Hiányod
bujkál lehullt avar alatt,
porszemek
közt lépdelő lábam nyomán,
s rég bezárt
falaim végtelen honán,
munkás
napokon kívül, más nem marad.
Csiga lassú
léptekkel jő a hajnal,
álomba
ringató árnya karol át,
és fonja bizalmam
virágzó ágát,
hol szabadon
ki-be jár a zűrzavar.
Gyarlóságomban
magamnak képzellek,
-míg eljő a
reggel s kérlelhetetlen
elvesz
minden szépet, értékest megint-
darabolom illuzionistaként,
ládában fekvő
önmagam emlékét,
s megfelelni
vágyom, elvárás szerint.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése