3. A harmadik, sorsdöntő találkozás
Elbeszélésemnek
talán legsötétebb részéhez érkeztem. Anita elhagyott. Ez katasztrófa
volt számomra, egy végtelennek látszó alagút. És akkor még nem tudtam,
hogy a végén ott lesz az árnyéktalanul ragyogó fény… Nem volt más
lehetősége, véglegesen megromlott a kapcsolatunk. Féltékenységgel
gyötörtem, és — lehet, hogy éppen ennek hatására — valóban le is feküdt
egy kollégájával. A férfit találkozóra hívtam egy presszóba. Egy
kisebbfajta óriás volt, nálam jó egy fejjel magasabb. De ez nem gátolt
meg abban, hogy megfenyegessem: „Csaba, ha még egyszer rá mersz nézni
Anitára, kitekerem a nyakadat”. A férfi nagy mancsa remegett, amikor
kicsi, de erős kezemmel megszorítottam.
A
kapcsolatunkat úgy sikerült elrontanom, hogy március elején ismét
megkértem Anitát, egy időre költözzünk szét, mert ki akarom próbálni,
„tudok-e még hódítani”. Már vagy fél éve nem volt közöm más nőhöz, így
jött ez az ötlet. Utólag nem nehéz kitalálni, hogy ki sugalmazta. Az is
kapóra jött, hogy — nem éppen jutalomból, de — két hét alkotói
szabadságot kaptam a Képes 7-től, pontosabban a Lapkiadó Vállalattól.
Egy Római parti alkotóházban tölthettem, ahol a hűvös tavasz miatt tök
egyedül voltam az egész alkotóházban — bár fűtés nélkül, és néha egy
kicsit fáztam. De ez az üres, hatalmas villa kibővítette a
lehetőségeimet a nők felszedésére is, hiszen ide hívhattam meg
áldozataimat — bár kissé hűvös volt. Vittem magammal egy kis írógépet
is, de két hét alatt egy rendkívül rossz versen kívül semmit sem
termeltem. Csak úgy puszta kísérletező kedvből belekóstoltam a
vegetarianizmusba is. Majdnem egy teljes napig kibírtam, hogy ne egyek
húst.
Rövid
időn belül három lánynak csavartam el a fejét. Utána mindig rosszul
éreztem magam, és Anitához mentem vigasztalódni, akit általában egy nagy
üveg vodka társaságában találtam otthon. Szeretkeztünk, én
megnyugodtam; utána megint szeretkeztünk, és én megint megnyugodtam,
etc. És folytattam a csajozást; ő pedig továbbra is az alkoholizmusba
menekült. A következő ötletem az volt, hogy névnapomon, március 24-én
tartsunk egy nagy bulit nála, mert az ő lakása sokkal nagyobb az
enyémnél (régi bérházban egy jókora négyszobás volt), és ezzel a
záróakkorddal fejezzük be a „különélés szimfóniát”, aztán folytassuk
ott, ahol abbahagytuk.
A
házibuli már kezdettől fogva nem úgy alakult, ahogy én szerettem volna.
Amikor megérkeztem, azt vártam, hogy az ajtóban Anita a nyakamba fog
borulni, mint egy háborúból megtért győztes katonáéba, de ez nem történt
meg. Azt hiszem, ő meg azt várta volna, hogy én boruljak az ő nyakába,
mint hűséges „Pénelopé”-jáéba. Ráadásul két lányt elhívtam azok közül,
akiket újonnan „hódítottam” meg. Nem tudom, a többiek hogy élték meg:
nekem nyomasztóan rossz buli volt.
Ezután
Anita visszaköltözött hozzám, de valami gyökeresen megváltozott.
Hiányérzetem támadt, mintha nem kapnám meg ugyanazt az odaadást, amit
tőle már megszoktam. Amikor pedig szóba hoztam közelgő házasságunkat —
mert ezt már korábban május 9-re, öccse születésnapjára tűztük ki —,
valami érthetetlen dolog történt. Anita azt mondta, hogy ezzel most
várnunk kell, hogy a kapcsolatunk most nem tart ott… nem is értettem,
mit beszél. Rettenetesen felháborodtam, és innentől kezdve féltékenységi
rohamaimmal kínoztam.
