2021. február 6., szombat

Béla bácsi naplójegyzete

 


Béla bácsi naplójegyzete

 

Régi családi iratokat böngészve került a kezembe anyai nagybátyám, Béla bácsi naplójegyzete. Jól olvasható, kalligrafikus betűkkel írt jegyzetei sok olyan érdekes adatot tartalmaztak, melyekről eddig nem sok tudomásom volt. Nem tudom, kinek szánta ezeket a sorokat, de olvasás közben úgy éreztem, hogy éppen nekem, a késői rokonnak és kortársaimnak, hogy nem merüljenek el a feledés homályában. 

 

Nevem Béluci

 

Életem egy szakaszát mesélem most el, azokat az eseményeket melyek megestek velem és számomra fontosak. Ezen események, történések mögött érzések, indulatok kavarognak, még akkor is, ha azokról említést sem teszek.

Lássuk!

Egy nagy házban laktunk. Három ablaka az utcára nyílt, a nagy kétszárnyas kapuja szintén, az udvar felől nagy oszlopos veranda futott végig, ahol esős, zimankós időben bátran lehetett tartózkodni. Füves udvar és gyümölcsös kert is tartozott a házhoz, amelyik leért a folyóig.

Nevem Béluci, azaz Krajcár Béla. A barátaim néha Petáknak hívnak, de ez azért nem valódi, mert a nevem nem az aprópénzből ered, hanem a Kaiser német szóból, ami tudvalevőleg császárt jelent. Így inkább Császárnak hívhatnának, de ez nekik nem tetszik, mert akkor én uralkodnék rajtuk. Az aprópénzről az jut mindig az eszembe, hogy ha valakit le akartak rázni, azt mondták, kifizettem aprópénzzel.

Kisgyermek koromból nagyapám alakja ötlik fel előttem. Egyszer megengedték, hogy reggel befeküdjek az ágyába, és ott igyam meg a kávémat. Ez volt azonban az első és az utolsó alkalom is, mivel az történt, hogy kiömlött a kávé a dunyhára, amit Piroska, a kis szolgáló duszának nevezett. Nem haragudtak igazán a balesetért, de többet nem engedtek be a nagyapa ágyába. Pedig, hogy kívánkoztam! Úgy hittem, ha én is befekhetem oda, nekem is olyan szép nagy bajuszom nő, mint a nagyapámnak. Máig sem értem hogyan ömlött ki az a kávé, mikor én már akkor rég tudtam csészéből inni, és a kiskanalat is tudtam használni. Igaz, nem szívószál módjára…

- Béluci, mennyi dolgot ad nekem! – fogadott a konyhában Piroska – Most moshatom a duszát!

- Most moshatom, most moshatom – kántáltam, de Piroska meglegyintett egy törlőruhával, így meghúztam magam.

- Mi ez a derendócia[1]? – jött be nagymama.

- Csak beszélgetünk – hárítottam el a szidás lehetőségét.

Nagymamám, Greif Mária kicsi, vékonypénzű asszony volt, de borzasztó szigorú, úgy a személyzettel, mint a családjával – különösen a gyerekekkel szemben. Esztergomban született, de a család valahonnan Mannheim környékéről került ide. A nagybajuszú nagyapa abban az időben pelyhedző állú fiatal kadét volt, amikor nagymama éppen hazajött a nevelőintézetből. Sok haszontalan dolgot tanultak ott, de úgy hitték, ezek egy úri kisasszony számára nélkülözhetetlenek. Megtanult pukedlizni, szépen enni, előre köszönni az idősebbeknek, semmit mondó társalgást folytatni, táncolni, ami mind hasznos a tárasági élet szempontjából. Megtanult továbbá hímezni, kézimunkázni. Abban az időben mindezek igencsak fontosak voltak, különös tekintettel a társadalmi szokásokra, de nem tanult meg sütni-főzni, sepregetni, takarítani. Minek az egy úri lánynak? Alig ékezett haza, a szülei abban igyekeztek, hogy minél hamarabb bemutassák az úri társaságnak. Erre jó alkalmat nyújtott a nemrég divatba jött Anna bál. Átkocsikázni Füredre hozzátartozott a mulatsághoz. A bálban ott volt a többi között egy karcsú, elegáns, snájdig kadét is, Diószeghy László. Jó táncos hírében állott.

