Elmúlik

Tudom, egyszer majd
hív egy másik világ,
velem jössz tán'.

Akkor választanod kell!
Itt, vagy ott...
akarod-e amit én?

A mulandóság hó-szirmai 
olvadnak kezemre.
Neked beszélek,
... hallod?

Lélek-nyitogató

A híradások szerint lassan lehull az első hó.

      Emlékeimben kutatok az első szó mindig szíven üt. Milyen is volt az én első hóra vetett tekintetem?

      Nem emlékszem, pedig annyi sok emléket őrzök egészen apró gyermekkorból.

     

      Az én gyermekeim?

      Rájuk emlékszem, csodálkozó, hatalmas szemekkel nézték a pelyheket, követte tekintetük egészen, amíg a földre nem értek. Sohasem felejtem azokat a lassan álmosodó szemeket.

      A szánkózások, vidám kacagások… milyen régen volt!

      Az első karácsonyok emléke kitörölhetetlen!

      A saját első emlékét homály fedi, de a gyerekeimét éles kontúrral rajzolja. Ahogy nézem a fényeit a kontúr rajzolata is egyre sötétebbé válik. Nem, nem szomorú, csak valami más, nekem más.

      Mindig szerettem volna csodát varázsolni erre a napra, de volt egy év… — talán több is — amikor ez nem volt olyan egyszerű.

      — Hogy is legyen? — gondolkodtam, hiszen egyedül voltam a három gyermekemmel egy számunkra új, idegen városban, senki ismerős.

      A karácsonyt pedig mindig is titoknak kell övezni a gyermekek számára, néha még a felnőttekét is… így érzem.

      Az előkészületek is olyan rám szabott egyszemélyesek voltak. 

 Mikor minden vásárlás megvolt, már csak az előkészületekre kellett figyelnem. Fát díszíteni, ünnepi asztalt teríteni, ajándékokat a fa alá, s mindezt titokban.   

      — Mit tegyek?

      Akkor eszembe jutott a könyvtár, minden csodájával. Elküldtem hát a három gyermekemet egy látogatásra.

      — Videót is nézhettek! — mondtam, s szememmel megsimogattam a legkisebbet.

      A legidősebb már tudott vigyázni a két testvérére, de azért izgultam, nem is annyira miattuk, a magam ügyessége, varázsereje izgatott.

     

      Ma sem értem hogyan csináltam, egy délután főztem, sütöttem, ajándékot csomagoltam, fát díszítettem, ünnepi terítőt vasaltam.

      Úgy gondolok most erre, mint valami csodára, hiszem angyalok segíthettek, mert mire megérkeztek ők hárman, minden elkészült, csak ünnepi ruhába kellett öltözni, gyertyát gyújtani… és akkor valami csoda folytán lassan hullani kezdett a hó. Akkor Róma hegyen laktunk — errefelé így hívják —, az ablakunk akár egy erkélyajtó, szinte a földig ért, elhúztuk a függönyt és csodáltuk a hóesést. Ebben a városban, ahol most is élek ez volt első karácsonyi, havas esténk.

      Tiszta lett minden, beborította a szállongó hópehely minden kétségemet, valami különös erőt adott, nem éreztem fáradtságot, magányt… talán boldog is voltam, hiszen varázsoltam… Nekik!

   A csodás dolgokra úgy nézek ma is, olyan érzéssel, hogy tán’ ez az utolsó az életemben. Azt gondolom, hogy igazam is van, amennyiben minden pillanat egyszeri, megismételhetetlen. Így várom ennek az évnek karácsonyi ünnepét is, ilyen sejtelmes vágyakozással, esténként ülök a fotelban és tervezek.

      Nincs annál meghittebb pillanat, mint amikor gyertyát gyújtok az ünnepi asztalnál, ahol együtt ülnek azok, akiket mindenek felett szeretek, s akiknek én adtam az életet.

