Éveline

(részlet)

… Úgy el volt foglalva saját magával, vágyaival, lehetőségeivel, festő barátja iránti nagy segíteni akarásával, hogy alig értette meg Zoltán levelét. Már az is zavaró volt, hogy idegen, ismeretlen bélyeg volt a borítékon, s nem Zoltán hazájában, hanem a szomszéd országból postázták.

   Írta, hogy nem biztonságos náluk a levelezés, az államvédelmisek elolvassák, és könnyen bajba juthat a levélíró, ezért adatta fel egy ezerismeretlen révén a szomszéd országban. Sokan kimennek a vasútállomásra, és akár ezer idegeneket is megkérnek, vigyék a levelüket magukkal, és ott adják fel, ahova utaznak. Nem szokták ezeket a kéréseket visszautasítani. Évelint megdöbbentette, amit a továbbiakban olvasott. A karhatalmi erők belelőttek a tüntetőkbe és sokan meghaltak, az államvédelmisek összeszedték a halottakat és eltűntették őket. Nem lehetett tudni, hova. Hozzátartozóik még el sem temethették őket.

   „Sok ezren voltunk a téren, hogy tiltakozzunk a város népszerű papjának elhurcolása ellen, de a tömeghangulata egyre erősebben a kormány és a Párt ellen fordult. Letépték a vörös zászlót, a mindenütt díszelgő hatalmas Ceausescu-képeket, címereket. A katonaság sortüzet nyitott. Mellettem is összeesett egy lány, és nem mozdult. Menekült, ki hogy tudott, s aki elesett eltaposták. Megragadtam a lány karját és magammal hurcolva menekültem kifele a tömegből. A bal karját fogtam, a jobb karjából csöpögött a vér. Valahogy eljutottunk a házakig és behúztam egy kapu alá. Eddig a menekülő emberek között nem lehetett megállni, mert elsodortak. A zsebkendőmmel elkötöttem a seb felett a karját, aztán mentünk tovább hozzánk haza. Annyit szólt halkan, hogy „mulțumesc” (köszönöm), de utána nem szólt egyetlen szót sem egész úton, még csak nem is jajgatott. Otthon édesanyám kifertőtlenítette, bekötözte a sebet. Jó darabot kiszakított a golyó, de csontot nem ért. Anya értett a sebekhez, mert dolgozott a baleseti sebészeten, mint segédnővér, mielőtt apa elvette volna. Nem mertük a kórházba elvinni a lányt, mert féltünk a securitate (román titkosszolgálat) emberitől. Milyen igazunk volt! Megtudtuk később, hogy bementek a kórházakba, és az orvosok tiltakozását semmibe véve a sebesülteket kirángatták és elhurcolták, elvitték még a halottakat is hullaházból. Féltünk, de másnap újra ott voltunk a téren. Imádkozz az életünkért!”

   Éveline sírva olvasta a sorokat, s nem tudta mivel segíthetne kedves levelezőtársán. Ki vagyok én? Ülök a saját kis életem közepén. Pátyolgatok egy bolond festőt – lehet, tehetséges. Közben a világ, nem is olyan távoli részén, emberek küzdenek saját méltóságukért. És ezért akár meghalni is hajlandók…

Volt egyszer egy… Segesvár

       

     Több mint nosztalgia: Küküllő menti krónika - napló részlet

                             

   Hatvannyolcban vezették be a megyék rendszerét. Ezt úgy tették, hogy a magyar ajkú lakosság aránya sehol az országban ne haladja meg a negyven százalékot. Így kerültünk a segesvári területi kórházhoz.

  Segesvár akkor még nagyrész németajkú város volt. Az utcán, az üzletekben szászul beszéltek az emberek. Kedves, tiszta város, történelmi hagyományokkal, a várban középkort idéző szűk, meredek utcácskák, és a városházára felírva „RATHAUS”. Tarka világ volt, szászok, románok, magyarok éltek együtt. Heti vásárok alkalmával a Nagy-Küküllő völgyének székely lakosai keveredtek a szász falvak népességével, a Küküllő-közi dombság románságával, valamint az Erzsébetvárosból feljövő örményekkel.