Feltehetően
így kergettem be kollégája vigasztaló karjai közé. Nem egyszer
előfordult, hogy amíg elmentem otthonról, bezártam őt a spájzból
kialakított WC-be. Ez volt az egyetlen helyiség a lakásban, amit csak
kívülről lehetett zárni-nyitni. Ezt ő a maga flegmatikus módján fogadta,
tudván, hogy az ellenállásnak úgysincs értelme: egyszerűen csak
bevonult alkalmi zárkájába és mindig vitt be magával egy könyvet. Akkor
én még azt sem tudtam, hogy ez a könyv a Biblia volt. Ez is csak két
évvel később derült ki.
Hogyan jutottunk idáig? Pedig
végig annyira meghitt volt a viszonyunk, hogy gyakran együtt olvastunk
könyveket. Ezt még senki mással nem csináltam életemben se előtte, se
utána. Együtt olvastuk például Kurt Vonnegut Macskabölcső-jét. Együtt
lelkesedtünk saját macskáinkért, először Bömbi-ért, aztán társáért,
Kormiért, akik szintén rész vettek a közös könyvolvasásokban. Bömbi
azzal, hogy háromhónaposan folyamatosan be nem állt a szája. Ezért
nevezte el Anita Bömbinek. Amikor pedig kicsit prüszkölt, ijedten
kérdezte: Lehet, hogy bömbeteg? Az egyetlen probléma az együttolvasással
az volt, hogy Anita annyival gyorsabban olvasott, mint én, hogy mire én
egy lap aljához értem, ő már lerágta összes körmeit. Az első ember volt
életemben, akit hibáival együtt is szeretni tudtam — már olyan dolgokra
gondolok, amik az én szememben hibának minősültek. Említettem már, hogy
ő flegmatikus — én meg — talán — szangvinikus vagyok. Ezért — amíg
mindenestül meg nem szerettem őt, mint külön élőlényt, kiborultam attól a
fajta nyugalomtól és lazaságtól, hogy képes volt elaludni zokni-lehúzás
közben, a fotelban. Vagy, hogy amikor fürödni ment, egy deszkát tett
keresztbe a fürdőkádon, amire felpakolta a szükséges holmikat:
ennivalót, könyvet, ki tudja mit még. Ugyanis órákig fürdött. Közben
persze újra meg újra forró vizet töltött a kádba. Aztán rendszerint ott
is elaludt, én ébresztettem föl. Ezektől a dolgaitól eleinte teljesen
kiakadtam, de később talán ezeket szerettem benne a legjobban. És amikor
hajnali versírás közben felpillantottam az íróasztalomról, melegség
járta át a szívemet, Anitát látva, aki félig levetkőzve alszik egy
fotelben, lelógó kezében fél pár zoknival.
Próbált
megszökni tőlem, de mindenhol megtaláltam, és visszasírtam magamhoz.
Egyik ilyen alkalommal édesanyjánál próbált elbújni előlem, Horányban,
ahol még soha nem jártam. Illetve a nyaralófaluban voltam már, mert ott
veterán kommunista nagyapámnak és antifasiszta harcostársainak volt ott
egy telepe, egy-egy kis nyaralója. De magában a faluban még nem.
A
következőképpen történt: néhány álmatlan éjszaka után, egy zaklatott,
neurotikus reggelen, alvajáróként elmentem a Nyugati pályaudvarra, és
jegyet váltottam a vonatra. Mint egy távirányított robot, leszálltam egy
állomáson, átmentem egy komppal a Duna másik oldalára, és némi séta
után becsöngettem egy kertes házba. Jól értsétek, amit mondok: nem
csöngettem be kertes házakba, nem kérdezősködtem, hogy vajon itt lakik-e
valahol P. Anita, hanem odamentem egy ismeretlen kertkapuhoz és
becsöngettem. Azért mondom, hogy olyan voltam, mint egy robot, mert a
lelkemben nem volt szomorúság, megbánás, vad vágyak, egyéb érzelmek —
semmi. Mintha csak egy élő test lennék, akit valaki irányít.
Anita
édesanyja jött ki, és közölte, hogy nem tudja, leánya merre lehet. De
Anita is kijött. Kimentünk együtt a hajóállomásra, leültünk beszélgetni.
