Purzsás Attila: Hajléktalan

Dermesztően hideg délután volt. Hazafelé tartva bármerre néztem autómból, jegesen meredező faágakat láttam az út szélén. Cudar, amolyan nemszeretem idő volt.

A belváros rég mögöttem maradt, egy forgalmas külvárosi úton próbáltam haladni, de igazából ez csak araszolás volt. A kemény üzemanyag árak ellenére meglepően sok autó tolongott az úton. Megálltam a pirosra váltó lámpánál, és elmerengve ücsörögtem jól befűtött kocsimban. Jól esett a meleg ebben a barátságtalan időben. Ilyenkor még a kutyát sem verik ki az utcára. Gondolataim már otthon jártak, a meleg szobában, a finom vacsoráról, párom öleléséről álmodoztam.

Egyszer csak kiabálás zökkentett ki éber álmomból. Körbenéztem, honnan jöhetett az artikulátlan hang. Aztán a tükörbe nézve rájöttem. Mögöttem egy hatalmas, fekete autó terpeszkedett, szinte az egész sávot elfoglalva. Sofőrje, aki félig kilógva az ablakon üvöltözött, elég fura figura volt. Hogy is jellemezhetném? Talán elég csak annyi, hogy nem szívesen keverednék vele összetűzésbe.

Rövidesen megláttam oldalsó tükrömben az ordítozás szenvedő alanyát is, egy szerencsétlen, féllábú hajléktalant.

- Takarodjál innen, te szutyok! – üvöltötte a kopasz sofőr, nyáltól fröcsögő szájjal.

- Inkább mennél el dolgozni, mint hogy itt lejmolsz! Hozzá ne érjél az autómhoz, mert kitépem a kezedet is! – ordította nagyon szimpatikus stílusban.

A hajléktalan lehajtott fejjel, megszégyenülten bicegett tovább mankójával, és lassan odaért mellém.

            - Drága, Uram! Segítsen ki egy kis pénzzel, hajléktalan vagyok – mondta halkan.

Az előzmények hatására elhatároztam, adok neki egy kis aprót. Tényleg csak aprót, mert sajnos nagyja nekem se nagyon volt. Sikerült a kesztyűtartóban összekaparnom százegynéhány forintot, és odanyújtottam neki.

            - Tessék! Sajnos csak ennyit tudok adni, mert én sem állok valami jól. Vegyen belőle ennivalót – mondtam.

A csöves bánatos, könnyes szemeivel rám nézett, és remegő kezét felém nyújtva azt mondta:

            - Nézze, Uram! Mondhatnám azt, hogy ennivalóra fogom költeni, de őszintén megmondom, piát fogok venni, mert jobban fázom, mint amilyen éhes vagyok. Ha így is adja, köszönettel elfogadom, ha nem, akkor azt köszönöm, hogy egyáltalán szóba állt velem.

Döbbenten hallgattam szavait, és most már tisztelettel néztem rá. Beletettem koszos, remegő kezébe az aprót.

            - Tudja, mit? – mondtam fellelkesülve. Mivel ilyen őszinte volt, keresek még hozzá. Azzal kitúrtam zsebeimből még egy kis aprót, és azt is odaadtam az öregnek.

Persze, lehet, hogy nem is volt olyan öreg, csak az utcai élet vésett mély ráncokat az arcára, mindenesetre nagyon öregnek nézett ki.

Egy halovány mosoly, és egy nagy köszönöm kíséretében eltette a pénzt, majd bánatos hangon azt mondta:

            - Tudja, majd negyven évig dolgoztam egy helyen. Amikor beteg lettem, és levágták a lábam, már nem kellettem sehova. Azóta se munkám, se pénzem, még a lakásomat is elvesztettem. Drága párom is már az égbe költözött, úgyhogy se kutyám, se macskám.

Még szeretett volna mondani valamit, de hirtelen éktelen dudaszó szakította félbe diskurzusunkat. Ismét a mögöttem álló autóból jött az áldás, eltorzult hang formájában:

            - Induljál már, te köcsög, mert eltiporlak a roncsoddal együtt! – üvöltötte a szimpatikus fiatalember.

Úgy belemerültünk a beszélgetésbe új barátommal, hogy észre sem vettem, közben a lámpa zöldre váltott. Gyorsan a gázra léptem, még odaintettem az öregnek, aki hálásan intett vissza. Távolodóban még hallottam, mikor azt mondja:

- Szerencse, hogy még vannak ilyen emberek, mint ön. De sajnos többen vannak olyanok, mint ő! – bökött a mögöttem induló kocsi felé megvetően.

A nagy batár szinte tolt maga előtt, olyan közel jött mögöttem, még sokáig dudálva, villogva.

Egy darabig még láttam a hajléktalant a tükörben, aki hosszasan integetett utánam, de aztán szép lassan beleolvadt az autók sokaságába.

Pár sarok után végre kikerült kedves kísérőm nagy terepjárójával. Mellettem elhaladva egy el nem téveszthető kézjellel fejezte ki irántam érzett szimpátiáját, majd nagy megkönnyebbülésemre végre eltűnt a messzeségben.

Mindez december 3-án, a Fogyatékos Emberek Világnapján történt.

Fura időket élünk…

Purzsás Attila: Ablakcsere

Valamikor a 80-as évek végén történt…

Elhatároztuk, hogy belevágunk egy kisebb lakásfelújításba. A konyha és az előszoba volt éppen soron. Jól haladtunk, már majdnem teljesen kész voltunk - mind a munkával, mind anyagilag – amikor úgy döntöttünk párommal, mégiscsak ki kellene cserélni a régi előszoba ablakot is. A hőszigetelt üveges műanyag ablakok még csak akkortájt kezdtek divatba jönni, és mint ilyenek, rettentő drágák voltak, ezért megpróbáltam hagyományos, fa ablakot szerezni. Egy ismerős révén ez sikerült is, tokkal-vonóval kétezer forintért, ami nagyon jó ár volt abban az időben, főleg, hogy nem használt cikkről volt szó. Egyetlen hibája, hogy iszonyatosan koszos volt, mert már évek óta porosodott egy kamra mélyén. Büszke is voltam magamra a jó üzlet miatt.

Épp azokban a napokban futottam össze egy régi cimborámmal, aki köztudottan lakásfelújításokkal foglalkozott. Megtudva, hogy mit tervezek, azonnal felajánlkozott - baráti áron kicseréli nekem az ablakot. Fizetségként csak egy sörözésre kellett meghívnom, ami olyan jól sikerült, hogy utána alig találtunk haza. De, ahogy megígérte, másnap reggel korán ott volt nálunk elvégezni a munkát.

Nyugodt elégedettséggel hagytam ott, tudva, hogy mire hazaérek a munkából, az ablak már ki lesz cserélve. Így is lett, mikor este megérkeztem, párom büszkén mutatta az új ablakot. Gyönyörködtünk benne egy darabig, de aztán feltűnt valami… Nem láttam a kilincset. Hirtelen megdöbbentem…

- Milyen ablakot vettem? Pedig úgy emlékszem, volt rajta, amikor hazahoztam.

Közelebb léptem hát, hogy jobban megvizsgáljam, és akkor végre megláttam a kilincset… kívül. Drága barátom fordítva építette be az ablakot. 

Azonnal felhívtam, ő szabadkozott, nyugtatgatott: - Semmi baj, semmi gond, holnap reggel megyek, és helyrehozom – mondta, és azzal a lendülettel le is tette a telefont, még mielőtt bármi szidalmat elmondhattam volna.

Másnap reggel jött is menetrend szerint, én pedig ismét munkába indultam. Most már nem voltam olyan nyugodt és lelkes, mint előző nap, de mire hazaértem, az ablak a helyén volt, és a kilincs is ott virított, ahol lennie kellett, belül.

Gyorsan neki is álltunk kitakarítani, hogy végre elmondhassuk: teljesen végeztünk a felújítással.

- Ki kellene egy kicsit szellőztetni, mert elég nagy a por – mondta párom. Kinyitnád az ablakot?

Elindultam hát, hogy kinyissam. Kicsit nehézkesen modult a kilincs, de aztán csak engedett, és végre kinyílt. Majd ugyan azzal a lendülettel le is esett az ablakszárny a helyéről, és ripityára tört. Drága „mesterember” barátom fejjel lefelé építette be…

Hogy is szokták mondani? Az olcsó munka a legdrágább…