon nyomasztó légkörétől, ahol anyja italba fojtotta elrontott életének keservét.

    Klaudia mégis valamiféle ürességet érzett, se Tibor kedvessége, se a barátok nem tudták elűzni a tátongó magányt, a hiányérzet gyötrelmét. Előttük sikerült  palástolnia  mindezt, de maga sebzett madárként vergődött benne. Többször gondolt arra, hogy itt kellene hagynia mindent, s máshol kezdeni  újra az életét. Valahányszor megszólalt régi  közös daluk összefacsarodott a szíve. Az is megtörtént már, hogy  a felmosó nyele a kedves dallamra Gézává változott, s ő önfeledten táncolt vele.

 Ó, Géza, te átokfajzat, hová tűntél, sóhajtott olyankor. Elvitted az álmaimat is. Azt ígérted, együtt kelünk útra, itt hagyjuk ezt a huzatos porfészket, s csupa kaland lesz az életünk!

 Erre vágyott Klaudia. De elfújta a szél. Terhes maradt, s az nem volt az álom része!  Géza orvoshoz vitte, biztatta, s ő hitt neki. Tizennyolc éves volt. Mire kijött a kórházból Géza sehol se volt. Lelépett. Ő itt maradt meggyötört testtel, megsebzett lélekkel, füstbe ment reményeivel. Most meg annyi év után hazajött.

   Kulcszörgés térítette magához. Tibor érkezett, Klaudia vacsorához terített.

-        Na, egészen jól sikerült a főztöd – dicsérte meg Tibor.

-        Nem leszek  soha  konyhatündér! – csattant fel Klaudia, s párja elhűlve nézett rá.

-        Történt valami? - állt meg a  villa a  kezében.

-        Nem - s szó nélkül ágyba bújt a fal felé fordulva.

Tibor semmit se értett az egészből, de nem faggatta őt.

   A vendéglőben már mindenki tudta, hogy hazajött Géza. Barátnője suttogására kurtán válaszolt a lány, majd szótlanul járt-kelt, felszolgált. Gépiesen lépett az új vendég asztalához, hogy felvegye a rendelést. Az ismerős hangra összerezzent, s meglódult a szíve.

-        Szervusz  -  búgott Géza hangja.

-        Szervusz  -  válaszolt közönyt erőltetve.

-        Beszélhetnénk?

-        Dolgozom, nem lehet. 

-        Látnom kellett téged, rettenetesen hiányoztál…

-        Láttál, most mehetsz.

-        Hallom, összeköltöztél Tiborral - erőltette a beszédet.

-        Össze hát, nyáron lesz a lakodalmunk -  dacoskodott.

-        Boldog vagy ?

Klaudia nem felelt, egy másik asztalhoz lépett.

-        Este a szokott helyen - súgta neki Géza, s kiment az ajtón.

Klaudiában a feje tetejére állt minden. Harag tornyosult benne az elveszett álmai miatt, mégis furcsa öröm járta át, ugyanakkor  ragaszkodott Tiborhoz, a megtalált nyugalmához is. Csak ne érezné az állandó ürességet a lelkében!  Hol van a tűz, ami lázban tartotta Géza mellett?

Tibor józan tervei nem lelkesítették. Barátok, néha diszkó, s a szülőknél tett vasárnapi ebédek. Jaj, hogy unta mindezt! Nem mozdultak ki a városból, kuporgatták a pénzt lakodalomra, kocsira. Nem, nem ez volt Klaudia álma. Kalandra vágyott, bejárni a világot, ahogyan tervezték akkor. Ám Géza  meghiúsította mindezt.

Este hazaindult, de mágnesként húzta valami a régi híd felé. Géza kocsijának támaszkodva várta őt. Ahogy mellé ért, a fiú váratlanul átölelte. Az esze szabadulni akart, de a szíve nem engedte a lányt. Sokáig szorították egymást, majd Klaudia kibontakozott Géza karjaiból.

-        Ne tedd Klaudia, érzem, hogy te is szeretsz. Gyere velem, Szamóca, bejárjuk a világot, ahogy terveztük.

A régi becézés könnyet csalt a szemébe. Csak állt ott megsemmisülten.

