Hogy itt ülök, a busz repít, az iskoláig ér,
a gondolatfonál feszít, nem ám hajókötél…
A szél gurít fejem felett gubancos felleget,
hogy oldanom a föld színét a kékben nem lehet!
Ülök, a busz meg átrepít a bűzlő városon,
belém ivódva múlt jövő, a kétely átoson
a szürke kéregállomány alatt tudattalan,
de küzdenem ma ellene úgyis haszontalan.
Már itt ülök órája és buszom életre kel,
köhög, hörög és fúl vele légút, tüdő, kebel,
recsegve búg, és rengve ring, de lássatok csodát:
mi díszíti, milyen dudor, a busz két oldalát?
Kitátott szájjal ámulok, s kapom elé kezem,
buszunk repül, a kék egekbe nézd, emelkedem!
Elunta már a földi út viszontagságait,
és célba ér, kibontva csuklós angyalszárnyait.
Alant a nép csak fújja: nézd, itt hagy házat, hazát!
Ő távolodva hallja még a szemtanúk dalát.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése