Kádár Sára Hajnalka
Molnár úr
Molnár úrnak kackiás, ferencjóskás bajusza volt az
akkori divat szerint. Csontos, férfias arcából okos búzakék szemek villogtak, alacsony
termetét délceggé varázsolta a soha el nem maradó sétapálcája. Nem volt Jóska
vagy Józsi ő, hanem Molnár úr. Nem, nem a vagyona miatt. Úgy tudott beszélni, olyan finoman
járt-kelt, hogy nem lehetett csak úgy lejóskázni. Amúgy is tanult ember volt, írni,
olvasni tudott. Ez abban az időben nagy
dolognak számított! Cipész volt. De nem afféle
foltozó suszter! Arra ott volt Gyuri bá’ a falu végén. Molnár úr csak új
lábbelit készített, és két segéddel dolgozott. Nagy tisztesség volt annak, aki
az ő csizmáját, cipőjét viselhette. Együtt
dolgozott a segédekkel. Igaz, ő méretet vett, rajzolt, szabott, a segédek meg
varrtak, talpaltak.
Miután kiadta a munkát, Molnár úr megpihent. Egy
csésze frissen őrölt babkávét ivott kevés tejjel, és belemerült a napilapokba.
Előbb a vezércikket olvasta el. Hol helyeslően hümmögött, hol morgolódott, néha
az asztalt is csapkodta mérgében, úgy vitázott az újsággal. Egészen
belevörösödött a véleményezésbe, sőt még földhöz is vágta a lapot, ha
túlságosan belemelegedett. Segédei eleinte megszeppenve húzták össze magukat,
aztán somolyogtak, végül annyira megszokták, hogy talán hiányolták volna, ha
elmarad az újságolvasás! Okos
dolgokat mondogatott Molnár úr, azt nem vonták kétségbe. Nagy politikus volt.
Épp ezért nem egyszer töltötte a hivatalos választások idejét a helyi börtönnek
nevezett pincében. Nem volt tanácsos odaengedni őkelmét a szavazások színhelyére.
András, a csendőr, ilyenkor bekísérte
a fogdába valamilyen ürüggyel. Ő is,
András is tudta az igazi okot. Kényelmes
volt odabent,
még napilapok is hevertek az asztalon. Molnár úr pedig olvashatott, és vitatkozhatott
szíve szerint az újságokkal.
Nem éhezett.
Dehogy. Felesége gondosan becsomagolta a füles kosárba az ebédjét s a
feketéjét, és Marika, a kislánya bevitte neki. Ez természetes dolog volt,
senkinek nem volt ellene kifogása. Este aztán hazaballagott, s otthon a
döntések eredményétől függően hümmögött vagy mormogott, majd ellenőrizte a
kiadott munkát. Ha nem tetszett a fércmű, nem ordítozott, csak újra csináltatta
az elrontott darabot.
A munka és az
olvasás mellett a méhészkedés kötötte le minden idejét. Olyan mézet, mint ő,
senki se pergetett a környéken. Vitték is a mézet, mint a cukrot. Több család
méhe volt. Megbecsülte őket, a kaptárok fölé tetőt építtetett, már - már egész
házikó volt az. Gondosan etette, itatta, rendezgette méheit, arcát, fejét
védőháló takarta, s a méhek elbódítására szolgáló füstölő is mindig a keze
ügyében volt. Mégis megesett, hogy egy - egy rakoncátlan méh megcsípte a kezét.
Ilyenkor meg is kapták a fenyegetést’’ Hadd el, hadd, odaadlak Pistának !’’. Pista a veje volt, akinek egyszer ajándékba adott
néhány család méhet. De a vő nem igen értett a méhészethez, a földet művelte
világ életében. Így történhetett meg, hogy a mézet kiszedte ugyan, de a
méheknek nem hagyott semennyit, cukorral se pótolta, s így elpusztultak
szegények mind egy szálig.
Hogy ezt
tudták volna Molnár úr méhei? Ki tudja. De a fenyegetés hatott rájuk. Egy
éjszaka félrevert harangok zúgása verte fel a falu csendjét. Tűz van, tűz van! -
hallatszott mindenfelől, s vödrökkel
futottak a lángok felé az emberek tűzet oltani. Molnár úr méhese óriási lángokban égett! Recsegett,
ropogott minden! Hiába locsolta a falu vödrökkel, hiába a helyi tűzoltók kézipompás
gépükkel. A vörös lángnyelvek égig emelkedve lobogtak. Semmit se tehettek a
méhekért. Már csak a szomszédos épületeket locsolták, nehogy azok is lángra
kapjanak. Molnár úr kétségbeesve toporgott, kék
szemeiben könny csillogott. Ott felejtette a füstölőt! Ettől gyulladt ki a méhkaptár.
Végül legyőzték a tüzet, s az emberek hazamentek. Sötétség és csend telepedett a falura. Csak a méhes
helyéről szállingózott még a füst.
A hajnal már csak az égő élet üszkös maradványait
találta, s egy magába roskadt, motyogó kis öregembert. Jóska bácsit.
No lám, így lesz Molnár úrból Jóska bácsi! De ki készíti azóta a kényes lábakra a kényelmes topánkákat?
VálaszTörlésSzeretem olvasni az írásaidat, kedves hajnalka!
Szabolcs
Köszönöm Szabolcs, én is a tieidet ! Nem üres bók :), Hajnalka
Törlés