Gyöngyi apukája március
15-én a hajnali órákban végezte be földi pályafutását, sok szenvedés árán,
negyvenöt évesen. Tüdődaganat végzett vele. A lánya szabadságot kért a
munkahelyéről - lehessen mellette az utolsó napokban. Ott ült órákon keresztül
az ágy szélén és fogta az apja kezét, néha megtörülte izzadt homlokát, vagy
megitatta egy korty gyümölcslével.
Nem látta, nem
érzékelte mi történik körülötte. Pedig a város zúgott, akár egy méhkas.
Forrongtak az indulatok. Ahogy a diktatúra abroncsai lehullottak, felszínre
törtek az elfojtott gyűlöletek, haragok, ellentétek, s a zavarosban a felszínre
igyekvők, a hatalom csúcsa felé törekvők még fokozták is mindezt.
1990-et írtunk…
Gyöngyi reggel elhívta
a kezelőorvost, aki részvétnyilvánítás után kiállította a megfelelő papírokat,
amivel az anyakönyvi hivatalba kellett elmenni. Ott kellő tapintattal és
gyorsan intézték az intézni valót, és mondták, hogy mehet a temetkezési
vállalathoz.
A fájdalomtól
kábultan bandukolt az utcákon, s nem értette miért olyan sok az ember
mindenfelé. Az autóbuszok is szokatlanul, kétpercenként érkeztek. Rendőrök és
katonai járőrök cirkáltak az egész városban.
- Mi a baj? – kérdezte a pénztárost a temetkezési
vállalatnál – Miért járkálnak rendőrök és katonák mindenütt?
- Attól félnek, hogy megmozdulás lesz, mert ugye ma van
március tizenötödike. Félnek a románok! Pedig nincs miért, hiszen mi csak
örülni akarunk a szabadságnak. Ez az első szabad március negyvenöt év után. Már
ha valóban szabad.
- Nekem most halt meg édesapám – válaszolta tétován, mint
aki hallja, de nem érti a szavakat.
- Bocsánat! Igaza van… Részvétem… Nem akartam… - dadogta a
pénztáros és gyorsan átvette a pénzt, amit fizetni kellett a szolgáltatásért,
koporsóért, koszorúkért.
Otthon édesanyja még
mindig úgy ült a konyhaszéken, ahogy reggel otthagyta. Leült mellé és átölelve
zokogni kezdett. Most jött elő belőle minden fájdalom.
- Valami zavar van az utcákon – szólalt meg később -, én nem
értettem, hogy mi. Igaz, nem is érdekelt. Egy hölgy a temetkezési vállalatnál
meg akarta magyarázni, de nem volt erőm ráfigyelni.
- Jaj, remélem, nem lesz semmi baj éppen most. Máskor sem
hiányzik a cirkusz, de most, hogy apád itt fekszik… Ó, Istenem, istenem! –
sírta el magát újra Gyöngyi édesanyja.
Jó óra múlva
megjöttek a temetkezési vállalat emberei. A gyász tiszteletben tartásával, halk
szóval, sima, begyakorlott mozdulatokkal végezték a munkájukat. A koporsót
lezárva indultak ki az épületből. A két gyászoló nő utánuk. A kapu előtt valami
szóváltásra figyeltek fel, s odasiettek. Két rendőr állította meg a koporsót
vivőket.
- Mi történt? Mi a gond? - lépet oda a rendőrökhöz Gyöngyi.
- Mi ez a láda? – mutatott a koporsóra az egyik „policáj”.
- Édesapám koporsója – sírta el magát Gyöngyi.
- Kinyitni! – hangzott a parancs.
- De kérem! – háborodott fel a koporsóvivők vezetője.
- Kinyitni! – reccsent a rendőr hangja.
- Nyissák fel, ha ez a parancs! – szólott Gyöngyi és a
szemében lángot vetett a gyűlölet, de gyorsan lehunyta, ne vegye észre senki.
- Itt az utcán? – értetlenkedett az előbbi férfi.
- Itt és most azonnal!
Az emberek
összenéztek, és komótosan kicsavarozták a koporsó fedelet rögzítő nagy
csavarokat.
- Tessék, itt van! – emelték fel a fedelet.
- Tegyék le ide a járdára! – jött az újabb parancs.
A két rendőr pedig
odalépet a nyitott koporsóhoz, és végig tapogatták, meg is fordították a
halottat, az alája szórt forgácsba is beletúrtak, majd mivel semmi gyanúsat nem
találtak, intettek, hogy mehetnek tovább.
Anyu nem bírta
végignézni, miként gyalázzák meg a férje holttestét, visszabotorkált a lakásba.
Az emberek visszarendeztek mindent, sőt egyikük átszaladt a szemben levő parkba,
és egy szál rózsával jött vissza, s betette a koporsóba.
- Bocsássa meg nekik a Fennvaló! – motyogta, s rácsukták a
fedelet, visszacsavarozták és behelyezték a Kombi-Dáciába.
- Kisasszony, ha akar, kijöhet utánunk a kápolnához, de nem
muszáj. Mi mindent elrendezünk – fordult a vezetőforma férfi Gyöngyihez.
- Menjenek csak, tudják maguk a dolgukat, én visszamegyek a
lakásba. Anyunak szüksége van most rám!
Végtelenül
elkeseredve, és mélyen megsértve, megalázva ment vissza a lakásukba.
- Anyu! Én innen elmegyek, elmegyek! – kiáltotta, ahogy az
ajtón belépett – Érted, én itt tovább egy percig sem maradok! – folytatta.
- Gyöngyikém, itt van a bőröndöd. Mindent összecsomagoltam.
Tudtam már, amikor a szemedbe néztem ott lent. Nézd, itt a müncheni professzor
címe, aki apádat kezelte a klinikáján, hónapokon keresztül. Ő majd segít, hogy
elindulj valamerre…
Gyöngyi két nap múlva
megérkezett Münchenbe. Első útja a bevándorlási hivatalhoz vezetett. Még az út
porát sem mosta le magáról. A következő éjszakát már a menekülttáborban töltötte,
de a professzort esze ágában sem volt felkeresni.
„Az életben senkinek sem akarok lekötelezettje lenni!” –
mondta magában, mikor átlépte a tábor kapuját.
Üdv,szabolcs. Rég nem jártam erre-másfele se nagyon-, örvendek, hogy olvastam remek írásod, s a szomorú valót dokumentálod. Hajnalka
VálaszTörlésKedves Szabolcs!
VálaszTörlésKönnyeket csaltál a szemembe.
nem ilyen körülmények miatt, de az én lányom is azt mondta: én innen elmegyek örökre. Azóta az unokám is utána ment.
Megható írásodhoz szeretettel gratulálok: Mila