     

      Ilyenkor érzem leginkább a szeretet csodálatos erejét…           

Kaposvár, 2012. december

 Az idő


Eső szitál, levelet sodor a szél,
lassan, keringve sáros földet ér.
Gerincét súlyos léptek roppantják.

Gyorsan halad az idő, lapozza
a hónapok naptárát, szeme
meg-megáll, messze nézeget.

Október vége felé gyertyát gyújt,
látni akarja a kopár fák bánatát,
könyet törölne, de nem lehet.

Novemberben halomba söpri
a hullott levelet, krizantémok
keserű illatával tölti a levegőt.

Telet vár, havat, lábnyomokat
számlál sokat, ezer felé téveszt.
Reményt keres, utat mutatna.

Keze tétován reszket, talán a hideg?
Szeme embereket simogat - dél, nyugat...
Fejét lehajtja, valamit mondana -

... nehéz minden szó.

az én időm...

Állok előtted, nézem a változást.
Nem tudom, mi lett más, talán a minden.
Bennem apró, villanó szikrák... Lassan
véget ér a nyár. Mosolygó, csendes ősz 
közeleg - az én időm - fények, színek.
Kezedet keresem álmomban, ébren. 

2015. augusztus

Útkeresés

Elromlott a világ
kinyílt egy régi szelence
szél fújja porát...
Jobbért sírunk mind.
Hazugok száján bukik ki a szó.
Milliók várják a csodát.
Most nincs megváltás.
Tudod az utat...
taposd
- magadnak!

Fonák üzenet

Száz ágú fák
zöldülő lombját
pörgeti a szél.

Eső áztatta,
hulló levelek,
fonák üzenet.

Változások jönnek,
érzitek, emberek,
zaklatott az élet.

Kézfogásra hív
a zöld lomb,
összebújva susog.

Szél borzolta
nyári fák látják...
vándorlóké a világ.

Mostanában

Másként nézek fára,

sárguló levélre,

másképp a világra.

Magasabb az ég,

kékebb a messzeség.

Esti árnyak bársonnyá

válnak, a harang végső

szavaként bong a csend.

Mély az álmom, s az idő

megáll mellettem, néz,

aztán sóhajnyit pihen.

Lassul az élet, a percek

csak néha sietnek, s a

szívemben mély rettenet,

hogy elejtem szavam,

mire papírt ér a toll,

a gondolat nincs sehol.

...divatja múlt

Csukott ablak mögül nézem,

mintha futna a világ, s az enyém,

mint régi selyem, foszlik szerte - szét.

Tükörben látom, mögöttem évek,

búcsút intenek, súgnak:

hitted még, hogy tart a nemrég?

Ósdi szavak, új beszéd,

tán' nem is értenéd,

gondolkodom...

Nézd, ez másféle világ,

új kezek játsszák dallamát,

finom, mély hegedűk divatja múlt.

Dobok hajtják a léptek ritmusát,

süllyed a régi világ...

Vihar után

Vihar sodorta fészek,

fák alatt törött ágak,

átka a rombolásnak.

Madarak ülnek fenn,

piheg az árva,

hol lesz éjszakája?

Nézem őket, idézek

tán nem is kell éveket.

Pár vihar után ültem

ily kisemmizetten.

Maradék erőmmel

újat építettem.

***

Szedegetek gallyakat,

halomba…

Nézek biztatón a fákra.

Megbeszéljük

Karját kényelmesen, puhán helyezte az öblös fotelra. Arcán barátságos, meleg derű bujkált. Aki meglátta, azonnal érezni szerette volna az ölelését, hiszen sugárzott róla a biztonság, az öröm.

Beszélgetőpartnere szemben ült vele. Csupa mosoly volt, elégedettség, de a tekintetében volt valami kihívó, mint annak, aki mindenkit meg akar hódítani. Méregette a vele szemben ülőt, s fölényesen kérdezte, csábítóan felé fordítva szép arcát:

— Akkor megbeszéljük, ki a fontosabb kettőnk közül az életben?

