2. A második találkozás
Három
évvel később, huszonhárom évesen második regényem első felének vége
felé jártam. (Az elsőt, amelyet tizenhat évesen kezdtem el írni, és
amelynek az volt a címe, hogy Buli New Ytozkodóban, nem fejeztem be,
mert Tótfalusi István azt mondta az első fejezetek láttán, hogy ez
tisztára Boris Vian. Megkérdeztem tőle, hogy az kicsoda? Ő kezembe
nyomta a Tajtékos napok-at, amelyet pillanatok alatt beszippantottam,
remekül szórakoztam, és úgy döntöttem, hogy nem írom meg a regényemet,
mert Vian összehasonlíthatatlanul jobban megcsinálta azt, amit én is
akartam.)
Csak
az érdekesség kedvéért, és azért, hogy egy mondat erejéig kegyelettel
megemlékezhessek egy — azóta már elhunyt — atyai barátomról: megemlítem,
hogy ennek a második regényemnek az Alagút címet terveztem adni. De
megmutattam Vikár Györgynek, aki orvos létére egyrészt maga is
próbálkozott szépprózával, másrészt tudtam róla, hogy rendkívüli
műveltséggel rendelkezik, ráadásul Victor Hugo-ról, akit én néhány hete
olvastam, úgy lehetett beszélgetni vele, aki negyven éve olvasta, hogy ő
emlékezett pontosabban a részletekre. Megkérdeztem tőle, tud-e arról,
hogy megjelent volna regény ilyen címmel? Ő azt mondta, hogy igen, a
20-as években, de az csak egy sci-fi volt. Ennek ellenére úgy
határoztam, hogy a regény címe akkor mégsem Alagút, hanem Bújócska lesz.
A téma tekintetében pedig egyenesen szakértőjéhez vittem művemet Gyuri
bácsihoz, mert egyúttal orvosságot is akartam alkotni. Azt tűztem ki
célként, nem kevés önsegélyező allűrrel, hogy a regény által meg
lehessen szabadulni a depressziótól; ráadásul a kissé szürrealista
stílusban megrajzolt cselekmény kb. egynegyede elmegyógyintézetekben
játszódott, amelyekből nem közvetítő útján kaptam a nyersanyagot.
Tehát
ennek, az első olyan regényemnek, amely el is készült, kb. a felénél
tartottam, amikor másodszor találkoztam Istennel, továbbra is
meggyőződéses ateistaként. Erről a regényemről tudtam, hogy leginkább
szerető társamnak köszönhetem létrejöttét; akit azonban egy évvel
később, nagy nehezen, végül is sikerült elmarnom magamtól. Ő tette
lehetővé, hogy szinte éjjel-nappal az írógépemet püföljem, attól kezdve,
hogy egy szép októberi napon bejelentettem neki azt, ami engem is
meglepett, hogy kész vagyok egy regénnyel. Kérte, hogy mutassam meg
neki, és én elmagyaráztam, hogy nem lehet, mert egyelőre még itt van
belül, a fejemben az egész.
Ettől
kezdve ő volt az, aki tartotta a kapcsolatot köztem és a valóság
között, mert én gyakorlatilag beköltöztem készülő regényem lapjai közé,
és ott éltem, rendkívüli izgalomban. Ha két-három oldalt sikerült
kitermelnem odabentről, Anitának azonnal el kellett olvasnia és nagyon
szigorúan megkritizálnia — addig nem hagytam békén, amíg a véleménye nem
volt mélységesen mély, legyen akár jó, akár lesújtó. Emlékszem, első
spontán reakciója az volt, amikor kezébe nyomtam az első néhány oldalt,
hogy „jé! Neked van humorérzéked”. Hát ezen máris mélyen el kellett
gondolkodnom, és még évekkel később is gondolkodtam rajta.
Ekkor
már fél éve együtt éltünk. Ő volt az első lány az életemben, akibe
szerelmes is voltam meg testi kapcsolatom is volt vele. Én csak húsz
évvel később jöttem rá, hogy neki milyen kitűnő humorérzéke van; és nem
veszítette el, pedig számára gyötrelmes lehetett kapcsolatunk — s efelől
már az első pillanattól kezdve nem lehettek illúziói.
Azok
kedvéért, akik nem tudják, hogy a tények mennyire félrevezetőek
lehetnek, azt mondanám, hogy kapcsolatunk részemről egy halálos
fenyegetéssel kezdődött, amelynek hatására Anita — ahogy később
elmesélte — fülig szerelmes lett belém. Az ELTE Bölcsészkarára
felvételiztünk mindketten, egyszakos magyar irodalom–magyar
nyelvészetre, ahol kicsit meg kellett nehezíteni a feltételeket, mert az
adott évben hatvanszoros túljelentkezés volt. (Nem körülbelül: pontosan
háromszázan jelentkeztünk egy ötfősnek meghirdetett kurzusra.) A három
óra alatt kidolgozandó ötvennégy esszékérdéssel birkózva, egy széknyi
szünettel, egymás mellett ültünk. Nem tudom, én hol tartottam, de Anita
éppen a Halotti beszéd-del foglalkozott, és valami nem jutott eszébe,
ezért odasúgta nekem, ismeretlen padtársának: „Mi a figura etimologica?”
És mivel nem akartam nagyon kiesni saját gondolatmenetemből, csak
annyit súgtam vissza — lakonikusan — gyönyörű barna szemű, fekete hajú
szomszédomnak: „Halálnak halálával halsz!”
Aztán
a szóbeli vizsga közben-után az egyetem folyosóján üldögélve
beszélgettünk, és pontszámaink ismeretében meg akartuk ünnepelni, hogy
valószínűleg egyikünket sem fogják felvenni ebben az évben, sőt úgy
tűnt, hogy senki mást sem. Némileg bizonytalanná tette a helyzetet max.
pontszámos szóbeli vizsgám, meg az, hogy két tanár kijött hozzánk a
folyosóra, és a többiek füle hallatára közölték velem, hogy „Maga nagyon
idevaló, mindent meg fogunk tenni azért, hogy bekerüljön!” — de
lényegében mi már megtettünk mindent, ami tőlünk tellett, és itt volt
számunkra a fellélegzés ideje.
Elindultunk
tehát inni valamit, Anita egyik barátnőjével hármasban, aki viszont azt
akarta megünnepelni, hogy felvették a Közgáz-ra, és ez alkalomból egy
házibulit is rendezett estére.
Jópofa
volt, amikor bementünk egy presszóba, kólát kértünk, és amikor közölték
velünk, hogy csak Pepsi Cola van, olyan összhangban csináltunk
hátraarcot, mintha előre megbeszéltük volna, hogy mindhárman csak Coca
Colát iszunk. De mivel találtunk Coca Cola lelőhelyet, vidám
beszélgetésben töltöttük az időt, majd estefelé elsétáltunk Kriszta
lakására, ahová nemsokára már jövögettek az első vendégek. Persze
táncoltunk is — és én még mindig nem tudtam Anita érzelmeiről. És bár
nagyon vonzó volt számomra, még mindig azt fontolgattam, hogy őt
csábítsam-e el, vagy Krisztát, aki ugyan sokkal kevésbé tetszett, de
róla sem szívesen mondtam volna le. Imígyen tűnődve nekitámasztottam a
fenekem egy íróasztalnak, látóteremben a táncoló párokkal, amikor Anita
igen határozottan eldöntötte helyettem a kérdést. Odajött hozzám, és
lendületből úgy szájon csókolt, hogy elsötétült előttem a világ többi
része. Bezárkóztunk egy félreeső kis szobába, és olyan vehemenciával
szerettük egymást reggelig, hogy másnap mindkettőnknek mankóra lett
volna szüksége ahhoz, hogy feltűnés nélkül tudjunk járni.
Néhány
nappal később, amikor már lehiggadtunk annyira, hogy szavakban is
kifejezhessük, mit érzünk egymás iránt, eljött az igazság órája. Anita
elmondta, hogy egy éve jár együtt az első barátjával, aki most éppen
katona. Gimnázium óta tartó nagy szerelem. Közölni fogja vele az új
felállást, amely alkalomból számíthatok egy nagy verekedésre, ha
elkísérem. Természetesen elkísértem.
Anita
odament a (volt) fiújához, én valamivel távolabb álltam meg és vártam —
kissé idegesen, hogy majd egy teljesen jogos veréssel szemben kell
megvédenem magam. Beszélgettek, és a srác kedves, értelmes arcán ebből a
távolságból is látszott a megdöbbenés és a fájdalom. Aztán egy
szenvedélyes csók következett. Majd Anita felém fordult, és integetett,
hogy odamehetek. Kezet fogtunk a szimpatikus, fiatal sorkatonával,
bemutatkoztunk — és más nem is történt, bár a kézfogásnál mindkettőnknek
sistergett a keze.
„És
te kivel fogsz miattam szakítani?” — kérdezte Anita, amikor kettesben
maradtunk. Akkor még nem voltam kifejezetten monogám, és elkezdtem
sorolni, de neveket nem akartam mondani, ezért így: „Az élettársammal, a
menyasszonyommal, és a barátnőmmel”. Anita
ezt valahogy kibírta röhögés nélkül. Én meg akkor még nem voltam
annyira szerelmes belé, mint később, ezért azt fontolgattam, hogy talán
az élettársamon kívül, aki útban lenne, mert ezt a lányt most azonnal
haza akarom vinni, nem fogok feltétlenül azonnal szakítani mindenki
mással is. Az élettársam akkor éppen Mongóliában volt egy hónapig,
látogatóban az édesapjánál, aki kőolaj-mérnökként ott dolgozott. Két éve
éltünk együtt, és csak a felvételi vizsgám miatt nem mentem vele.
Gonoszul összecsomagoltam a nálam lévő holmiját (arra gondolva, hogy már
akár be sem kell lépnie ide többé), hogy helyet készítsek Anitának, aki
nyomban be is költözött hozzám.
Teltek-múltak
a boldog hónapok, egyre jobban belezúgtam ebbe a lányba, akitől valami
olyat kaptam, amit addig még senkitől, az anyámat-apámat is beleértve:
szeretetet. Nem is egészen értettem, hogy mi ez, egyáltalán nem voltam
képes viszonozni, mert a szívem kemény volt, mint a kő és hideg, mint a
jég. Többször is előfordult, hogy megmondtam Anitának, nem bírom vele
tovább, kértem, hogy menjen haza. Ilyenkor ellenvetés, kérdezés nélkül
ment. Kikísértem a villamosmegállóhoz, kézen fogva. Aztán
amikor a hiánya már nagyobb volt bennem, mint az az érzés, hogy valami
olyat kapok tőle, ami szorongat, és amivel nem tudok mit kezdeni:
visszahívtam, és ő visszajött, megint egy szó szemrehányás, megjegyzés
nélkül. Néhány hónap alatt rájöttem, hogy rajta kívül nincs hely a
szívemben más lánynak, és megszakítottam a többi kapcsolatomat,
amelyekkel már egyáltalán nem tudtam mit kezdeni.
És
elérkezett a regényírás ideje. Mint említettem, ezalatt ő tartotta a
kapcsolatot köztem és a valóság között, enni-inni adott, mosott rám, és
azt sem tudom, hogy miből éltünk, de feltételezem, hogy ő tartott el.
Sőt, azt hiszem, hogy a barátaimmal is ő beszélgetett helyettem, akik
hébe-korba beállítottak hozzám, nem tudván, hogy miért nem keresem őket,
és otthonomban is kommunikációra képtelen állapotban találtak. Attól
sajnos nem tudott megóvni, hogy egyre jobban elveszítsem a kapcsolatot a
külvilággal; mert én, mint már mondtam, beköltöztem készülő regényem
lapjaira, és csak írtam, írtam.
Elég
jól emlékszem történetem eme részének a végére. Volt két nap, amikor
nappal is éjjel is írtam, az első könyv (két „könyv”ből áll a mű)
befejezése érezhetően közeledett, és annyira felspannolt állapotba
kerültem, hogy nem bírtam aludni. Anita zöldborsófőzeléket főzött
ebédre, amit nagyon szerettem úgy, ahogyan ő készíti, és próbált
rávenni, hogy egyek, de már nem voltam rá képes. Egy falat se ment le a
torkomon. Ekkor készített egy könnyű krumplipürét, de azt sem bírtam
megenni. Közben a hangulatom rendkívül emelkedett volt, úgyhogy eszembe
sem jutott aggódni az egészségemért. Nagy sétákat tettem a környéken,
regényem elkészült oldalait, egy dossziéban télikabátom alá rejtve, mert
féltem, hogy esetleg valaki ellopja. Ez már januárban történt. Csak a
történet földi részére emlékszem, hogy a lelkem hol járt közben, azt nem
tudom. Valahol röpködött. Életveszélyesen közlekedtem, szerencsére
gyalogosan. Hogy járdán vagy úttesten járok éppen — érdektelen volt
számomra. Egyszer, minden figyelmeztetés nélkül, úgy mentem át az
úttesten, meglehetősen nagy forgalomban, hogy majdnem elgázolt egy autó.
Amikor a túlsó járdára értem, odasietett hozzám egy korombeli fiú,
bemutatkozott és megkérdezte, hogy tudom-e, ki vigyázott rám, amiért nem
haltam most meg? Azt feleltem, hogy igen, tudom. És vidáman
továbbmentem. Nem tudom, hogy ugyanarra gondoltunk-e. Azt hiszem. Vele
egy évvel később találkoztam a Hit Gyüliben. Még a neve is eszembe jut
néha, pedig később sem volt vele semmi közelebbi kapcsolatom.