-        Tudom, nagyot hibáztam akkor. Hidd el, azóta is szeretlek. Téged kerestelek minden nőben, csókban, ölelésben. Ne fordulj el tőlem, érted jöttem.

 Klaudia elveszítette józanságát. Ölelték, csókolták egymást, s az eltűnt  láng újra fellobbant benne.

A pitymallat térítette észhez.

-        Vigyél haza most, szedte rendbe a ruháját.

-        Holnap érted jövök a kocsival, s nekivágunk a nagy kalandnak – mondta a kapunál, s megcsókolta a lányt.

Klaudia szótlanul szaladt fel a lépcsőn.Világosság szűrődött  ki az ajtó alatt. Benyitott.

Tibor nyugtalanul várta. Tudta, hogy hazajött Géza. Nagyon féltette Klaudiát.

-         Vele voltál?

-        Vele.

Tibor félőrűlten rohant ki a házból. Klaudia leroskadt a kanapéra, aztán  elővette a bőröndjét, csomagolt. Gondolatai vadul kergették egymást. Mit tegyen? Tibor a biztonságos élet, a tűz nélküli nyugalom. Géza a lángoló szerelem és a bizonytalanság.

      Aztán lassan kilépett a házból, gondosan bezárta az ajtót, s elindult a kék hegyek felé.  Egyedül.

Húsvéti csoda

Kádár Sára Hajnalka

 Tavaszodott. A ficánkoló szellő megkergette az égen legelésző felhőket, és friss földillattal szórta be a levegőt. Kinevetett a nap, sugarai erőre kaptak, felmelegítették a télbe dermedt világot. Reccsent a jég, roppant a hó, hajszálvékony erecskékben futott a víz a lejtőkön. A gazdák vékony árkokban eregették a hólevet a sáncok felé, egyre szaporábban csöpögtek a jégcsapok, s a házak tetejéről harsányan csordult csatornákba a víz. A távoli dombok barnává, majd zölddé váltak, itt-ott hóvirág ringatta csengőjét, rojtosodni kezdett a lomb, s ébresztőt fújt a rigó.  Zsongott a kert, a rét, az erdő.

 Lekerült a kucsma, bunda, kabát, s az emberek szívébe meleg lopakodott.

A házban vanília illata kúszott, készülődtek a Feltámadásra.  Petinek locsolóverset tanított anyja.

„Jó reggelt, jó reggelt, kedves liliomszál,

Megöntözlek rózsavízzel, hogy ne hervadozzál.

Kerek erdőn jártam, piros tojást láttam,

Bárány húzta rengő kocsin mindjárt ide szálltam.

Nesze hát rózsavíz, gyöngyöm, gyöngyvirágom,

Hol a tojás, piros tojás, tarisznyámba várom!”

 A bárány húzta rengő kocsi tetszett a kisfiúnak, s így a versike hamar beszökött a fejébe. Apjától egy kis üveg kölnit kapott.

-        Locsolni megyünk holnap a kislányokhoz, elmondod a verset, s egy kis rózsavízzel megöntözzük őket.

-        Miért? - csodálkozott Peti.

Hogy szépek legyenek, mint a virágok, és ne hervadjanak el.

Katika is menni akart, a verset is tudta már.

-        Nem lehet, te itthon várod anyával a locsolókat, süteményt és piros tojást adsz cserébe. Másképp nem nősz nagyra, nem leszel szép virágszál.

Anya pajkosan nézett elkerekedett szemű kislányára.

-         A mi tojásaink nem pirosak! – nyafogott tovább Katika.

-        A nyulacskák befestik, meglátod, holnapra elhozzák a kertünkbe.

Anya két kis kosarat vett elő.

-        Ezekbe reggel összeszedjük a színes tojásokat - mosolyogta.

Aztán ajándékok kerültek elő a szekrényből.  Világoskék, masnis ruhácska csatos fehér cipővel kislányának, fehér ing, sötét nadrág Petinek. Nagy volt az öröm! Katika azonnal beleöltözött, illegette magát a tükör előtt. Testvére a kölnis üveget babrálta, szagolgatta kíváncsian.

 Izgatott kérdéseiknek a leszálló est vetett véget.

  Még homályban tapogatózott a reggel, amikor kipattantak az ágyból türelmetlenül kapkodva magukra a ruhát. Kosaraikkal a kezükben indultak a kertbe anyával, apával.