— Te akartad — volt a válasz a fotel mélyéről.

— Ugyan ne szerénykedj, tudom, hogy téged is érdekel — nézett rá frivol mosollyal.

— Lehet, de hogyan döntjük el, mesélünk talán egymásnak? Az is valami, de azt hiszem, más kellene.

— Kimondtad, amiről én biztosan tudom, ebben jó vagyok.

— Mit mondtam?

— A döntést… csak nem szavakkal értem. Akit én ledöntök a lábáról annak bizony csak én vagyok a fontos, ebben vita nincs — emelte fel a szemöldökét a Szerelem —, sőt egyszerre két ember jöhet csak szóba. Nos, ehhez mit szólsz?

— Szavam sincs, mégis van róla véleményem — töprengett a fotelban a Barátság. — Tudod, én összefűzöm az embereket, a gondolataikat, érzéseiket és tartósan velük maradok. Tudsz te ilyet?

— Hogyne tudnék — kacagott a Szerelem —, „összefűzni”, azt tudok csak igazán, s milyen szorosan, szinte egy lesz a kettőből... sőt néha három. Erről mi a véleményed?

— Nagyon magabiztos vagy — mosolygott a Barátság —, gondolok én erről valamit. Tegyünk egy próbát!  Nézd, ott jön egy nő, szemben vele egy férfi. Ismerik egymást, de nem barátok, nem szerelemesek... mondom, csak ismerősök.

— Legyen — egyezett bele a Szerelem. — Már megyek is!

— Azt nem — szólt a Barátság. — Minden ember tudja, ahol te vagy, nekem nincs helyem. Legyen fordítva! Megpróbálom én az erőmet, és ha felülmúlsz, tiéd a győzelem.

A Szerelem elnevette magát:

— Menj csak, megkönnyíted a dolgomat!

Karcsú pohárból bódító italt kortyolgatva nézett a Barátság után, várta a maga idejét.

A Barátság leült a választott pár közé, és hagyta őket beszélgetni. Néha, mint a moziban szokás, képeket vetített közéjük. Váltogatta: új kép, új téma a beszélgetéshez. Sokáig ültek egy kávé mellett, majd süteményt ettek, nevettek. Mielőtt elköszöntek volna, megbeszéltek egy közös programot.

Búcsúzáskor aztán a Szerelem a nő nyomába eredt, és érdekes dolgokat suttogott a fülébe. Dicsérte a férfi szemét, mosolyát, és mesélt, mesélt neki egészen estig. Mielőtt elaludt volna, kicsit csalt is, átölelte a nőt, aki a férfi meleg karját vélte érezni, és ezzel az elképzelt öleléssel aludt el.

A Szerelem másnap kora reggel beosont a férfi szobájába, ébredés előtt a fülébe súgta a nő nevét. Így nem is csoda, hogy a férfi első gondolata egy telefonhívás volt. Egy nap múlva találkoztak, s a harmadik napon a Szerelem boldogan újságolta a Barátságnak:

— Legyőztelek. Nézd! — s vitte magával a Barátságot az újdonsült szerelmesek ablaka alá.

— Való igaz, ledöntötted őket a lábukról — bólogatott a Barátság —, de mire mentél volna nélkülem?

— Lásd, kivel van dolgod — fölényeskedett a Szerelem —, játsszuk fordítva!

— Látod, ott jönnek egymással szemben, ismerősök, ők is. Engedd, hogy most én kezdjem!

— Menj! — mosolygott a Barátság, mert ő már sejtett valamit.

Ahogy közeledett egymáshoz a két ismerős, közéjük lépett a Szerelem. Illatot hozó, friss tavaszi szelet fújt, amely kikapta a szőke nő kezéből az újságot, a férfi lehajolt érte, udvariasan nyújtotta a nő felé.  Összeért a kezük, szemükben felszikrázott valami különös fény.