Anita
folyamatosan aggódott értem, soha nem tudta, merre járok, és mikor
vetődöm haza. Ebben nem tudtam neki segíteni, mert én sem tudtam. Rövid
időn belül kiderült, hogy már inni sem tudok. Szerelmemnek panaszkodtam,
hogy megölték Jónást, a macskánkat, és ez a fekete macska, itt a
szobában csak egy gép, amit ideraktak helyette. Ezt abból látom, hogy
szaggatottan mozog. „Nézd meg!” (Feltehetően felgyorsult érzékelésem
miatt láttam úgy.) Írni sem tudtam már, hiába próbáltam. Viszont egyre
erősebben hallucináltam. Egy ízben anyámmal, nagyapámmal, nagyanyámmal
és még néhány rokonommal beszélgettem, veszekedtem, sőt verekedtem a
nappalinkban; amiben az a legszörnyűbb, hogy egyikük sem volt ott. Csak
Anita, akit viszont nem érzékeltem. Mielőtt utolsó ámoksétámra indultam,
számomra is ismeretlen okokból betörtem a lakásunk összes ablakát.
Aprólékos munka volt, mert a bejárati ajtóé tizenhat üveg-mozaikból
állt.
A
télikabátom alá rejtett kézirattal elindultam, engem is beleértve,
mindenki számára ismeretlen úti célom felé. A behavazott téren Radnóti
verseket mondtam — nem tudom pontosan milyen hangerővel, de
oroszlánüvöltés erősségűnek hallottam. Mintha visszhangzana tőle az
egész tér. Végül felkapaszkodtam egy barátságosnak tűnő fára, és
károgtam. Rendőrautó állt meg a közelemben, egy rendőr odajött a fához,
hívott, hogy menjek le. Azt mondtam neki, hogy nem megyek le, mert én
egy varjú vagyok. Gondolom a rendőr belátta, hogy ebben az esetben
minden a legnagyobb rendben van, és ő tévedett — mindenesetre távozott.
Aztán jöttek a mentők. Nem emlékszem, hogy ők hogyan csaltak le a fáról,
csak az éktelen zajjal szirénázva száguldó mentőautó belsejére, ahol
kezdtem nagyon rosszul érezni magam. Valami erős szédülést és
elgyengülést éreztem; azzal a tudattal, hogy ütött az utolsó órám.
Mintha egy időzített bomba volnék, amely érezhetően az utolsókat ketyegi
felrobbanás előtt. És megint a Miatyánk. Úgy látszik ez már szokásommá
vált addigra, hogy halálfélelemben, pislákoló tudattal a Miatyánkot
mondjam. Magasra feltartott, összetett kezekkel mondtam, vagy kiabáltam
(?) az imát. Majd egy nővér-pultot meg fehér ruhás nővéreket láttam
magam előtt, az agyamban zakatoló zajok összemosódtak a külső hangokkal;
végül se kép, se hang — sötét lett.
Később
megtudtam, hogy a klinikai halál állapotába kerültem, mert elfogyott a
só meg a nedvesség a szervezetemből. Reanimáltak és infúziót kötöttek
rám. Fokozatosan tértem magamhoz, egy kórteremben, és az első néhány nap
minden még mindig egy kicsit sötét volt. A külvilágot alig-alig
érzékeltem, kissé görnyedten jártam, és nem tudtam teljesen kinyitni a
szememet.
Anita
reggeltől estig bent ült velem. Megkért, hogy ezentúl vigyázzak a sómra
és a nedvességemre. Mivel kedves és szelíd volt, megengedték neki,
figyelmen kívül hagyva a látogatási időt, és csak este 9 óra felé kérték
meg, hogy menjen el. Nagyon örültem neki, egyébként is egyre jobban
betöltött valami földöntúli boldogság. Egész nap összebújva
beszélgettünk, meg valami Maya társasjátékot játszottunk. És bennem volt
egy vadonatúj, titokzatos érzés, amiről nem beszéltem senkinek,
Anitának sem, és talán még magam elől is próbáltam eltitkolni, hogy
Jézus állandóan mellettem van. Akármerre megyek, ott van a jobb
oldalamon. Nálam valamivel nagyobb, sötét és nem látható, de mindig közel van, annyira, hogy ha akarnám, megfoghatnám a kezét.
Két
hét múlva kiengedtek a kórházból, teljesen felépültem, de ez az érzés
megmaradt bennem még három hónapig — aztán nyomtalanul eltűnt. Közben
folytattam és befejeztem a regényemet, még mindig keményen dolgozva
rajta, de már annyira józanon, hogy közben félállásban elhelyezkedtem
egy hetilap (a „Képes 7”) szerkesztőségénél. Kenyérkereső lettem.
folyt. köv.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése