Kis bárány-szívemben felsírt a magányom.
Senkit sem érdekel az, hogy eltévedtem?
Itt didergek némán, gyengén, sebesülten…
S mikor úgy éreztem, reményem már elszállt,
Hallottam Pásztorom ismert, kedves hangját.
Otthagyta juhait, a kilencvenkilencet,
Megkeresni engem, eltévelyedettet.
Nem korholt, nem vádolt, felvett karjaiba,
Vérző sebeimet egyre ápolgatta.
Vállán hordott, féltőn, míg erős lett lábam,
S megtaláltam újra helyemet a nyájban.
Biztosabb oltalmat, sehol nem találok,
Jöhetnek farkasok, dühödt oroszlánok.
.
Hogy Pásztorunk szívében, ily nagy a szeretet,
Az a bárány tudja, ki egyszer már elveszett.
Mély élményem után, többé el nem hagyom,
Szívemmel, lelkemmel követem Jézusom!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése