Kerestelek

A régi kéket kerestem
a hajnalpír mögött.
Az ég azúrján nyíló
napfény visszatükrözött
a tenger fölött,
a hullámokon átragyogott
a végtelenből küldött,
fényből font,
égszín-mosolyod.

Sokáig álltam ott,
amíg a tűnt nyár
megint a partra költözött,
amikor búcsút rebegtél
a sziklák között,-
karnyújtásnyira
ég és föld - élet
és halál - között.

Amerre nézek,
mindenütt tenger,
ég és kék hegyek,
talpam alatt ezernyi
színes kavics, mint
apró ékkövek,
a hullámok fölött
ugyanaz a sirály
köröz, röptében talán

nekem integet…

A kéket keresem
most is, mindhiába:
zöld és azúr, fehér
és sárga kövekbe zárva
csak az emlék némasága
maradt a csönd mögött,
ami akkor végérvényesen
a partra költözött.

Aztán hirtelen
azúrból cyan, majd encián,
türkiz és indigó, végül
ultramarin színekre váltott
a tenger, s az égbolt,
a parton éjsötét vihar tombolt,
és minden emléket
elsodort megint.

Hasztalan kerestem
a parti fövenyen az egyetlen
égszínű követ,
hiába vártam napnyugtáig
legalább egyetlen emlékedet…
A vihar azóta elcsendesedett,
elnémultak a zengő

kék hegyek.
Hiányzol,
mondhatatlanul.
Mégis elengedtelek.