A Barátság értette mi történt. Lehajtotta a fejét és visszavonult. Hagyta, hogy tomboljon a Szerelem. Amikor kimulatta magát, győztes mosollyal tért vissza.

— Látod? Mondtam, hogy erősebb vagyok.

— Még nem győztél le, valamit elfelejtettünk. Az időt. Kérek két évet, aztán nézzük meg őket újra!

— Legyen! — egyezett bele nevetve a Szerelem.

Két év múlva újra a régi asztal mellett ültek mindketten.

— Mi a helyzet a soha nem múló varázsoddal? — érdeklődött mosolyogva a Barátság.

— Mi lenne? Tegnap jártam a nőnél, bérelt helyem van nála.

— És a férfi?

Csend. Kis mocorgás, nyikorgás a Szerelem széke felől.

— Gyere, nézzük meg! — javasolta a Barátság.

— Talán nem kellene zavarni... — tétovázott a Szerelem.

— Mégis, ha győzni akarsz, gyere!

A keskeny utcán egy vörös hajú nőt átkarolva sétált a férfi.

— Ha jól emlékszem, akit megbűvöltél szőke volt — így a Barátság.

— Tudod manapság a hajfestékek...

— Ahogy nézem, nőtt is picit, no meg a szeme színe?

Szerelem lehajtotta a fejét, majd villámló szemekkel feltekintett:

— És akiket te választottál?

— Lássuk! — indult arrafelé a Barátság — de... — megtorpant — hiszen ott is a tiéd volt a végső szó...

— Igazad van, akkor most, hogy is vagyunk? Ki a fontosabb? Mégis nézzük, ez talán eldönt mindent...

Hirtelen meglátták a két barátságba, ezután szerelembe esett embert. Egymással szemben sétáltak egy park széles útján, tavasz volt.

— Az én időm — sóhajtott a Szerelem.

— Nézd csak! — emelte fel a kezét a Barátság.

Ahogy közeledtek egymás felé, mindketten más utat választottak, kerülték egymást.

— Akkor most? — kerekedett nagyra a Szerelem szeme.

— Vége! — legyintett a Barátság.

— Ne keseredj el! Úgy látom, semmire sem megyünk egyedül.

— Sőt van, hogy váltjuk egymást — nevetett a szemébe a vidám Szerelem.

Az elmondhatatlanról

Hosszú utcán lépegetünk. Nagymamám a szokottnál lassabban jár, kicsit erősebben fogja a kezemet, mint máskor. Általában sötét ruhát hord, de most minden olyan különösen újnak, fényesen feketének látszik rajta. Édesanyám nem akart elengedi erre az útra, de én mindenképpen jönni akartam, kísérni Nagymamát a nővéréhez, Etelka nénihez.

Szerettem hozzá járni.

A nagy udvaruk végében gémeskút, mellette istállók. Egyikben tehenek, a másikban lovak laktak. Az udvar végében a kis kapu könnyen nyílt, ott volt a kert. Keskeny kis utak mellett konyhakerti növények, mögöttük nagy területen mákvirágok nyíltak, felettük mindig színes pillangók röpködtek. Itt nézelődtem nyáron, amíg Nagymamámék beszélgettek.

Etelka néninek mindig volt valamilyen finom süteménye. Most ahogyan rá gondolok különleges régi ízek gyűlnek a számban, formájukat látom a tányéron, azon az aranyszegélyes, kék virágos kis tányéron. Milyen jó volt egy játékos, kerti futás után leülni a hűvös szobában, a süteményhez limonádét kortyolva figyelni a felnőttek beszélgetését, felcsipegetni a szómorzsákat, mi történt a szomszédban, mire gondolnak ők.

Gyakran eljött Kati néni is, az emlékeim szerint magas, kreolbőrű, fekete hajú, szép asszony. Egyedül élt, s mint később megértettem, Etelka néni fiának kedvéért járt ide. Az hiszem, Sándor bácsi sohasem vette őt komolyan, agglegényként élte az életét, bár fél füllel hallottam róla, hogy voltak esték, amelyeket szívesen töltött Kati néninél.

Térjünk vissza a hosszú utcára!

Útközben igen kellemetlenül éreztem magam, mert ahogy közeledtünk a ház felé, Nagymamám egyre lassabban lépegetett. A keze pedig, mintha rám támaszkodna, úgy éreztem, olyan nehéz az én kicsi kezemben. Hány éves lehettem? Nem tudom, tíz még nem voltam, bizonyosan.

Az utca végén jobbra kellett fordulni és ott az a harmadik ház, szép barna, fából készült kerítésével.

Szokatlan csend ült már mindenen, a saroktól addig a házig. A kapu is olyan lassan, nehezen nyílt.

Sándor bácsi sem várt, ahogyan szokott. Máskor elénk jött, most abból a szobából lépett ki a kicsi előszobába, ahova én sohasem mehettem be. Az volt Etelka néni szobája. Résnyire nyitva hagyta az ajtót. Betekintettem. 

Az ágyat láttam meg elsőnek és a magasra tornyozott párnákat. Finom, halk, síró hang szűrődött ki a szobából és két szomszédasszony távozott sietve. Fehér szegélyes zsebkendőjük mögül alig érthetően köszöntek. Egyikük megsimogatta a fejemet, olyan különös szeretettel. Hiszen nem is ismer, gondoltam, de jól esett a simogatása ebben a komor csendben.

Nagymamám után lépegetve bementem én is oda, ahol még sohasem jártam.

A sejtelmes félhomályt alig oldotta, a behúzott sötétítő függönyökön át beszivárgó délutáni napfény.

Etelka néni az ágyban feküdt. Beteg, gondoltam és megkérdeztem, leülhetek-e az ágya szélére. Olyan szép hófehér volt ott minden, nem akartam, hogy a ruhám... szóval, valahogy úgy éreztem, meg kell kérdeznem.

— Gyere! — sóhajtotta és megsimogatta a hajamat. Éreztem, hogy erőtlen, remegő a keze, és olyan pici lett a teste a nagy, csipkés párnák között.

Nagymamám széket hozott, mellénk ült. Etelka néni sírni kezdett:

— Látod — nézett a Nagymamámra —, el kell mennem, olyan gyenge vagyok. Úgy szeretnék még élni, de nem lehet.

Döbbenten néztem. Ha élni szeretne, fel kellene kelnie az ágyból. Talán adhatna enni a tyúkoknak. Láttam, olyan csendben ültek a baromfiudvarban, biztosan éhesek. Süthetne süteményt is.

Elszégyelltem magam. Hiszen egészen biztosan beteg, én is akkor fekszem, ha lázas vagyok, de akkor hová akar utazni? Azt mondta, el kell mennie...

Megtörölte a szemét, alig hallhatóan mondta:

— El akartam köszönni tőled, Marim — Nagymamámra nézett —, olyan nehéz meghalni, olyan sokáig tart...

Megijedtem. Hallottam már a halálról, hogy elviszi az embereket, de itt nem volt senki más rajtunk kívül. Biztosan később jön, gondoltam, és lecsúsztam az ágy széléről. Nagymamám mellé álltam szorosan és az ajtót néztem. Jaj, nehogy bejöjjön, nem viheti el Etelka nénit, azt mondta, még élni szeretne.

Szívem a torkomban dobogott, amikor puszit váltottunk, elköszöntünk. Úgy éreztem örökre elveszítettem Etelka nénit, vele ezt a különös, szép környezetet, de ez csak egy érzés volt...

Kint sütött a nap, mélyet lélegeztem a langyos, tavaszi levegőből és nem értettem azt, ami ott maradt mögöttünk, abban a besötétített szobában.

Sose mondd azt: "el-

veszítettem", semmiről;

mondd: "visszaadtam".

Fodor Ákos