A mi kadétunknak feltűnt a kecsesen mozgó, hófehérbe öltözött ifjú hölgy. Fehér elefántcsont borítású legyezője feltűnést keltett, hiszen Osváth báróné ajándéka volt. Az első bálozó Mária kisasszony megnyerte a báróné tetszését, amit ezzel a feltűnő ajándékkal fejezett ki. Nagymama ma is őrzi fiatal évei emlékeként. Nekem is megmutatta egyszer, mikor jó kedve volt. Ritkán történt meg ilyesmi, mert inkább képzeltem el zupás őrmesternek, mint romantikus fiatal lánynak. Sokat gondolkodom azon, hogy miért mások az emberek, mint amilyen az igazi természetük? Itt van példának okáért Piroska, aki szíve szerint minél hamarabb férjhez menne Mózsihoz, a pakulár[2] fiúhoz, de közben itt mórikálja magát a konyhában, ha véletlenül egy férfiember bekukkant az ajtón. Most, hogy nagymama ránk dörrent, behúzta a nyakát, és szaporán neki fogott mosogatni.

- Béluci, kér egy szem cukrot? – fordult felém, miután nagymama kiment.

Azért kedves lány ez a Piroska – gondoltam magamban, de nem szóltam, csak hevesen bólogattam, hogy kérem a cukrot. Ritka jó dolog az a cukor – édes és fehér. Úgy elolvad a szádban, mint a pinty. Hogy a pinty hogyan olvad el, azt én nem tudom, mert még kisgyerek vagyok, de így mondják a nagyok, s a kockacukor tényleg hamar elolvad. Ott tartották a kaszten[3] felső polcán, hogy a gyerekek ne érjék el. Tartójául egy fedeles porcelán kehely szolgált. Az is veszélyes tárgy volt, mert, „ne nyúlj hozzá, eltörik!” – kiáltást váltott ki a felnőttekből, ha feléje nyújtózkodtam.

Nagyapa többet mesélt nekem, mint a többiek, és később mikor nagyobb lettem sok mindent megértettem a vele történtekből.

A cukortartóra azt mondta, pikszis, amin én mindig nagyot kacagtam, s élvezettel ismételgettem.

- Pikszis, pikszis!

- Kacaghatsz, de tudd meg, hogy ez híres herendi porcelán.

- Miről híres? – kotnyeleskedtem.

- A gyár is híres, de ez a pikszis is. Tudod – folytatta Laci nagyapa -, egy egész készlet volt ebből a porcelánból. Nászajándékba kaptuk Osváth bárónétól, aki nekem távoli rokonom. Olyan magyar komaság. Az én nagyapám a báróné nagyapjának a húgát vette feleségül.

        Kisgyermek korom emlékei, mint egy reflektorfény világítanak meg egyes embereket – nagymamát, nagyapát, Piroskát és a többi rokont, ismerőst.

 

Iskolába megyek

 

            Éppen a kerítés tetején egyensúlyoztam barátom nagy ámulatára, mikor váratlanul behívtak az udvarról.

- Béluciii! – harsogta Piroska a konyhaajtóból.

Ennek a hívásnak nem volt értelme ellene szegülni, mert akár csihi-puhi is lehetett az ellenkezés következménye. Leugrottam a kerítésről, s hátrahagyva a barátomat és futottam be a házba. Nem volt semmi baj még, csak uzsonnázni hívtak. Kiderült, hogy nem akármilyen uzsonnáról van szó. János-bácsi is ott ült az ebédlőasztalnál, és éppen a főhelyen, ahol máskor nagyapa szokott ülni.

- Ülj csak le te is a helyedre – szólott nagymama.

      Mind nagyon komolyan ültek, s miután Piroska behozta a tejeskávét és a piskótát, elmondták, hogy eljött az iskolába menés ideje számomra. Bentlakásos iskolába fogok menni, mert így határoztak a felnőttek. Ők mindent jobban tudnak nálam, és azzal nem törődnek, hogy én mit szólok hozzá.

          Mindent János-bácsi intézett, Nagymamám rokona, aki tudós kanonok volt. Nagyszüleim nehezen tudnak már tovább nevelni. A koruk miatt. Édesapámat pedig egy galíciai garnizonba helyezték át, édesanyámat - úgy mondták – elvitte a „hurut”, mikor még kisebb voltam. Ez valami veszélyes dolog, betegség és sokan belehaltak. Ezért vagyok én a „szegény Béluci”. Most elküldenek iskolába. A Körös-parthoz közel egy nagy-nagy házban volt az iskola, és az internátus. Szent Vince nevét viselte és apácák rendelkeztek felette. Nagyon sok gyerek járt oda, de a bentlakásban csak vidékiek és olyan árvagyerekek voltak, mint én. Láttam őket, a nagy udvaron, mikor szünetet adtak két óra között. Egy elkülönített részen óvoda és bölcsőde is volt külön udvarral.