   A kollégák elfogadtak, barátságosak voltak. Jó hangulatúak voltak az összejövetelek, gyűlések, bár szokatlan volt a zömében román kollégák latinos magatartása. Azt hiszem, örültek nekünk. Gyűlések után mindig beültek velünk valahova, egy kis kötetlen beszélgetésre. Hamar megismertük egymást és tiszteltük egymás másságát.

   Az igazgató főorvos Maior Romulus volt, szülész-nőgyógyász. A mi erdőszentgyörgyi igazgatónk is szülész volt. Jól megértették egymást, bár a két egymástól sokban különböző munkahelyi körülmény, más hozzáállást követelt. Míg Segesváron a kórház jól felszerelt műtője, szakorvosokból álló csapata állt a szülész háta mögött, addig Erdőszentgyörgyön, ahogy mondani szoktuk „suhogó egyedül” volt, egyedül a tudásával, a több évtizedes klinikai, szakmai tapasztalatával. Ezért eshetett meg, hogy amikor este elmentőztette a szülőnőt, a területi kórházban, fejcsóválva fogadták, „mi az a kollegának nincs kedve éjszaka szülést vezetni?”

   Egy óra sem telt el olyan rosszul lett az asszony, hogy alig tudták a helyzetet uralni. Másnap azt kérdezte Maior doktor: „Honnan tudtad Jocókám, hogy baj lesz?” „Onnan, hogy évtizedek óta magamra vagyok utalva, tőletek ötven kilométerre. Megérzem, ha baj van!”

   Az orvosi rendelő egyik kisegítő személyzete, aki a fertőtlenítéseket végezte nyugdíjba ment, és kerestünk helyette valakit. Többek között jelentkezett egy lecsúszott pártaktivista is. Amióta onnan kikopott volt vasmunkás, pincér, juhász, most az egészségügynél próbálkozott. Ajánlkozott, hogy majd mindenfajta karbantartási munkát is elvégez, meg a lovat is gondozza, meg minden. Csakhogy nekem semmi bizalmam nem volt iránta, s mondtam is, hogy nem tudom alkalmazni. Erre ő: „elmegyek én Maior igazgatóhoz is Segesvárra, ha kell, és megmondom neki, hogy, ha ő major (őrnagy), akkor én kapitány vagyok!”

Ilyen okos ember volt őkelme!

   Nem csak ilyen alakokból állott azonban a világ. A sok testi-lelki nyomorúság az embereket közel hozta egymáshoz és a kényszerű együttélés mellett igazi közösségek, baráti, munkatársi viszonyok alakultak ki, függetlenül attól, hogy magyar, román, szász, vagy más nemzethez tartozónak tartotta is valaki magát.

   Itt hozom szóba szeretve tisztelt kedves munkatársamat a román felcsert, Rémusz urat. Székelykeresztúron végezte a tanítóképzőt, a háború alatt tanulta ki a felcserséget, golyózáporban is segítve a sebesülteket, magyarokat, románokat, vagy más nációhoz tartozókat. Magyar nyelven több mint perfektül beszélt és írt – nyelvtanilag hibátlanul. A háborúban szerzett érdemeiről és kitüntetéseiről véletlenül szereztem tudomást, a hősök napi ünnepély alkalmával. Soha sem emlegette, de ha rákérdeztem is szerényen elhárította. „Megtettük, amit kellett, amit az emberség diktált!” Nem bölcsködött soha a tetteivel – szerénységből is jól teljesített, és szakmailag is: például senki sem tudott úgy vénás injekciót adni, mint ő. Mikor már kortünetként távollátó lett, az újságot, csak másfél méterről tudta elolvasni, a vénát akkor is precízen, pontosan eltalálta. És hogy a milyen tiszteletnek és népszerűségnek örvendett a falusiak körében is, álljon itt egy anekdota róla:

 „Mihály bá haza érkezik Geges faluba az orvosi rendelőből. Na, mi volt a doktornál? - kérdezik. Hadd el, - válaszolja, Gebe doktor nincs otthon és Primusz nem rendel”.

