egy
szeretkezés hídjáról
sorsomba
dobott csecsemő vagyok
és
megfulladtam volna ha a hétköznapi
evolúció
nem szocializál nekem kopoltyút
hogy
párbeszédet kezdeményezzek
a
naptár rácsai mögé zárt többi elítélttel
*
számban
összefut a táj
érzem
fogaimra kulcsolódik
a
horizont fogszabályzója
s
ezért amíg nem érek nyílt vizekre
szó
sem lehet nevetésről
majd
ott ahol senki sem lát
fölvonok
minden vitorlát
és
az első belélegzett sirály után
pólóm
alatt pihésedni kezd
a
méla lapocka
*
megyek
a feketébe
s
néha hiába lépek
metsző
vakufénybe
szemközt
sötét kapu
TITOK
társaim
lidérces fények
fotonsatuba
szorított emlékek
ami
volt
boltívek
között röpköd
szárnyuk
széle
sorsom
szobrát faragja
hányszor
fordultam volna vissza
vagy
kötöztem volna magam
árbocrúd-pillanatra
hogy
esélyem legyen
a
megismerésre
hiába
futószalag
szállít
mélyből
a magasba
vagy
magasból a mélybe
*
néha
zöldre
festem az eget
az
almát lilára
szivárvány
félkarikára
aranyzsinegekkel
deszkát
kötözök
és
azon hintázom
nincs
előttem és mögöttem
csak
molekulaszitákon
átszűrt
vegytiszta Tér
melybe
az Idő méze csorog
és
megtörténik a remény
egy
sohasem-lesz izzón
mégis
földereng
s
mikor a hamis foncsorok is
leválnak
ünneplőbe öltözik
a
csend
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése