Károly bá győzelme?

Károly bá’ győzelme?

Károly bá’ a kapu előtti kispadon üldögélt. Várta, hogy szóba elegyedhessék az úton elhaladó emberekkel, halljon valamit ő is a világról. Pipáját feketére füstölte az idő. Csak úgy megszokásból pöfékelt. Magas, szikár termete meggörbült, csontos arcán nyolcvan év gyűrődött. Haja még mindig szürkésfekete – büszke is volt rá –, s szemeiben is villogott valami a régi parázsból. Időváltozás lesz, mormogta, s megsúrolta fájó térdét.              

   Magára maradt. Egyedül a nagy házban. Ágnis a tavaly fél év alatt itt hagyta őt. Hej, pedig jó asszony volt szegény, sóhajtott nagyot. Alacsony, kis gömbölyű, mindig kacagó asszony volt. Pedig jutott neki jó is, rossz is. Nyolc gyermeket hozott a világra, hármat hamar el is temettek. Mennyit sírdogált olyankor! Vigasztalta eleget, hogy ne ríjon, lesz másik! Takaros, szorgos volt, a mán igaz. Csak ne lett volna olyan templomba járó! Minden vasárnap talpig feketébe ment fáradhatatlanul. Nem szólt ellene, tudta hiábavaló lenne, s aztán hadd imádkozzék, ki tudja…hátha…

Legkisebb fia, Lajos, itt lakott a családjával a nagy házban. Csak a menyével, Rózsival, nem egyezett a szó. Néma háború dúlt köztük. Ravasz asszony az. Iskolázott volt, s nagy okosnak tartotta magát. No, hiszen! Ha annak idején ő is járhatott volna iskolába, többet tudna nála! De dolgoznia kellett, földeket vettek, állatokat tartottak, nem volt megállása. Még öt éves se volt, s már őrözte a libákat. Aztán a saját családjának gürcölt. Kiházasította a fiait, a lányait illendően kistafírungozta. Nagygazda is lett mindegyikből. Csak Lajosnak nem épült külön ház, ráíratta ezt a nagyot. Ők Ágnissal, elfértek egy szobában. S mégse tetszett. Rózsi, a menye, állandóan bosszantotta. Meg kell hagyni, ügyesen csinálta. Nem, nem szidta apósát senkinek, de úgy adta elő az eseményeket, hogy mindenki a szegény Rózsit sajnálta, a szenvedőt, s ő lett a gonosz, rosszféle vénember!

Tehetett ő  arról, hogy az unokái a kert végén lévő körte miatt kitaposták a drága répát? Szólt  nekik szépen, hogy kerüljenek az úton, de hiába. Így kivágta a fát körtéstől. No, ki lett a leghitványabb ember? Hát persze, hogy ő. Gondja volt erre Rózsinak. Ahelyett, hogy rendre tanította volna a gyermekeit. De nem, még biztatta is őket, menjenek a répasorok között.  De csak azért, hogy őt piszkálja.  S a kicsi kutya, a Mackó! A gyermekek kedvence. Miért nem kötötték meg? Nem haladt a kapálással, állandóan a lába alatt volt. Kergette is szép szóval, de nem használt annak se. Nem akarta bántani a kutyát, dehogy akarta! Egyszer feléje csapott a kapával. Elvágta a Mackó lábát! Lett is ebből ribillió! Ebcsont beforr, mondogatta. De hiába. A nagyokos menye futott vele a doktorhoz. Tudta, hogy ezzel ismét ellene hergeli a falut. Hiszen a fekete tyúk mindent kikapar, elmondta neki Gazsi bátyja! Szájára vette a nép, hogy ilyen meg olyan ember, nem sül ki a szeme! Kivágta a körtefát az unokái elől, s most még a kutyát is majd’ megölte!

A fiát, ezt a mamlasz Lajost is úgy behálózta, mint a pók a legyet! Igaz, soha nem szólt az apja ellen. Őrlődött kettejük között.

Szerette az unokáit. Okosak voltak, szépecskék, vele is tisztelettudóan viselkedtek. Az a ravasz anyjuk jól értette a dolgát! Ha kérte őket valamire, megtették, de érezte, hogy nem szeretik. Azok után, amiket az anyjuktól hallottak róla, nem is csoda.  Még jó, hogy a múltkor is letakarta a tál szőlőt előlük! Akkor hozatta a városból. Hozasson nekik Rózsi, ha kell. Lehet, hogy észrevették a gyermekek, mert furcsán pillantottak a kaszten felé, de nem szóltak. Míg Ágnis élt, a gyermekek minden este átmentek vacsoraidőben hozzájuk. Enni, azért. Mert ők hideg aszalt szilvalevest ettek puliszkával, utána disznóhúst. A nagyanyjuk etette volna állandóan, de kifogott ő rajta! Ki bizony! Mielőtt megszólalhatott volna  Ágnis, ő már kérdezte az unokákat, hogy ugye, nem esznek? Mit válaszolhattak volna egyebet a nemnél, somolygott magában. Igen ám, de ezt ismét megtudta a falu. S megint ő maradt alul!

No, hadd el, Rózsi, megkapod a magadét! Kiokoskodta, mit tegyen. Kellett egy kutya ház- őrzőnek! Milyen ember az, akinek kutyája sincs!  Mackó, az nem ugatott, az istállóban aludt egész éjjel. Hát vett ő egy jó kutyát. No, az aztán egész éjjel csaholt a ház előtt. S Rózsi – rossz alvó lévén – nem tudott aludni. Most megkapta a magáét. És ő győzött, az öreg! Nem bírták a Rózsi idegei. Fia családostól elköltözött az apósához, a falu másik végére. Lajos, pedig naponta jöhetett haza ellátni az állatait. Ha ekkora mamlasz.

Igaz, egyedül maradt. Pitymallatkor már leste jön-e a fia, s miután Lajos befejezte a munka nagyját, ő is kiment segíteni. Ne mondja, hogy rossz ember az apja.

Csak ne lett volna egész nap akkora a csend!  De a győzelmet nem adják ingyen.