Nem tudom, sírtam-e már valaha — előtte vagy utána — olyan
elkeseredetten, mint akkor. Együtt sírtunk, és én átéltem azt, amiről
egyesek azt hiszik, hogy csak szavakban létezik: hogy mindjárt megszakad
a szívem. Szó szerint igaz volt, hogy nem tudtam nélküle élni. „Niobé
módjára könnyé váltam”. Ő is sírt, közben engem vigasztalgatott,
simogatott. Mindent megígértem, szinte megátkoztam magam, ha még
egyszer, akár csak kisujjal is bántani merészelném, és könyörögtem, hogy
bocsásson meg nekem, jöjjön vissza hozzám. Anitában is elhallgattatta a
józan észt a szerelem, a szeretet. Összecsomagoltuk kis holmiját, és
nevetve, kéz a kézben, bizakodva szálltunk fel a hazafelé induló kompra.
De
semmi sem változott. Ugyanaz a kibírhatatlan, elviselhetetlen zsarnok
maradtam. És még ráadásul ezt éreztem is, lelkiismeret furdalásom is
volt miatta, de nem tudtam változni, változtatni a hozzáállásomon. A
bennem kialakult szeretetet elnyomta, vagy inkább felváltotta a
birtoklásvágy és a féltékenység. Anitának egy óvatlan pillanatban újra
sikerült megszöknie. Görögországba menekült. Két hónapomba telt, amíg
megtudtam, hogy apja segítségével Tesszalonikibe jutott, ott kapott
szálláshelyet egy ismerősnél, és állást is talált. (Meg később férjet —
de ez már nem tartozik ehhez a történethez, hacsak nem lesz egy 4.
része.) Oda már nem tudtam utána menni.
Nekem
gyötrelmek között teltek a napjaim. A Képes 7-től már kirúgtak, mert
alkoholt reklámoztam a Blaha Lujza téri fényújságon. Akkoriban ez még
tilos volt. Mármint nem kirúgni, hanem szeszesitalt reklámozni, és én
ezt jól tudtam. Én szerkesztettem a hetilap reklámjait is. Én voltam egy
személyben az olvasószerkesztőség, a rádió-, újság- és
fényújság-reklámokért felelős munkatárs. Igazából ez csak ürügy volt:
szerintem valójában nem egy ártatlan alkohol-reklám miatt tették ki a
szűrömet, hanem mert ennek kapcsán behívattak a főszerkesztőhöz. Már
első látásra múlhatatlan ellenszenvet éreztem iránta. Ha lenne ilyen
szó, azt mondanám, hogy első látásra beleutáltam ebbe az emberbe. Azt
hiszem valami olyasmit mondtam neki, hogy egy ilyen pozíciót, mint az
övé, bárki be tud tölteni, próbálja ki, mi lenne, ha egyszer dolgoznia
kellene. Lehet, hogy kevesebb él, és több malícia volt abban, amit
mondtam, mert semmit sem tudott válaszolni; és csak azon aggódtunk a
szobában lévő többi kollégával együtt, hogy meddig tarthat még a fején a
vörösödési folyamat, és esetleg nem fog-e felrobbanni. A mutatóujja
azonban még működött, és félreérthetetlenül nekem jelezte az irányt a
„kijárati ajtó” felé.
A
kmk: A Közveszélyes Munkakerülőkre vonatkozó törvény szerint az
államszocializmusban, akinek több mint három hónapja nem volt munkahely
megjelölve a munkakönyvében és a személyi igazolványában, az büntetendő
volt. Velem ez gyakran előfordult, és akkori extravagáns megjelenésem
miatt még gyakran igazoltató rendőrök hol úgy szóltak hozzám — az
igazolványomat böngészve —, hogy „Jó napot, művész úr!” — hol úgy, hogy
„Te koszos csirkefogó, miért nem mész el dolgozni?!” Tehát
az úgynevezett kmk miatt szükségem volt arra, hogy három hónapon belül
valami legyen a munkakönyvemben; meg egyébként is mindig szerettem a
fizikai munkát, mert utána agyilag kipihenten, alkotásra készen érkeztem
haza. Egyik barátom, Fórizs Petár mondta, hogy a bátyjának van egy
alpinista kőműves brigádja, ha gondolom, szól neki, hogy vegyen fel.
