Kibéd nagyközség a Kis-Küküllő völgyében,
hagymatermesztéséről híres. Nemhiába, szól így a mondóka. „Kibédi?” Mért kérdi?
A hagymaszagot nem érzi?”
Szóval,
kedves kibédi ismerősöm, Sántha Demeter nyitotta rám az ajtót egy kora tavaszi
reggelen. A kerti munkákra készülve ügyködtem, mikor jó reggelt köszönve
belépett a kapun.
-
Hoztam egy zacskó hagymamagot. Most kell elvetni – szólott.
-
Most? Hiszen még alig olvadt el a hó.
- Most
bizony, ami nedve van a földnek. Fel kell rendesen ásni, elgereblyézni, jól
összeaprítani, ne legyenek gallyak.
-
Olyan legyen, mint a hagymaföld? –kérdeztem mosolyogva.
-
Olyan, olyan – válaszolta Demeter – Aztán majd jövök és megnézem, milyen lett
az eredmény!
- És
hozok hagymapalántát is – tette még hozzá nevetve.
Mindent
úgy tettem, ahogy mondta. Hamarosan ki is keltek a kicsi palánták. Vékonyak,
mint a hajszál, de a lelkes locsolás, öntözés hatására lassan növekedni
kezdtek. Mikor eljött az ideje a kiültetésnek sajnos alig voltak arasznyiak és
továbbra is csak vékony fűszálnyiak. Mentőangyalként megjelent azonban Sántha
Demeter és hozott egy jókora kötés gyönyörű, erőteljes, frissen kiszedett
hagymapalántát a sajátjából.
- Ezeket
ültesse el, barátom. De jobban készítse elő a talajt! Trágyázni is kell és jól
fellazítani. Húsz centire egymástól és a középtájon lecsípni a hajtást, hogy
csak egy bő tenyérnyi maradjon belőle, és nagyon jól megöntözni. Ennyi a
tudomány. Ősszel jövök!
És
ősszel jött. Hozta az ízletes, kétökölnyi, gyönyörű kibédi hagymát.
Két
koszorúval…
*
Szegeden
mentőztem, amikor az alábbi eset megtörtént. Éjfél után jött egy hívás, a nővér
rádión adta le, mert éppen betegnél voltunk. Nem kellett messze menni, csak a
második utcáig, s ahogy végeztünk indultunk is.
- Jaj,
jöjjön, doktor úr! – fogadott a középkorú hölgy, aki kihívott.
- Ki a
beteg?
- A
fiam.
- Hol
van?
A
szobaajtóra mutatott.
-
Bezárkózott. Nem jön ki már órák óta. Hiába is kopogtatok…
- Egyedül
van bent?
- Nem
tudom!
-
Tessék bekopogni, és szólni, hogy itt vagyok, nyissa ki az ajtót, tudjam
megvizsgálni, ha baja van.
A
hölgy kopogtatott az ajtón, s beszólott, ahogy tanácsoltam.
-
Anya! Ne kopogtass ötpercenként! Nem kell semmiféle doktor. Klári van nálam…
*
Szenthkúthy
adjunktusnő a szobája félig nyitott ajtajában állva figyelte a folyosón zajló
jelenetet.
-
Hagyj már végre békén! – mondta fojtott hangon a férfi.
A jó
negyvenes, erős-testalkatú, világos bőrű, majdnem hogy sápadt férfi a kezei maga
előtt tartva igyekezet a hozzá közeledő hölgyet távol tartani.
-
Viktor, ne lökj el! Hozzám tartozol, bármit is mondasz!
- Nem
tartozom én hozzád, miket beszélsz? Különben is ez itt az egyetem és ne
cirkuszkodj!
Az
adjunktusnő megsokallta a szóváltást és odaszólt.
-
Viktor, kérem! Várjuk konzultációra.
A
férfi menekülésszerűen belépett a kitárt ajtón.
- Mi
volt ez a jelenet? Ki ez a nő?
- A
volt feleségem. Húsz éve elváltunk. Hivatalosan, vagyonmegosztással, szerintem
becsületesen. Elköltöztem még az országból is. Újra nősültem, van három
gyermekem. Iskolások, a legnagyobb egyetemre jár.
-
Akkor ez mi volt?
-
Megtudta a címemet egy szakfolyóiratból, ahol a dolgozataimat közölték, és
megjelent a színen. Nem érti még most sem, hogy annak a régi közös életünknek
rég vége!
-
Sajnálom, Viktor! De beszéljünk másról, és szólítson Olgának…
Nagyon jók! Különösen nagy poén a középső. :)
VálaszTörlésKösz a megjegyzést!
TörlésSzabolcs