 Galambok búgása, madarak trillája kísérte őket. Lábuk alá zöld fű simult, bársonyfák, fodros bokrok lebbentek a langyos szélben.

-        Nincs piros tojás! - rémüldözött Katika.

Ám apjuk mozgolódást látott a bokorban.

-        Nyuszi van ott, szaladjatok!

Valóban ott színesedtek a tojások!  Fától fáig szaladva gyűjtötték össze a nyulak ajándékát.  Egy-kettőre megteltek a kosarak.

  Örömük boldog kacajban csendült, arcukat bíborba öltöztette a húsvéti csoda izgalma, s az éppen felkelő nap.

Biri mama örömei

Biri mama örömei

Biri mama jól érezte magát. Rég óta élt egyedül már, nem is emlékszik, mikor maradt magára. De így  volt jó!

t

Reggelijét– tejeskávét mézes kenyérrel – maga készítette el. Régi darálóján, amit még az anyjától kapott, megőrölte a három kanál babkávét. Ínycsiklandozó illata megtöltötte érzékelő bimbóit, s a kívánság már a szájában csorgott. Aztán felfőzte frissen habzó tejet, amelyet a szomszédból hozott a kis kantáros fazékban. Finom, zsíros tej volt, szép sárga föl kerekedett a tetejére. Mire felfőtt a tej, készen gőzölgött a kis csuporban a feketekávé is. Aztán összeöntötte őket a fehér mázas csuporba, öt szem kockacukrot tett bele. Mindig ötöt. Az aranyló mézet akkurátusan körbe-körbe csöpögtette a kenyéren a közepétől haladva a széle fele. Ha le is folyt róla itt-ott, a tányéron nem veszett kárba. Gondosan felmártogatta onnan evés közben. Apró kortyokban, élvezettel illogatta a habosan illatozó kávét, a kenyeret gondosan apró kockákra vágva előbb beletette a kávéba, hadd puhuljon, Fogait az idő régen visszakérte tőle. De kedvét az evéstől nem vehette el, nevetett a magában.

Evés után megöblítette a csuprokat, tányért, kanalat, leseperte az abroszra került morzsákat. Mindig is szerette maga körül rendet. Nyolcvanegy évesen se hagyta el magát, lelassult ugyan, de ez nem zavarta őt, hova is sietne?

 Reggeli után kiment az udvarra, kiengedte három tyúkocskáját a pajtából. Kötényéből szórta nekik a finom szemeket, biztatgatta, hogy egyenek, közben leült a lépcsőre, azok meg követték, s a tenyeréből is szemelgettek.  A tyúkok nagyon különböztek egymástól, akár az emberek. A fehér volt a legkisebb, de a legpimaszabb, mindig elkapkodott a többiek elé szórt szemekből is. A kopasznyakú kényes kisasszonyként, rátartian viselkedett, sértett önérzettel karicsolt a fehér pimaszkodásaira.  Legkedvesebb a kendermagos volt, mintha mindig örült volna a világnak, s Biri vállára is felmászott. Bolondos volt, no, de szerette is őt a mama. Aztán érkezett Cirmos, a szomszédból. Simogatásért jött, két-háromszor átsétált Biri keze alatt felpúpozott háttal, majd odagombolyodott mellé, s elégedettsége jeléül nagy dorombolásba fogott.

A reggeli napfény felmelegítette fázós kis testét, a tyúkok karicsálása, s Cirmi dorombolása álomba szenderítették. Hátát nekitámasztotta a lépcső korlátjának, s elszunnyadt. Az erősödő napfényre felriadt,  behúzódott a házba. Ideje készülni , a lányánál ebédelt minden nap a falu másik részén, Felszegben. Odavitték volna neki az ebédet, de azt már nem. Ő még jól bírja magát, s legalább lát, hall valamit a faluban. Felvette magára a tiszta fejkendőt és kötényt szék támlájáról, az ajtó mögül előkotorászta a botot, és kiment az ajtón. De előbb a kis kertből kivágott két zsendülő kukoricakocsányt Bocinak. És elindult az úton. A bot inkább akadályozta a járásban, mint segítette, de fontos kellék volt. Mit mondanának, ha nyolcvanon túl bot nélkül járna! Néha még bicegett is, ha azt akarta, hogy sajnálják az emberek. De a botnak más volt a fő feladata. A kis utcában a hosszú kerítés mögött élt Bubika, a fekete korcskutya. Biri ki nem állhatta ezt az állatot!  Ahogy betért az utcába fél szemmel ide-odasandított, nem jár-e valaki az úton, majd csak úgy véletlenül jó nagyot koppintott a deszkapalánkra. Rögtön ugrott Bubika, eszeveszetten ugatott , csaholt,futott a kerítésen belül előre, hátra, Biri mama pedig néhány lépés után ismét megpiszkálta a kerítésen a lyukat. S a dühös kutya úgy ugrált, mint a gumilabda, vicsorgott, hörgött. Biri mamát meg borzongató öröm járta át a kutya tehetetlen csaholására. Ki nem állhatta azt a kutyát.

 Lassan elért a lányáék kapujához. Itt meglapult, beleskelődött, merre vannak, s amikor úgy látta, már mindenki már bent van a házban, óvatosan besurrant az udvarra, s uzsgyi, a Bocihoz. Vitte neki a kocsányt. Vigyáznia kellett, nehogy észrevegyék, mert kitalálták, hogy a Bocinak még nem lehet nyers kocsányt adni, felfúvódik tőle. Hogyisne, csak kitalálták,  hisz úgy szereti, dohogott magában, s máris a borjúnál termett. Az meg bámult rá nagy, nedves szemeivel, rózsaszín orrával bökdöste a kocsányt a Biri mama kezében, érdes nyelvével még az arcán is végignyalintott. Megsimogatta, megcirógatta Bocit, aztán előlopakodott a házba ebédelni. No, ugye, nem árt meg a kocsány a Bocinak, te nagyokos, kuncogott magában, de a szeme elkerülte a lánya tekintetét. Ilyenkor valamelyik unokája mindig kiment valamiért, furcsállta is, de nem szólt semmit. Észrevették volna az ő csalafintaságát?

 Finoman főzött a lánya–persze, mert tőle tanulta–, unszolták is gyakran, hogy jöjjön hozzájuk lakni, lenne külön szobája, nem kellene azt a nagy utat mindennap megtennie, nem lenne egyedül. Meg nem is szerencsés magában élnie ebben a korban. No hiszen, gondolta magában Biri mama, az ő nyugalmas, jó életét fel nem cserélné az ittenivel. Nem, nem, neki ott vannak a tyúkjai, ott van Cirmos.. Elidőzött egy- két órát, megosztották a falu dolgát, bóbiskolt egyet, aztán indult haza.

 Már jövögettek a mezőről az emberek haza, megálltak vele néhány szóra, s mire megkondult az esti harang, hazaért. Futottak szembe vele a tyúkocskái nagy karicsolással, ki tudja, mit mondhattak el neki. Megkapták a szokásos búzát, kukoricát, a friss vizet, s elültek a pajtába. Cirmos is átjött a cirógatásért, aztán át is ugrott a kerítésen.

 A domb mögött lebukó nap magával vitte meleg sugarait, a szél is lebegett már, mire Biri mama bement a házba. Nem vacsorázott már, csak egy almát hámozott meg, s reszelőn megaprózva, kis cukorral, fahéjjal meghintve bekanalazta. Aztán a szék támlájára került elsimítva a kötény, a kendő. Fáradtságot érzett,  sajgott a háta . Meleg vízbe áztatta lábait, oly jó esett neki, majd megágyazott, levette ruháit, és lefeküdt.

Néha imádkozásba kezdett, de soha nem ért a végére. Elnyomta az álom.

ADELA

 ADELA

A hold már lepillantott a földre csillagkísérői körében, amire megérkeztek Kareszhoz  a Fellegvárra. Születésnapra mentek egy üveg pezsgővel és  örömmel a szívükben, hiszen barátokkal találkozni mindig élmény. Már javában állt a bál, zajosan köszöntötték őket. Alig tudták átadni a pezsgőt az ünnepeltnek, durrant a dugó, a szobát kacagás, bömbölő zene töltötte be. Néhány új ismerőst mutatott be nekik Karesz, s máris együtt ropták a táncot.  Eszter mellé csapódott új ismerőse Adela, s bár nem beszélte nyelvüket, vidám nevetésével, tréfáival hamar megnyerte szívét. Kedves volt, ahogyan iparkodott kiejteni egy-egy magyar szót, mókázott a nehézséggel, többször is nekifutva küszködött vele. Elrepült az idő, s távozni készültek, amikor Adela, a kis feketehajú lány átadta neki telefonszámát. Eszter örvendett új ismerőse ragaszkodásának, ő is megadta neki a sajátját.

Néhány nap múlva megcsörrent a telefonja. Adela kacagott bele,’’ micsinyász,’’ kérdezte tőle, majd meghívta egy kávéra.  A délelőtti egyetemi előadások után éppen kapóra jött Eszternek ez a kikapcsolódás. Útjába esett a szabadtéri kis cukrászda, a nap is csábítóan sütött. Elfogadta hát a kedves hívást, s arra vette az irányt. Adela már messziről integetett neki, a gőzölgő, ínycsiklandozó kávét is épp akkor hozták ki az öreg tölgy alatti asztalhoz. Madárdal, zöldellő fák, halk zene fogadta, no meg Adela. Úgy várta őt, mintha ezer éve ismerné, csevegtek erről - arról, jókat nevettek azon, ahogyan kiejtette Adela a magyar szavakat. Kettőt-hármat tudott már. Egészen belopta magát Eszter szívébe. Elmesélte, hogy a nagyszülei itt éltek néhány évig Kolozsváron, ők beszélték is valamennyire a nyelvet. Így ő, Adela is szeretne tanulni magyarul, meg sok magyar barátja is van itt. Eszternek tetszett e vidám lány érdeklődése, meg se lepődött Adela kérésén, hogy tanítaná őt magyarul. Persze, barátság ide-oda, megfizeti az órákat. Jó munkája van a bankban, szép fizetése, s egy tanuló lánynak kell a pénz. Kissé meghökkent Eszter, de  Adelanak nem lehetett ellenállni. Megegyeztek abban, hogy Eszter hetente egyszer elmegy hozzá, és magyarul tanulnak.

Péntek délutánonként találkoztak, Adela kitörő örömmel, kávéval, süteménnyel fogadta barátnőjét, ahogyan nevezte Esztert. Ő pedig nem bánta, melegség járta át a szívét, hogy ilyen buzgón, kitartóan tanul ez a lány. Aztán már Mátyás királyról kért olvasnivalót, hadd ismerje meg jobban a nagy királyt, akinek gyönyörű szobra előtt gyakran szokott üldögélni. Eszter vitte is neki a meséket, mondákat tartalmazó könyvét. Gyorsan haladtak a nyelvtanulásban, sőt már gyakrabban beszéltek magyarul, még a színházba is elmentek együtt. Jó barátokká váltak.

Ám egyik hét végén Adela beteg lett, nem találkozhattak, a másikon sürgős munkája akadt, a következőn már csak a robot szólt a telefonba.  Eszter elsietett barátnőjéhez, de hiába csengetett. Nem értette a dolgot, aggódott is érte. De a vizsgaidőszak lekötötte figyelmét, minden idejét. Adela nem jelentkezett. A tanév végére Eszter hazament a szüleihez. Lassan feledésbe merült Adela.

Egy év is eltelt  azóta.  Egyik nap Eszter keresett valakit a fészbukon. A lélegzete is elállt, amikor egy Adelához hasonló arcot látott meg. Rákattintott. Valóban ő volt minden fotón, szépséges kaliforniai környezetben, ismeretlen emberekkel. Aztán a lakcímét látva rossz érzés kerítette hatalmába Esztert. Hogy került oda? Neki nem szólt soha erről. Akkor meg miért tanulta olyan buzgón a magyar nyelvet?

Eszter barátja azonnal átlátott a szitán: megvan, hát ezért tanulta meg a nyelvünket! Az magyar állampolgárság megszerzésének feltétele a magyar nyelvismeret, s ha az megvan, szabad az út Amerikába...

A jó pap is holtáig tanul, mondja a bölcs közmondás. Eszter, ha keserű szájízzel is, újat tanult.