EMATI, avagy egy megátalkodott ateista találkozásai Istennel

Bevezető

mottó:

„Minden vágynak az a legnagyobb hibája, hogy a végpontjánál újra kezdődik” (Lucius Annaeus Seneca)

mottó 2.:

„Hajtsd szívemet bizonyságaidhoz, ne a telhetetlenségre” (Zsolt. 119, 36)

 Bevezető

Megtérésem előtt elvetemült, és tündöklően sötét életet éltem.

Ez a megfogalmazás így valami valótlant sugall, ezért sietek hozzátenni, sokáig azután is: amíg az Úr egyre keményebb, kíméletlenebb eszközöket használva végül elérte, hogy észhez térjek, és így is maradjak, megundorodva bálványozott önmagamtól és egyéb „istenektől”.

Voltaképpen mindig ugyanazt csinálta, magamra hagyott bűneimmel — azaz mindig ugyanazzal a bűnnel: a paráznasággal —, egészen addig, míg végül már teljesen elvesztettem Őt szemeim elől.

Érdekes, hogy már akkor, azokban a pillanatokban, amikor még örömömet leltem benne — és később is, amikor már nem — valami nevén nevezte bennem azt, amit művelek, mondván: „Megint táncoltál egy kört az ördöggel!”

Ez több mint egy évtizeden keresztül folytatódott, és keresztény barátaim és ismerőseim többsége teljesen lemondott rólam, mint változásra képtelen egyedről, akinek nincs esélye az üdvösségre, pontosabban a tanítványságra, Jézus követésére.

A gonosz forgatókönyv szerint Isten kihúzott valami reménytelenül mély pöcegödörből, ahová teljesen megérdemelten, és a józanész számára előreláthatóan lejuttattak cselekedeteim, aztán betöltött erővel, és a szabadulás örömével. Majd egy ideig röpködtem, és dicsekedtem az Úrral, aztán hamarosan ez már nem volt elég.

Az óemberem rossz tulajdonságai közül ugyanis az egyik legszerencsétlenebb a telhetetlenség. Aki ezt ismeri, tudja, hogy valami — ami jó — soha nem lehet elég jó; valamiből, ami elég jó, nincs olyan rengeteg, ami már elég lenne. Ez élvhajhászáshoz, gyönyörvadászathoz, hedonizmushoz vezet. A következménye pedig anhedónia, azaz az ember már semminek sem tud örülni, hiába próbálja teljes erőből kényeztetni magát.

Nem véletlenül óvja Seneca olyan határozottan tanítványát, Luciliust a gyönyöröktől, azt állítva, hogy „a legkeményebb jellemeket is tönkreteszik” — és hát hol voltam én valaha is a legkeményebb jellemektől?

Tehát Isten szabadítása után egy darabig felszabadultan röpködtem, aztán felébredt bennem a vágy, hogy tovább fokozzam az örömeimet.  A démonok pedig elégedetten meglovagolták ezeket a vágyaimat, és ötletekkel láttak el, hogy a Jézustól kapott hatalmas energiákkal milyen módokon szerezhetek élvezeteket testemnek-lelkemnek — még mielőtt valami hasznos dolog művelésével esetleg veszélyt jelenthetnék számukra. Ezek az élvezetek a női nemmel voltak kapcsolatosak, pontosabban a női igennel.

Először is elhitettem magammal, hogy társat keresek, és az illető, akit meghódítottam, a feleségem lesz. Ezekkel a lányokkal a legvadabb dolgokat műveltem az ágyban és másutt is; és alaposan kihasználtam őket.

Eközben az Úr még nem fordult el tőlem; hatalmas energiája bennem volt, és én imádkoztam Hozzá, és dicséreteket énekeltem Neki — de gondolom, hogy már nem voltam képes meghallani, amit mond, mert azt nem tudom elképzelni, hogy tetszett Neki, amiket művelek, és azt sem, hogy ne igyekezett volna minden módon figyelmeztetni, és tudomásomra hozni rosszallását. Emiatt — és azért, mert már csak a vágyaim szavát hallottam, és a Sátán kollégáinak ötleteit láttam magam előtt — úgy tűnt, hogy nekem ezt mind jogomban áll csinálni; bármit teszek, az Úr velem van, hiszen tele vagyok erővel.

Eleinte mindig annyira ügyesen elhitettem magammal, hogy az illető lány tulajdonképpen a társam lesz, hogy egyáltalán nem tűnt fel kapcsolatunk szinte kizárólag testi jellege. Főleg, ha lehetett vele valamiről néhány értelmes szót váltani, vagy még más extrákkal is rendelkezett. Aztán a szex gyönyörei annyira lekötöttek, eltompítottak, és kisajátítottak maguknak, hogy az imádkozás, aztán a dicséretek éneklése is lassan teljesen elmaradt.

Nem egyszer bejött a képbe egy másik, néha egy harmadik lány is. Ezt már akkor se nagyon értettem, mert elég rosszul tudok hazudni, és a terhemre voltak a kapcsolatok is, meg a sok hazudozás is, amivel jártak — de mivel egyikükhöz sem volt semmi közöm, nem volt kéznél semmiféle szempont, aminek alapján választhatnék.

A Sátán — miután bűneimbe mélyedve elválasztottam magam Istentől — foglyává tett ezeknek az élvezeteknek. Aztán az élvezetekről kiderült, hogy már nem nyújtanak gyönyört, a kapcsolatokról pedig — amelyekbe átvándorolt az azelőtt Istenbe vetett hitem — kiderült, hogy üresek, fárasztóak és nem szólnak semmiről. Így elkövetkezett a szakítás azzal, ami addigra már betöltötte az életemet.

És akkor mindig elkezdődött a zuhanás a feneketlen mélységbe — hiszen már annyira távol kerültem Istentől, hogy eszembe sem jutott: Ő az, akiben megkapaszkodhatnék.

Az életerő és energia hirtelen teljesen eltűnt, mert az, amit Istentől kapott erőnek gondoltam, már régen nem az volt, hanem az ördögé, aki viszont visszavette tőlem, amikor ő már megvalósította a velem kapcsolatos tervét.

Nálam szelídebb emberek lehet, hogy megdöbbenve kérdezik, hogy ha ilyen életet éltem megtérésem után, akkor milyen lehettem előtte?

Hát az események forgatókönyve nem nagyon különbözött ettől, csak a valóság főszereplője — mármint Isten — hiányzott belőle, mivel akkor még nem ismertem Őt. Pontosabban én magam voltam az isten, szerénytelen személyemben.

Én alkottam a törvényeket, én szabtam a határokat és alkottam a játékszabályokat —, amelyek természetesen rám nem, csak másokra vonatkoztak. Az én számomra minden megengedett volt, hiszen én magam testesítettem meg az igazságot. Ítélkeztem és végrehajtottam. Csak az én akaratom számított, amiről egyébként azt hittem, hogy körülbelül a világ megváltása, és az emberek lehető legnagyobb boldogsága a célja — s mindez meg is fog valósulni, mihelyt képesek lesznek (az én segítségemmel) rájönni, hogy mindnyájan mennyire önzők, és egyedül én vagyok önzetlen.

Az ördög is hiányzott a forgatókönyvből, az ő létezéséről sem volt még tudomásom. Láthatatlanul a háttérben maradva irányította minden mozdulatomat, minden gondolatomat, és érzésemet, teljesen betöltve lényemet.

Fontos ismeretekre és bölcsességekre tanított, és minden jóval elkényeztetve nevelgetett. Néha természetfeletti erőkkel töltött be és csodákkal bűvölt el, hogy egyre jobban imádjam, és akikkel lehet, imádtassam magamat, mindig többre és többre vágyjak, és egyre könyörtelenebbül, mindenen és mindenkin átgázolva törjek céljaim felé; amelyeket vagy ő adott az elmémbe, vagy manipulált a maga számára.  Hogy boldogság-vágyam és minden létezőt tagadó és elutasító lázadásom, embergyűlöletem — amit legtöbbször szeretetnek és önzetlenségnek láttam valamiféle görbe tükörben nézve — egyre gátlástalanabb legyen; és sikereim okozta büszkeségem egyre biztosabb eszközzé tegyen az ő kezében.

Így tehát üzletet kötöttem valakivel, akinek létezéséről halvány fogalmam sem volt. (Egyébként később egy kedves filozófia tanárom, Bolberitz Pál — katolikus pap — azt mondta, hogy a Sátán egyik legfőbb célja elhitetni az emberekkel, hogy ő nem is létezik.)

Természetesen magáról az üzletről sem tudtam, hiszen nagyon sokáig úgy tűnt, hogy én csak kapok; ingyen az enyém az egész világ; és arról, hogy a szolgáltatásokról, amelyeket igénybe veszek, pontos és méregdrága számla készül, senki sem szólt.

Én, mint vevő, bármit elvehettem, amit csak megkívántam, az ár pedig egyelőre az volt, hogy a lázadást a végletekig fokozzam, és legyek egyre keményebb és könyörtelenebb.

Talán csak az volt a különbség, hogy megtérésem előtt szándékosan, tudatosan, és tökéletesen tiszta lelkiismerettel tettem meg olyan dolgokat, amelyeket utána már bűnnek láttam; és nem volt semmilyen határ, vagy erkölcsi korlát, amely akadályozott volna. Nagy szerencse — és egyáltalán nem rajtam múlott —, hogy most nem gyilkosként, tömeggyilkosként vagy valamilyen elképesztően brutális szexuális erőszak-cselekmény elkövetőjeként ülök a sopronkőhidai fegyházban. És hogy nem alulról szagolom a kikericset, valami temetőn kívüli helyen, ahová elkaparták volna azokat a dolgokat, amelyek öngyilkosságom után maradtak belőlem — hanem élek!