Úgyhogy felvettek Tojás brigádjába. Csak abba nem gondoltam bele, hogy
mi is lehet valójában ez az alpinista kőművesség. Miután az első
gimnáziumomból kirúgtak, sokszor dolgoztam már kőművesekkel, az pedig
valahogy nem járta meg az agyamat, hogy nekem már egy sámlin állva is
tériszonyom van. Az első nap, munka előtt lementünk egy pincébe
reggelizni. A társaság nagyon bizalomkeltő volt; értelmes fiatalok, nem
az az alkoholista, életunt egymást is csak kényszerűségből elviselő
csapat, amilyet más kőműveseknél tapasztaltam.
Tojás
egy mackós külsejű, hatalmas kiterjedésű srác volt. Rendkívül lassan és
tagoltan beszélt, ami csak azért nem volt rettentően vicces, mert
legalább ennyire idegesítő is volt. Alig lehetett kivárni, amíg szépen
tagoltan kimondja a mondat végét, amelynek teljes tartalmát a hallgató
már régen összerakta. Ezzel furcsa ellentmondásban észjárása az átlagnak
megfelelő, sőt inkább gyors, és tökéletesen tiszta volt. Kedves, jópofa
fickó volt, és nagyon jó, kicsit atyáskodó főnök, pedig nálunk csak
alig néhány évvel idősebb. És vér profi a szakmájában. Az első hetekben
annyira összebarátkoztunk, hogy elmentem vele egy Sotokan edzésre, ahová
ő már régóta járt. Földvári, egy egykori világbajnok volt az edzőnk,
aki bennem valami tehetséget látott, és rögtön a barnaövesekkel állított
edzésrendbe és küzdelembe, ami nem volt nagyon kellemes, mert elég sok
pofont kaptam.
Még
nem rég jártam, amikor Tojással állított párba, aki ugyan még nem volt
barnaöves, de legalább kétszer akkora, mint én. Ez csak egy
formagyakorlat volt. Az első körben előre haladva egyikünk ütött, a
másik védte, aztán elérve a terem falát ugyanez visszafelé. Nagyon
kellett koncentrálnom, mert Tojás iszonyú lassú volt, én meg gyors. Ha ő
betalált, az nagyon tudott fájni. Ezért a vége felé, amikor lankadni
kezdett a figyelmem, már régen kivédtem az „ütését”, mielőtt valóságosan
is megérkezett, és hatalmas ökle az államon landolt. Nagyon bedühödtem,
és nem is eresztettem ki a haragomat a következő formagyakorlatig, ahol
a hátsó ember egy zsámolyt tartott maga elé, az első pedig rúgott
„testre” (vagyis a zsámolyra); és így kellett volna haladni faltól
falig. De — mondom — be voltam dühödve, és szegény Tojást úgy felrúgtam
zsámollyal együtt, hogy keményen hanyatt vágódott. Földvári, akinek a
Sotokan szellemi alapja is fontos volt, azonnal eltiltott az
egyesületből; ami még rosszabb, hogy Tojással való bimbódzó barátságunk
is megsínylette a dolgot.
Szóval
visszatérve a legelső alpinista kőműves munkanapomhoz, már itt
kiderült, hogy szinte baráti viszonyban vannak egymással a munkatársak.
Később világossá vált, hogy ennek itt így kell működnie, hiszen
egymástól függ az életünk. Érdekesek voltak az új munkaeszközök is,
amelyekkel ismerkedtem. Nagy teherbírású kötelek, karabinerek, védősisak
— szóval minden nagyon bíztató és izgalmas volt. Aztán felvonultunk egy
négyemeletes régi bérház tetejére, padlásterére. Itt már kevésbé
éreztem magam otthonosan, főleg, amikor néha lenéztem a húsz méterrel
lejjebb maradt, maltert keverő Jorgoszra. Természetesen kaptam
eligazítást Tojástól, hogy mindig be kell kötnünk magunkat, mire kell
vigyázni, mennyire fontos, hogy odafigyeljünk egymásra; és első
lelkesedésemet lehűtve kikötötte, hogy két hétig nem „lóghatok be”. Vagy
lent keverek és húzom fel az anyagot, vagy fent adogatom, és egyelőre
csak megfigyelem, hogy ők hogy dolgoznak. Első megrázó élményem az volt,
amikor „Piroska”, meg még valaki közeledtek felém a tetőcserepeken
keresztül lépkedve, anélkül, hogy kötelek lógtak volna a derekukon.
Torkom szakadtából üvöltöttem rájuk, hogy „Miért nem vagytok bekötve?!”