Hogy mennyit szaladgáltunk azon a nagy udvaron! Fák állottak köröskörül, és egy kiskapun keresztül át lehetett menni a virágos kertbe, de oda minket, kis gyerekeket nem engedtek be. A nagyobbak néha engedélyt kaptak, hogy ott sétáljanak. Sokszor leskelődtünk ácsingózva a kerítés mentén, vajon mit csinálnak a sétálók. Valamiket felolvastak egymásnak füzetlapokról.

- Költőnek készülnek – súgta egyik társam.

Fogalmam sem volt, mi lehet az, de szégyellettem megkérdezni, nehogy sült butának tartson. Azért csak ott motoszkált a fejemben a kérdés, és este lámpaoltás után súgva megkérdeztem a mellettem levő ágyban fekvő iskolatársamat, Vilmost. Ő egy évvel nagyobb nálam, és biztosan sok mindent tud már.

- Vili! Mi fán terem az, hogy költő, a nagyfiúk miért készülnek költőnek?

- Olyanok, tudod, akik verseket írnak.

- De miért?

- Tetszik a lányoknak…

- Csend! Ne pusmogjatok! – szólt ránk a nevelő.

Nagy szigorúság uralkodott itt. Az apáca nénik minden hibát észrevettek, és a büntetés sohasem maradt el. Mindenféle megvonások képezték a büntetéseket. Például, szünetben nem lehette kimenni az udvarra, vagy órák után bent kellett maradni az osztályban még egy órát. Szégyenpad is volt, meg sarokba állítás, sőt nem ritkán körmös, vagy fenekes. A legfélelmetesebb az volt, ha a főnöknő elé hívattak. Én magam is így jártam. Nem csak az esti pusmogás miatt, hanem más bűn is terhelte a lelkemet.

Az történt, hogy az osztályban előttem Artúr ült, egy más felekezethez tartozó fiú. Így mondták, más felekezethez tartozik. Nem tudom, ez igazából mit jelent, de azt mondták, és a vallásórán neki nem volt kötelező jelen lenni. Az édesapja Szent Vincének sok pénzt ajánlott, ha rendes embert faragnak a fiából, mert otthon ez nem sikerült. Összeférhetetlen, rossz gyerek hírében állott. Mi, többiek is gyanakodva fogadtuk, de később megszoktuk és engedtük, hogy együtt játsszon velünk. Valamilyen általam ismeretlen okból kopaszra nyírták még otthon, s most ujjnyi sörte borította a fejét. Engem különösen ingerelt a kugli fej látványa, egyik nap bele is vágtam a tollszemből fabrikált nyilacskámat. Beleállt a bőrébe és Artúr úgy visított, mint a fába szorult féreg. Lett is nagy kalamajka. A tanító néni, aki szintén apáca volt, kirángatott a padból, leszidott mindennek, és beállított a sarokba. Órák után mennem kellett a főnöknő elé. Meg voltam, ám ijedve! Olyan kicsire húztam össze magam, amilyenre csak tudtam.

Egy kicsi szobába vezettek, ahol egy szentkép előtt térdelve imádkozott a főnöknő. Fel sem nézett, amikor beléptünk. Az engem kísérő szóror térdet hajtott, keresztet vetett, csendben megállt és kezét fejemre téve várakozott. Egy idő után a térdeplő főnővér keresztet vetett és felállt, rám nézett, majd intett a kísérő szórornak, beszéljen.

Beszélt is! Elmondta összes hitványságaimat, hogy este villanyoltás után beszélgettem, hogy nem ülök rendesen a padban, hogy beleszúrtam a tollszemet az osztálytársam fejébe, hogy … hogy … hogy…

- Krajcár Béla! – kezdet halk, de szigorú hangon. Közben mereven a szemembe nézett, s zöld fények csillantak meg a szemeiben. A nagy cirmos kandúrnál láttam ilyen villanást, mikor megpillantotta az eresz széléről a földre leszálló verebet.

Nagy „prédikációt” tartott nekem, megmagyarázva, hogy csak a tanfelügyelő, főtisztelendő János kanonok úr külön utasítására vettek fel.

