TÖVISEK

Hosszú, nagy tövisek nőttek egy-egy ágon,

Koszorúvá fonni, nehéz lenne nagyon.

Mégis, mi emberek, egyszer megpróbáltuk,

S vele koronáztuk legnagyobb Királyunk.

Ahogy a tövisek fejébe fúródtak,

Nyomukban vöröslő vér-patakok folytak.

Bárcsak a fájdalmát enyhíteni tudnám,

Meggyötört  arcáról vérét felitatnám…

S egyszer csak szívemben felsajdul a tudat:

Kiontott szent vére kezemhez is tapad!

Bűneimmel én is keresztre szegeztem,

Valahányszor újra, és újra elestem.

Mégis szelíd szeme irgalommal néz rám.

Keresztje tövében zokogok én némán…

Ekkor egy érintés suhan át lelkemen…

Mintha egy drága kéz simogatná fejem…

Hallom, ahogy szólít : „Emelkedj föl végre!

Feltámadtam érted, tekints hát az égre!”

Lassan csitulni kezd bennem a fájdalom,

Végre értem, tudom: győztes a Királyom!

Országában van már nekem is otthonom,

Dicsőítem Istent, s boldog vagyok, nagyon!