Még jó, hogy csak röhögtek rajtam — nem származtak ijedős családból.
Tojástól megkaptam az első szidásomat, és büntetésből leküldött egész
napra maltert keverni. Onnan sem volt kellemes látni a madártávlatban
dolgozó kollégákat, ráadásul Jorgosszal együtt is alig bírtuk
kiszolgálni őket anyaggal, mert itt a munkatempó is kicsit húzósabb
volt, mint egy natúr kőműves csapatnál. De épp ezért is volt jó: Ezek a
fiúk szerették, amit csináltak, nem a sör volt az örömforrás, hanem a
munka.
Természetesen
a szeszes italok fogyasztása szóba sem jöhetett. Aztán elérkezett a
rettegve, mégis várva várt második hét vége, az első „belógásom” napja.
Egy régi négyemeletes ház elég nagyra tud megnőni, de ez semmi ahhoz
képest, amikor az ember — természetesen a derekánál biztonságosan
rögzítve egy 1,4 tonnára biztosított kötéllel, meg minden elméleti
tudnivalóval felszerelve — lenéz egy kb. 25 méter magas tűzfal
tetejéről; ahol meg kell fordulnia, és ráülnie egy keskeny deszkára, egy
vödör anyaggal, meg egy fánglival, spaknival. Sosem voltam gyáva ember,
de ebben a pillanatban bárkinek elhittem volna, hogy az vagyok.
Mindegy, az első néhány percen valahogy túlvonszoltam magam (hányás
nélkül!), és igyekeztem csak az előttem lévő falfelületre nézni, nem
lefelé, aztán lassan, nagyon lassan, mégiscsak közeledett a drága
anyaföld. Nem tudom, milyen lehet egy űrhajósnak visszaérkezni a földre;
én szívem szerint leborultam és megcsókoltam volna a talajt, amikor
végre leszálltam a „hintámról”.
A
következő munkánk egy kicsit nehezebb volt. Egy hatvannyolc méter magas
kéményt kellett kívülről rendbe hozni. Már ránézni is rossz volt a
nálunk negyvenszer magasabb építményre, mint munkadarabra. Én amúgy is
egyre depressziósabb lettem Anita hiányától, már „visszarendeltem”
magamhoz előző élettársamat is, mert nem tudtam elviselni a magányt — és
nem tudtam, hogy ezt ő sem fogja enyhíteni. Munkatársaim látták rossz
hangulatomat, próbáltak egyenesbe hozni, viccelődéssel is, meg némi
lelkizéssel is, de hasztalan. Még csak azt sem árultam el nekik, hogy mi
bajom van. Elkezdtek aggódni értem, és ez itt nem csak humanizmus volt:
a csapatnak összehangoltan kellett működnie. Szerencsémre az első napon
Jorgosz, aki nem nagyon szeretett „belógni”, túlemelte magát valami
száznegyven kilós súllyal kondizás közben, ezért egy üres vödröt sem
bírt el, ami eléggé mulatságos volt comb vastagságú bicepszeit tekintve.
Szerencsémre, mert így az első napon lent maradhattam anyagot keverni.
Mivel másnap Jorgosz már bírta a munkát, ezért nekivágtam a
68hatvannyolc méteres kémény megmászásának. Azt hiszem, ez volt a
második alkalom életemben, amikor ha valaki gyávasággal gyanúsít,
elismertem volna. De nem szóltam egy szót sem, igyekeztem együtt
dolgozni a többiekkel.
Éjszaka
Maci — Anita előtti és egyben aktuális élettársam — ébresztgetett.
Kétségbe volt esve, hogy miért üvöltök álmomban. Ugyanis visszatérő
álmommá vált, hogy zuhanok, és gondolom, ezt kívántam akusztikusan is
kifejezni. Amikor Maci felébresztett, én megnyugodtam, és aludtam
tovább. Ő nem annyira. Az Anitával töltött időszakot is beleszámítva már
négy éve várt rám. Végül kimondta: ha május közepéig nem veszem el
feleségül, akkor közöttünk mindennek vége. Nem akartam, hogy elmenjen;
jobb volt vele, mintha egyedül lennék, de a kitűzött határidő napján is
csak azt tudtam mondani, hogy még nem tudok dönteni. Így Maci csomagolt,
és elment. (De ez már nem tartozik ehhez a történethez, hacsak nem lesz
egy 5. része.)
