A legszebb tavasz

Veled jött el a legszebb tavasz!
Hamar érkezett, hogy ne fázzanak
a jöttödre hirtelen sarjadó
fűszálak alól fázósan leskődő,
kíváncsi bogarak, és a korán rügyező
varázsmogyoró, az aranyfák,
magnóliák is mind veled hirdették
a születést, a megújulást,
azt a mondhatatlan csodát,
amit szavakkal leírni nem lehet,-
a szó gyakorta bent reked,
ha végre érkezik
az élet csodáját harsogó
parányi kisgyerek, és szavak helyett
megszületnek vele az életre hívó
örömkönnyek is.

Vártalak,
és hirtelen kinyíltak a jácintok,
krókuszok, s csak azt tudom,
hogy szerettelek már akkor is,
nagyon, amikor a szívem alól
elindultál a fény felé,
azon a február végi,
időtlen tavaszt üzenő,
gyönyörű hajnalon!

2015. február 27.

Kerestelek

A régi kéket kerestem
a hajnalpír mögött.
Az ég azúrján nyíló
napfény visszatükrözött
a tenger fölött,
a hullámokon átragyogott
a végtelenből küldött,
fényből font,
égszín-mosolyod.

Sokáig álltam ott,
amíg a tűnt nyár
megint a partra költözött,
amikor búcsút rebegtél
a sziklák között,-
karnyújtásnyira
ég és föld - élet
és halál - között.

Amerre nézek,
mindenütt tenger,
ég és kék hegyek,
talpam alatt ezernyi
színes kavics, mint
apró ékkövek,
a hullámok fölött
ugyanaz a sirály
köröz, röptében talán

nekem integet…

A kéket keresem
most is, mindhiába:
zöld és azúr, fehér
és sárga kövekbe zárva
csak az emlék némasága
maradt a csönd mögött,
ami akkor végérvényesen
a partra költözött.

Aztán hirtelen
azúrból cyan, majd encián,
türkiz és indigó, végül
ultramarin színekre váltott
a tenger, s az égbolt,
a parton éjsötét vihar tombolt,
és minden emléket
elsodort megint.

Hasztalan kerestem
a parti fövenyen az egyetlen
égszínű követ,
hiába vártam napnyugtáig
legalább egyetlen emlékedet…
A vihar azóta elcsendesedett,
elnémultak a zengő

kék hegyek.
Hiányzol,
mondhatatlanul.
Mégis elengedtelek.

Emberlét

Azt hittem, hogy mindig kék a tenger,

ha pirkadatkor ráolvad az ég,

hogy egyesülnek hajnal-ébredéssel,

és megszületik nászukból a fény.

Megismertem haragját a víznek:

hulláma ha vad,  tarajos-sötét,

ultramarin-kékre vált viharban

a halált hörgő, vén tengerfenék.

Hiszem mégis: egyszer minden ember

− mint homoktenger, arany partokon −

kincseit majd szétteríti végül,

ha meghajol az égi színpadon.

Tisztább öröm nincs is a világon:

az emberlét a legszebb hatalom.

(Asszociáció - Ellen Nitt: Azt hittem)