Rejtélyek háza

Rejtélyek háza

Furcsa, rejtélyes telek állt a faluszéli kis utcában. Dróthálós kerítését kikezdte az idő, rozsdaette lyukak tátongtak rajta mindenütt.  Sáncát rég felnőtte a gaz, kapuja se volt. Nem is volt rá szükség. Úgyse mert senki a közelébe menni! Két fa mögött apró ház lapult, előtte a dudva közt rossz fazék, óriási laboda, fehérnek nem mondható nagy, loncsos kutya, s egy kecske. Lakóját senki nem látta szemtől - szembe, nem is beszéltek vele.

 Csak a nevét tudták. Budai kisasszony volt, a boszorkány.

 Rettegtek tőle. Mindenfélét beszéltek róla. Volt, aki esküdözött, hogy látta, amint fekete madár képében repült el éktelenül károgva. A gyermekek fogvacogva szaladtak el a kerítése előtt, az idősebbek is meggyorsították lépteiket az úton, hátra - hátra nézve iszkoltak tova, ha a sötét ott találta őket. Tán még a kutyák is kikerülték a telkét, de még a madarak is! Teliholdkor a loncsos kutya velőtrázóan vonított az égre, a kecske kergülten mekegve rohangált, s a házból nyöszörgés, vinnyogás hallatszott. Az utcabéliek még az ablaktámlákat is behúzták félelmükben.

 Boszorkánytalálkozó lehetett olyankor. Súgtak - búgtak az emberek, hogy lelkeket kínoznak, kígyót, békát főznek üstben. De nem látta azt senki.

Budai kisasszony, a boszorkány, loncsos kutyájával és a kecskével beszélgetett csak. Ezt bizony sokan vélték hallani. Azt rebesgették a falusiak, hogy az állatok tulajdonképpen az testvérei. Budai kisasszony elvarázsolta őket, nehogy elhagyják, így láncolva őket magához. Állatösszeíráskor, hivatalos ügyekben se mertek bemenni hozzá. A csendőr is csak a kerítéstől kiabált be, de hiába. Nem jött ki, nem válaszolt, hát nem is keresték többé. Csak boszorkány, suttogták, hiszen evés nélkül emberfia nem élhet. Nem termelt semmit, csak gyom nőtt a kertjében. Vagy ott hátul lehetett krumplija? Ki tudja.

Egyszer aztán furcsa dologra figyeltek fel az utca lakói.  A loncsos kutya egyre kisebb lett, a kecske csont soványan hevert a fa alatt, s a házikót nagy csend lengte be. Füst sem szállt fel a tetőről, csak orrfacsaró bűz áradt onnan.

Mi lehet, ijedeztek az emberek. Riasztották az csendőrt. Az két kísérővel jött, a kerítéstől be- kiabált. Semmi válasz, riasztó néma csend honolt. Csak a bűz volt egyre nehezebb. Óvatosan léptek be az udvarba. A kutya egykedvűen, hangtalanul nézte őket, a kecske se mozdult. A bámészkodók tisztes távolból lestek, vártak. Nemsokára iparkodott ki a házból a csendőr és két társa sápadtan, orrukat kezükkel eltakarva. A félénkebbek már a futást latolgatták.

-        Meghalt Budai kisasszony, emberek. Menjenek haza, a falu közpénzen eltemeti- mondta a rend őre.

Oszladozni kezdett a bámészkodó sereg, csoportokba verődve tárgyalták az esetet. Hümmögtek, hitetlenkedtek. Boszorkány volt az, nem lehet halott...

 Egyszerű deszkából ácsolt koporsóját senki nem merte megérinteni, hát még vinni! Ökrös szekérre tették, előtte ment a plébános, s a kántor. Utána vonszolta magát a loncsos kutya s a kecske.  A szomszédok a kapuk mögül leskelődtek, féltek tőle. A boszorkánytól. Hetek múlva jött a hír, hogy a sírja mellett elpusztulva talált mindkettőre a temető gondnoka.  

Csak boszorkány volt. Holtába is magával vitte elvarázsolt testvéreit - mondogatták az emberek.

Telke, háza egyre enyészett, benőtte a gaz, de a félelem még sokáig megszaporázta az előtte elhaladók lépteit.