A
brigáddal ismét egy régi négyemeletes házat kaptunk, ez már nekem is
könnyebben ment, mint a kémény. Csak az volt a baj, hogy minden
tetőcserépre rákarcoltam egy tégladarabbal, hogy Anita. Tojás
észrevette, és úgy döntött, nem kockáztatja meg, hogy leugorjak —
kirúgott a csapatból.
Magamra
maradtam. Magamra az egész napos gyötrő hiánnyal, fájdalommal, az Anita
nélküli élettel, a teljes érdektelenséggel, az élet hiányával, a hiány
életével. Egyre jobban beszorultam a lakásomba, egyre többet feküdtem,
olvasgattam, sajnálgattam magam. A közérzetem tartott a mínusz
végtelenhez. A közeli élelmiszerboltba betérvén, úgy láttam magam
kívülről, mintha egy csontváz lennék, amelyről hiányzik a hús. Többé nem
mentem le a boltba se. Heteken át „zuhantam”, és már nemcsak a
lakásból, de az ágyamból se nagyon másztam ki.
Egy
régi barátom, Barta Gyuri — örökké áldassék az ő neve — nem sokkal
azelőtt tért meg, és telehordta a lakásomat Bibliával, meg ehhez
kapcsolódó könyvekkel. Például a „Jézus beszédei”-vel. Jézust nagyon jó,
eredeti filozófusnak tartottam, főleg emiatt a „szeretet-dolog” miatt.
Viszont magát a Bibliát szadista papok rémálmainak láttam, és ezt meg is
mondtam Gyurinak. (Ez — visszagondolva — azért lehetett, mert mint egy
bármilyen szépirodalmi művet, az első laptól az utolsó felé haladva
akartam elolvasni, és hát — ismerjük el — Mózes könyvei eléggé pirosak a
vértől, ráadásul nemcsak állatok vérétől.)
A
külvilág is úgy viselkedett, mintha egy koporsóban volnék, senki sem
jött hozzám. Már kezdtem leszokni az evésről, csak feküdtem, és
olvasgattam. Néhány hét után éreztem, hogy közeleg a vég, lassan meg
fogok halni. Eszembe jutott egy könyv, pontosabban egy rész a Bibliából,
amit nem értettem, és az a rögeszmém támadt, hogy mielőtt meghalok, ezt
még szeretném megérteni. János evangéliumának elejéről van szó. Hogy
tudniillik „Kezdetben vala az Ige, és az Ige vala az Istennél, és Isten
vala az Ige. Ez kezdetben az Istennél vala. Minden ő általa lett és nála
nélkül semmi sem lett, a mi lett”. Ez még csak amolyan felvezetése
János mondanivalójának, de már ebből sem értek egy kukkot sem.
Odamásztam a könyvespolchoz, és egy Bibliával vonszoltam vissza magam az
ágyamba.
Visszafeküdtem,
és jól felpárnázva a fejemet felnyitottam a könyvet János
evangéliumánál — pontosabban evangyéliománál, mivel egy Károli Biblia
akadt a kezembe. Elkezdtem olvasni az éjjeli lámpa fényénél: „Kezdetben
vala az Ige, és az Ige vala az Istennél, és Isten vala az Ige. Ez
kezdetben az Istennél vala. Minden ő általa lett és nála nélkül semmi
sem lett, a mi lett”. Nem tudom, meddig jutottam, de úgy rémlik, nem
sokkal, vagy éppen semennyivel sem tovább. Egy fénytömb közelített a
lakásom ablakához, és akadálytalanul bejött a szobába. Felemelt engem az
ágyról, sőt inkább feldobott, állva találtam magamat.
Sajnos
csak eddig a pontig emlékszem arra, hogy mi történt, pedig nagyon
szeretnék emlékezni a továbbiakra, és megosztani veletek. A következő
dolog, amire emlékszem már néhány nappal később történt. Munkát kértem
és kaptam az Állami Könyvértékesítő Vállalatnál. A Madách téren volt egy
kis pavilon, oda hordtam ki a könyveket kézikocsival vagy dobozban, és
árusítottam őket. A kollégám, H. Tibor egy magas, morózus, álmatag,
mindig rosszkedvű izraelita ember, nem óhajtott velem semmilyen
közelebbi kapcsolatba kerülni, pedig szimpatikus volt nekem. Mint
bennfentes, aki már évek óta dolgozott ebben a bódéban, közölte velem a
feltételeit: nem váltásban, napi négy órában fogunk dolgozni, ahogy a
munkaadónkkal megállapodtunk, mert ő egyedül szereti csinálni, és pont
azért kért kollégát, mert szeretné, ha minden második napja szabad
lenne. Leosztotta nekem a lapokat, ismertette a szabályait, amelyeket
rám osztott, például, hogy minek hol a helye, meg hogy a könyveket
mindig én fogom elhozni — nem túl messziről, a Puskin mozi mellett volt a
központunk és a főnökünk — egy kézikocsival, és majd ő megmondja, hogy
melyikből hozzak és hány példányt. Engem mindezek a körülmények cseppet
sem érdekeltek, talán csak Tibor lekezelése, főnökösködése bántott; de
még inkább távolságtartása esett rosszul. De semmi nem tudott igazából
nyomasztani, mert alig fértem a bőrömbe: röpködtem a boldogságtól.
Egyedül
maradtam hát a könyvekkel, jókkal, rosszakkal vegyesen, nagy örömmel
szolgáltam ki a vevőket, minden ember látása szeretettel és örömmel
töltött el. Talán ezért is történt, hogy iszonyatosan megnőtt az üzlet
forgalma, hiszen minden arra jövőt megállítottam, és megpróbáltam
beszédbe elegyedni vele. És fél méterrel a föld fölött röpködtem a
boldogságtól. Minden vevőnek igyekeztem elmondani, hogy Isten itt van
velünk, próbáltam megosztani, átadni túláradó örömömet, és közben
ügyesen ellátni a feladatomat: kiszolgálni a vevőt a kért könyvvel, és
azt szépen becsomagolni, ahogy Tibor megtanította. A kért könyvet nem
volt mindig könnyű megtalálni, főleg ha nem a néhány napja elhozottak
között volt, vagy olyan rendben helyezkedett, amely számomra nem
logikus. Tibor ellentmondást nem tűrően határozta meg, hogy mit hova
kell tenni, és hol kell elhelyezni az „újdit”, az újdonságokat.
Az
emberek többsége nem nehezményezte túlcsorduló örömömet, én pedig
örültem a nagy forgalomnak, a belváros szívében; annak, hogy minél több
emberrel beszélgethetek, elujjonghatom friss élményemet annak, aki
hajlandónak mutatkozik meghallgatni. Ez az öröm még évekig tartott
bennem, keresztény terminussal nevezhetem tűznek is. Mindenkiért
imádkoztam, ha például valaki, panaszkodott, hogy fáj a feje;
gondolkodás nélkül rátettem a kezemet, és kértem Istent, hogy gyógyítsa
meg. És működött. Édesanyámmal is így tettem, akivel előtte évekig nem
álltam szóba, mert tizennégy éves koromban hagyta, hogy mostohaapám
kirakjon otthonról. Aztán ez az első tűz alábbhagyott bennem; és
mindmáig, nap, mint nap újra meg kell küzdenem Isten szeretetéért,
mármint azért, hogy Ő bármennyire is Jó, Kegyelmes, és Megbocsájtó, én
mégis tudjam őt szeretni. És hogy kapcsolatban tudjak maradni Vele.
Ezek
voltak a megtérésemhez vezető események. De önmagamnak és minden
olvasómnak figyelmeztetésül egy Oswald Chambers (ha jól tudom XIX. - XX.
századi lelkész) egyik intelmével szeretném befejezni ezt a
visszaemlékezést a „Krisztus mindenekfelett” c. munkájának október 9-i
lapjáról:
„Krisztus
váltsága nem élmény, hanem Isten nagy tette, amit Krisztus által
véghezvitt, és nekem erre kell építenem a hitemet. Ha hitemmel
élményeimre támaszkodom, teljesen írásellenes kegyességre jutok.
Elszigetelten élek és szememet saját tisztaságomra szegezem. Őrizkedj
attól a kegyességtől, amelynek nem az Úr engesztelő műve az
előfeltétele”.
Köszönöm,
hogy meghallgattatok. Isten áldjon meg benneteket, és kívánom nektek,
hogy ’örömét lelhesse abban, hogy jót tehet veletek’.
(soha nincs) vége...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése