A BOSZORKÁNY

Apám honvédi volt. A hajdanán 48-as vitézeknek osztott telkeken alakult ki a város nyomornegyede.

Mi már a Főtéren laktunk, de gyakran jártunk le nagyanyámhoz, aki e városrész szívében élt az ősi fészekben, amelynek földes szobáit fölmosás helyett mázolni kellett. A ház úgy festett, mintha valamelyik meséskönyvből vette volna a mintát építője. Igaz nem forgott kacsalábon, és mézeskalácsok sem lógtak oldalán. Ilyennek képzeltem el a „szegényember” vityillóját, aki három vöröshagymával indul egész napra szántani.   

Honvédba menni az egy fogalom volt nekem úgy hat-hét éves koromban. Apám felültetett zöld biciklijének vázára, és úgy zötyögtünk a kockaköveken, amelyek hamarosan elfogytak, hogy aztán a poros döcögők hátán repüljünk.

Nagyanyám legtöbbször krumplicukorral mosolygott rám, aminek én igen örültem, akárcsak a flaszterozásnak. Ez a szószörnyeteg az én értelmezésemben valami olyasmit jelentett, hogy ő a háza előtt guggol, egy kalapáccsal téglákat csépel, és néha egy-egy húszfilléres csokit nyom a markomba.

Poros nyári hétköznap volt. A ruhaszárító zsinórja fáradt, jóllakott kígyóként lógott ernyedten a két hatalmas akác derekát összehurkolva, amikor szüleim, kishúgommal együtt elindítottak nagyanyámhoz.

Nem volt ez számunkra afféle könnyű kis kirándulás. Talán a második osztályt hagytam el akkoriban, s nem éppen bátorságomról voltam közismert. Jól tudtam, hogy Honvédba lemenni idegennek nem veszélytelen dolog. Nem izmosították bátorságomat azok a történetek, amelyeket apám mesélt véres bicskázásokról, de az iskolánk udvarán rendszeresen dúló kemény ökölcsaták sem, amelyeknek főszereplői, és legtöbbször hősei voltak a honvédi srácok.

Édesanyám bíztató szavait ismételgetve vágtunk neki – életünkben először – a nagy kalandnak. Húgom haja hurkába csavarva, szája be nem állt. Gyámoltalanul hallgattam.

A temető volt az első akadály, miután a kocsmát a Fecske utca felé kanyarodva elkerültük. Igyekeztem nem látni a félelmetes gödröket, amelyek baljós titkokat sóhajtottak ismeretlen csontszagú mélyükből. Szinte futva tettük meg az utat.

A ravatalozó eszembe idézte az évekkel ezelőtti hajnali iszonyatot. Koponyatörés! Hallom ma is az elképzelt reccsenést. Nagybátyámmal dőlt a létra, s jött az orkánkabátokba burkolt temetés, itt abban a sírkertben, amely ma már a Szindbád film színeit, hangulatát löki fel bennem, de akkor a hurkás hajú húgommal sietve, nagyanyámat láttatta velem. Térdét feszítve zokogta a végtelen, gyertyaillatú szürkületbe, hogy nincs nagyobb szenvedés, mint azt temetni, akit szült.

Semmi! Már elhaladtunk a pék mellett, és még mindig semmi! Egyik kezemmel húgom izzadt tenyerét markolom, a másikkal szokásomhoz híven kurta fekete gatyám szárát gyűrögetem föl. A remény már szárba szökkent bennem: talán megússzuk, talán horgászni vannak a tónál, talán fociznak valahol!

Aztán mégiscsak megjöttek. Heten-nyolcan lehettek. Némelyiküket ismertem látásból. Vad, kemény honvédi utcagyerekek voltak. Úgy szorítottam testvérem kezét, hogy pityeregni kezdett. Nem tudtam, mit tegyek. Az örökké mozgó világ megdermedt körülöttem.

A lassan délre érő nap kegyetlen meleget lihegett az ormótlan tapasztásfoltokkal éktelenkedő házak falaira, amelyekből itt-ott szalmaszálak aranylottak ki a fehérre meszelt sár alól. Fényesre kopott téglajárdán botladoztunk a fiúk felé.

Sehol egy felnőtt, az utcák kihaltak. Csak mi vagyunk itt. A két jó gyerek, akit mindig arra tanítottak, hogy fogadjanak szót, engedelmeskedjenek az idősebbeknek, és soha ne bántsanak senkit.

Velünk szemben az élet! A valóság! A megmaradás! A kegyetlen keménység! A győztes erő, amely néha játszani, szórakozni, gyakorolni vágy!

− Talán elmennek mellettünk! – reménykedtem.

Igazából magam sem hittem benne, hogy bántatlanul megússzuk.    

− Talán túl kicsik, vagy túl gyengék vagyunk nekik! – pislogott bennem a bizakodás halovány lángocskája.

Tévedtem! Felénk tartottak. Elfutni nem lehetett, és nem is mertem.

− Majd jó nagyot köszönök nekik előre, kedvesen hízelegve – gondoltam. – Talán akkor nem bántanak.

Elővettem az egyetlen fegyvert, amely még segíthetett: a meghunyászkodást. A csalán hajlékonysága a viharban jobb, mint a szálfa konok ellenszegülése!

− Szenteltessék meg a Te neved, jöjjön el a Te országod!

A halk motyogás értelmét is alig fogtam föl. A hátunk mögül hallottam.

− Mindörökké! Ámen!

 Fekete, hosszú ruhát viselt. Hangosan imádkozott. Az irdatlan hőségben valószínűtlenül fénylett a fényes sötét kendő a hátán. Haja apró kontyba lehetett egykoron fonva, de most már ziláltan lengedeztek az őszes hajszálak töppedt arca körül.

Jókora kosarat cipelt az öregasszony, amelyből fonnyadt, csírás ókrumplik pottyantak néha a járdára. Mint a mesebéli Jancsi elszórt morzsái jelezték az utat, amerről jött.

Régóta tipeghetett a nyomunkban, de én a sietség miatt nem vettem észre.

Óriási megkönnyebbülés járt át. Megmenekülünk! Itt van egy felnőtt. Egy öreg néni, olyan, mint nagyagyanyám. Ő majd megvéd. Menedéket jelent.

Aztán minden összeomlott. A fiúk üvöltve, röhögve rohantak felénk. Némelyik göröngyöt kapott fel. Kettejük kezében hosszú, suhogós pálca volt.

− Anyukám! – sikítottam eszelősen a húgomat magamhoz szorítva. Ő is hangosan zokogott.

− Boszorkány! Banya! – zengett a kórus körülöttünk, miközben egy ház falához szorulva remegtünk.

Ragacsos földdarabok csattantak az öregasszony fején, aki abbahagyta a hangos imádkozást, és zavarodottan bámult a hirtelen darabokra hulló világba.

Körülfogták a gyerekek, és üvöltve, önmagukból kifordulva gúnyolták. Az egyikük a kosárba nyúlt, és kikapott belőle egy krumplit, majd ráköpött és a földhöz vágta. A többiek vihogva, bugyborékolva a röhögéstől követték a példáját.

Az addigi életem cserepein tapostam. Minden szétesett. Tanácstalanul álltam és figyeltem, mint hullanak a semmibe a tanítások. Egy felnőttet láttam, amint megalázva, zokogva, a dühtől átkozódva őrjöng tehetetlenül. Gyerekek kínozták.

A kosarat végül kitépték a kezéből, és az árokba öntötték a tartalmát. Az öregasszony jajgatva letérdelt, és szedegetni kezdte a krumplikat. Hátulról rúgtak bele. Ő is az árokba gurult, akár a fonnyadt burgonyák. A fiúk diadalmas üvöltéssel rohantak el. Győztek.

− Boszorkány! Boszorkány! – kiáltották még egyszer-kétszer vissza, aztán forró csend hullott az utcára.

Semmit sem értettem! Csak álltam tehetetlenül a járdaszél szakadéka mellett egyensúlyozva. Tétova rendszeretettel igyekeztem eddigi világom szépen festett állóképét összerakni. Helyére kell kerülnie mindennek!

Kiszaggattam síkos ujjaimat húgom görcsösen markoló tenyeréből, és az árokpart vaskos csalánszáraiba kapaszkodó, káromkodó asszonyhoz futottam. Először a szétgurult krumplikat keresgéltem, aztán tétovázva felé nyújtottam a kezem, hogy fölsegítsem.

A szeméből valami furcsa zavartság áramlott. Savanyú bűz csapott meg.

Megragadta karomat. Nagyon nehéz volt. Derekamat megfeszítve húztam magam felé. Már nem káromkodott. Erőlködve, nyögve, másik kezével a sáros árokpartot karmolva felemelkedett, és a kimarkolt földet az arcomba vágta. Magához rántott, és a hajamat kezdte tépni átkozódva.

Szememből sáros patakok indultak el, semmit sem láttam. Bénultan, a felnőtt akaratnak behódolva, szétzúzott lélekkel rángatóztam a karjai között. Eszelős vággyal csapkodta a nagy sárcsomókat az arcomba. Magyarázkodni akartam, de kavicsos göröngyöt nyomott a számba.

Húgom sikoltozása rántott vissza a valóságba. Hátraugrottam, miközben kitéptem magam a szorításából. Ő visszacsúszott az árokba. Onnan vicsorgott rám utánam kapkodva, majd hangosan imádkozni kezdett.

Rohantak a honvédi házak mellettünk. Alig kaptam levegőt a gyötrő, szaggató sírástól. Menekültünk az érthetetlen valóság, az új tapasztalatok elől, amelyek gyűlöletes elszántsággal üldöztek bennünket.

Aztán a jól ismert utcába értünk, és szembe jött nagyanyám. Húgom nyüszítve bújt hozzá. Bőgve öleltem át púpos hátát. Angyalnak tűnt nekem.

Azóta, ha rossz álmok járják haláltáncukat ágyam körül, őt látom imádkozva káromkodni, a boszorkányt.