- Én, a Szent Vince apácarend vezetője felelek személyesen a nevelésedért. És rendes embert faragunk belőled, még akaratod ellenére is! – fenyegetett.

Ahogy belemelegedett a mondókájába, úgy apadt el bennem a félelem, s kezdtem figyelni, mit is mond. Gyermeki eszemmel próbáltam megérteni a lényeget, kihámoznia a beszéd lényegét. Azt magyarázta, hogyha nem viselkedem rendesen, úgy bánnak majd velem, mint azokkal, akik büntetésből kerültek ide. Közben egy nagy felfedezést tettem – a zárdafőnök fél János-bácsitól. Fél Monsignore János kanonok úrtól!

Ezek után, ha valamiért megróttak, mondtam, hogy bocsánat, többé nem teszem és meg fogom gyónni János atyának. Ettől mindig egy pillanatra felhő futott át a nevelő szóror tekintetén. Napról napra kevesebbek lettek a kifogások a viselkedésem ellen. Egy idő után úgy tapasztaltam, mintha több barátom lenne. Eleinte hízelgett a hiúságomnak, később nem törődtem vele. Voltak olyanok, akiknek a barátsága hasznomra volt az iskolai dolgokban. Vilmosnak különösen örültem, mert szívesen segített a matematika nehéz tételeinek a megértésében. Másik barátom, akinek hasznát vettem – igazi hasznát – Herzig Ottó volt, egy negyedikes nagydiák. Ő segített, hogy tökéletesítsem az irodalmi német tudásomat és a latin nyelvet. A némettel nem volt semmi gond, hiszen otthonról hoztam az alapot, de a latin eleinte nehezen ment. Ottónak köszönhettem, hogy év végére kitűnő lettem belőle. Később is tartottam a tempót, mert jó nyelvérzékkel áldott meg a szentlélek. Meg aztán ott állt előttem János-bácsi példája, akit itt az intézetben János atyaként emlegettem.

Igazi nagy példaképem volt ő. Már kisgyerekkoromban is csodáltam, de akkoriban a külsőségek, a megjelenése, mozdulatai, beszéde ragadott magával. Később nagy tudása, s az a tény, hogy a paraszti világból kitörve lett rangos papi méltóság. Még a teológia doktora – Theologiae Doctor – címet is elnyerte a velejáró magas kinevezésekkel. Utóbbi kinevezése így szólt (bekeretezve ott függött a szobája falán):

„Mi Első Ferencz József Magyarország Apostoli Királya emlékezetül adjuk ezennel jelentvén mindennek kit illet, hogy Mi kegyes tekintetbe vévén azon erényes szép tulajdonokat, tudományt, tanultságot, példás erkölcsi jámborságot, s egyéb jeles tehetségeket melyeknél fogva tisztelendő CSIKÓS JÁNOS székes egyház kanonokja, keresztelő Szent János czimzetes prépostja királyi kegyelmünkbe ajánltatott főpártfogói jogunk erejével jogilag, tettleg s törvényszerűen megürült bácskai főesperességbe minden javadalmával, hasznával, s illetményével együtt Őneki, mint alkalmas, miden tekintetben érdemes, Felségünknél is kedves férfiúnak adtuk.”

Ilyen jeles férfiú szerettem volna lenni felnőtt koromban. Ennek érdekében tanultam szorgalmasan, s igyekeztem a környezetem hajlandóságát felém fordítani. Egy kis ravaszság, türelmes hallgatás, némi ajándék megtette a magáét. Árulkodni, azt nem! Megvetettem és a többiek előtt megszégyenítettem azt, aki árulkodott a társaira. A bajtársias összetartást tartottam a legfontosabbnak, s ezt szorgalmaztam iskolatársaim között. Megbecsültek érte és hallgattak rám. A nevelő apácákat megtanultam kezelni. Elég volt egy halvány hivatkozás János atyára és máris megszelídült a különben következetes szigor. Négy éven át tartott ez az állapot. Ennyi ideig vállalták a vincés nővérek az ifjúság nevelését. Ezután ki hazament, ki gimnáziumba, vagy másik nevelő intézetbe. 



[1] derendócia - felesleges hangoskodással járó, látványos felhajtás, cécó, hűhó

 

[2] pakulár - havasi pásztor, pecorarius (lat) - juhos gazda

[3] kaszten – pohárszék, olyan tárolóbútor, amelyet általában díszedény bemutatására is használnak