   Mentőállomás is működött Erdőszentgyörgyön, ha döcögősen is, sok nehézséggel küzdve: benzin hiány, alkatrészpótlás, javítás, de működött. Volt három, négy mentőkocsi, sofőrökkel és betegkísérőkkel ellátva. Betegért, szülőnőért kimentek. Szakasszisztens kísérőt a körzet adta. Bába, védőnő, körzeti nővér. Kire, ahogy sorkerült. Előfordult, hogy a mentőben szült az asszony, és aki kísérte – legyen védőnő, vagy bába – levezette a szülést, és mindent rendbe téve érkeztek a kórházba.

 Vadasd - egyike a nyolc falunak - határában, kicsi putriban lakott Róza. Nyolcadik gyermekét várta. Mikor eljött a szülés ideje, ment a mentő, hogy hozza be a szülészetre, mérgesen kifakadt: „Várjanak már! Nem látják, mi van? Éhesek a gyerekek. Meg kell, keverjem a puliszkát, mielőtt elmegyek. Várjanak!” Majdnem ott pottyantotta ki a gyereket, puliszkafőzés közben.

    Éjszaka a portás volt a telefon mellett. Ő vette fel a hívásokat, ő riasztotta a mentőt, ha kellett. Egy este szüléshez kérnek mentőt, a portás szólt a gépkocsivezetőnek, betegkísérőnek. Egy 15 kilométernyire levő faluba igyekeztek. Kendre. Két kis falú épült az évek folyamán egybe: Kis-kend és Nagy-kend, így maradt a név: Kend. Megérkezik a mentő, végigjárja a települést, kérdezi az éjjeli őrt, a kocsmárost, beszól azokba a házakba, ahol világosság van. Szülőnő sehol. Dolguk végezetlenül visszamentek.

   A telefon újra megszólalt: „Bözödről beszélek. Hallja kend? Jöjjenek már, mindjárt megszül az asszony.” Félórával azelőtt is ő telefonált, de az álmos portás csak annyi hallott meg, hogy „kend”.

   Ebben az időben keresett fel Málnási Géza professzor úr. A gyomorrák elterjedését, járványtanát kutatta. Ehhez kérte több körzeti orvos segítségét. Sok kis eldugott székely faluba látogattunk el, az életkörülményeket, táplálkozási szokásokat vizsgálva. Az egyszerű emberek nagyon segítőkészek voltak mindenütt. Érdekes hangulatú megbeszélések alakultak ki. Tanítónál, iskolában, vagy kultúrházban összejött tizenöt, húsz család és egymás szájából véve át a szót, mondták el, hogyan élnek, mit esznek, isznak, az asszonyok hogyan készítik az ételt. Igazi csapat munka alakult ki. „Brainstorm!”. Alig győztük lejegyezni a sok adatot, információt. Érdekes tudományos dolgozatok születtek. Előadásokat tartottunk a feldolgozott anyagból Jászvásáron (Iași-ban), Bukarestben, Székelyudvarhelyen, Marosvásárhelyen. Iași-ban egyik egyetemi tanár azt kérdezte Málnási Gézától, nem is nagyon gúnyosan, mikor kap Nobel-díjat?

   Eredményeink bemutatására felkérést kaptunk a Magyar Onkológiai Társaságtól is. A Tudományos Akadémia székházában tartott konferenciára kaptunk meghívót. Tudott dolog, hogy turista útlevelet csak kétévenként adtak, így ez szóba se jöhetett. Málnási tanár úrral kihallgatást kértünk az útlevélosztály főnökétől. Nagyúr volt, de fogadott. Mutatjuk a meghívót, a programot, ahol ott szerepelt a nevünk, meg a dolgozat címe. Türelmesen meghallgatott és másnap kezünkben volt az útlevél. Ez volt szerdán, és szombaton már az előadás. Délután telefonáltam az igazgatónak Segesvárra, hogy kérek két nap szabadságot, s miért. Csütörtök este indultunk, szombaton előadás, vasárnap fogadás, hétfőn vissza. Kedden reggel a rendelőben azzal fogadnak, de jó hogy visszajöttem már, mert tegnap volt itt nagy baj. Jött a megyétől egy inspektor, meg valaki a minisztériumból és nagyon felháborodtak, mikor megtudták, hogy Budapesten vagyok tudományos gyűlésen előadni. Nem kértem engedélyt, hozzájárulást a megyei igazgatóságtól. Jól meg fognak büntetni! Bementem hozzájuk és mondtam, hogy a közvetlen főnököm tudott róla. Sasu Petre volt a segesvári területi kórház igazgatója, Maior doktor után. Szó nélkül igazolt engem, s így a büntetés elmaradt. Azért kissé furcsállottam, hogy a nagy hatalmú rendőr az útlevélosztályról értette, miről van szó, de a megyei főorvos megsértődött, hogy az ő tudta nélkül tartottam külföldön tudományos előadást.

   A tudományos rendezvényeken való gyakori szereplés, felvillantotta tudományos cím elnyerésének lehetőségét. A Kolozsvári Onkológiai Intézet igazgatójánál, Chiricuţă professzornál jelentkeztem a kandidátusi cím megszerzése érdekében. Elfogadott, de mire az anyagot összeszedtem és felkészültem a vizsgákra, közbeszólt a sors. Meghalt Chiricuţă professzor is, és mentorom Málnási Géza is. Emléküket szívemben őrzöm.

Kirila Jankó és a többiek

Elzárt, elmaradott falvak vették körül a várost, abban az időben, amikor odakerültem városi járványtanász orvosnak. A rokonházasságok, és a mértéktelen italfogyasztás meghozta az eredményt. Bábahalmán – akkor 2000 lakost számlált – tömeges tífuszoltást végeztünk. Jöttek is a mozgósítottak: felnőttek, gyerekek tömegével. Érkezett egy sárga kendős anyuka két gyermekével. Kérdezem, hogy hívják a kisebbet?

 „Kirila Jankó.” - jött a válasz.

Megkapta az oltást, és következett a nagyobb.

„Őt hogy hívják?”

„Kirila Jankó.”

„Őt is?”

 „Igen.”

Nem nagyon értettem, miért. Azt mondta, mert szereti a Jankó nevet, az apját, nagyapját is így hívták.

„Hogy tudja megkülönböztetni őket akkor, ha ugyan az a nevük?” – érdeklődtem.

„Az egyik a kicsi Jankó, másik a nagy.” - válaszolta, és még ő csodálkozott, hogy mit értetlenkedek.

Bábahalmáról mindig a sárga kendők jutnak eszembe. Senki sem viselt olyan sárga fejkendőt, mint az odavaló asszonyok. Meg lehetett őket ismerni messziről a város utcáin, a boltokban, a piacon.

Történt, hogy az ide nem rég kinevezett körorvost, D. Doru-t behívták gyalogsági kiképzésre, katonaorvosi gyakorlatra. A kisbíró a következőképpen hirdetett, verve a dobot: „Aki beteg, vagy meg akar halni, menjen Szentmártonba, mert a doktor elvitték a katonák.”

Doru kollegámat, mikor megérkezett Bábahalma rendelőjébe nagy örömmel fogadta a személyzet. Különösen Mariska, a takarítónő örvendezett.

„Jaj, milyen fiatal a doktor úr, milyen szép ember. – Este eljövök hozzád! Jó?” „Nem kell!” – tiltakozott Doru ijedten.

„Miért? Azt hiszed, nem tudok? De bizony, és közben még visongani, kiabálni is tudok!” A folytatásról hallgat a fáma.

Másik csodás falu Küküllősolymos (Soimus) – 1000 lakost számolt a hatvanas években, ma néhányszázat. Körülbelül négy kilométernyire van Kóródtól, ahol egy évig praktizáltam.

Ősszel, télen tengelyig ér a sár. Ha beteghez hívtak, szekérrel jöttek értem – legtöbbször éjszaka. Egy alkalommal szülőnőhöz kellett mennem. Nem aggódtam, mert a klinikán több szülésnél is asszisztáltam – volt, hogy engedték, én vezessem le szülést. Arra azonban még nem volt példa, hogy háznál végezzek ilyen fontos tevékenységet. Mikor felzörgettek és mondták, miről van szó, szóltam a mentőállomásnak, de nem bíztattak, hogy időben odaérnek. Vettem a szülészeti táskát, és felültem a szekérre. Jól megdolgoztak a lovak a nagy sárban, mire odaérkeztünk a házhoz. Földes, vertfalu ház volt. Vertfalu, azaz veszőből font és sárral tapasztott falai voltak. Különös kellemetlen szaga volt, mert a tapasztáshoz lótrágyát használtak kötőanyagként.

A szülőasszony a nagyágyban feküdt, ott jajgatott. Megvizsgáltam, és a furcsa környezetben elveszítettem minden addigi magabiztosságomat. Mit lehet itt ilyen körülmények között tenni? Eszembe jutott Ludas Matyi, ahogy szétszalasztott mindenkit. Na, nem akartam én senkit sem megverni, de nagyon zavart, ahogy várakozóan ott állt az egész család a szobában. Várták, vajon az új doktor mit tesz? Kezdtem utasításokat adni: forraljanak vizet, húzzák ki a szoba közepére a kanapét, terítsenek rá pokrócot, tiszta lepedőt, hozzanak fehér gyolcsot. Gumilepedő volt a táskámban. Egy asztalkára kiraktam mindent, ami csak nálam volt. Az asszonyka megilletődve figyelte a sürgölődést. Átemeltettem a szülőnőt az elkészített szülőágyra, és ebben a pillanatban megérkezett a mentő és egy szülésznő, aki áttétette a mentőbe az asszonyt, én pedig indultam vissza. Másnap reggel megtudtam, hogy útközben a mentőben zajlott le a szülés, és semmi szövődmény nem történt.

Fogorvos legközelebb a hatodik faluban volt, fogat húzatni hozzám jöttek a betegek. A patika a harmadik faluban, és az érzéstelenítő a sürgősségi szekrényből hamar kifogyott. Ha a paciensnek, vagy társának volt biciklije, jó óra alatt megjárhatta a gyógyszertárat. Ha nem volt türelme, kihúztam „vokálban”. Segített a rendelővel szemben levő „vendéglátói egység”. A Félkarú volt a kocsmáros, szívesen szolgált érzéstelenítővel. Nem csupán a beceneve volt Félkarú, hanem valóban az volt, de a karja csonkjával olyan ügyesen fogta az üvegeket, mint egy zsonglőr. Egyik alkalommal olyan sikeres volt a Félkarú közreműködése, hogy miután kihúztam a beteg odvas fogát, akkor kérdezte meg kissé dadogva, hogy mikor kezdek már neki a foghúzásnak.

Megjegyzem, hogy a legtöbb sürgősségi beavatkozást a foghúzás jelentette.      A sürgősségről különben nagyon tág fogalmai voltak a lakosoknak. Egyik este nyolc óra körül bekopogtatott egy asszony, hogy adjak neki, illetve a férjének egy igazolást, hogy nem beteg. Magyarázom neki, hogy ez nem alkalmas időpont egy ilyen irat kiállítására. Csüggedten hallgatta, de amikor az okfejtésemben odaérek, hogy ez nem sürgősségi eset, felcsillan a szeme.

„De igen doktor úr, ez nagyon sürgős, mert az uram reggel be kell, hogy vigye a tanácshoz, állás ügyben.”

Valóban sürgős!

A valódi sürgősség céljából hoztuk létre az úgynevezett sürgősségi gyógyszerszekrényt.

Ebben volt minden fajta gyógyszer, kötszer, hiszen a patika táválsága miatt a rendelőnk ellátmányára szorult a fejfájástól kezdve, a csalánkiütésig minden beteg. Ez egyrészt jó volt, de ha kijött Vijoli, a pénzügyi ellenőr bizony nem volt jó.

Ugye mindent bejegyeztünk a forgalmi naplóba: kinek adtuk, miért adtuk, mit adtunk, hányat adtunk. Jött Vijoli úr – őt nem szólítottuk elvtársnak, mint ahogy az orvosokat sem – ellenőrizni a pénzügyi fegyelmet. Nagyhatalmú úr volt ő kelme, a testvére pénzügyminiszter. Mikor megjött, kínáltuk mindennel, ami szem-szájnak ingere. Kapott pálinkát, bort, kávét, ebédet, vacsorát. Sokáig maradt. Napokig.

Megszámolta tételesen az összes gyógyszert a szekrényben, megszámolta a kiadottakat a naplóba. Sorról sorra, oldalról oldalra. A hiányt meg kellett fizetni, a pluszt ráterhelte a készletre. Az volt a szavajárása, mikor este végzett „Asztalra a bankót, öcsém!” Fizettünk, és két-három hónapig nyugtunk volt tőle.