Radu
Părpăuță írása
(megjelent:
Atelier LiterNet > Proză scurtă > Praful de pe tobă / 2014. 02.17)
Ó,
azok a lovak! Ahogy a port kapálják! … Hej, hogy zsibongtunk ott az árokban, hogy
nyüzsögtünk a patak vizében és bombát kerestünk, de csak csorba csajkát
találtunk, meg rozsdás övcsatot, egyszer egy kilapított kanalat a nyelén a
horogkereszttel (sokat büszkélkedtem a szerzeményemmel, de aztán elcseréltem
egy bugylibicskára, amiért kaptam egy bicikli belsőt kiegészítve egy Jean
Marais fényképpel – nagy kupec voltam én abban az időben!), de mit számított
mindez! Eső előtt a levegőt betöltötte a vörösbegyek csiripelése és füttyögése;
rágtuk a zöld-almát és jó ízűen csámcsogtunk; nem ijesztett a mérgező bürök, se
a csípős csalán, se a köveken napozó zöld-gyík, még a bokor alatt lapuló kígyó
sem; nem féltünk a lehorzsolt térdünkből, vagy az elvágott ujjunkból csöpögő
vértől sem, még ha meg is szédültünk a látványtól, hanem csak nevettük, és útilaput
kerestünk a gyalogbodza árnyékos mélyén, hogy a sebre kötözzük; a seb egyből be
is gyógyult. Begyógyult, mert az Öreg is velünk van – ott van a gyümölcsös
kertje a Borzos hegyen, ahova gyümölcsöt csórni jártunk. Egész nyáron volt mit
csemegézzünk, kezdve a cseresznyékkel, folytatva a finom nyári almákkal, mint a
cigány-alma, csörgőalma, vagy a borízű, folytatva a mórra-bórával, a
ringlószilvával, Clapp körtével, s a vörös bélűvel, amelyik szinte elolvad a
szádban. Az Öreg meg hagyta, mert jó
ember volt, öreg, hófehér szakállal – ott ült a tornácon, s magában mormogott.
Nos,
itt vagyok az árok mélyén (talán augusztus volt), a csendet egy alig halható
zümmögés töri meg… Az út túlsó oldalán levő kocsmából - Leon tata kocsmájából –
jön ez a rekedt zagyvaság. Nem figyelek rá. Szaftos fűszálat rágcsálok, és a
torkomban dobog a szívem: Szilviát várom. Az árokból rálátok az útra, ahol fel
kell, tűnjön, mikor a tejet hozza Miluca nénitől – gondolom ravaszul. Nem rég
esett, s frissen gyalult deszka szagát hozza szél Pricup mester felől. innen az
árok mélyéből alig látszik a látóhatár, a rét felett ködök úsznak. Csak a
szénaboglyák csúcsai bújnak elő, mint valami szigetek... Erre sem figyelek oda,
csak érzem. Várakozok. Nyomaszt a közelgő este. A hold sápadt fényében szinte
reszket a levegő. A lovak megbéklyózva – közöttük a mi kancánk is, Viktória,
egy fejjel magasabb a többinél, ropogtatja a sarjút, horkant közben, s nagyokat
szuszog, a lábait váltogatja. Nekem meg –ó, szakad meg a szívem! A felhők
között az ég kárpitján kis rés támad, és sötétkék fénye rám hull. Ösvény indul a
szakadékból egyenesen az égbe.
És
íme! Málnaszín ruha és tejes kanna a karján. Rászólok. A tejeskannát leteszi az
árokpartra és leereszkedik azon az égi ösvényen a csalán és tüdőfű levelek közzé.
Megcsúszik és hozzám tapadva áll meg. Torkunkban dobog a szívünk. Magához ragad
nagy nyüzsgés közepette az árok mélye... Egy mély-mély árok… Hová ragadsz te
mély árok? A végtelenül mély árok azonban nem felel.
Szilvia
meleg ajkait érzem, tej íze van fűszálak kesernyés ízével keveredve… Az árok
mélyének zöld-sötét nyüzsgéséhez a szoknya suhogása társul… Markomban érzem
hamvas melleit… és babszemnyi bimbóit… Repül a szoknya és én meglátom, amit
eddig sohasem sikerült meglátnom a nyavalyás bugyi miatt, sem számtalan
unokahúgaimnál, sem a nagynénikéimnél, akik varratni jártak anyámhoz, sem a
többi asszonynál sem, akik szintén nálunk varrattak és csak a szoknyáikat és a
blúzaikat vették le a próba alkalmával. És most végre látom, látom, ó! a kis
nyuszikát. A lovak ott játszanak az árok szélén, kapálják a földet mellső
lábaikkal. Ennek a játéknak nincs párja a világon!
Nem
félek én semmitől, sem a mérgező büröktől, sem a csípős csalántól, sem a
kibuggyanó vér szédületétől… Azt sem bánom, ha Szilvuka-Pucukának csúfolják.
Nem is nehéz. Mindent olyan könnyűnek érzek. A semmiből feltörő könnyeimen át
látom a béklyón táncolókat… ködös kaszálók… csillagok, mint apró bimbók…
bűvölet táltosai forgolódnak, és millió szentjánosbogár villog az árok mélyén.
… Sok
év múlva egy sápadt őszi napon láttam újra Szilviát, egy bár üvegablakán
keresztül. Nem értem, mi ütött belém, hogy meglódult a szívem és heves izgalom
tört rám, amint láttam elhaladni. Összeszedtem magam és gyorsan utána eredtem.
Baráti puszit váltottunk, és beszélgetni kezdtünk minden félefajta dologról,
ahogy szokták az emberek, ha évek múltával újra találkoznak. Hogy vagy
mostanában? Hogy élsz? Jaj, hulla fáradt vagyok, most jövök a taposó malomból,
mondja mosolyogva. Jó, hogy ez is van, mondom, mások meg… hadd el, alig kapok
valamit. Csak a régiségért csinálom.
Kimentünk
a Nicolina piacra, Szilvia vásárolt néhány nagy, zamatos, sárga körtét. A
gyerekeknek, mondja. Harapjuk a nedvdús, édes körtéket és a gyerekekről, a
családról beszélgetünk. Megpróbáljuk összerakni az elmúlt évek cserepeit. Egész
méhraj kering a puha körtéket tartalmazó szatyor körül. Nem hessegeti el
őket. Csak kacag. Egy könnyű szellő
felkapta a mézszínű, puffos ujjú, kislányos ruháját, láthatóvá téve a térdeit.
Felkavart gyerekes gömbölyűségük látványa. a körte leve végig csorog a karján a
könyökéig, az álláról is indul egy csepp egyenesen a dekoltázsába. A méhek ott
rajzanak körülötte, rá akarna szállni. De a bolond nem hessegeti el őket. Csak
kacag. Megyünk a blokkok között a méhekkel utánunk. Az emberek bamba közönnyel
bámulnak ránk az erkélyekről. Kiérünk a betonrengetegből és megállunk az
átjárónál. Felhívnálak hozzám, mondja, de nem néz fel, de az emberem
féltékeny fajta. Nem tesz semmit, mondom bután. Ő újra csak kacag. Aztán a
lemenő őszi nap fényében, csendben belép a méhrajtól követve az átjáróba. Így
maradt meg bennem: lassan távolodik a lemenő nap fényében, s a méhek glóriaként
szállnak felette.
Nekem bizony tetszett, jól fordítasz.Hajnalka
VálaszTörlésKöszönöm a megjegyzésedet!
TörlésÜdv: Szabolcs